Szombat előfizetés 2017

Izraeliek, zsidók, katonák emberek…

Írta: Török Petra - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

az ostoba reszketés, amely beköltözött ujjaimba, a bőr kívánkozása meztelenséged biztonsága után, ahogy a meztelen ház tapétát kíván, elbújtató függönyt, bezárt ajtót: vad, zöldes csillagok rá ne törjenek … Ó, gyere vissza, varázsszerelem, gyere vissza hozzám, angyalarcú kerubszerelem.”

(Mose Dór 172.1) (Jáír Hurvic 218.1.)

A századforduló környékén és azután jónéhány a héber költészetet bemutató válogatás látott napvilágot Kardos László, Patai József, Kecskeméti Lipót, Makai Emil fordításaival. Azonban a század későbbi éveiből csak egy válogatást találhat az érdeklődő Gréda József fordításaival. Ez a kötet 1971-ben az Eked kiadónál Tel-Avivban jelent meg. Pótolva ezt a hiányt a Belvárosi Könyvkiadó Dávid tornya címen kiadott egy antológiát. A könyv megjelenése után olvashattuk az első kritikákat, melyek szóltak a könyv verseinek kronológiai elrendezéséről, arról az űrről, amit megjelenésével végre betölt, vizsgálták tematikáját, emlegették a „népünkről”, a „rólunk” szóló könyvként. Valójában egy kritika sem lépett túl az irodalmi zsurnalisztika megszokott fordulatain. Azt írták, amit írni kell egy ilyen válogatásról. Ezek jó áttekintések, de tények voltak. Valójában nem értették, vagy érezték meg a lényeget. Bár igazuk van, lehetne beszélni a megvédett földekről és a leégett erdőkről, a nagy kezdetekről, a pionírokról, (halucokról), az ismeretlen nyelven álmodott álmokról, a kelet világáról (homokról, sivatagról, tengerről), melynek formái örökre idegen és sokszor ellenségek maradtak a XX. század legelején kivándoroltak számára. A kérdés nem az, hogy mindezért vajon érdemes volt-e? Ezt ma már nem lehet kérdezni. Akkor még néhányan megtették: „Le tudsz-e mondani becsülettel az ezernyi kulturális lehetőségről, fel tudod-e adni egy európai metropolisz impresszióját, az egész széles nagyvilág pezsgését ismeretlen csodáival és mindezt azért, hogy megvalósítsuk eszméinket ebben az országban?”*1 Vajon ezekre az új eszmékre hogyan felelhetett egy új költészet? És vajon az izraelivé, zsidóvá vagy héberré vált? Pontosan ezekkel a kérdésekkel esünk csapdába. Itt jöhetnének az ismert szólamok a kötetből vett illusztrációkkal, arról, hogy hogyan lesz a „halál halmából az élet dombja” (Grínberg, 53.1.). Már nem időszerű Ábrahám Slonszki „Tovább”-ja (65.1.) és Biálik: „Hódíts Izrael”je (14.1). Ezek valamikor őszinte szavak voltak, most ez a múlt, a Legenda.

De akkor mit akarhat ma ez a költészet? Bevált Jakob Rabinovitz 1924-es jóslata ennek az új irodalomnak a természetéről: „Más lesz itt az irodalom, ami azt jelenti, hogy

konvencionális értelemben nem lesz zsidó, inkább humanista és sokféle műfajt és árnyalatot foglal magába.”* Igen, a humanizmus itt a kulcsszó. Számomra itt ez a minden dolgok mélyén rejlő legtisztább értelemben vett egyszerűséget

Nátán Jonátán

Háborús emlék

Háborgott újra a tenger, a földre

hasaltunk fülelve;

az ellenség talán hajóra szállt,

és visszatért.

Trója legenda volt, a vér bevette.

S minden apa szerette

volna élve viszontlátni a fiát, s remélt:

az ellenség elmenekült.

Kialhatjuk magunkat az éjjel a lágy homokon,

ébredhetünk lassúdadon,

mint hanyattfordult csigák. Parancsok csöndesülnek,

s bevetendő gránátok sem kerülnek

többé elő. Járhatunk mezítláb az öböl

partján, kagylókat gyűjtve mindenfelől,

És haza írhatunk,

hogy nemsokára érkezünk.

De az ellenség tudta

rólunk mindezt. Trója nem volt legenda.

Volt, aki visszatért,

és volt, aki a vér bevette

ott maradt fekve,

arccal a tenger felé.

Tandori Dezső fordítása

jelenti. Nem közömbösséget, az értékek redukálását csupán áttetsző pillanatnyi gondtalanságot. ,Mi mást is akarhat bárki Izraelben, mint élni egy normális nép normális életét egy normális országban, vagyis „létezni, csak létezni, egyszerűen.” (Ájin Hillél, 419.1.).

*Dávid Tornya Modem Héber költők. Belvárosi Könyvkiadó, 1992., 279 oldal, 350 Ft.

*

(JORGE LUIS BORGES TÉVEDÉSE) Az antológia anyagának áttekintésekor tehát az egyszerűség lehet a kulcsszó. Az egyszerű dolgokon, érzéseken, gondolatokon kívül már semmi nem adhatja a lét biztonságát. A régi szólamok nevetségessé váltak az elmúlt negyven év során. Szegény Jorge Luis Borges mekkorát tévedett. Izrael, 1969 című versének minden sorát költők cáfolják meg.

Féltem, hogy Izraelre most is

a nosztalgia alattomos szelídsége

lesked, amit a százados diaszpórákban

halmoztak fel szomorú kincsül

a hitetlenek városainak zsidó negyedeiben,

a sztyeppi alkonyokon, az álmodozásban,

azoknak a nosztalgiája, akik Babilon

vizei mellett sóvárogtak utánad, Jeruzsálem.

Mi más is voltál, Izrael, mint ez a nosztalgia,

ez az üdvözülni-vágyás

az idő ingatag formái közt,

ősi varázs-könyved, liturgiáid,

Istenben való magányod?

Nem így lett. A világ legősibb nemzete

egyben a legfiatalabb is.

Nem a kertek, nem arany vagy a semmittevés

kisértett téged, te végső föld, hanem a keménység.

Izrael szavak nélkül is kimondta.

*

(EL FOGOD FELEDNI, HOGY KI VAGY) És ezentúl csak zsidó és izraeli lehetsz no meg katona? Ez abszurdnak tűnik, nem igaz? És mégis, hogy meglepődünk egy pillanatra, ha egy izraeli költő versében nők, szeretők, szerelmesek, apák, vagy ide-oda tébláboló költők bukkannak fel és egyetlen percig sem számít, ha éppen zsidók.

Lehetnek éppen fiúk: mint Jehúdá Amíháj versében (132.1.), ahol ez a kérdés egy különös közegbe állítva jelenik meg 1948-ban az Engesztelés napján az arab negyedben. Apjára emlékezve a két nép közti különbség teljesen elmosódik, csak a helyzet azonossága marad: apa és fiú arab és zsidó helyett. Ez leírható a versből vett idézetekkel, melynek kifejezései máshol talán ellentétet alkotnának, itt az összehasonlítás eszközei: ,,az arab bazár”úgy ragyog, akár a „nyitott frigyszekrény”. Miért lenne itt valami is idegen, mikor minden tárgy az apát idézi gombok, ezer szín cérnaspulnik, csatok, rézveretek temérdek fényében” hiszen ilyen volt az ő rőfösboltja is”? Az utak még különböznek: „a bazáros lelakatolta a kicsi boltot, én meg indultam hazafelé, az imához készülőkkel”.

Lehetnek éppen szemlélődök. Ez esetben a zsidó toposzok hiánya a verseket mintha programnélkülivé tenné. Ebből származik a gyakori életkép, csendélet-jelleg, például Méír Vízeltír Időjárás című költeményében (215.1.): „Júniusi reggel, szemerkél az eső Tel-Avivban.” , Ajin Hillél verse a kfár-szabai kanyarról (147.1). Az idillikusságot továbbnöveli a rendkívül törékeny természeti hasonlatok gyakori megjelenése: „Ne feledd a teknős útját a vízben, utad az alvó homokban a reggel seb ajkai között.” A fénykoszorús tenger a tested.” (Dávid Rokéáh, 98.1.).

Lehetnek éppen nők: ahogy azt Dáljá Rávikovics versei mutatják (196.1.): „Mi voltam éjjel? Gépi baba csak, ki riszálja magát bal-jobbra vadul, majd földre bukva darabokra hull, és megpróbálják szépen összerakni.”

Láthatjuk, ők nem felejtették el, kik is valójában.

*

(EL FOGOD FELEDNI A MÁSIKAT, AKIT ELHAGYTÁL.

EL FOGOD FELEDNI AZT, AKI VOLTÁL AMA FÖLDEKEN,

MELYEK NEKED ADTÁK ESTÉIKET ÉS REGGELEIKET,

S AMELYEKNEK TÖBBÉ NEM SZOLGÁLSZ NOSZTALGIÁDDAL.)

Talán éppen ez volt a legnagyobb tévedés. Tökéletesen ráillik a nosztalgikus jelző azokra a leírásokra, melyek az elhagyott föld és mondjuk ki a szót bátran, annak minden értékével szülőföld képeit tárják elénk. Ezek mindig pozitív meghatározó értékeket hordoznak. Elég egy rövid felsorolás: Csók. Körtezamatú szülőföld. Fűzfa. Terebélyes diófát körülölelő királyság. Szőlőkért. Mécs lángja. Üvegveranda.

 

ÁSÉR RÁJH

Igazolvány

Magányos ember vagyok

egy elszigetelt államban

Óráról órára élek

háttal a nagy tengernek

ahol ígéretektől izzik a nap

e varázslat-üszkös ország felett

s míg hallgatom a megváltás dobbanásait

hirtelen felfedezem a magányt

újraolvasom Robinson Crusoe-t

és élvezem az egyedüllét nyugalmát

Az életemre gondolok, mely egy

számkivetett szigetévé vált

Itt ülök a jaffai kikötő csendjében

egy kávéház partján, mely utolsó menedékem

Itt ülök a Cionba hazatérők kapujánál,

hová őseim megváltást remélve jöttek

álom-poggyászokkal megrakottan

Itt tört fel belőlük az első örömujjongás

és itt értek véget reményteli

évezredes vándorlásaik

Ezen a földön, e helyen

van az otthonom és itt élem életem

óráról órára

egy elszigetelt államban,

mely magányba falazott engem is

Turczi István fordítása

 

Öblös karosszék. Szénaillatú dal. Orgonabokrokkal és málnabokrokkal övezett kert. Kiscsibék. A falióra harsány hangja. Az elhagyott föld mítosszá válik és mindig a tökéletes otthonként jelenik meg, melyhez már soha semmi sem lehet hasonló: „Azóta mások meséit is egyre hallom szülőföldjükről és a ház utánam vánszorog, néha megelőz, elsuhan mellettem, néha én rohanok előtte és elveszítem nyomát.” (Jáákov Besszer, 209.1.) Új helyzetükben nem látnak reményt az otthon újbóli tökéletes megteremtésére. Példának Dávid Fógel versének (49.1.) kezdő és végsorát, két pólusát tekinthetjük: „Odahaza S én nem vagyok sehol.” Neki személyes életében sem sikerült végleg letelepednie Palesztinában. Párizsban élt s a holocaust áldozata lett 1944-ben. Talán ő is lehetett volna, aki a tágabb otthon Európa elhagyásáról így beszélt: „Szellemi kötelékeim Európához kapcsolódnak, az ósdi Európához. Milyen nagyszerű, milyen szépséges, mennyire vágyom utána! Éltető levegőjére sóvárgunk csontunk velejéig.”

De nem csak azok gondoltak nosztalgiával a múltra, akik benne éltek és elvesztették azt, hanem furcsa módon az ifjabb költőnemzedék is, melynek tagjai már Izraelben születtek, vagy kisgyerekként kerültek oda és e múlt tájairól, tárgyairól személyes élményeik nincsenek. Talán ez menedéket jelent számukra, ahol nem szembesülnek az izraeli lét keménységével. Ez az ő eltűnt szigetük, álomviláguk, amit Hájjim Gúri Utazó című versében (117.1) egy régi könyvből megelevenedő ábrának, vagy egy rég látott filmnek, regénynek tart. „Csupán díszlet, álomkép. Nem a valódi Izrael. És miért csodálatos? Mert egyszerű. Nem fenyeget. Itt csak kopár kávéház, kőhíd és a folyón úszó mohák, szép nők vannak világos nyári ruhában.” „Csak hangok, hangok, miket a Föld egyetlen utcája se gyűlöl.” Ezért oly romantikus, nosztalgikus a múlt, és oly biztonságosak a távoli, ismeretlen földek.

*

(EL FOGOD FELEDNI ATYÁID NYELVÉT, ÉS MEGTANULOD A PARADICSOMÉT.) A szülőföld utáni vágyakozásnak, a hon és otthontalanság érzésének fontos oka a nyelv elvesztése. Szinte még ma sem természetes, hogy valaki, aki Izraelben él, jól beszélje az ország ősi forrásból újjáélesztett hivatalos nyelvét, a hébert. Ultraortodox körök köznapi beszédében a jiddis ma is elsődleges szerepet kap a héberrel szemben, mondván, hogy az írás szent nyelve igazi szerepét csak imák, istentiszteletek alkalmával töltheti be.

Másrészről a bevándorlók gyerekei (ma 40-50-es éveikben) gyakran hibásan, töltelékszavakkal, vagy csak családi körön kívül beszélnek ivritül. Az elvesztett nyelv hangzása, szavai és emléke állandóan kísértenek ebben az antológiában is. Főképpen azért érdekes ez, mert a kötetben szereplő költők mindegyike héberül írja verseit, de gyakran előfordul, hogy anyanyelvűk és szülőföldjük nyelve nem a héber. Ántón Sámász Felső-Galileából származik, arab-héber kétnyelvűségben nőtt fel, míg Itamár Jáoz-Készt, aki 1934-ben Szarvason született és 1952 óta él Izraelben így jellemzi helyzetét: „én, aki nem tudhatom, milyen nyelven álmodom éjjelente.” Származásuk különböző, de a helyzet eredménye ugyanaz. Mindketten a megtagadott „anyanyelvről” beszél­nek, szinte bűntudat tükröződik a versekben. Ez a nyelv egy kísérteties, messzi világba viszi el mindkettőjüket. Anton Sámászt az új nyelv szavai pusztító élősdiként támadják meg: „Valódi énem egyre messzebbre iszkol. S megtagadott nyelvemen kiabál vissza nékem. Még a hajam tövéből is idegen szavak serkedeznek, Még a körmöm alól is reszket belé a lábam.” (223.1.)

Izraeli leszel, és katona. Ez Borges újabb programpontja, mellyel folytatja a versének egyik sorában már elkezdett gondolatot: „El fogod felejteni, hogy ki vagy.” Hát tessék. Ez az alternatíva. Micsoda kilátások! „Izraelieket” és „katonákat” teremtett. Számára elválaszthatatlan, szinonim kifejezések. A legnagyobb tragédia, talán azért, mert van igazsága. A lét áhított egyszerűsége ellenpontja a versek háborús képeinek. Gyakori szerkesztési mód egy mindennapi, nyugodt élethelyzet, vagy természeti kép szembeállítása a háború és a pusztítás ábrázolásával. E versek fő programja így lenne jellemezhető: mi lenne, ha nem lenne háború, ha nem lennének katonák. A versekből kiragadott mondatok illusztrálják ezt a pólusosságot: Lea Goldberg: „a dolgok egyszerűek, szabad hozzájuk érned, szabad szeretni is, szabad Vad lánggal a tűz nem éget, az utakon már nincs vér, félelem nem remeg . . .” (92.1.) Nátán Jónátán: „Kialhatjuk magunkat az éjjel a lágy homokon, ébredhetünk lassúdadon, mint hanyattfordult csigák . . . Járhatunk mezítláb az öböl partján, kagylókat gyűjtve mindenfelől. Volt aki visszatért, és volt aki a vér bevette ott maradt fekve, arccal a tenger felé.” (125.1.)

Mocsárra építesz, sivatagból raksz fel hazát. A sor értelme világos, a semmiből teremteni életet, de vajon milyen egy mocsárra, sivatagra épített haza? A sivatag és a homok nagy

árat követelt az őket meghódítani akaróktól. A keletnek ez a jellegzetes eleme ellenséggé vált, nemcsak tárgyi valósága miatt, hanem azáltal, amit jelképezett: a halált, a pusztaságot, az áldozatokat E felfogás Biálik szinte minden versében megjelenik: S a puszta kietlen tere utánakondul ijesztően: „Hódíts Izrael!” (1.4.1) Negyven nagy éven által a hegyek közt bolyongva, hatszázezer halottat kapartunk a homokba. (12.1.). „A sivatag üvöltő és kopár terein túl egy szebb világra hull a nap aranya. Indulj!” (13.1.)

S vajon milyen ez a felépített haza, haza-e egyáltalán? Asér Rájh nem az egyetlen, aki vádolja Izraelt, mint magányosságának, számkivetettségének és egyedül-létének okozóját pedig ő már Jeruzsálemben született 1937-ben: „Az életemre gondolok, mely egy számkivetett szigetévé vált… Ezen a földön, e helyen van az otthonom és itt élem életem óráról órára egy elszigetelt államban, mely magányba falazott engem is”. (203.1.) Nagyon kemény szavak. Ő is a fényre, tisztaságra, az egyszerűségre vágyik, mi másért is mondaná ezt: „átjutva a létezés sötét labirintjain hazaérjünk, hazaérjünk és emberként éljünk”. (202.1.) Igen, csak ennyi. Egyszerűen: emberként. Nemcsak izraeliként és katonaként.

EGYÜTT DOLGOZVA SOSELÁTOTT TESTVÉREDDEL. Hogyan lehet testvér a „soselátott” valójában? Az azonos származás csak a regényekben és a hőskori kiáltványokban teszi testvérré az egymásnak teljesen idegen, „soselátott” embereket. Valahogy így: „Egy lány és egy fiú indul népünk elébe, új öröm éled bennünk, és még friss fájdalom … És megkérdi a nemzet könnyei közt, csodálva: hát kik vagytok ti ketten?… „V agyunk az ezüst tálca, melyen átnyújtják nektek a zsidó államot”. (Nátán Alterman, 89.1.) Közben hol volt az anya, a szerető és a gyerek? Csak legendák és áldozatok maradtak. Az ál-testvérek az idő által mumifikált emlékművekké váltak. „Már nem is élnek: élő hullák. . . az élet ellen lázadók” (Csernihovszki 22.1.) Ez maradt belőlük: „Az elegáns klubban, ahol jelszavak vérszíne az omló függönyökön, hallom félig ébren a frázisfényesítő hősöket, ahogy kényelmes fotelben kelnek át a történelem hullámain.” (Ozér Rábin 113.1.)

EGY DOLGOT MEGÍGÉRHETÜNK NEKED: OTT LESZ A HELYED A HARCBAN. Ennyit állít és végül ígér Borges. Mindhiába. Az antológia verseinek rejtett szorongásával csak egyet kíván: a létezés egyszerűségét. Az idézetek pontról-pontra cáfolják Borges kegyetlen versét, mely elveszi egy emberi élet teljességét és azt nagy áldozatot kívánó szerepekre szűkíti le. Az élet efajta megcsonkítása ellen a lírikusok határozott költői programokkal a humanizmus jelszavával szálltak szembe főképpen a versek témaválasztását illetően. Az úgynevezett kánaani költészet képviselői igyekeztek elfordulni a szétszórattatásban lévő (gáluti) zsidóság lírájának tematikájától és hagyományától. Céljuk a közel-keleti környezetbe, a sémi térségbe való beilleszkedés poétikai szempontból is, és az új ered élet problémáinak középpontba állítása. Ezt a felfogást képviseli Jónátán Rátos és Aháron Ámír is.

Az ötvenes és hatvanas években az egyén problémái és az általam bemutatni próbált „egyszerű” felfogás volt az uralkodó (pl. Jehúdá Amíháj, Dávid Ávidán, ÁsérRájh), azonban ezen irányzatoktól függetlenül is meghatározó szerepe van az általános, emberi jellegnek, a jelen valóságának és vonzásának.

A könyvben az olvasó eligazodását e távoli és sajnos általunk nem eléggé ismert irodalomban a költők rövid életrajzi adatai és a héber költészet történetét áttekintő utószó-tanulmány segíti ez utóbbi Itámár Jáoz-Keszt munkája. Két hiányossága azonban mégis van a könyvnek. A versek végén érdemes lett volna keletkezésük évét is feltüntetni. Ez érdekes és néha a vers tartalmi oldalának tökéletes megértéséhez nélkülözhetetlen adalék lett volna.

A versekben sorra bukkannak fel a zsidó hagyomány, életforma, vallás kifejezései pl: káddis, tfilin, jóbél, zmíresz gemoré, krismelájnol, stb. Ezek többségét a „bennfenteseket” kivéve, nem sokan ismerik. Egy rövid szómagyarázat ezt a gondot megoldhatta volna.

Az írásomban felhasznált számokkal jelölt részletek Gershon Shaked a Múlt és Jövő 1991-es 2. számában megjelent esszéjéből származnak. Borges versét Somlyó György fordította.

*

A szövegben előforduló részleteket Csoóri Sándor, Felleg György, Garai Gábor, Jákov Gát, Gergely Ágnes, Kardos László, Lator László, Dán Livni, Székely Magda, Tandori Dezső és Turczi István fordította.

 

Címkék:1993-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mindhalálig humor

Koltai Róberttel beszélget Götz Eszter Az utóbbi évek talán legnagyobb magyar mozisikere Koltai Róbertnak ez év elején bemutatott filmje, a...

Sabbatai Cví: A titkos muzulmán zsidók még mindig várják messiásukat

Pirkadatkor egy aggastyán óvatosan odalép a Boszporusz partjához. Rövid ideig időzik ott: a tenger felé fordulva mormol valamit, megdörzsöli arcát,...

Close