Szombat előfizetés 2017

Három találkozás

Írta: Kroó László - Rovat: Archívum, Tárca

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az első

Buchenwaldban találtam rá. Hamarjában kiszámítottam, hány éves is lehetett akkor. Tizenhárom-tizennégy? A nyolcas barakk „lakója” volt. Gyerekbarakknak neveztük. Pedig hol voltak ők már a gyerekektől? Mindnyájan, még azok is, akik a legkevesebb meghurcoltatáson mentek keresztül, azok is többet szenvedtek, mint bármelyik mai felnőtt. Hadd mutassam be az olvasónak: Kóser Sándor a neve, s a Beregszász környéki Vári községben látta meg a napvilágot.

Ezen a napon, amelyről szó lesz, mai szemmel szinte minden képzeletet felülmúló tűzkeresztségen ment keresztül a tizenhárom éves kamasz. És nem az utolsón. A gyerekeknek valamiképpen tudomására jutott, hogy aznap szelektálásra kerül sor, vagyis akiket félreállítanak, azokra az auschwitzi gázkamra vár. Pánik tört ki. A táborparancsnokság mindig is ferde szemmel nézett a nyolcas barakkra. Minek hizlaljuk itt a zsidó csemetéket, menjenek csak szépen Auschwitzba, ott a helyük – mondta nyíltan a táborparancsnok a Lagerältestének. Az utóbbi azzal érveit, hogy a nyolcas barakkbelieket befogták a tábor karbantartására, már a kőművesmunkával is megbirkóznak, és ezáltal jelentős munkaerő szabadul fel, amit másutt lehet majd felhasználni.

A táborparancsnok hümmögött. A szemlét mindazonáltal megtartották.

– Ide figyelj, Kóser – szóltam Sanyinak. Hogy miért éppen őt szemeltem ki, ma már ennyi év távolából nem tudnám megmondani. – A pániknak nem szabad továbbterjednie. Mert akkor végünk. Mikor megjelennek az SS-hóhérok, kivonulunk az udvarra, s olyan katonás rendben végzitek a gyakorlatokat, helyben futásokat, hogy mind megszédül tőle a Raportführertől kezdve az utolsó SS-legényig. Ehhez az kell, hogy mindenkit meggyőzzetek, mindent bedobjatok, mert ettől függ az életben maradásotok.

Csak úgy porzott az udvar a kétségbeesett, de mindenre elszánt srácok feküdjeitől, futásától. Mindebben nagy segítségünkre volt a vári siheder. Mintha már akkor is buzgott volna benne a pedagógusvéna. Vagy inkább az életben maradásé?

A nyolcas blokkbeliek úgy kitakarították a tábor területét, hogy keresve sem lehetett egy szalmaszálat találni. A táborparancsnokság elállt a tervétől.

Megmenekültek a magyar zsidó gyerekek. Hazajöttek. Felnőttek.

A második

Erre a találkozásra Beregszászon, a Kossuth Lajos magyar tannyelvű középiskolában került sor. Akkoriban, vagyis a hatvanas években ez volt a legtöbb, amit ott szabad volt kimondani: magyar tannyelvű iskola.

Mikor újságíróként Beregszászon jártam, felkerestem az iskolát. Az igazgatóval beszélgettünk a magyar nyelv és irodalom készülő területi vetélkedőjéről, ahová a díszelnökké megválasztott Lőrincze professzort várták. Ekkor lépett be az igazgatói szobába egy pedagógus. Nem akartam hinni a szememnek: Kóser Sándor volt. A kamaszból, a rongyokba bugyolált fogolyból, az ellenállási mozgalom egyik legfiatalabb segítőtársából meglett férfi, családapa, megbecsült vegytantanár lett.

Amikor kettesben maradtunk, őszintén bevallotta keservét: Nézd, te tudod – fordult hozzám -, én nem vagyok vallásos, különösen azok után, ami Auschwitzban történt, de az ünnepeket, így a peszáhot is megtartjuk odahaza. De azzal kell számolnom, ha a párttitkár kiszimatolja, repülök az iskolából. Bár attól, hogy megtartom a zsidó ünnepet, még jó szovjet honpolgár maradhatok.

A harmadik

Ismét két évtized múlt el. Súlyos betegségéből felépülve, meghallva, hogy a Wesselényi utcában zsidó gimnázium nyílt, alighogy áttelepült, felajánlotta szolgálatait az új tanintézménynek. Hajdú Péter iskolaigazgató, pedagógiai szimatára hallgatva, igent mondott. És nem bánta meg.

Most itt ülünk az iskola egyik félreeső zugában. Felelevenedik Kóser Sándor életútja. Hatvan esztendő. „Most úgy érzem, révben vagyok” – mondja. Nem sok kellett ehhez: hivatásának élni és nem megtagadni zsidó identitását.

Betekintek a kémialaborba, Kóser birodalmába. Tekintélyes szertár gyűlt össze. Hogyan lehetett ilyen rövid idő alatt szert tenni ilyen kincsre? Kiderül, hogy a most kivonuló katonai egységekkel távozó tanintézmény személyzete között volt Kóser néhány földije, egykori tanítványa, akik nem feledkeztek meg tanárukról, és sok mindent neki ajándékoztak. Jó helyen lesz az a Wesselényi utcai iskolában!

Alig van már élő tanúja annak, mit műveltek a zsidókkal a huszadik században a civilizált Európa kellős közepén. Aki életben maradt, szent kötelessége mindazt továbbadni. Majd egyszer ti is adjátok tovább! – Erre is tanítja a gyerekeket a kémiatanár, aki buchenwaldi fogoly volt.

Kroó László

 

Címkék:1991-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magóg – meghalt a felszabadulásért

Ha Budán, a Városmajor utcában járok, gyakran eszembe jut a halk szavú, hivatásának élő, szerény és figyelmes szívgyógyász orvos, Koricsoner...

Max Nordau nekrológja Herzl Tivadarról

A HALOTT VEZÉR SZELLEME mozgatóerővé fog válni a jövőben, és ez az erő még hatalmasabb lesz, mint amilyen az élőé...

Close