Szombat előfizetés 2017

Kaukázusi zsidóság?

Írta: Dr. Rózsahegyi István - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs.

A kazár birodalom és öröksége

A magyar származású író szerint a kortárs zsidóság nem Izrael 12 törzsének az utóda, ősei nem a Jordán, hanem a Volga partjairól, nem Kánaánból, hanem a Kaukázusiból erednek, genetikai vonatkozásban nem szemiták, származásukban közelebb állnak a hunokhoz, ugorokhoz, magyarokhoz, mint az ősapákhoz, Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz.

A kazár birodalom a VII–XI. században Európa keleti peremén, a Kaukázus és a Volga között terült el. Jelentős katonai hatalom volt, állandó hadsereggel. (Lovas harcosai grúziai, örményországi portyáikról bő zsákmánnyal tértek vissza.) Leigázta Észak-Kaukázus számos törzsét és fontos stratégiai szerepet játszott a Fekete- és a Kaszpi-tenger közötti átjáróban; védte Bizáncot az északi barbár törzsek inváziójától, de útját állta az arab áradatnak is és meggátolta Kelet-Európa muzulmán lerohanását. A két nagyhatalom, a keresztény Bizánc és az Iszlám Birodalom között nem vállalt vallási alárendeltséget és uralkodója függetlenségét mindkettőtől úgy kívánta biztosítani, hogy népével a zsidó hitre tért.

Koestler beszámol a kazár birodalom történetéről, viszonyáról a szomszédos országokhoz, az alakuló orosz birodalomhoz, a viking ruszok hódításairól. Kazária számos csatározás közben vagy négy évtizeden át megőrizte hatalmi állását, ezt azonban az oroszoktól 965-ben elszenvedett vereséggel elvesztette, fővárosa, Szárkel elesett; de függetlenségét a XIII. századig, a mongol invázióig megtartotta. Dzsingisz kán birodalmának ez a terület lett a központja. De már a tatár uralom előtt, mint ahogyan utána is, csoportosan vándoroltak kazárok a tatároktól le nem igázott országokba, kialakítva ezzel Kelet-Európa zsidó centrumait, az újkori zsidóság számban és kultúrában domináns részét.

A magyarok az Uráltól vándoroltak délre a Don és a Kubán folyó között fekvő sztyeppékre, a kazár birodalom szomszédságába. A VII. század közepétől a IX. század végéig a magyarok a kazár birodalom hűbéres szövetségesei voltak. A különböző öldöklő helycseréknek ebben az időszakában a magyarok és a kazárok között egyetlen fegyveres összetűzés sem volt, amiről feljegyzés lenne, noha mindkét részről számos csetepatéban voltak közeli és távolabbi szomszédaikkal, a dunai és a Volga-bolgárokkal, grúzokkal, besenyőkkel, az arabokkal és túszokkal. A magyarok a viking ruszok nyomására a Don nyugati partjára, a kazár birodalom területére telepedtek át. Konsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár írja, hogy a kazár uralkodó, a kagán, a magyarokat vitézségükért és a birodalomnak nyújtott katonai segítségért nagyra becsülte és a törzsek vezérei közül a legkiválóbbnak, Lebediásznak – akiről az akkor lakott terület a Lebedia nevet kapta – egy előkelő kazár nőt adott feleségül, és hogy a köteléket a magyarokkal még szorosabbra fűzze, őt a magyarok királyának kívánta választatni. Lebediász azonban maga helyett Álmost vagy annak fiát, Árpádot javasolta, akit azután a magyarok a kazároknál szokásos módon pajzsukra emelve fővezérükké meg is választottak.

A kazár vezetők ellen 3 kazár törzs, a kabarok, fellázadtak. Miután a lázadást leverték és sok lázadót megöltek, a többiek közül sokan a magyarokhoz menekültek és közöttük telepedtek le. Ezek megtanították a magyarokat a kazár nyelvre; a X. század közepéig Magyarországon mindkét nyelvet, a magyarok finn-ugor nyelvét és a kazárt is beszélték. Toynbee írja, hogy a magyarok már régen nem bilinguálisak, de azok voltak államuk első idejében, amit kb. 200, a régi csuvas nyelvjárásból átvett szó igazol; a kazárok ezt a türk dialektust beszélték.

A IX. század vége felé a harcias besenyők a kazárok földjén akartak letelepedni, de leverték őket és ők nyugat felé vonulva a Dnyeper és a Szeret folyók közébe, Etelközbe szorították a magyarokat. 896-ban, míg a magyar harcosok nyugati portyán voltak, lerohanták a magyarok területét és lemészárolták a családokat. A visszatérő harcosok ezután a Kárpátokon át jobban védett területre, a mai Magyarország területére vonultak. Itt a viszonylag kevésbé harcias, földművelő, a finn-ugor nyelvet beszélő magyarok a Dunától nyugatra fekvő dombos területen telepedtek le, míg a harcias, nomád kabarok az Alföld sík vidékén vertek tanyát. Konsztantinosz írja, hogy a magyarok a IX. század második felében, a „kabar vértranszfúzió” után vették fel a portyázás, kalandozás szokását. A „harcban sikeresebb, bátor” kabarok a kaland szellemét öntötték a magyarokba, ami azután Európa ostorává tette őket, mint azelőtt a hunokat. Megtanították őket a jellegzetes taktikára, ami a türk törzsek különleges harcmodora volt ősidők óta: a menekülést tettető könnyű lovasság hirtelen visszafordult és félelmetes harci kiáltásokkal, nyilait kilőve támadott. A kazárok között ügyes arany- és ezüstművesek is voltak. Feltehető, hogy mind a kabaroknak a honfoglaló magyarokkal együtt harcoló csapatával eljöttek ezek a híres mesteremberek, mind pedig azokkal is, akik a X. században Taksony meghívására telepedtek le törzsének a területén (a Nagyszentmiklós mellett talált kincs).

A diaszpórában élő zsidóság tradícióinak két iránya a Spanyolországból induló szefárd és a kelet-európai askenáz. A jelenkori zsidóság többségét kitevő, Kelet-Európában, főleg Lengyelországban és Oroszországban élő askenázokról úgy hiszik, hogy a keresztes hadak mészárlásai elől menekülő nyugat-európai zsidók leszármazottai. Ezzel szemben számos, különböző nemzetiségű modern szerző egymástól függetlenül azt vallja, hogy a zsidóság zömét kitevő kelet-európai askenázok nem palesztínai, hanem kaukázusi eredetűek.

Koestler történelmi források alapján azt bizonyítja, hogy Németországban a keresztes hadjáratok idején csak néhány ezer zsidó élt a Rajna völgyében és számuk Nyugat- Európában csekély volt. A keresztes háborúba vonuló csőcselék ezeknek a nagy részét is megölte, majd a XIV. század közepén a pestisjárvány és az ahhoz kapcsolódó zsidóüldözések pusztították el a megmaradottak nagy részét. Ezután Nyugat-Európa évszázadokon át „judenrein” volt. De sehol sem található feljegyzés a Nyugat-Európából kelet felé menekülő zsidókról. Koestler véleményét így foglalja össze: „Biztonsággal következtethetjük, hogy a nyugat-európai zsidóság tömeges exodusa a Rajna völgyéből Lengyelországba – Németországon, egy ellenséges területen át, ahol nem voltak zsidó települések –, történelmileg tarthatatlan. Ez nem egyeztethető össze a Rajna-völgyi zsidó közösségek csekély számával, azok vonakodásával, hogy keletre menjenek, a balsors csapásai alatt j mutatott sztereotip magatartásukkal és egy ilyen vándorlásról szóló egyidejű feljegyzések teljes hiányával.”

Ezeknek a történelmi adatoknak az alapján bizonyítottnak látja lengyel történészek egybehangzó állítását, hogy a zsidóság zöme Kelet-Európában a kazár birodalomból származik, és így a kazár eredet a zsidóság genetikai alkatában lényeges, sőt domináló szerepet játszik.

A világ különböző tájain végzett, fontos tulajdonságokra (mint a testmagasság, testsúly, bőrszín, koponyaindexek, vércsoportok) vonatkozó vizsgálatok, antropológiai mérések nagyobb egyezést mutattak az azonos környezetben élő zsidók és nem zsidók, mint a különböző környezetben élő zsidók adatai között. Ezek a mérési adatok bizonyítják, hogy a közhiedelemmel szemben zsidó faj nem létezik, a zsidóság antropológiai vonatkozásban heterogén.

Az askenázok kazár eredetének legtámadhatóbb pontja a jiddis nyelvben előforduló sok német szó. A jiddis a héber, a középkori német és szláv elemek keveréke; mint „lingua franca”, az évszázadok folyamán szavakat, frázisokat, idiomatikus kifejezéseket olvasztott magába. Eredetét Koestler így magyarázza:

A szláv törzsek 962-ben a legerősebb, lengyel törzs vezetésével alakították a lengyel állam magvát. A parasztállam szívesen hívott be bevándorlókat olyan népekből, amelyek az ország gazdaságának és szervezetének hasznára lehettek, megteremthetik a városi cilvilizációt. Az egyik legrégibb lengyel legenda szerint a megalakuló lengyel királyság első királya egy kazár zsidó, Prokovnik Ábrahám, gazdag és tanult kereskedő volt, akit a lengyel parasztok azért választottak meg, mert a tapasztalatait az ország számára hasznosnak gondolták. Ő azután lemondott a lengyel paraszt Piast javára, aki a Piast-dinasztia őse lett.

A bevándorlókat sok kiváltsággal is biztatták; így például a bevándorolt kazárok helyzete Lengyelországban és Magyarországon sok vonatkozásban hasonló volt: pénzverők, a kincstári jövedelmek adminisztrátorai, a sómonopólium ellenőrei, adószedők és bankárok voltak; ez közös eredetre utal.

A nagy, kőből épült városokat, Krakkót, Lemberget német bevándorlók építették és kormányozták, nagyfokú önkormányzatot élveztek. Az adatok szerint nem kevesebb, mint négymillió német vándorolt be Lengyelországba, ők képezték az addig nem létező városi középosztályt és a római katolikus papságot. Ezek a németek az Alpesek tájáról, Ausztria, Bajorország és Csehország vidékéről jöttek. Ezeknek a szókincse került be a jiddis nyelvbe. Itt tehát nem a nyugati német nyelv hatása érvényesült: a jiddisben egyetlen szót sem lehet a Rajna- völgyi, trieri nyelvjárásból kimutatni.

Nem nehéz elképzelni, hogy a kazár bevándorlóknak meg kellett tanulniuk németül. A falusi iparos vagy kereskedő, aki az ügyfelével tört német nyelven beszél, tört lengyel nyelven beszél a szomszédos birtok jobbágyaival; hazatérve mindezt keveri a héberrel, kialakítva egy saját, meghittebb nyelvet.

Koestler igen bőséges forrásanyagot gyűjtött össze. Ezeket az I. függelékben ismerteti és értékeli: arab historikusok és utazók adatai, diplomáciai küldöttségek jelentései, VII. Konsztantinosz Porphürogennétosz császár 950 körül írt munkái: „De administrando imperio” és „De caeromonis”, XII. századi orosz krónikák, a „Kazár levelezés”: Cordoba kalifájának zsidó főminisztere és József, a kazár birodalom királya között; nyugati krónikák, valamint nagyszámú jeles modern történész, köztük több magyar tudós munkája.

Az anyag feldolgozásában nagy általános műveltségén felül erénye a magyar nyelv, történelem és szakirodalom ismerete. Témájával kapcsolatban értékeli a magyar történelem számos, itt nem említett vonatkozását is, ami magába foglalja Európa színes középkori történelmét, a népvándorlás mozgalmas eseményeit és következményeit. (Hutchinson, London, 1976.)

Címkék:1990-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csak a bűnbánat szabadíthat fel

„Jog, hogyha van…”

(A Bodrogi-dosszié) I. rész

Close