Szombat előfizetés 2017

Néhány mondat a bűn ritmusáról

Írta: Elma Softic Kaunitz - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Meghökkentem, amikor feltették nekem a kérdést, hogy ma, amikor hiányzik „a katasztrófa tapasztalata” és megszűnt „a fenyegetettség-érzés”, a vallásos tradí­ció pedig letűnőben van, összefűzheti-e egyáltalán valami a közép-európai zsidó kultúra képviselőit?

Én sajnos nem hiszem, hogy lehetsé­ges lenne bármiféle katasztrofikus ta­pasztalat – beleértve a holocaustot is – hiányáról beszélni, és elképeszt a tény, hogy vannak, akik szerint a Soa a múlté.

Az én életem nem túlságosan hosszú (a nagyanyám eddig háromszor ennyit élt), ámde semmiképpen sem rövid, te­kintettel az elmúlt négy, Szarajevóban eltöltött és túlélt évre, melyek során ret­tentően sok újszülött és kisebb és na­gyobb gyermek tűnt el. Szarajevó az em­lített négy év során médiaattrakcióvá vált, és ez is tragédiáink egyike – nekünk senki sem hisz már. Az említett babák és gyerekek nem éhínség, betegségek vagy hasonló emberi, azaz civilizációs tökéletlenség miatt tűntek el, hanem a teremtmények legtökéletesebbjének legszörnyűbb tökéletlensége folytán, ami nem más, mint az ember ősi szük­séglete, hogy kiirtsa az ilyen vagy olyan alapon különböző másokat.

Kell-e, hogy érdekeljék a közép-európai zsidókat a szarajevói babák? Kevés zsidó baba volt ebben a városban, de akadtak. A többi nemzethez viszonyítva kevés zsidó volt Szarajevóban, kevés volt e szörnyű háború előtt is, de azért voltak. Hihetetlenül elszántan küzdöttek az ittmaradásért és a túlélésért. S íme, mint közösség, túlélték a háborút, mint individuumok… Egyeseknek nem volt szerencséjük.

Történt néhány jó dolog is Szarajevó­val: tökéletlen fegyverekkel gyilkoltak minket, ugyanis még nem találták fel azt a fegyvert, amely kiszimatolná a megfe­lelő nemzethez tartozó egyéneket, és csak azokat semmisítené meg. (A tény, hogy a körülmények nyomására Szaraje­vó polgáraiból egy külön nép keletke­zett, segíthetett volna rajtunk, ha elég in­telligensek lettünk volna ahhoz, hogy ezt felismerjük és belássuk.)

Azok, akik gránátokat dobáltak ránk, azért gyilkoltak bennünket, mert szarajevóiak, nem pedig azért, mert ellensé­gek vagyunk. Népirtás áldozatai voltunk. Csakis azért váltunk ellenséggé, mert szarajevóiak vagyunk. Ugye ismerősen hangzik?

A saját tapasztalatomról beszélek, ez pedig az űzött vad tapasztalata. Közvet­len katasztrofikus tapasztalatom nem engedi, hogy megértsem, még kevésbé, hogy elfogadjam a lehetőséget, mely szerint a Soa tapasztalata már nem léte­zik! Az imént megpróbáltam rámutatni arra, hogy a másmilyen emberek kiirtá­sának szükséglete tipikus emberi jelleg­zetesség. Bármily különbség elégséges ok a gyilkolásra. Minél kisebbek a kü­lönbségek, annál erősebbek az okok.

E század közepén 6 000 000 (hatmil­lió) zsidót törölt el a holocaust a föld Színéről. Ez egy egész állam! Hány lako­sa van Izraelnek? Nem tudom ponto­san, és nem tudom, miért érzem úgy, hogy éppen ennyi. Az Isten szerelmére, ez azonban nemcsak hatmillió! Hány nemző- és fogamzóképes férfi meg nő volt e hatmillió között? Hány egészsé­ges gyerek, akik még csak aztán léptek volna be a szaporodóképes korba? Hány terhes nő? Hány volt közülük ik­rekkel viselős? Azoknak a gyerekeknek, akik túlélték az Auschwitzokat, Treblinkákat, Bergen-Belseneket, Majdanekeket, Jasenovacokat, Buchenwaldokat, ma unokáik, sőt dédunokáik vannak.

De hány elveszett unoka és dédunoka van? Hát nem világos, hogy a holocaust még minidg tart? Nem szeretem az idé­zeteket, de nem tudom feledni Joram Kaniuk Szomorú végű történetének egy mondatát: „Olyan gyerekeink lesznek, akiknek születésüktől fogva öt halott bátyjuk és nővérük lesz.”

Már mondtam, és elismétlem, hogy e század közepén a holocaust hatmillió zsidót törölt le a föld színéről. Sziszte­matikusan irtották őket. A szakemberek légiói éjjel-nappal dolgoztak, míg ki nem gondolták és meg nem valósították a gyors népirtás leghathatósabb módjait.

Ismét visszatérek saját háborús, azaz katasztrofikus tapasztalatomhoz. Az egyik legostobább mondat, melyet vala­ha hallottam, és kétlem, hogy a közeljö­vőben bármi lekörözi, így szólt: „Hát le­hetséges, hogy a 20. század végén ilyes­mi történjék?!” Minden társadalmi és intellektuális rétegből hallani lehetett ezt a baromságot, mondogatták az egyszerű, szerény képzettségű emberek, és mon­dogatták a nagy koponyák, a világpoliti­ka fontos szereplői, kifejezvén hitetlen­ségüket vagy megdöbbenésüket, vagy egyszerűen azt, hogy nem érinti őket mindaz, ami ’92-től Boszni­ában történt.

De kérem, ha a 20. század közepén megtörténhetett egész Európában, ugyané század végén miért ne tör­ténhetett volna meg Európá­ban ismét, és ötven év múl­va miért ne történhetne meg megint valahol Európában?

Ha nem kapok kielégítő választ az utolsó kérdésre, elhiszem, hogy a fenye­getettség-érzés megszűnt. Hogy ismét visszakanyarodjak saját tapasztalatom­hoz: ha át akarsz szaladni az útkereszte­ződésen, és hirtelen hallod, hogy golyók csapódnak le az úttestre, mire a lehető legmélyebbre görnyedsz, a vállad közé húzod a fejed és ugyanakkor megpró­bálsz felpillantani a hegyre, ahonnan az ocsmány villámlások jönnek, mert látni szeretnéd, honnan fürkész az a dög ak­kor egy olyan érzésre teszel szert, mely hosszan, talán egész életedben kísérteni fog: hogy bármely hegy bármely sziklája mögött ott van valami, ami ki akar irtani. Bár ez az élmény undorító, továbbra is át fogsz kelni az útkereszteződéseken, és továbbra is vágyakozol arra, hogy fel­menj a hegyre, ha előzőleg is szeretted azt a hegyet. De képzeld el a következő helyzetet: egy társaságban megismer­kedsz egy nagyon szimpatikus és szelle­mes személlyel, aki mindenkit meghó­dít. Megtetszik ez az alak. Az este kelle­mes légkörben, ragyogó hangulatban te­lik el. Aztán valaki előveszi a politikát, és egyszeriben mindenki nagyon okos lesz, és többé-kevésbé megkomolyodik. Kü­lönböző politikai meggyőződések bizonygatására és védelmezésére kerül sor. Az az alak elég hangos, nem egyez­nek a nézeteitek, de beismered, hogy jó érvei vannak. A légkör egyre feszültebbé válik, érzed, hogy veszekedés van kitörőben. Sajnálod, hogy az az illető vesz­tett a vonzerejéből a szemedben, ám az­zal vigasztalod magad, hogy másnap, jó­zanul, ismét másmilyennek fog látszani minden. És ebben a pillanatban hallod, amint ő így szól: „Hitler egyetlen hibája az volt, hogy nem ölte meg az összes zsidót.” Vajon el tudod-e képzelni, hogy még egyszer szimpatikusnak látod őt, és a társaságában kívánsz lenni? Ha azzal próbálod vigasztalni ma­gad, hogy ez kivétel volt, akkor buta vagy.

Vannak nagyon kedves antiszemita viccek, mint például:

Ki a bűnös a második vi­lágháborúért?

A zsidók meg a biciklis­ták.

Az emancipált nagyokos, aki a modern kor emberének tartja ma­gát, akinek nincsenek előítéletei, bele­esik a csapdába és fölkiált:

De miért a biciklisták?!

Nem szükséges kommentálni, én mégis hozzáfűzöm a következőket:

Én, aki mindkét tapasztalattal rendel­kezem, az űzött vad és a fent ábrázolt antiszemitizmustól való megrökönyödés tapasztalatával is, azt állítom, hogy kön­nyebb megérteni és elfogadni a megren­dült (nem is túlságosan megrendült) psziché vadászösztönét, mint a minden tekintetben normális­nak látszó ember patologikus, rasszista gyűlöletét. Tekintettel arra, hogy oly sok ember gyűlöl más embereket, csakis azért, mert egy bizonyos néphez vagy fajhoz vagy valláshoz tartoznak, nem állítható róluk, hogy nem normálisak. Túl sokan vannak.

Annyian, hogy gyakran kérde­zem magamtól, nem én vagyok-e a normalitás túloldalán. Mert én nem gyűlölök.

A fenyegetés létezik. Mindig létezik. Mindenütt és folyamato­san. Ezért természetesen nem vesszük észre – minél vésze­sebb és minél közelebb van, annál inkább elhanyagoljuk.

Egy évvel a boszniai háborít ki­törése előtt világosan láttam, hogy katasztrófa közeledik, és úgy tartottam, sokkal egészsé­gesebb lenne összeszedni a holmimat és elmenni Boszniá­ból és Jugoszláviából (abból a régiből, mely hat köztársaságból és két tarto­mányból állt). Nem mentem el. Azt hi­szem, lusta voltam. Két nappal azelőtt, hogy a szomszéd kertjébe leesett az el­ső gránát, mindenkinek, aki azt mondta volna nekem, hogy az udvaromban kitör a háború, azt mondtam volna, hogy ha­zug, pánikkeltő és Isten tudja, mit még. Egyszerűen nem akartam elhinni. Az, amit oly gyakran emberinek mondunk, pedig tulajdonképpen természetünk is­teni részéről van szó, nem kívánta nem bírta, szégyellte elhinni, hogy a nyomo­rait ember, mert az, nyomorait, képes, íme, a legendás 20. század végén és e század, valamint a korábbi századok szörnyű tapasztalatai után is, belemárta­ni a kezét a testvéri, emberi – vagy ne­vezzék úgy, ahogy tetszik – vérbe. Pedig több volt, mint nyilvánvaló. A tények fel­ismerésért könyörögtek.

Amikor úgy tűnik, hogy a fenyegetés eltűnt, az csupán azt jelenti, hogy a jó­zan ész mélyen visszahúzódott irracio­nális vágyaitok mögé.

Nem vagyok sem paranoiás, sem depresszív. Végül is van egy tizenegy hóna­pos kislányom – 1995. július 21-én szüle­tett. Egy szörnyű, háborús napon, ami­kor az egész városban gránátok záporoz­tak.

A kórház körül is, ahol vajúdtam, melynek felső emeleteit teljesen romba döntötték a lövegek. És ő nem véletle­nül született – azért van itt, mert az apja meg én így kívántuk. Nekünk, mint egyébként e város oly sok lakosának, volt annyi bátorságunk és metszünk, hogy vállaljuk ezt a felelősséget. El tud­játok-e képzelni, micsoda felelősség szülni egy gyereket, aki a következő pil­lanatban ne adj’ Isten… Ki sem merem mondani. Valóban nem merem.

Tömérdek optimizmus, hit, dac és erő kell ilyesmihez. Tehát nem vagyok para­noiás, nem vagyok depresszív, sem pesszimista, sem bolondos, sem felelőt­len. Én egyszerűen óvatos vagyok. De nem eléggé, mert ez év szeptemberé­nek végén, boldogan, megszülöm a másodikat is.

Valóban létezik a világban bizonyos ritmusa a bűnnek, az intermezzo pedig azé a szépségé, mely a sebek gyógyulá­sából fakad.

Szarajevó, 1996. június 19.

Radics Viktória fordítása

Elma Softic 1961-ben született Szarajevóban, muzulmán-zsidó családban. Szülővárosában végezte el iskoláit, a bölcsészkaron filozófiát és irodalmat tanult. Később tanított, fordító­ként és újságíróként is tevékenykedett. A há­ború idején bekapcsolódott a szarajevói zsidó hitközség munkájába. Mindig is írt, de sokáig nem publikált. A háború alatt barátnőinek írt leveleivel vált ismertté. Első könyve – Szaraje­vói napok, szarajevói éjszakák -, amely 1992 és ’94 között írt naplóit és leveleit tartalmaz­za, Zágrábban jelent meg. Leveleiből a Múlt és Jövő’95/1-2. számában olvasható néhány, ugyanitt található egy esszé is Elma Softicról Radics Viktória tollából.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Gondolatok a bolygó zsidó konfliktusairól és kulturális alkalmazkodásáról

1. Hannah Arendt Rosa Luxemburgról készült tanulmányában a következőt ír­ja: „Míg az asszimiláns zsidók önbecsa­pása abban nyilvánul meg, hogy azt...

A mimikri terhe

1 Sok évvel ezelőtt történt - nyolc­ vagy kilencéves lehettem ekkortájt, és a világ még ígéretekkel telinek tűnt -, hogy...

Close