Szombat előfizetés 2017

Háborús hétköznapok

Írta: Margit Patrícia - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Margit Patrícia

Sivatagi túlélő-túra

Fura életstílusra rendezkedtünk be itt Jeruzsálemben: a jesiva bóherek szoros közösségében élünk. Ez egy túl­élő túra. Bár nehéz kibírni a pesti nyüzsgés nélküli életet, szórakozni rit­kán járunk: ha új helyre megyünk, úgy tudjuk legkönnyebben megtalálni, ha a villogó szirénával felszerelt rendőr- és katonaautókat keressük. Ugyanis minél népszerűbb és nagyobb egy klub, an­nál több autónyi katona vigyázza a biz­tonságunkat. Persze a securitysok min­denütt jelen vannak: a kis üzletek, ét­termek, vagy szupermarketek bejáratá­nál is ott állnak és tüzetesen átvizsgál­ják a csomagjainkat.

Az iskola és lakásaink közt ingázunk többnyire, és inkább nem kockáztatjuk meg az olyan helyeket, ahol sok ember van: a belvárost, a forgalmas, széles uta­kat elkerüljük. Buszra csak végső eset­ben szállunk, de semmiképpen sem csúcsforgalomban és nem azokra a jára­tokra, ahol már ezelőtt robbantottak. Ha mégis felszállók, útközben azt latolga­tom, hogy vajon hány utassal érdemes egy buszt az égbe küldeni. Örök optimiz­musommal mindig meggyőzöm magam arról, hogy a mostani létszám biztos nem elég ahhoz, hogy megérje… A bu­szokon energikus zene bömböl a rádiók­ból – talán azért, hogy oldják a stresszt, vagy azért, hogy ha zűr van, a hírekből rögtön tudjuk, hogy le kell-e ugranunk a járatról. Bár a héber nyelvű híreket még nem értem, könnyen kitalálom, hogy mi­kor van balagan, azaz balhé: a kapkodó lélegzetvételektől hirtelen ólomsúlyúvá nehezedik a levegő, aztán szinte egy­szerre csengeni kezdenek a mobiltelefo­nok. Kétségbeesett hozzátartozók ezrei keresik egymást az ország minden tájá­ról. Ezért van szinte mindenkinek mobil­ja, állandó a készenlét.

Persze ha lehet, inkább bringával vagy gyalog járunk. Jót tesz a gyaloglás az egész napos tanulás után, és a kör­nyéket is jobban megismerhetjük – mondogatjuk. Mindenki tudja, hogy nem ezek a valódi okok. Sátoros ünne­pen minden kertben, erkélyen és még a járda közepén is sátrak álltak. Az ét­termeknek és a szállodáknak is van­nak óriási nagy sátrai, hogy mindenki itt ehessen és alhasson egy héten át. Egyszerű fakuckók, arabos szőnyegsát­rak, meleg szerelmi fészkek és piaci bevásárló zacskó-anyagból készült mű­anyag szukkák kavalkádja volt hivatott az egyiptomi kivonulásra és persze ci­vilizációnk törékenységére emlékeztet­ni. Sokan még az ezüst étkészletet is kiszállítják a vacsorákhoz – tolvajoktól nem kell tartani. Az izgatott gyerekeket persze képtelenség ágyba tenni, hajna­lig az út közepén rohangálnak. Ha az embernek nincs lehetősége szukkát építeni, vendégségről vendégségre jár­hat úgy, mint én – ilyenkor mindenki még az általánosabbnál is tártabb karokkal fogadja, és vég nélkül etetik a látogatókat. A szukkoti csokrokat biz­tonsági okokból már nem a központi nagy piacon árulják, hanem kis, eldu­gott, ideiglenes piacokon, vagy egy-egy zsinagóga kertjében – persze borsos felárral.

Egy hagyományos iskolanapon, a jól őrzött elnöki rezidencia és a robbantás­biztos Iszlám múzeumot magunk mö­gött hagyva, a Katámon negyeden át ve­zet az utunk. Reggel nyolc körül min­den második ember ismerős az utcán: ezen a környéken főleg jómódú, vallá­sos anglók, azaz angol anyanyelvűek laknak. Talpiot ipari negyedébe érve, az utolsó megmászandó hegyen gyorsí­tott léptekkel haladunk egy forgalmas út mentén. Itt a legveszélyesebb a te­rep: a lámpánál álló autók élő céltáblái lehetnek egy-egy terroristának. Azóta tartok az akadályversenynek ettől a szakaszától, amióta Gilóról megtud­tam, hogy nem egy környező város, ha­nem Jeruzsálem egyik negyede, mely az iskolánktól nem messze fekszik. Tudjuk, hogy nem szabad eltévednünk, mert Gilóban könnyen a tűzvonalba kerülhetünk. Egy vendégségben nemrégi­ben megismerkedtem egy családdal, a szülők két kis gyermekükkel laknak ott: azt mondják, nem félnek a lövésektől, csak a bombázástól. Mindent meg le­het szokni. A helyzet paradoxona, hogy meggyőzték magukat, ha elkerülik a su­tot (piacot), és ha nem buszoznak, biz­tonságban van az életük. Igaz, Gilóban nem szabad felesleges utcai járkálással provokálni az arabokat, mert akkor a szomszédos hegyen lévő falujukból átlőnek. Ilyenkor az izraeliek visszarakétáznak. A gilói lövéseket egyébként otthonról én is hallom, há­zunk falai beleremegnek, és sokáig visszhangozzák őket. Eleinte nem ismertem fel a dörrenések forrását. Több nap kellett ahhoz, hogy végre eljusson pesti észjárásomig, hogy mi is történik.

Út a Paradicsomba

Bár a barátaim, a kollégáim és a családom is halálra rémült az ötlettől, s minden elképzel­hető módon megpróbált lebe­szélni az utazásról, szeptem­ber elején kiutaztam Izraelbe a jeruzsálemi Pardes Institute of Jewish Studies amerikai intézetbe tanulni. Bár a neves, jesiva-jellegű intézmény hivatalosan egyik hit­községhez sem tartozik, gyakorlatilag a modern ortodoxiát képviseli: innen ke­rül ki a nemzetközi zsidó oktatási intéz­mények tanárainak egy része, emellett sok rabbi- és kántortanuló is itt tölti a kötelező, izraeli tanulmány évét. Az Amerika legjobb egyetemeiről átigazo­ló diákok jó része reform vagy konzer­vatív zsidó, a Pardesben eltöltött egy­-két évet gyökereihez való visszatérés­ként, spirituális utazásként éli meg.

Megérkezésem után örömmel nyug­táztam: az intézet nyitott szellemiségű és befogadó, mindenkire külön szere­tettel figyelnek. Amikor megbeteged­tem, és hiányoztam tanárom az óra után máris telefonon hívott, hogy fel­ajánlja a segítségét. Időközben kide­rült, hogy ez itt teljesen természetes. Igazán családias közösségbe kerültem, immár legalább harminc, vacsora-ven­dégséggel a hátam mögött. Ha az em­bernek valamilyen különös véletlen folytán épp nincs vagy három vacsora- meghívása egyszerre, tanáraira biztos számíthat. Senki sem marad egyedül sábeszkor.

Az ország ortodoxabb köreiben egyébként nagy felzúdulást kelt, hogy a hagyományos jesiváktól eltérően, itt férfiak és nők együtt tanulhatnak, sőt sokszor látni alvó gyermekeiket a Beit Midrasban ringatva olvasó fiatal szülő­ket. Az intézet, amennyire tudja, a halachikus kereteken belül tágítja a vallásos gyakorlatot, és „világi tudományok­ban” magasan képzett fiatalok életfilo­zófiáját próbálja finoman a judaizmus több ezer éves bölcsessége felé terelni. A hagyomány és a modernizmus ötvö­zéséhez ehhez kínál lehetőségeket.

A legtöbb vallásos izraeli leesett állal hallgatja, hogy mi, nők is nadrágban és gyakran kipában ülünk az órákon, néhányan tefilint és táliszt is öltenek, rá­adásul a nők is részt vesznek a közös tóraolvasásban és néha előimádkoz­nak is. S bár rabbijaink azért enged­élyezik ezt a fajta kísérletezést, mert halachikusan mindez teljesen legitim, a közismert szokásoktól olyan gyökere­sen eltérő, hogy se a haredik, se az ate­isták nem tudnak minket igazán hová sorolni. Az intézmény sokoldalúságát és nyitottságát jelzi, hogy békében ta­nul együtt az amerikai ortodox diszkós a kaliforniai üzletasszony, a londoni festőművész, a budapesti újságíró, és a bostoni doktornő. Izrael első ortodox rabbinő jelöltje, a négy gyermekes Aviva Ner David is itt készül fel a vizsgái­ra. Aviva egyébként a Women for the Wall (Nők a Falért) feminista szervezet egyik alapító tagja is: Újhold ünnepén havonta egyszer, főként Pardes diákok­ból és politikusnőkből álló kis csoport­jával imádkozik a Kőtélnél. Az egyik Új­hold ünnepen, az Óvárosban élő ultra­ortodox családok megvető pillantásain és csúfondáros, pikírt megjegyzésein keresztül jómagam is átérezhettem, mi­lyen is lehetett annak idején a boszorkány-üldözés, ugyanakkor más tapasz­talataim is voltak. Hét évenként egy­szer, a smita évben ősi szokás szerint az összes zsidónak a Siratófalhoz – Szentélyhez – illik zarándokolnia. Én is ott voltam az idén: óriási tömeg ünne­pelt az Óvárosban. A miniszterelnök és a főrabbik olvastak fel a Tórából részle­teket, és egy klezmer banda kísérte az éneklést. Itt, a vallási ellentéteket félre­téve együtt imádkoztak férfiak és nők, szefárdok és askenáziak, reform, rekonstrukcionista, konzervatív, ortodox, és ultraortodox zsidók: kivételesen senki sem lökdösődött, vagy politizált, hanem szeretettel fordult a körülötte állókhoz. Én közvetlenül egy szőrkucsmás, haszid mellett álltam, s a helyzet iróniáját jelzi, hogy ezen az istentiszteleten egyáltalán nem zavartatta magát miattam.

A Pardes vezető tanárai egyébként a huszadik század egyik legmeghatáro­zóbb alakjának, Rav Soloveitchiknek a tanítványai a New York-i Yeshiva University-ről. napi tizenkét órában oktat­ják a Tórát, a Talmudot, a Halachát és a Kabbalát.

Az ember itt teljesen kiszakad az időből és a térből. Több jesiva diákjai­ból álló közösségünk gyakran találko­zik rabbi, vagy rabbinövendék baráta­ink által alapított minjánokban, ahol különféle dolgokkal kísérletezünk: női minjánokkal, rekonstrukcionista isten­tiszteletekkel, újhold ünnepi női cso­portokkal. nemrég alakult a világon ta­lán elsőként egy szefárd egalitáriánus minján is. Az egyik ortodox, hippi jelle­gű, mélyen spirituális minjánban az istentisztelet legalább öt órás. Azért ilyen maratoni, mert a spirituális él­mény, a kavarta elmélyítése érdekében a judaizmust és a keleti meditációs technikákat ötvözi a rabbi. Ehhez pe­dig idő kell. Slomo Carlebach, az amerikai zsidóság hippi-haszid rabbijá­nak nyomán végig énekléssel és (emel- kedettebb pillanatokban) tánccal is te­lik az istentisztelet. Egyes tanáraink szerint ez a minján azért jön össze vi­szonylag ritkán, mert Istennek leg­alább három hét kell minden egyes al­kalom után ahhoz, hogy magához tér­jen a sokkos állapotból… nemrégiben egy exkluzív minjanon is voltam, me­lyet egy gitáros-énekes konzervatív rabbinő vezetett. Férje, egy reform rabbi a Rabbis fór Human Rights (Rab­bik az Emberi Jogokért), nagyon vita­tott szervezet vezetője: rabbiként az emberi jogokért, a judaizmus humá­nus oldalának erősítéséért harcol. Az arcán látszik az elszántság: ha kell, akár a gépek elé is odafekszik tiltako­zásul a területeken fekvő palesztin há­zak lebuldózerezése ellen. A rendőrség rendszeresen őrizetbe veszi a 90 aktivista rabbi egyikét, de a szer­vezet újra és újra síkra száll, hogy meg­mutathassa a judaizmus „másik arcát is”. A zsidósággal kapcsolatos etikai normáikról beszélve, előszeretettel idézik Hillel egy mondatos, egy lábon állva elhadart Tóra-eszenciáját: Ne tégy olyat másokkal, mely gyűlöletes a szá­modra.

Hősök vagy őrültek?

Otthon is hadiállapotok uralkodtak: épp a költözés közepén voltunk és a konyhát kóseroltuk, amikor a World Trade Center leomlott. A teraszt béké­sen simogató, enyhe, őszi napsütésben eltartott még egy pár óráig, mire megér­tettük, hogy mától kezdve nem csak Iz­rael, hanem a világ többi része is vesz­élyes hellyé vált. Az emberek egymást kérdezgették, hogy vajon ki mire tippel, Izrael lesz-e a következő céltábla, és még hány percünk van a világvégéig? Az országból kijutni nem lehetett, mi­vel a repülőteret lezárták. Jó hímek számított viszont, hogy a telefonvon­alak is meghaltak és legalább kivétele­sen megúsztuk aggódó családtagjaink szokásos rimánkodását („megkeseríted öreg nagyszüleid utolsó napjait”, „nem tudunk aludni miattad”, „megöl ben­nünket az aggodalom” stb.). Órákkal később, mikor fel tudtak hívni telefo­non, már túl elgyötörtek voltak ahhoz, hogy vitába szánjanak az érveinkkel: látjátok, Izraelben sem veszélyesebb, mint bárhol máshol. Egy zsidónak itt a helye. Ha másra nem, legalább gondol­jatok Durbanra – győzködtük őket.

Csillagos volt már az ég, amikor vég­re elvittük a mikvébe megmeríteni az edényeket: bár eleinte mulatságosnak tartottuk a szertartást, az áldás elmon­dása megnyugtatóan hatott. Másnap az iskolában senki sem volt képes tanulni, hiszen a legtöbb diák amerikai, és családtagjaik, vagy ismerőseik érintettek voltak a tragédiában. Tudtuk, a világ megint Izraelre figyel, s naivan abban reménykedtünk, a tragédia megérteti az emberekkel, hogy milyen az izraeli hétköznapok valósága. Aztán ügy dön­töttünk, hogy az életnek mennie kell to­vább: ez is az itteni valóság része. S azt is elhatároztuk, hogy amíg Irak vagy Irán esetleg bombázni nem kezd, amennyire tudjuk, továbbra is élvezni fogjuk az életet, és nem hagyjuk, hogy a világvége hangulat megegye a lelkün­ket.

Izrael nem lesz második Csehszlová­kia… csak magunkra számíthatunk, ezentúl csak magunkra számítunk – visszhangzottak a fejemben Ariel Saron miniszterelnök szavai. Biztos, ami biztos, barátaimmal gyorsan lenyomoz­tuk, hogy bioterror-támadás esetére hol kaphatók gázmaszkok, de viharos gyor­sasággal letettünk a vásárlásról, amikor kiderült, hogy közel háromszáz dollár­ba kerülnek a legújabb típusok. A ré­gebbiek meg vacakok. Aztán az iskolá­ban megnyugtattak, ha szükséges lesz, nekünk is osztani fognak ingyen masz­kokat, csak úgy, mint az izraelieknek. Megkerestük a legközelibb légópincét is, és miután láttuk, hogy életveszélyes, elterveztük azt is, hogy melyik szobá­ban vészeljük majd át az esetleges bombázásokat. Biztos, ami biztos, jól bevásároltunk rosszabb időkre. A gya­korlati lépések tisztázása megnyugtató volt valamennyire, csökkentette a hul­lámokban ránk törő pánikérzetet: hol hősnek, hol őrültnek éreztem magam. Irigyelni kezdtem azokat, akik őszintén hinni tudták, hogy mindenki akkor hal meg, amikor tényleg eljön az ideje. Ek­koriban gyakran gondoltam a soára.

A zöld vonalon túl

Mostanra megszoktam a háborús helyzetet is: reflektoros, katonai heli­kopterek pásztázzák a fejem fölött a terepet, hogy éjszaka is kiszúrják a rendellenességeket. Lövéseket sze­rencsére nem hallani: a tűzszünet há­rom napja tart és mindenki nagyon örül neki. Felüdülés volt ez a kis csend, mert nemrégiben már a Héber Egyetem környékén is voltak lövöldö­zések – ebből a szempontból még sze­rencse, hogy ilyen hosszúra nyúlt a tanárok sztrájkja, és a diákságnak nem kellett nap, mint nap megtennie az arab negyedeken átvezető vesz­élyes utat. Errefelé, a Hyatt hotelben gyilkolták meg „Gandhi”-t, azaz Rehavam Ze’evi jobboldali politikust, turisztikai minisztert szobája bejáratá­nál, a Népi Front Palesztina Felszaba­dításáért emberei. A luxus-hotel egyébként az úgynevezett zöld vona­lon túl, tehát az 1967-ben Izrael által vissza-elfoglalt területen, Kelet-Jeruzsálemben, a ramallahi és jeruzsálemi utak kereszteződésénél fekszik. A gaz­dag palesztinok körében rendkívül népszerű a szálloda: itt palesztin a vendégek és a személyzet nagy része is, ezért nem tűnt fel időben a bizton­ságiaknak a gyilkos.

Néhol, az izraeliek által sűrűn lakott részeken nem is látni, hogy a „határon túl” jár az ember: a zöld vonal inkább a fejekben rajzolódik ki. Az egyik hétvé­gén iskolai kirándulásra mentünk go­lyóálló iskolai buszunkban a fantaszti­kus szépségű gilboai sivatagba. Csak akkor döbbentünk rá, hogy ortodox kibuc szállásunk a zöld vonalon van, amikor sisakban járőröző katonákat és szögesdrótokat láttunk minden irány­ban magunk körül. Amikor körbevezet­tek minket a kibucban, és elmondták, hogy csupa ellenséges arab faluval va­gyunk körülvéve, a békés tájon vala­hogy egyáltalán nem tudtunk félni. El­képzelhetetlennek tűnt, hogy a megha­tó szépségű, narancsos fényben játszó, bibliai lankákon tényleg hidegvérrel ké­pesek meggyilkolni egymást a nemrégi­ben még viszonylag nyugodtan élő arab és zsidó szomszédok.

Ám Jiszráel cháj!

Bár nem túl gyakran merészkedtem szombat kimenetelekor a belvárosba, ilyenkor mindig meglepve láttam, hogy mekkora élet van a Ben Jehuda sétáló utcán és környékén. Hömpölyög a fiata­lokból álló vidám tömeg, minden fagyi­zó és étterem nyitva tart. Az Óvárosból már rég átköltöztek ide a szinte non­stop nyitva tartó szuvenír üzletek, de itt sincs nagyobb szerencséjük: pangnak az ürességtől, mert turisták már csak elvétve lézengenek. Kirakataik üvegén csalogató feliratok töltik el egyszerre büszkeséggel és borzongással az em­bert: Bátor turistáknak jutalmul óriási kedvezmények! Szombat este azonban nem érzem magam bátor külföldinek: ez az este a normalitás, az ismerkedni vágyó, vidám kamaszok estéje. Imá­dom átélni, ahogy a tizenévesek nagy hangon, fontoskodva kiabálnak egy­másnak, nagy vihogások közepette flörtölgetnek, első cigijeiket kóstolgatják és persze fittyet hánynak a háborúra. Szombat este a szintetizátorral felsze­relt ultra-ortodox zenészek kíséretében több százan éneklik együtt önfeledten az utca közepén: „Am Jisrael haj, Am Jisrael haj, Od avinu haj”, azaz „Izrael népe él”, a háború ellenére is, s a fiata­lok dafke ünnepük az életet.

Sokak szerint akkor győznek a pa­lesztinok, ha állandó félelemben tudják tartani a lakosságot. A Ben Jehuda ut­cai, december elejei kegyetlen merény­letmásnapján riportot készítettem a gyomorforgató, vértől bűzlő helyszí­nen. Ekkorra kiderült, a terror azért sebesített meg száznál is több embert, mert a merénylők különlegesen brutá­lis, házi készítésű repeszbombákkal, azaz szögekkel és fémszilánkokkal megtöltött pokolgépekkel repítették a másvilágra az önfeledten szórakozó fia­talokat. A legidősebb halott húsz éves volt.

Sok barátom jött el gyertyát gyújtani és imádkozni a fiatal áldozatokért. Néz­tem, ahogy az önkéntesek a kitört kira­katüvegeket szedegetik, a takarítók az égett húscafatokat kaparják a telefon- fülkékről, a boltosok meg vigasztalhatatlanul zokognak. Egy tizenkilenc év körüli, langaléta amerikai fiú szólított le. Mike itt volt a robbantások idején. Sokkos lelkiállapotban azért jött vissza az újságíróktól hemzsegő helyszínre, hogy története elmesélésével segíteni tudja az izraeli események objektívebb ábrázolását a nemzetközi sajtóban. A fiú remegve elevenítette föl, hogy az autóba rejtett, harmadik bomba épp akkor robbant, amikor leszállt a busz­ról. Őrült sikoltások közepette rohant felé a tömeg. Bárhová nézett, vért és leszakadt testrészeket látott, mindenütt megcsonkított emberek fetrengtek. Egy férfi a szerteszét heverő testrészeket látva alsó nadrágra vetkőzött, egy kart az ingébe, egy véres lábat pedig a nad­rágjába tett. A bomba hihetetlen ke­gyetlenséggel pusztított.

A Ben Jehuda utca végén lévő Kikar Cion téren, beszélgetésünk közben egy kisebb tömeg verődött össze: „Halál az arabokra”‘. – skandálták. Talán a fájda­lomtól megvadult gyászolók, vagy szélsőséges csoportok voltak, melyek a média figyelmét akarták felhasználni? Nem tudom. De a külföldi újságírók kö­zül néhányan rögtön bőszen jegyzetelni kezdtek: „ez ütős lesz lead-nek” (cikk­kezdő – a szerk.) – vetette oda egy kék szemű angol félvállról, majd hozzátet­te: Jól mutatja, hogy még meg sem szá­radt az ártatlanok vére, s a zsidók még több vért akarnak. „Semmit sem ér­tesz” – magyaráztam neki. Aztán átfu­tott az agyamon az 1948-as független­ségi háború, az 1967-es hat napos há­ború, az 1973-as Jom Kippuri háború, az 1982-es libanoni háború és a két intifáda: minden évtizedre jut egy hábo­rú, minden családnak vannak áldozatai és ez a szitkolódás mégsem tipikus. Egy ultra-ortodox üvöltése szakította meg vitánkat, egy erkélyen állva hang­szóróba bömbölt: „All we are saying, give WAR a chance!”* Szívszorító volt, ahogy a híres, hippi békedalt átköltve háborút követelt, arra hivatkozva, hogy az arabok ördögiek. A fanatikusok által ismert retorikai fordulatokat tajtékozva tovább ordított: „Egyik kezükben a Tó­rával, a másikban meg fegyverrel kell harcolnunk az arabokkal!” A legna­gyobb nemzetközi televíziók kamerái rögzítették a félőrült férfi uszítását, mely tipikusnak egyáltalán nem, de Izrael-ellenes indulatok keltésére annál alkalmasnak mondható. Egy angol rab­bi hallgató barátom, a béke megrögzött híve, nem bírt az indulataival és a tö­megből felkiabált a félőrült férfinek: „Szégyellek kipát hordani, ha ilyen em­berek is viselik, mint te!” Erre a fanati­kus visszaordított: „Akkor vedd le te idióta!” Aztán szerencsére a pár perc múlva a helyszínre érkező politikusok látogatását biztosító kommandósok az erkélyre felmászva leszerelték a pasast. A gyertyagyújtókat, a gyászoló családta­gokat, a némán imádkozókat és az ön­kéntes segítőket elkerülték a kamerák.

A csalódott gyászolók csak akkor némultak el, amikor egy közeli házból a félelemtől még mindig remegő, kócos hajú nőt, tolószékbe kötözve hoztak ki a mentők. Ezért tisztán hallható volt, ahogy egy mobil telefon csörgött és egy kétségbeesett hang ezt kiáltotta: „Újabb robbantás volt Haifán egy bu­szon!!!” Hét-tíz-tizenkettő halott. Eddig. Kit tudja hány lesz még?

Még gyászolni sem volt időnk, máris itt a következő tragédia – gondoltam. Idősebb emberek jöttek oda hozzám, s franciául ezt mondták: „Ezt soha sem lehet megszokni. Legjobb lenne elme­nekülni, de nincs hová.” Csak beszél­nek, vagy komolyan gondolják? – me­rült föl bennem a kérdés, aztán eszem­be jutott, hogy egyre több nem vallásos izraeli ismerősöm mondogatja, hogy pár év „pihenőre” vágyik, és szeretne elmenni külföldre. Persze maradnak. A robbantások óta jól látható jele a hazaszeretet erősödésének, az egyre több autón büszkén lobogó kis, izraeli zász­ló. Legtöbben nem igazán értik meg, hogy a külföldiek mit keresnek most az országban. Mindig pánik tör rám, ami­kor izraeliek dicsérik a bátorságunkat. De érzem, jól esik nekik a jelenlétünk.

* „Csak annyit mondunk: adj esélyt a háború­nak”

Címkék:2002-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Volt itt egy ember… – 2001. december 6-án ülésezett a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) kuratóriuma

Volt itt egy ember... 2001. december 6-án ülésezett a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) kuratóriuma Az ülés, melynek előre kiküldött...

„Idegen test vagyok a magyar zsidóságban” – Beszélgetés Sebes Gáborral, a Mazsök leváltott irodavezetőjével

„Idegen test vagyok a magyar zsidóságban” Beszélgetés Sebes Gáborral a Mazsök leváltott irodavezetőjével Az ellened felhozott vádak között az egyik...

Close