Szombat előfizetés 2017

Gondolatok a bolygó zsidó konfliktusairól és kulturális alkalmazkodásáról

Írta: Emi Baruch - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1.

Hannah Arendt Rosa Luxemburgról készült tanulmányában a következőt ír­ja: „Míg az asszimiláns zsidók önbecsa­pása abban nyilvánul meg, hogy azt mondják magukról, ők ugyanolyan né­metek vagy franciák, mint az igazi néme­tek és franciák, addig az értelmiségi zsi­dók önámítása azon érzésükben érhető tetten, mely szerint nincs hazájuk -, illet­ve valójában Európa a hazájuk.”

Ma, négy évvel a századvég előtt, megkérdezhetjük: amúgy mellékesen melyik Európáról is van szó? Arról a kon­tinensről, ahol a kulturális modellek összeütközése a bolygó legpusztítóbb háborújához vezetett? Vagy a schengeni Európáról, amely sem politikai, sem gaz­dasági, sem pedig kulturális téren nem képes feldolgozni a blokkok szétesésé­nek következményeit? Tehát melyik Európáról és mely értelmiségről? Csalás-e, avagy önámítás az az érzés, hogy a zsidók ahhoz az országhoz tartoznak, amelyben születtek? Mikor tűnik el ez az érzés, egyáltalán eltűnik-e valaha is? Is­merjük Hannah Arendt esetét. Ő, aki zsi­dóságára oly büszke volt, többször is el­mondta, hogy Németországhoz való kö­tődésével ugyanolyan elégedett.

Szófiában születtem. Majdnem egész tudatos életemet Bulgáriában töltöttem, egy olyan országban, melyből a szabad közlekedés a világ más részei felé ma új­ra lehetetlen.* Mindig azt kérdeztem ma­gamtól: Mi a kapcsolatom Európával?

2.

Bulgária a háború alatt nem járult hozzá a zsidók deportálásához, azok 1945-ben és a rákövetkező években el­hagyták az országot. Akik ott maradtak, választottak. Olyan erkölcsileg és ideo­lógiailag meghatározott választás volt ez, mely a második világháborúba gyö­kerezik, de csak annak befejeztével va­lósulhatott meg, amikor is Izrael Állam megalapítása felmerült, s ez az önmeg­határozás pszichológiai drámáját a túl­élés valós dimenziókkal bíró helyszí­névé alakította. E tényben rejlő parado­xon egyre feszítőbbé válik, ha feleleve­nítjük, hogy a cionizmus Közép- és Ke­let-Európában született meg, onnan ter­jedt tovább és Bulgáriában is igen erős hatást fejtett ki.

A nyugat-európai zsidó értelmiséget az jellemzi, hogy mások választottak helyette, oly módon, hogy előre meg­határozták mindkét csoport sorsát, a távozókét és az ott maradókét is. Han­nah Arendt drámája érthetőbbé válik, ha honfitársai vallomásait olvassuk, akik Palesztinába vándorlásukkor ma­gukkal vitték mahagóni bútoraikat, ezüst gyertyatartóikat és metronómjai­kat, ezzel utasítva vissza a létezés pri­mitív formáját, mely a civilizáció alap­vető jegyeitől fosztatott meg. A kultu­rális ellentétek ezen előre meghatáro­zott konfliktusa, a mai Tel-Aviv kozmo­polita utánzásai, a nemzeti jelleg kere­sése és az oly összeegyeztethetetlen jegyek, szokások és emlékek harmoni­zálása terén folytatott, szűnni nem akaró vitában gyökerezik.

Amikor Jichák Rabin még nem volt miniszterelnök, de már Izrael amerikai nagyköveteként tevékenykedett. Henry Kissinger elkövette vele szemben ama baklövést, hogy feltette neki a kérdést, mely magában foglalja a megoldhatatlan konfliktust: Hogyan sikerült egy értelmiségi nemzetből katonai nemzetet ková­csolnia?”

Összeférhetetlen jegyek, szokások, emlékek.

A szükségletek, képességek összefér­hetetlensége, és a választásoké.

A személyiség e látszólag végzetes dichotómiája megtévesztően lökdösi az egyént a távozásra unszolás és a mara­dás szüksége, a jelenlét és a hiány kö­zött – rajta kívül és önmagán belül is.

3.

A diaszpórában élő zsidók rugalmas­ságának egyik különleges jellegzetessé­ge, immunrendszerük felépítéséhez ha­sonlítható. Egyszerre tudnak jelen lenni és hiányozni életük konkrét aspektusai­ból, akár kultúrtörténeti, esztétikai, mo­rális, vallási, akár területi perspektívából is. E láthatóság-láthatatlanság olyan kü­lönleges dimenzió, mely az asszimiláció és a személyiség megőrzése közti inga­tag egyensúlyt fenntartja.

Ez előre meghatározza minden más mellett a kulturális alkalmazkodás konf­liktusát, mely rejtett konfliktusként még ott is érzékelhető, ahol látszólag tökéle­tes párhuzam van a szocializáció elfoga­dott modellje és az azt formáló egyének profija, valamint azon értelmiségi zsi­dók profilja között, akik tudat alatt bele­képzelték magukat a „mintába”.

Menekül-e a zsidó értelmiségi, s ha igen, honnan? A kulturális környezettől, mely teljes eszközkészletét felajánlotta számára, hogy kreatív művészként elér­je célját, s melynek tiszta világi paramé­terei vannak? Vagy a múltjától, az ősei lelkében élesen kirajzolódott üzenetek emlékétől, mely bár szertefoszlott, még­is, oly sok túlélés és halál után meglepő­en élőn támadt fel?

4.

Az emlékezés különleges módszer an­nak kísérletére, hogy elemezzük a kultu­rális alkalmazkodást és a konfliktusokat, melyek egyrészt a zsidók és nem zsidók között ezen folyamat által idéződtek elő, másrészt megtalálhatók a zsidó közös­ségen belül is, harmadrészt pedig ott vannak a magát kabalisztikus talányként felfogó egyén identitáskeresésében is.

Az emlékezés másként viselkedik a ta­lálékonysággal, a szelektivitással és az érzelmi szükségességgel telitett informá­ciók hitelességével szemben.

Évről évre, évezredek óta ugyanazon szavakkal, ugyanazt a történetet mesélik el a pászkavacsora asztalánál. Így a zsi­dók az egyiptomi rabszolgaságból való megszabadítására emlékező, az úgy­mond leginkább zsidó ünnep, a Peszach üzenete nagyapáról unokára, apáról fiú­ra száll. Azért teszik ezt, hogy érzékeltes­sék a jelentőségét, megszólaltassák a genetikai lelkiismeretet, valamint erköl­csi kötelességtudatra és történelmi tu­datra szólítsanak fel. Vágyat kell ébresz­teni az emlékezésre!

A koncentrációs táborokat túlélők hallgatása már több mint fél évszázada, a háború vége óta tart. Elfelejteni, ez a cél, mintha gyakorlatilag soha meg se történt volna. Egy szükségtelen történet, mely az utolsó túlélőkkel együtt fog meghalni. A múlt, avagy a jövő nevé­ben? Mi ez? Az emlékezés megtagadása, az emlékezet ellenállása, vagy pedig vágy a feledésre?

5.

A múlt helyettesítése nincs mindig kapcsolatban a múlttól való védekezés­sel.

Nincs anyanyelvem, mert az anyám hazudott nekem. Sokáig a franciát tartot­tam annak, de tévedtem, néhány szisze­gő hangzású, németes kifejezés már kis­koromban megütötte a fülemet, fiikor tudtam meg az igazságot? Mikor jöttem rá arra a különös dologra, amelyet csalá­dom minden tagja megkísérelt eltörölni? Későn. Tagadhatatlanul nagyon későn. Csak amikor öntudatra ébredtem, értet­tem meg hogy zsidók vagyunk. Ugyanak­kor arra is rájöttem, hogy elegünk van abból, hogy zsidók vagyunk.” Ezt itta Francoise Lalande belga írónő Dániel vagy Izrael című regényében. Oldalakkal később így folytatta: „És így a francia lett a vészhelyzetben beszélt nyelvünk. Mennyivel jobb és biztonságosabb volt a csend.” Állítom, hogy ma a 20. század végén, sok zsidó összegezheti múltját Lena Keil vagy Francoise Lalande szavai­val: Csendben neveltek fel. Szükséges most beszélnem?

Az emlékezés másik eszköze a hallga­tás, mely az önkéntes vagy önkéntelen információpótlás és a vágyott vagy kikényszerített asszimilálódási kísérletek eredménye.

Az emlékezés már önmagában válasz­tás. Tudatosan, vagy sem, az ember megpróbál saját életrajza társszerzője lenni, és érzelmi viselkedésével meg­bolygatja múltjában a tényeket. Abban a gyakran találomra történő szemlélet­mód-váltásban, mely páratlan módon át­rendezi az előzményeket és a részlete­ket, található a legfinomabb emberi lé­nyeg, az önbizalom, valamint a komple­xusok szövedéke.

Mi az, amit a zsidók múltjukból meg akarnak őrizni, s mi az, amit el akarnak felejteni, és miért? Mely dolgok vannak túlsúlyban önbecsülésükben? Honnan jönnek a komplexusok?

6.

A bolgár zsidók életében van egy kivé­teles epizód, mely Bulgária történelmé­ben csak azok számára ismert, akik konkrét érdeklődést mutattak 54 000 ember haláltáboroktól való megmentése iránt. Dimiter Pesev szerepére gondo­lok itt, mely a nagyközönség és a túlélők legtöbb utódja előtt is ismeretlen. A kiustendili Dimiter Pesev a háború alatti mi­niszterelnök Bogdan Filov barátja, par­lamenti tag. Annak a parlamentnek a tag­ja mely a nemzet védelmére hozott tör­vényt megszavazta. Ő volt az, aki petíciót nyújtott be a zsidók deportálása ellen. 1945-ben kihallgatta a „Népbíróság”, s a „nép ellensége” vádjával bűnvádi eljá­rást folytattak ellene. Pesev „listája” sok­kal hosszabb, mint „Schindler listája”. Pesev maga mint a gyáros Schindler, nem gyanúsítható baloldalisággal, vagy azzal, hogy kész lett volna akár forradal­mi ellenállásra is, illetve, hogy elutasí­totta volna az uralmon lévők hivatalos ideológiáját, a nemzetiszocializmust Ha folytatom ezt az összehasonlítást, azt is hozzá kell tennem, hogy míg az egyikből a humán motiváció, addig a másikból a gazdasági motiváltság hiányzik. A humán motiváció gyökereit egyiküknél a gyerek­évek élményeinek tudatalatti felhalmozá­sában kell keresnünk. Abban a gyerek­korban, mely a kiustendili Pincas Barouh hatalmas zsidó csalárdjával együtt tűnt el, maga után hagyva egy természetes, gondtalan légkör nyomát, melyről sem­miképpen sem feltételezhető, hogy ha­tással lett volna a jövőbeli parlamenti tag sorsára. Van még egy másik különbség is: Dimiter Pesev neve nemcsak Európá­ban és Bulgáriában, hanem azon túlélők tízezrei előtt is teljesen ismeretlen, akik neki köszönhetően menekültek meg.

A bolgár zsidók nem éltek át fajirtást. Ők egy olyan országban maradtak élet­ben, mely a hitleri Németország egyik szövetségese volt. Mindemellett sem emlékeznek annak az embernek a nevé­re, aki a deportálásukról szóló terv vég­rehajtása körüli gondosan tiszteletben tartott csendet megtörte. Az emlékek eltaszításáról, vagy a történelem iránt ér­zett közömbösségről van itt szó?

Mi az tehát, amit a zsidók múltjukból meg akarnak őrizni, s mi az, amit el akarnak felejteni, és miért? – a kérdés nyitva marad.

7.

Ám itt van rögtön egy másik kérdés is: a kiirtás drámája, az őrület fenyegetése, mely egybefonja a legeltérőbb, a legel­lentmondásosabb és a tejesen össze nem illő egyéniségeket, szükséges ah­hoz, hogy a zsidó közösség iránt érzett kollektív szimpátia működésbe jöjjön?

A válasz erre a kérdésre egyre bonyo­lultabbá válik, ha megpróbáljuk meg­vizsgálni a táborok túlélőinek és az Izra­elben születettek együttéléséből fakadó brutalitás dimenzióit. Összeférhetetlen­ségre bukkanunk, mely 47 évvel a zsidó állam megalapítása után, a különböző kulturális és érzelmi egymás fölé kerü­lésre tett kísérletek szülte konfliktusban fejeződik ki.

A „szabrék” képviselik a nemzeti esz­ményt, míg a holocaust-túlélők szemben állnak vele – ezt Tom Segev irta le a he­tedik millió című könyvében. Sőt még tovább ment: „A túlélők ráadásul ezt az eszményt fenyegető veszélyként fogják fel.”

Egy másik író Izraelből nyilvános vita során bevallotta: „nekem azt tanították az iskolában, hogy a száműzetésnél már csak a száműzetésből visszatért ember ellenszenvesebb.” Íme egy másik bizo­nyíték, mely magában foglalja egyazon nemzet két fia közti tökéletes elidegenülés és ellenségeskedés általánosítását. Olyan két fiúét, akiknek soha nem sike­rült (talán soha nem is próbálták) hidat építeniük egymás közé.

1945 júniusában, magyarországi kül­detéséből Palesztinába visszatérve, az ejtőernyős Joel Palgi felkeresett né­hány, Izrael Állam megalapításán fára­dozó veteránklubot. Mindannyian tudni akarták, hogy mi történt Európában, de a zsidók szenvedése egyiküket sem ér­dekelte. Palgi ezt írja: „Bárhová men­tem, megkérdezték tőlem: Miért nem lázadtak fel a zsidók? Miért mentek, akár a birkák a vágóhídra?” És akkor hirtelen rádöbbentem, hiszen mi fé­lünk azoktól, akiket megkínoztak, meggyilkoltak és elégettek. Olyan ez, mintha annak a ténynek, hogy a fajirtás során elpusztult zsidók értéktelenek voltak, létezne egy bizonyos hallgatóla­gos elfogadása. Tudat alatt elfogadtuk azt a náci eszmét, hogy a zsidók alacso­nyabb fajhoz tartoznak (…) Mintha a történelem keserű tréfát űzött volna ve­lünk: mi magunk ítélkeztünk a hatmil­lió halott felett?”

8.

A halottak azonban visszajönnek. Hallgatólagos jelenlétük teljes végérvé­nyességével, egy befejezetlen frázis vég­legességével.

Bizonyos értelemben a hatmillió ha­lott csendje elérhetetlen dimenziója a hetedik milliónak. Egybevetve a fent em­lítettekkel, ez vonatkozik mind a múlt el­fogadásának képtelenségére, mind pe­dig annak képtelenségére, hogy rajta ke­resztül a jelen értelmét megtaláljuk.

Allegóriaként a zsidó közösségre vo­natkoztatva a kulturális azonosság állan­dó konfliktusát jelenti, mely még oly sok halált túlélve is, meglepően élő. A hatmillió halott legmegdöbbentőbb el­beszélése az az abszolút csend, mely­ben ők bennünk élnek. A szavak, me­lyekkel megpróbáljuk elrejteni őket, csak még sűrűbbé és zavarosabbá te­szik e csendet.

Vannak szavak, melyek megpróbál­nak kibékíteni bennünket a múlttal. A legjobbak közül való Allain Finckeltől a következő híres idézet: „Mások szenved­tek, és én utódjukként leszakítottam a teljes erkölcsi hasznot. (…) A genealógia a fajirtás kivételezettjévé, tanújává és majdnem áldozatává tett. (…) Ehhez ké­pest bármely más cím szánalmasnak, vagy nevetségesnek tűnt.”

Íme egy ismeretlen, 14 éves lány sza­vai, melyek 1993 júniusában egy bat micva ünnepség tiszteletére rendezett szertartás alkalmával Brüsszelben hang­zottak el: „A nagyapám, Frisch Sándor Magyarországról jött ide. A szülőfaluját Mátészalkának hívják. Soha nem akarta elmesélni nekem, min ment keresztül a háborúban. Nem azért, mert titkolni akarta, hanem mert szerinte lehetetlen lett volna elmondani, nincsenek rá sza­vak. Soha nem is sikerült igazán beszél­nie róla, kivéve talán anyám előtt, de előtte is csak rettenetes fájdalommal és nagyon ritkán. Anyám tudni akarta – nem népe történelme érdekelte, inkább a saját története. Minden, amit a szülei átéltek, szerepet játszott a fejlődésében, abban, amilyen most, és abban is, hogy én milyen lettem…”

9.

Mi vagyok a múltam nélkül? Mi hatá­rozta meg előre őseim genetikai emléke­zetében a morális választást és az etikai elkötelezettséget, mely belekódolódott az oly nagyon „elterjedt érzékenységbe, s mely számos ötletből, emlékből, szo­kásból és érzésből tevődik össze…” – ír­ja Lévinas.

Elhalasztva, vagy akár késleltetve, de a zsidók múlttal való összecsapásának előbb vagy utóbb be kell következnie.

A ma élő egyik legnagyobb bolgár líri­kus költészetében utal a kiválasztott nép végtelen láncolatával történő tudat­alatti azonosulásra, mely azt veti fel, hogy Júda utódjának Mevorahnak nem sikerült teljesen (talán nem is kívánta, hogy sikerüljön) beleolvadnia Valeri Petrov nevébe.

Az értelmiségi zsidók konfliktushoz va­ló viszonyulása maga a konfliktus feszült­ségének hordozója. Megoldás az embe­ren kívül pedig nem létezik. Ezt egy tör­ténet mondja el, mely a múlt század vé­gén Krakkóban nagyon népszerű volt:

Élt egyszer egy szegény vallásos zsidó, Eizik, Jékel fia. Az élet dolgaiban nagyon esetlen és ügyetlen volt. Állandóan pa­naszkodott, hogy neki lakbért kell fizet­nie, etetnie, öltöztetnie kell a családot, a lányait pedig ki kell házasítania…

Mást sem tett a szegény Eizik, csak ag­gódott. Mindennap elment a zsinagógá­ba imádkozni. Könyörgött Istenhez, hogy emlékezzen meg erősen eladóso­dott, meggyötört szolgájáról. Minden hi­ábavalónak tűnt. Úgy látszott. Isten nem hallgatja meg őt. Egy éjjel Eizik furcsa álmot látott. Álmában valami távoli király­ság fővárosában járt, ahol egy hídon áll­dogálva egy hatalmas palota árnyéká­ban egy hangra lett figyelmes, mely így beszélt hozzá: „Ez Prága és ez itt a kirá­lyi palota. Nézz le figyelmesen a híd alá, a lábaid alatt kincs rejtőzik, s csak rád vár. A kincs a tied. Egy-kettőre minden gondod elszáll!”

Másnap reggel Eizik így nevetett magá­ban: Milyen gyönyörnek is az álmok, és még pénzbe sem kerülnek, csak hát saj­nos értéktelenek! Így aztán nem is gon­dolt rá többet.

Este azonban, amint becsukta a sze­mét ugyanaz a kép jelent meg előtte: a főváros, a palota s a híd. Ugyanaz a hang kérdezte tőle ismét: „Akarsz gazdag lenni, vagy szeretnél inkább tovább aggódni?”

Micsoda történet volt ez Eizik számára! Micsoda hóbortosság lett volna ezért Prá­gába mennie! Nem ismert ott senkit, és nem is kívánkozott oda. Amellett az út hosszú és igen drága lett volna, s neki egy fillér elvesztegetni való pénze sem volt.

Így hát Eizik úgy döntött, éli tovább az életét, és szorgalmasan imádkozik.

De a következő éjjel is előjött az álom, és ismét hallotta a hangot: „No, hát még nem indultál el?”

Mérgesen, de ugyanakkor elszántan, hogy végre pontot tegyen az egész osto­baság végére, úgy határozott, mégis en­gedelmeskedik a hangnak, és elindult gyalog Prágába, néhány héttel később, az éhségtől és fáradtságtól félholtan elér­te a várost. Felismerte a folyót, a hidat és a palotát Nem, ezúttal nem álmodott. Főleg a híd egy bizonyos pontja tűnt igen ismerősnek neki. „Mi történik, ha meg­próbálom? Mi vesztenivalóm lehet?”

De a hidat őrizték, és Eizik céltalanul ténfergett körülötte, míg végül az őrök észrevették, elfogták és kémkedés vád­jával letartóztatták. A parancsnokukhoz vitték. Mivel Eizik semmit sem tudott mentségére felhozni, mindent elmesélt a parancsnoknak: álmáról, aggodalmai­ról és a hosszú, gyötrelmes útról, Krak­kótól Prágáig.

Eizik biztos volt benne, hogy a pa­rancsnok nem hisz neki, hazugnak taraja majd és lelöveti. De legnagyobb megle­petésére a történet hallgatása közben a parancsnok úgy elkezdett nevetni, hogy még a könnye is kicsordult, majd így ki­áltott fel: „Hát ezért jöttél el ilyen messze?! Ti, zsidók sokkal ostobábbak vagytok, mint hittem! Nézz csak rám! Tudod-e, hol lennék én most, ebben a perc­ben, ha olyan ostoba volnék, mint te, és hallgattam volna a hangra? Krakkóban! Képzeld, hetek óta ugyanazt a hangot hallom álmomban. Minden éjjel azt mondja nekem: ’Kincs vár rád egy zsidó kályhája alatt Krakkóban. A zsidó neve Eizik, Jékel fia…’ No de hát a zsidók fe­lét Eiziknek, a másik felét Jékelnek hív­ják. És mindegyiknek van kályhája. El tudsz te képzelni engem, amint házról házra járok, s minden kályhát lerombo­lok egy nem létező kincs után kutatva?”

Balogh Zsuzsa fordítása

* Az Európai Közösség országai vízumkényszert tartanak fenn Bulgáriával.

Emi Baruch szófiai esszéista, politikus 1962-ben született. Vezető bolgár lapok publicistája. 1994 óta a bolgár Helsinki Bizottság munkatársa.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A mimikri terhe

1 Sok évvel ezelőtt történt - nyolc­ vagy kilencéves lehettem ekkortájt, és a világ még ígéretekkel telinek tűnt -, hogy...

We want Messiah now*

„Ha megfeledkeznél arról, hogy zsidó vagy, egy keresztény majd emlékeztet rá.” A háború utáni, illetve a holocaust utáni szlovákiai zsidó...

Close