Szombat előfizetés 2017

Ó, azok az első páncélosok…

Írta: Kardos G. György - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

…1947 telén! Minden kis lakatosműhely az országban a páncéllemezeket kovácsolta, melyekkel a korábban zöld­séget szállító teherautókat bontották be. A lemezekbe lőréseket vágtak, ezeken keresztül pásztázzuk végig az utakat – mi, a hevenyészett kommandós osztagok tagjai -, s közben pajzán dalokat énekeltünk. A veszélyeztetett szakaszokon dombokra épült arab falvakon irányítottuk nem túlzottan hatásos fegyvereinket, az afrikai háború alatt zsákmányolt, s valamiképpen hozzánk került olasz karabélyokat. Addigra ugyanis szinte minden arab települést megszálltak az Arab Liga önkéntesei, irakiak, szilfaiak sűrű redőzetű kefijákat viseltek, napszemüvegeket, és tölténytárak keresztezték a mellüket. Megkerülni nem lehetett őket, rozzant páncélo­sainkkal mi biztosítottuk az országutakon a konvojokba tö­mörült járművek közlekedését. Nagy veszteséget egyik fél sem szenvedett, pontatlan és hanyag volt a támadás és a védekezés is. „Páncélosok száguldanak rohamra… ” – éne­keltük, miközben agyonterhelt járműveinkkel lassan kúsz­tunk előre.

Egyedül a transzjordániai légió által körülzárt Jeruzsá­lembe vezető úton, Báb el Vádnál estek el sokan, a korszerű angol fegyverzettel ellátott arab légionáriusok szinte minden második járművet kilőttek, az életben maradiakat lemé­szárolták. De azért mindennap újabb konvoj indult útnak, 17-18 éves fiúk próbáltak áttörni a fronton, az országutat autóroncsok és hullák szegélyezték. A háború végén néhány páncélost megfelelően „mumifikálva” elhelyeztek az út fölé magasodó dombokon, örök emlékül azoknak a mosolygós képű fiataloknak, akik talán nem is tudták, hogy mit tesznek, azt hősiességnek hívják, hozzátartozott az életükhöz, mint az iskola, a szerelem és a futball.

Salom, Ariela – mondta Dan reggel, mielőtt elindult -, este találkozunk a Népházban.

Délben arab légionáriusok rugdosták le a holttestét az árokba.

Így ment ez.

Ott lődörögnek Jeruzsálem óvárosában…

… – éppen a Szent Sír temploma előtt -, én meg nézem őket, és nagyokat nyelek. Ha elmondanám nekik, hogy milyen nehéz volt elkezdeni, nem hiszem, hogy nagyon érdekelné őket. Pedig eszembe se jutna a történelemről mesélni, har­cokról, hódításokról. Elmondanám, hogy mi volt a legne­hezebb. A legnehezebb az volt, hogy a közlegény, aki még egy hónappal azelőtt együtt szórta az almot a kibucban a tehenek alá az ezredessel, nem tudta kiejteni a táborban: Igenis, Parancsnok! Ehelyett azt mondta: Ne toszogass foly­ton, Joár! Nincs fegyelem, állapította meg a vezérkar, amely minden héten új egyenruhával lepett meg bennünket. A mi hadseregünkben minden nap ünnep – állapították meg a katonák. Úgy kosztolunk, mint hosszúnapkor, úgy vagyunk elszállásolva, mint sátoros ünnepkor, és úgy öltözünk, mint Purimkor. Még a tisztelgés formája sem volt eldöntve, élénk viták folytak, hogy átvegyük-e a hagyományos angol tisztel­gést, vagy találjunk-e ki valami újat? A katonák végül azt javasolták, válasszuk az arab köszönést. Jobb kezünk ujjaival megérintjük a homlokunkat, majd a zubbonyt a szívünk fölött. Némi módosítással csupán a közlegény érinti meg a homlokát, mondván: Micsoda kupleráj ez az egész! Mire a tiszt a mellére mutat: Nekem mondod? Nagyon sokat nevet­tünk magunkon. Mellesleg frontról frontra hurcolkodtunk – a függetlenség első heteiben hét arab ország hadserege nyo­mult előre -, robogó teherautókról szórtak ki bennünket, pergőtűzben kúsztunk előre lőszeres ládákkal, telefonhu­zalokkal és az aknavetők alkatrészeivel megterhelve, szu­ronyrohamokra indultunk a többszörös túlerő ellen. De hát ez nem volt komoly dolog, ez benne volt a pakliban. A leg­nagyobb nehézség továbbra is az maradt, megállni a szom­széd hentes fia előtt, akivel valaha mindig együtt fagylaltoztunk, és azt mondani neki: Igenis, Parancsnok!

Volt, aki úgy esett el, hogy ez soha nem jött ki a száján.

Hiába, nem volt fegyelem.

A történet Párizsban kezdődött…

…Christiane Rochefort házában. Az ismert francia írónőnél vendégeskedett a képen látható kitűnő izraeli héber író, aki­nek éppen a könyvét fordította, s egy regényt ajánlott neki, amit franciául olvasott. Ámosz éppen Budapestre készült egy akadémiai előadás-sorozatra. Még a repülőgépen elkezdte olvasni a könyvet – az Avraham Bogatir úr hét napját, majd Budapesten, a szállodában befejezte, azután fel­hívott telefonon. A Fórum teraszán találkoztunk, késő estig együtt voltunk. Élményeiről később kétoldalas cikkben számolt be a legnépszerűbb izraeli napilap, a Jediot Ahomot hasábjain.

Egyebek közt ezt írta:

Ha létezik egyáltalán ez az illat, Erec Izrael illata, akkor ez a könyv lapjaiból áradt, időben és térben annyira távol. És micsoda illat!

Csernikovszkij (klasszikus héber költő K. G. Gy.) versében lovas futárt menesztenek a száműzötthöz, egy hazai virágot visz magával. Gyere haza! – mondja a virág. A virág illatának nem lehet ellenállni. A száműzött megsarkantyúzza a lovát és vágtat haza.

Velem ez fordítva történt, Kardossal is for­dítva történt. Nem én vittem Kardosnak a virágot. Ő hozta magával Budapestre. Budapesten, hazafelé készülőben ő adta nekem, hogy szagoljam meg.

Nálunk már nem található ez a virág.

Már senki sem emlékszik erre az illatra.

Csak ott, Budapesten, a Duna partján éreztem ismét ezt a régi, elfelejtett illatot, Erec Izrael illatát.

Hogy mit tesz a véletlen…

…Aznap, amikor a cikk megjelent, egy izraeli könyvkiadó – Benjámin Geppner – útban Róma felé, a repülőgépen olvasta Ámosz írását. Bécsben megszakította az útját és eljött Bu­dapestre, hogy talál­kozzék velem. El­kérte a könyvet an­golul, reggelik ki­olvasta és azonnal szerződni akart a hé­ber kiadásra. Ámde, szombat lévén a hi­vatalok zárva vol­tak. Mit lehetett ten­ni? Elmentünk a Dohány utcai zsina­gógába és ott kötöt­tük meg szóban, minden részletre kiterjedően a szerző­dést. Ennél különö­sebb módon, azt hi­szem kevés vállal­kozás jött létre a vi­lágon.

Gondolni sem mertem volna…

…hogy a könyv valaha megjelenik héberül és azok is elolvashatják, akik – ha más néven is, más tulajdonságokkal felruházva, de azért felismerhetően – szerepelnek benne. A regény megjelenése után az első levelét Rinától, Avraham Bogatir – a valóságban Avraham Haramatinak hívták – lányától kaptam. Nagyon szép, megható levél volt, megtud­tam belőle az elmúlt harmincöt év családi eseményeit. Azután személyesen is eljött hozzánk, egy albumra szóló régi fotót hoztak magukkal, együtt fejtünk valaha az istállóban, ő ti­zenöt évesen, hosszú szőke hajfonattal. Budapesten már egy nagymamával találkoztam. Tavaly, amikor a tévével jártam Izraelben, az első utunk Beer Turiába vezetett, gránátalmákat szedtünk a fáról, mint régen, és örültünk egymásnak.

Beer Tuviában…

…mindenki olvasta a könyvet. A gazdák áradó szeretettel fogadtak, sokan még emlékeztek rám. Az egész stábot meg­vendégelték. Már semmi sem emlékeztetett a régi falura. Gondoltam, szántok egy kicsit – ez benne volt a forgatási tervben -, de már egyetlen lovat sem találtunk. Jamaha traktorok robogtak el mellettünk, s a régi világra csupán a munkában elvásott arcok emlékeztettek.

Be kell vallanom…

… a Siratófalnál nem a régi szentélyt sirattam el, hanem a saját kalandos ifjúságomat, amely ekék és fegyverek között telt el, hányatott volt és mégis gyönyörű.

Címkék:1995-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Mi” is felelősek vagyunk?

AKI A ZSIDÓ KÖZÖSSÉG tagjának tartja magát, valószínűleg úgy érzi, hogy joggal mondhatja egy háború után született, felelősen gondolkodó nem...

Magyarországon másként volt

Az Angliában élő szerző londoni egyetemen elfogadott disszertációjára épül az alábbi tanulmány. Bi­zonyára sok történész, politológus bírálatát váltja ki, mi...

Close