Szombat előfizetés 2017

Rabbimikulás (Reb Kringle) – loósz vera fordítása

Írta: Nathan Englander - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nathan Englander

Rabbimikulás*

Buna Michla vonakodva dugta be fe­jét az imaház férfiszakaszába, bár a férjén kívül nem volt ott más férfi.

– Itzi! – mondta.

A férj égőt cserélt az örökmécsesben a frigyszekrénynél, s úgy tett, mint aki nem hall.

– Itzi, a gyerekek. Az összes gyerekre gondolj!

– Ah! – a férfi zsebkendőjével becsavar­ta a körtét, az örökmécses vibrált egyet, majd visszanyerte megszokott vörös fé­nyét. Reb Jichák takarosán összehajtogat­ta a zsebkendőt, s egyik kezét a kaftánja alá csúsztatva, a zsebébe gyömöszölte.

– Itzi!

A férfi megfordult, és szembenézett az asszonnyal.

– Én aggódjak a gyerekek miatt? Talán az én gyerekeim, mind az enyém, hogy nekem kelljen aggódni miattuk meg a mohóságuk miatt?

Buna az imaház elejébe ment, s a ke­letre néző padok első sorába telepedett.

– A súl miatt talán aggódhatnál. És az esedékes jelzálogkölcsön miatt is. – na­gyot sóhajtott Jóleső érzés volt rápirítani erre a konok emberre.

– Hányán jönnek ide imádkozni, Jitzeleh? Hány fohász száll ez alól a tető alól a mennyekbe?

– Harmincegyen imádkoznak itt, na­ponta háromszor, és fogalmam sincs, hány imádság jut el az égbe. Ha én azt tudnám, akkor a házbér fizetésére is tud­nék jobb módszert.

– És mi a helyzet a tetővel, amely alatt alszunk?

– Igen, Buna. Akkor azt is tudnám, mi­ből javíttassam meg a tetőt – Hogy miből, azt már tudod – mondta az asszony. – négyheti munka kenyeret ad a szánkba, hol itt a gond? Tizenegy hónapig nem kell mosolyognod.

Reb Jichák meghányta-vetette hitvese érvelését. Esztendőről esztendőre ugyan­az a civódás, és minden évben ő húzza a rövidebbet Bárcsak bölcsebbnek szüle­tett volna – vagy vett volna balgább lányt feleségül! Lassan végigszántott ujjaival hosszú, fehér, hullámos szakállán.

  • Ez bűn, ez a munka – mindössze idá­ig jutott.

  • Egyáltalán nem az. Hol van az megír­va, hogy goj gyerekekkel játszani bűn? Nincs olyan előírás, amely tiltaná, hogy játssz velük.

  • Játék?! Te nem láttad, Buna. Senki nem nevezné azt a káoszt játéknak, aki látta. Noé óta nem látott ehhez fogható féktelen mohóságot a világ.

  • Akkor nem játék. Remek. Te ennek ellenére odamész. És kedélyeskedsz, meg vigyorogsz, mint mátka apja a menyegzőn, akár komiszul érzi magát, akár nem.

Reb Jichák levette a kaftánját és az alagsorba indult Minden egyes lépcső­foknál nekidőlt a korlátnak. Terebélyes ember volt, jókora pocakkal, és kiújult az isiásza. A rozoga falépcsők felnyögtek alatta, amint lefelé tartott a sötétbe, ott aztán a foszladozó madzagot meg az egyetlen hatvan wattos égőt keresve tapo­gatózott a levegőben.

Az alacsony mennyezetet rozsdás cső­vezetékek szabdalták, alattuk az olajka­zán. Mögötte elkanyarodott és keskeny holttérbe, a raktárba torkollott az alagsor. Mivel ez a zug esett a legtávolabbra min­dentől, a leginkább alkalmas hely volt a pészachi edények tárolására, hogy ne szennyeződjenek be az év során.

Reb Jichák lehúzta a lepedőket a dobo­zokról, amelyekre vastag, fekete filctollal azt írták héberül: PÉSZACH. nem tudta ki­venni a szavakat, hiszen a helyiségnek ebbe a részébe alig ért el az égő fénye. Ám Reb Jicháknak nem is kellett túl jól látnia. Tapintásra is felismerte, amit kere­sett. Az a doboz, amire neki volt szüksé­ge, cseppet sem hasonlított azokra az im­már második életüket élő dobozokra, amelyeket a szupermarket mögötti siká­torból hoz haza az ember, és gabonapelyhet meg vécépapírt reklámoznak az olda­lukon. Nem, ez flancos volt, levehető te­tővel, akár egy kalapdoboz, csak négyszögletes. Szaténbevonatának köszönhetően selymes tapintású. Amint hozzáért, felismerte.

Miután megtalálta a dobozt, Reb Itzik a „hátkímélő emelés egyenes gerinccel” módszert alkalmazva, pontosan úgy, aho­gyan Mittelman doktor mutatta, kiszámol­ta a testhelyzeteket: „Egy, terpeszállás; kettő, térdhajlítás.”

Feldöcögött a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtóhoz ment, ott megállt és le­rakta a nehéz dobozt

  • Ah! – nyögött fel -, metróérmék.

  • A hallban vannak a polcon, ugyanott, ahol az elmúlt negyven évben mindennap. – Egy ruhába törölgetve kezét, Buna jött ki a konyhából, hogy megmutassa ennek a csökönyös-mint-egy-öszvér férfiembernek, hol találja az érmét meg a polcot, sőt ha muszáj, az ajtót is. – Arra emlékszel, hogy jutsz el a metróhoz? – szegezte neki a kér­dést Szinte provokálta Itziket, hátha az el­lenállásnak akár a legcsekélyebb jelét is mutatja. – Akarod, hogy felöltözzek és be­metrózzak veled a városba?

Reb Jichák ezt végképp nem akarta.

Kaftánt és kabátot vett, s a szaténdo­bozt fölemelve, a lehető legkétségbeesettebb tekintetét vetette Buna Michlára, azt a pillantást, amit az asszony csak kétszer egy évben látott. Először, amikor eljön az ideje, hogy Itzik felcipelje az alagsorból a pészahi edényeket, másodjára pedig az ajtóban, amikor az ünnepi láz kezdetekor az áruházba indul. Olyan keserv áradt a férje szeméből, hogy megfeledkezett az elhatározásáról, miszerint nem zsörtölő­dik vele. Ki nem állhatta, amikor ennyire belemerül az önsajnálatba.

  • Sábeszkor is dolgoztatnak? – tudakol­ta. – Arra kényszerítenek, hogy fedetlen fővel mászkálj, netán megtagadják a kel­lő tiszteletet? – Elfordította a zárban a kul­csot – Úgy bánnak veled, mint egy ki­rállyal a trónján.

Itzik felvette a dobozt, és az ajtóval ügyetlenkedett.

  • Sajnálom az ilyen királyt

A járdán álló telefonfülkéhez dőlt, hogy egy percre kifújja magát, s meglepődött, amikor új ember nyitotta ki az áruház szolgálati liftjének aj­taját Ramirez, aki kezdettől fogva min­den évben itt volt, attól a naptól fogva, amikor Reb Itzik kezében a munkaközve­títő cédulájával megjelent, most eltűnt Ő volt az egyetlen barátja a munkahelyen, és mindig résen volt, „a rabbi” érdeké­ben. A szivart csócsáló és azonnali vi­gaszt nyújtó Ramirez társasága nélkül fi­zik egy pillanatra valóban kétségbeesett.

Elveszettnek érezte magát. De legalább egyikük megszabadult ettől a helytől.

A teherlifthez közeledve morc képet vágott az Üdvhadsereg emberére, aki ka­rácsonyi dallamokat rázott ki fanyelű csengettyűjéből. Ez volt a nap utolsó esé­lye, hogy Itzik barátságtalan legyen. A lif­tes, alig idősebb egy sihedernél, ráérősen felmérte: az ortopéd cipőtől araszolt felfe­lé, komótosan elidőzött a hosszú, fehér szakállon. Itziknek arcizma sem rándult. Hozzászokott már, és felkészült a sok ezernyi pillantásra meg oktondi kér­désre, a ráncigálásra és a ragacsos ujjakra, mindarra, amiben az elkövetkezendő napokban része lesz.

  • Hányadikra? – kérdezte hüvelykujjá­val felfelé bökve a fiatalember.

  • Nyolcadik – felelte Reb Itzik.

  • Hallottam magáról – mondta a liftes, miközben a hátsó falhoz lökte az üres sze­meteskocsikat. – Maga a Rabbimikulás.

  • Igen – válaszolta Itzik. – Én vagyok a hírhedt Rabbimikulás.

A liftes a markába köhécselt

  • A fenébe! Már azt hittem, száraznák velem. Hogy maga csak amolyan legenda.

  • Valóban létezem.

  • Hát úgy néz ki – folytatta a liftes. Már majdnem behúzta Reb Itzik mögött az aj­tót, amikor tétován megkérdezte: – Nem akar a kéményen át bemenni?

Reb Itzik az utca felé fordult

  • Az efféle viccekbe Ramirez barátom már akkor belefáradt, amikor maga még ahhoz is túl kicsi volt, hogy elélje a gom­bokat.

A manók már a helyükön voltak, az óriási helyiség majd minden méte­rére jutott egy, miként a gyereksor mellé is, amely a folyosón és a kis kávézó mellett kígyózott tovább, megkerülte a személylifteket, és egészen a hetedik emeleti lépcsőfordulóig ért. Magát a helyi­séget villódzó fényekkel, műfákkal, tarka­barka masnival átkötött üres ajándékdo­bozokkal meg irdatlan papírmasé cukorka sétapálcákkal dekorálták. Ez utóbbiakat a kíváncsi gyerekek merészen megnyalták, egyik bacis nyelv a másik után. Itzik mind­két oldalára jutott egy-egy manó: az egyik – sótlan, muszklis törpe – katonai bakan­csot viselt, amitől úgy festett, mint egy ütközetbe induló kobold. Társa akár az iker­testvére is lehetett volna. Rajta fekete bo­kacipő volt, mindazonáltal ugyanaz a fe­szült félkatonai magatartás jellemezte.

Kezét a szék aranykarfáin pihentetve, hátát a plüsspárnáknak döntve, Itzik kénytelen-kelletlen beismerte, hogy Bunának igaza van. Amint tetszetős, aranysárgra foteljéből lenézett a sok száz rajon­gó arcra és a kívánságait leső harmincfős személyzetre, valóban úgy festett, mint egy trónján feszítő király.

Gondot fordított rá, hogy törpesegédei állandó mederben tartsák a „boldog karácsonyozók” áradatát Itzik nem tartozott a szűk látókörű zsidók közé, akik sosem keltek át a Royal Hills hídon Manhattan­-be, azon istenfélők közé, akik sosem üz­leteltek a laikus világgal. Nem első ízben öltötte magára e jelmezt, és nagyon is tisztában volt vele, hogy az ünnep tartja a felszínen. Mindazonáltal a „kellemes ka­rácsonyi ünnepeket” szavak még ennyi év után is obszcénül csengtek a fülében.

Megilletődött kislány volt az első gye­rek Elég kicsi ahhoz, hogy valóban csak látni akarja a Mikulást, várja, hogy az meg­csipkedje a pofiját, és adjon egy képet a hűtőszekrény ajtajára; még nem az a lajstromnyi kívánsággal előálló ragadozó kis bestia, aki dührohamot kap, ha nem ígér meg neki mindent, amit csak kér tőle.

Immár beleélve magát a szerepébe, It­zik odabólintott a vörös kötelet felügyelő manónak. A lányka úgy száguldott feléje, mint bika a csúszdán, miután az anyja könyörtelenül taszajtott rajta egyet. A rop­pant tömeg arasznyit előre lépett, s a mozdulat végtelennek tetsző hullámban terjedt a sor vége felé.

  • Ho, ho, ho! – mondta kezét nyújtva It­zik amikor ölébe ültették a kislányt. A kicsi alkalomhoz illően sugárzott, fürdött a felvil­lanó vakuk fényében és a dicsőségben, hogy ő kapta az év első „ho, ho, ho”-ját

  • Mi a neved?

  • Emily. írtam neked egy levelet, Mikulás.

  • Igen, persze. Az Emilytől érkezett le­vél. – Dobbantott a lábával. – Hát azért hadd hallja a Mikulás: Jó kislány voltál?

Ebédszünet előtt húsz perccel Itzik már biztos benne, hogy egyenesen a lelkét provokálják, mintha Isten újabban szadistaként tenné próbára az emberi lelket. Mindkét nadrágszára vizes a „balesetektől”, a gyerekek úgy mutatták ki izgatottságukat, akár a kölyökkutyák. Egy fiú pedig – ott, az a kis nád – előka­pott egy gömbölyű végű ollót, és nekie­sett a szakállának. Az isiász üvegszilánk­ként futkos fel-alá a faridegeiben.

– Igyekezz már! – mondja a téli szün­idős manólány Tulane-ből. Fürtös fejű fi­úcskát ültet Itzik bal térdére, reszket az alsó ajka, amint eltörik nála a mécses.

– Ne sírj, kislegény! Mondd csak, hol van a mamád?

  • A Lancome pultnál vár. – Majd némi szünet után: – Helyrepofoztatja az arcát.

  • Helyrepofoztatja az arcát? – kérdez vissza Itzik.

  • Igen – feleli a fiú.

  • Nu, és jó voltál az idén?

A gyerek bólint.

  • A szövetségi és az állami adókat is ki­fizetted?

A gyerek fejét ingatja, nem.

  • Szívem szerint megbocsátom neked – mondja Itzik. – Csakhogy a Mikulás nem az adóhivatal.

A kisfiú nem nevet A manók nem ne­vetnek. Miss Tulane gúnyosan elhúzza a száját.

Reb Itzik végigsimít a szakállán, ki­nyújtja szabad lábát.

  • Mit tehetek érted? – tudakolja.

  • Mountain bike – válaszol a gyerek

  • És?

  • Ötös Akciókülönítmény figurák.

  • És?

  • Pusztítás… a Halálbögöly visszatér; az Emberevő; az Állítsd meg a dögvészt! és a Gary Barry Zsákbamacska kvíz. Mind­egyik CD-ROM.

  • Semmi egyéb? – A világbékét kereső érzelgős gyermekektől eltekintve, látszó­lag ez a nap legrövidebb találkozása.

  • Rajta – unszolja Itzik -, ki vele! – Is­mét reszketni kezd az a száj, s Itzik tudja, ha a fiú nem böki ki azt az utolsó kíván­ságot, sírás lesz a vége. – Na mi az?

  • Egy menóra – mondja a fiú. Mégis ki­buggyannak majd az erő szép tanújele­ként elapadnak a könnyek A Mikulás elő­ször meghökken, aztán kétségbeesetten azon erőlködik, hogy emlékezetébe idéz­zen egy ilyen nevű játékot. Most ő van a dühkitörés határán.

  • Egy micsoda? – kérdi kissé túl hango­san. Azután a rokonszenves és kedves Mr. Kringle szerepében. – Egy mit-is-mondtál?

  • Menóra.

  • És mit kezd egy helyes keresztény fiú egy menórával?

  • Zsidó vagyok, nem keresztény. Az új apám azt mondja, igazi karácsonyunk lesz, meg fa és semmi gyertya… ami nem rendes dolog, mert az utolsó apám meg­engedte, hogy legyen menórám, pedig nem is volt zsidó. – Már az orrán folynak a könnyek.

  • Miért nem engedi meg az új apukád, hogy gyertyát gyújts?

  • Mert azt mondja, hogy az idén nem lesz hanuka

Itzik levegő után kapkod, a fiú erre torkaszakadtából bömbölni kezd.

  • Nyugodj meg, kicsi, hiszen itt a Miku­lás. – Itzik hátranyúl, a székén fészkelődve előkotor egy tiszta zsebkendőt, s a fiú orrához tartja. – Fújd ki! – A gyerek némi erőfeszítéssel, de kifújja az orrát. – Csep­pet se aggódj. Hanukát kérsz a Mikulás­tól, és meg is kapod. – Ugyancsak igyek­szik, hogy vidáman csengjen a hangja, mégis érzi a mögüle kirecsegő haragot. – Te csak megadod a címedet, és én ma­gam fogom elvinni neked a gyertyákat

A fiú megnyugszik kissé, de nem felel.

  • Upper East vagy West? – kérdi a Miku­lás.

A gyerek cérnahangon nyögi: – Egyik sem.

  • Remélem, nem a Village – így a Miku­lás.

  • Vermontban töltjük a karácsonyt. Egész odáig autózunk, hogy a hülye szü­lei katedrálisába mehessünk. – Ez az a pillanat, amikor Itzik a teljes megvilágo­sodás immár halványuló felvillanásában ráeszmél, hogy egyszer és mindenkorra vége a komédiának.

  • Katedrális! – mennydörgi. – Katedrális, és nincs hanuka! – ordítja, miközben a fiú hóna alá nyúl, és dühösen felkapja térdé­ről a gyereket Amint a bokacipős manó át­veszi tőle, és a dobogóra állítja a kicsit, Itzik megint az kiáltja: – Nincs hanuka!

Ezt Buna is meg fogja érteni; ha ezt meghallja, megérti majd, miért volt ez az egész – a munka, a jelmez, a vigyorgás – bűn. Istenkáromlás! Hirtelen olyan görcs áll a lábába és a faridegébe, mintha egy íjon feszítenék és eresztenék meg a ken­derhúrt.

  • Hol ez az anya? – ordítja a tömeg fe­je fölött Megragadja, s a már belobbant idegek becsípődését kockáztatva, karjá­nál fogva felemeli a gyereket – Hol ez az apa? – kérdi. A fiú úgy himbálózik a mar­kában, akár egy retikül. Itzik azt akarja, hogy teremtsék elő és hozzák ítélőszéke elé azt az ünneptolvajt

A fiú nagy nehezen kiszabadítja magát. Mobiltelefont húz elő a zsebéből és fel­hívja anyját az első emeleten.

A telefon láttán Itzikben feltámad a bűntudat, amiért megrémítette a gyere­ket. Még mindig mérges, ám szégyenke­zik is. Lenéz, látja, hogy az ünnepi bevá­sárlók tömege, a tágra meredt szemű, ri­adt emberpalánták mind őt bámulják. Itzik barátságos, nyugodt arcot keres, egyet sem talál. Tudja, hogy átlépte az il­lendőség határát, jóval túlment azon a ponton, ahol visszaülhetne és inthetne a katonabakancsos törpének, hogy küldje a soron következő gyereket. Pomponjánál fogva lerántja fejéről mikulássipkáját, előtűnik a nagy, fekete kappedli.

  • Ez a munka – bömböli hatalmas po­cakja mélyéről – nem zsidónak való!

A helyiség közepe táján elájul egy nő, pityergő kislánya kezét fogva a kipárnázott kötélre rogy. Eldőlnek a sárgarézzel befuttatott tartórudak, a már úgyis zakla­tott tömegen eluralkodik a pánik, feldön­tik az alumíniumfenyőket és az óriási cu­korka sétapálcákat. Szentségelve, visítozva futkosnak a törpék, a félnapos fejtágí­tó nem készítette fel őket effajta vész­helyzetre. Ám egyikük, a beépített bizton­sági manó, hegyes fülébe dugott „fülesé­hez” kap, és idegesen zöld bársonygallér­jába pusmog; erre két újabb manó érke­zik a bejárathoz, egy mélák fekete meg egy tömzsi, fehér, mint a műhó.

Megfogják a zsidó Mikulást, a csalót, akit csupán aggályoskodásból tartott meg az áruház. Valódi szakáll vagy sem, ez kezdettől fogva rossz ötlet volt; a legelső évtől rémes ötlet Ők meg is szabadultak volna tőle, tízszer is lerázták volna a nya­kukról Itziket, ha nincs az a bozont, ami­ért úgy odavan az igazgatóság. Az áruház­nak csupán szeptemberben kétmillió-háromszázezer dollárjába került, hogy ki­rúgja a HIV-pozitív Mikulást, és egyetlen pennyje sem maradt a Rabbimikulásra vagy a pandzsábi Mikulásra; és még hal­vány sejtelmük sem volt, mit kezdjenek a női Mikulás harmadik igénybejelentésé­vel, amelyet ezúttal az ügyvédje terjesz­tett elő.

Miközben Itziket elrángatják, egy mel­lékajtón belökik a helyettesét, kezében még ott a tonhalas szendvics. A fiú anyja sikeresen átküzdi magát a néhai sor túlsó végéről, bevásárlótáskáit csatabárdként forgatva nyomul a fia felé. A rémült szülő energiájával szólítja gyermekét, olyan hangerővel, ami túlharsogja a tömeg egetverő hisztériáját; még Itzik is meghallja, és tudja, kié a hang. Amint a nő el­éri a fiút, megsimogatja a haját. A trón üres, a gyereknek szemmel láthatóan ku­tyabaja, felteszi hát a kérdést, amire min­den anya szorongva várja a választ

  • Matthew drágám, mondd meg az iga­zat! Hozzád nyúlt a Télapó?

Egy raktárban őrizték, a széke nem volt se aranyozott, se kényelmes. Magasan tornyosuló dobozfalak vették körül, dülékenyebbnek tűntek, mint Jerikó falai, amikor Józsua hatod­szorra járta körül őket. Itzik kigombolt jel­mezben ült, lakkbőr öve a rituális rojtok mellett lifegett az oldalán. A holtsápadt biztonsági őr, egy nekikeseredett manó kontárnak nevezte és kötelességszegés­sel vádolta, azt vágta a képébe, hogy még azoknál a pirosba bújt, utcai Mikulás-pa­ródiáknál is mélyebbre süllyedt.

Jobb, mint estéről estére szögre akasz­tani a szakállamat – felelte Itzik. A főmi­kulást várták a manóval.

A főmikulás legalább olyan megdöb­bentő hatással volt Reb Itzikre, mint Reb Itzik a gyerekekre: a karácsonyi biroda­lom mögött álló nagy varázsló nem volt kövér, sem kedélyes, sőt férfi sem, ha­nem egy keskeny ajkú asszonyka, a leg­csekélyebb pocak nélkül, amely rázkód­hatna a nevetéstől, és kunkori orrú csiz­mát sem húzott a lábára soha.

Egy borítékot nyújtott át neki.

  • Csekk – közölte olyan energikusan, hogy Itzik félig-meddig arra számított, egy pincér robban be az ajtón.

  • Maga… – a nő keskeny ajka olyan fe­hér volt a feszültségtől, hogy teljesen be­leolvadt orra alatt az ábrázatába – maga a szakma szégyene! És ami minket, vala­mint áruházláncunk százhat fiókját illeti, maga többé nem Mikulás.

Ez nem ilyen egyszerű, akarta mondani Itzik. Könnyű olyan vágyakat meghallgat­ni, amiket nem kell az embernek teljesí­tenie. Ahhoz sem kell nagyobb erőfeszí­tés, hogy az összes gyereknek higgyünk, aki azt állítja, nem volt szemtelen, hanem jól viselkedett. Ám annak a piros ruhás embernek – az alkalmazottaid közül az egyetlen embernek, akinek valódi pocak­ja van, akinek nem csöpög ragasztótól a szakálla – azt mondani, hogy ő nem Miku­lás, az már egészen más tészta. Ennek a nőnek nem áll hatalmában ezt eldönteni; Reb Jicháknak, a brooklyni Royal Hillsről sem áll hatalmában eldönteni. Ilyen dön­tést kizárólag maga Buna Michla hozhat, ő pediglen megmondta, hogy Itzik végig­csinálja az évet. Tudta, hogy ez az igaz­ság, miként azzal is tisztában volt, hogy isiász ide vagy oda, a tavasszal megint fel­cipeli az alagsorból a pészahi edényeket.

A teherliftben lefelé utazva, Itzik azon töprengett, mi volna rosszabb. A szatén­dobozt egy üres ruhaállványnak támasz­totta, a csupasz fogasok úgy csattantak egymáshoz, akár a csontok. Látta magát, amint másnap reggel a metrón utazik a bocsánatkéréssel, amit Buna Michla rágott a szájába; avagy alkalmatlannak nyil­vánítva, amint jelmezében – Buna felügye­lete mellett – a padokat pucolja. Buna gondoskodik erről. Akár elveszti a trónját, akár nem a szezon végéig Itzik, a Mikulás.

Loósz Vera fordítása

*A szerző Elviselhetetlen gerjedelmek enyhíté­sére című novelláskötete – melyben a fenti darab is szerepel – a könyvhétre jelent meg az Ulpius Ház kiadó gondozásában.

Címkék:2000-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Apák, Fiúk, Sorsok – Szabó István: A napfény íze című filmjéről

Novák Attila Apák, fiúk, sorsok Szabó István: A napfény íze című filmjéről „Hallgass, fiam, apád intelmére, és el ne hagyd...

A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány 2000. első félévi pályázatának díjazottjai

A Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány 2000. első félévi pályázatának díjazottjai     Pályázó Pályázat megítélt összeg 710. ALMAZSI - Nagy...

Close