Szombat előfizetés 2017

Mindig helyén volt a szíve

Írta: Vadász Ferenc - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékek vitéz Tarnóczay István m. kir. rendőrfelügyelőről

Újságíró-szövetségi munkahelye­men keresett fel ötvenhárom febru­árjában az ifjú nyomozó. Udvarias volt, elnézést kért az alkalmatlan­kodásért, de – mint mondotta – azt kívánják felderíteni, hogy a há­borús években, a garanyi internálótáborban kik voltak a parancsnok besúgói. – Tudjuk, hogy ön is a tá­bor foglya volt – folytatta -, ne haragudjon a háborgatásért, talán vissza tud emlékezni valamire, ami segítségünkre lehet.

– Két évet töltöttem ott, de nem volt arról tudomásom, hogy sorstár­saim közül bárki ilyen szolgálatot látott volna el.

– Akkor ugye ott volt negyvenkettő őszétől a következő év őszéig tartó időszakban is, amikor egy vitéz Tarnóczay nevű rendőr-főfel­ügyelő volt a vezető? Ez feltűnően bratyizott a politikai internáltakkal, akik közül olyanok is akadtak, akik az elmúlt években leveleket irkáltak a belügybe, hogy adjanak neki nyugdíjat, mert kivételezett velük.

Látogatóm, aki a szóban forgó ese­mények idején, a negyvenes évek első felében buzgó szívgárdista, kis­cserkész, esetleg biciklis kifutó le­hetett a sarki péknél, alapos kis­előadást rögtönzött arról, hogy az ilyen horthysta „jóemberek” miként köteleztek le, hogyan tettek hálássá hiszékeny lelkeket – magyarán, észrevétlenül milyen eszközökkel szervezték be őket -, hogy később, a jelen időben, további, most már még komolyabb ellenséges feladato­kat bízzanak rájuk.

Tudtam, hogy Rákosiék szemében mindenki gyanús, aki túlélte a bör­tönöket, táborokat, mert – szerintük – a hűséges és becsületes em­berek annak rendje és módja sze­rint mind elpusztultak. Arról is volt tudomásom, hogy az egykori gara­nyi internáltak közül jó néhánynak nyoma veszett, korábban vagy nem­régiben, ezért nem látszott célsze­rűnek félvállról venni a dolgot. Pró­báltam megértetni az állam védel­mének szigorú gyakornokával, hogy akadtak, ha sajnos nem is sokan, az akkori rendőri szervezetben jó­érzésű, segítőkész emberek, akik amennyire módjukban állt, igyekez­tek könnyíteni az ártatlanul meg­hurcolt, életveszélyes helyzetbe ke­rült emberek sorsán, olykor a ma­guk biztonságát veszélyeztetve meg is mentették őket. Az általa említett táborparancsnok, rendőr-főfelügyelő ezek közül való. Igazságtalan dolog, hogy jóllehet, negyvenötben igazol­ták, később megvonták a nyugdíját, ezért kértük többen, köztük én is, hogy orvosolják sérelmét.

Nem tudtuk egymást meggyőzni. A kemény ítéletű fiatalembernek szemlátomást csalódást okozott „fur­csa” álláspontom, mely szerint Tar­nóczay nem bérelt fel besúgókat, meg sem tűrt volna ilyeneket a kö­zelében, mert egyenes, tiszta jelle­mű, humánusan gondolkozó és cse­lekvő ember volt, nekem pedig – miért tagadjam? – szorongást, hogy mi lesz az idézett rövid tár­salgás következménye.

Néhány nappal később meghalt Sztálin. A Szovjetunióban szabadon engedték a „fehérköpenyes gyilko­sok” halálra ítélt zsidó orvoscso­portjának tagjait. Szerencsére a nyár – ötvenhárom júniusát köve­tően – nálunk is változásokat ho­zott. Június harmadikán hangzott el a parlamentben Nagy Imrének, az ország új miniszterelnökének re­ményekre jogosító programja.

Több cikk után az 1961-ben meg­jelent Harcunk a magyar pokollal című kötetemben hosszabban írtam Tarnóczay István m. kir. rendőr-főfelügyelőről, aki 1942 tavaszán lett a Zemplén megyei Garanyban be­rendezett internálótábor parancs­noka.

Elterjedt szólásmondás volt akko­riban, hogy „Hallgatni arany, be­szélni Garany”. De hallgatni sem volt arany, s beszélni sem kellett ahhoz, hogy csendőrparancsnokok, főszolgabírák „rémhírterjesztés” vagy ellenséges rádió hallgatása ürügyén elhurcoltassanak embereket családjuk köréből, elvegyék üzletü­ket, műhelyüket, lakásukat, meg­fosszák őket több évtizedes munká­jukkal szerzett értékeiktől. A zsidótörvények által sújtott nép, védte­len, kiszolgáltatott prédája lett a hatalmaskodóknak. A garanyi tá­borba – az Almássy-grófok hajda­ni birodalmának istállóiba – sok éven át ezer és ezer internáltat zsúfoltak össze.

Tarnóczay odaérkezése előtt nagy volt ott az éhség, kegyetlenség, em­bertelen állapotok uralkodtak, ö kezdettől fogva szemet hunyt afö­lött, hogy a táborból ki-kiszökő em­berek a közeli falvakban élelmiszert, krumplit, lisztet és egyebeket vásároljanak, s ami korábban szi­gorúan tiltott volt, a sivár kincstári élelem pótlására, délutánonként a tábor udvarán, nyílt tűzön vacsorát főzzenek. Rendőreinek megtiltotta, hogy ezt akadályozzák, olykor ma­ga is megkóstolta az internáltak főztjét. A tábort körülvevő csendőr­őrsöket kijátszva segítséget nyújtott ahhoz, hogy az ország minden ré­széből odalátogató hozzátartozók el­kerüljék a visszatoloncolást, bejus­sanak a táborba. Engedélyezte a csomagküldést, a leveleket nem cenzú­rázta, gyakran maga hozta be a Népszavát, a Magyar Nemzetet és több más lapot a táborba, amit el­lenőrző útjai során „véletlenül” el­ejtett, ott felejtett hol az egyik, hol a másik barakkban. Ha rendőrei nem voltak a közelében, elárulta, hogy gyűlöli, megveti a hitleristákat. Ilyeneket mondott: „Uraim! Tudom, hogy önöket semmilyen bűn nem terheli. Mindent elkövetek, hogy itteni életüket elviselhetővé te­gyem. Szívből kívánom, hogy túlél­jék a megpróbáltatásokat.”

Ha távollétében helyettese bünte­téseket szabott ki, visszatértekor azokat nyomban hatálytalanította, a fogdába zárt „vétkeseket” kienged­te. A csendőrség és a közeli Sátor­aljaújhely rendőrségének vezetője újra és újra feljelentette, azzal, hogy mind ő, mind a felesége és két lánya „barátkozik a zsidókkal”. Tar­nóczay főfelügyelő az internáltakat több napra szabadságra engedi – jelentették – minden eszközzel enyhíteni igyekszik a központi ha­tóságok törvényes intézkedéseit.

1943-ban a táborparancsnokot visszarendelték a fővárosba, fegyel­mi eljárást indítottak ellene, később a nyilasok letartóztatták, s csak vé­letlen szerencséjének köszönhette, hogy életben maradt. Mielőtt elhagyta Garanyt, a közelben dolgozó egyik internált csoport tagjainak örömmel újságolta, hogy az olaszok kiszálltak a háborúból, Mussolini fasiszta uralma összeomlott.

Írtam Tarnóczayról 1967-ben meg­jelent A nagy optimista, 1970-ben Tenyérnyi ég című könyvemben, 1968 és 1979 között megjelent re­génytrilógiám köteteiben.

Amiért 1953-ban „eltévelyedése­mért” szemrehányást kaptam, Tar­nóczay rendőr-főfelügyelőt megillető méltányos nyugdíj elmaradásá­nak fölhánytorgatásáért, egészen 1962-ig bűnöm maradt, mert a balatonszemesi strand idős kabinosá­nak akkor kézbesítette első alka­lommal a posta a még akkor is szé­gyenletesen jelentéktelen nyugdíját.

Néhány volt garanyi internálttal egyszer-egyszer felkerestük, ilyen­kor feleségével együtt meghatottan emlékeztek a vészkorszakbeli meg­próbáltatásokra, amikor – a német megszállásnál jóval előbb – depor­tálásra kijelölt, elpusztításra szánt emberek tömegét mentette meg Tarnóczay főfelügyelő attól, hogy Kőrösmezőre, Kamenec Podolskba vigyék és gépfegyvertűzzel tömeg­sírokba kaszálják őket.

Özvegye, visszaemlékezve a tra­gikus időkre, egyik hozzám intézett levelében a többi közt ezt írta: „Szörnyű emlékem, amikor kapott egy rendelkezést: száz embert – mert létszám fölöttiek voltak – el kell szállíttatnia Garanyból. Egész éjjel azon töprengtünk, milyen mó­don lehetne elkerülni ezeknek a szerencsétleneknek kiszolgáltatá­sát, haláltáborba hurcolását. Másnap megtudta, hogy a parancsot megke­rülve egy másik, akkor éppen ke­vésbé zsúfolt táborba – a közelben Ricsén, Csörgőn és másutt volt ilyen gyűjtőhely – küldhetné őket a sa­ját felelősségére. Így is tett. A hát­rányos következmények reá nézve nem maradtak el, a fölöttesek bi­zalma tovább csökkent iránta. De az áthelyezett emberek valami cso­da folytán életben maradtak, mi pedig megmenekültünk egy lelki te­hertől, olyan bűntől, amely reánk nehezedett volna életünk végéig.”

Tarnóczay István nyolcvanhárom éves korában, 1974. február 13-án halt meg. Özvegye Nagykanizsán él. Férjének földi maradványai az ot­tani evangélikus temetőben nyug­szanak.

Úgy érezzük, eljött az ideje, hogy a volt garanyi internáltak tanúval­lomása alapján az izraeli Jad Vasem Intézet emlékbizottsága ezt a bátor embert, akinek mindig helyén volt a szíve, felvegye az Emberiség Iga­zainak sorába.

Vadász Ferenc

Címkék:1990-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Passiójátékok ürügyén a keresztény-zsidó párbeszédről

SZŰKSZAVÚ ÚJSÁGHÍR adta tudtul júniusban, hogy megalakult a Keresztény-Zsidó Tanács, külföldi jó példák és hosszas ösztökélés nyo­mán. Katolikus, protestáns és...

Az izraeli nemzetalakulás sajátosságai

Az alábbiakban közölt írás részlet Bibó Istvánnak 1965 és 1974 között írt terjedelmes tanulmányából, amely A nemzetközi államközösség bénultsága és...

Close