Szombat előfizetés 2017

„Emléklapátosok” voltunk

Írta: Kőváry E. Péter - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy tartalékos tiszt kálváriája

APÁMÉK CSALÁDJA katolikus volt. Hogy korábban kikeresztelke­dett-e, annak én írásos nyomát sose találtam. Csak sejteni lehetett apám különös vonzalmából a zsidóság iránt. A mostohánkat is ugyanebből a körből választotta, amikor zsidó származású anyánk korai halálát követően pékműhelyét „Trianon” miatt Mezőtelekdről Békéscsabára menekítette. Bátyánkkal mindebből nekünk, akiket születésünkkor ugyancsak katolikus hitre keresztel­tek, soha semmilyen hátrányunk nem származott. Legalábbis negy­vennégy nyaráig.

A tüzérfőhadnagy

A felsőkereskedelmiben tett érett­ségi után én hamarosan tartalékos tiszt lettem, és mivel az elszakított országrészek visszatértekor megannyiszor be kellett vonulnom a gyu­lavári határvadászokhoz, huszonnégy éves tisztviselőként már had­nagyi rangot viseltem. Gyulavári szolgálatom idején, 1937-ben hozott össze a sors Pálffy Györggyel, aki akkor itt, főhadnagyként tüzértiszti beosztást kapott. Tíz év múlva de­rült csak ki, milyen végzetes talál­kozás volt ez!

Amikor 1944 elejétől sokasodtak a rám nézve is baljós jelek, még mindig nem támadt föl bennem a menekülési ösztön. Vallásom pajzsa mögött, s abban a tudatban, hogy a békéscsabai villamosműnél védett hadiüzemben dolgozom, biztonság­ban éreztem magam. Annál inkább megütött az, hogy 1944. április 10-én behívót kaptam Püspökladányba, a IX. kisegítő, illetve úgynevezett köz­érdekű munkaszolgálatos zászlóalj­hoz. Április 13-án reggel 8-ra kel­lett bevonulnom, ruházati felszere­lésről és háromnapi élelemről ma­gam tartoztam gondoskodni.

Reggel hét órára értem a gyűjtő­helyre; az eligazító egyenesen a ha­tos barakkba küldött, ahol hamar kiderült, hogy az egész Tiszántúlról meg a visszatért Erdélyből gyűjtöt­tek össze bennünket. Engem másnap negyedmagammal Hajdúhadházra irányítottak át, ami akkor már moz­gó vesztőhelyként szerepelt a mun­kaszolgálatos köztudatban. Állandó légitámadás-veszélyben megtett sok­-sok órás vonatozás és gyaloglás után érkeztünk a magas drótkerítéssel kö­rülvett hajdúhadházi erdei táborba, amelynek bejárata egy faragott szé­kely kapu volt. Előtte egy nemzeti­szín faköpeny állt, amit egy munka­szolgálatos őrzött, fényes feketére suvickolt, puskaként tartott lapáttal. Ezeket az őröket ott „emléklapáto­soknak” nevezték.

A trianoni békeszerződés tudni­illik megtiltotta Magyarországnak a tartalékos tisztképzést. Ezt, egészen 1937-ig, úgy játszották ki, hogy a ki­képzett tartalékos tisztek kaptak egy úgynevezett emléklapot, aminek alapján tartalékos helyett emlék­lapátosoknak titulálták őket. Én ma­gam is „e” zászlósként szerepeltem 1937-ig, ami annyit tesz, hogy em­léklappal ellátott. Hát innen jött az „emléklapátos”.

Dr. Nagy Barna hadnagy úrnál, a 706/1. század parancsnokánál kellett négyünknek jelentkeznünk, ő Bíró József szolgálatvezető őrmesterhez irányított bennünket. Kettejükről annyit, hogy az akkor 35 éves Nagy Barna Mikepércsen volt adóügyi jegyző, s viszonylag humánus ér­zelmű embernek bizonyult; az öt­venéves bagamári Bíró József ker­tész épp az ellentéte volt. Egyetlen közös nevezőt találtak csak, az italt. Az őrmester, akitől aztán végig na­gyon sokat szenvedtünk, levitt ben­nünket a 160 fős Botond-barakkok egyikébe. Ezeket a háború alatt épí­tették, és a 400 méter széles tábor­ban Ilyenekben zsúfoltak össze vagy ötezrünket. A tábor szomszédságá­ban ilyenekben zsúfoltak össze vagy dott a tisztek és családjuk faházai­nak sora.

Fehérkarszalagosok

A 706/1. sz. m. kir. kisegítő mun­kásszázad K-század volt, ami azt je­lentette, hogy keresztény, és így megkülönböztetésül fehér karszala­got viseltünk. A zsidó munkaszolgá­latosok sárga karszalagot és sárga csillagot hordtak, az Erdélyből idegyűjtött halina-nadrágos, kucsmás, bárányzekés románok százada meg a bánáti, bácskai szerbek százada pedig széles, tíz centis piros-fehér-zöld karszalagot hordott.

Legvegyesebb mégis a mi száza­dunk volt. Gyorsított eljárással már­ciusban érettségiztetett fiúk, nyolc mérnök, négy orvos, gazdatisztek, hat ügyvéd, három falusi jegyző. S akik „vigyáztak” ránk: cirkuszi

kardnyelő, kubikus, paraszt, falusi szatócs, egy volt hadnagy, Sárkány György doktor, községi jegyző, Gesztezédy Andor, egy dunántúli földbirtokos fia, két jutási.

Az erdélyi románok amolyan ve­zéregyénisége, bizonyos Salamon Im­re mérnök volt, aki Csabán végzett a kereskedelmiben, azután feleségül vette Kolozsvárott Illie Clarát, egy román ezredes lányát, aki még ide­jében Romániába szökött, az apjá­hoz. Kárpátaljáról ketten maradtak meg az emlékezetemben: Landau Fülöp és egy Laborov Iván nevű új­ságíró, akik egymás közt oroszul beszéltek, amiért rendszerint meg is kapták a magukét Bíró őrmestertől. Pedig még nem is ő volt a legelve­temültebb Hajdúhadházon.

A lőtérre jártunk állandó tereprendezésre, szükségünket a közeli fák között végeztük. A falubeliek lekváros meg túrós buktákkal lopa­kodtak oda hozzánk. Egy alkalom­mal Végh törzsőrmester elkapta a frissen érettségizett pesti fiút, Ber­nát Jancsit, és ott helyben mind a tizenhat buktát megetette vele, amit a fák közül hozott, majd amíg a szerencsétlen gyerek eszméletlenül el nem terült, futtatta-fektette. Szentkatolnay (Reinitz) Dezső m. kir. őrnagy táborparancsnok ked­venc szórakozása meg az volt, hogy lovával a munkaszolgálatosok közé rúgtatott, ebbe Geréb Pista társunk aztán csaknem belehalt, mivel a ló­pata éppen a veséjét találta el.

Két kellemetlen találkozásom volt a táborban. Az első Szilágyi Sándor m. kir. százados úrral, akivel szol­gáltam is együtt, s aki szintén csa­bai volt. Megismert ugyan, de mi­kor segítségét kértem, szó nélkül fa­képnél hagyott. Igaz, ő saját lány­testvérét is megtagadta, amikor az egy Einhorn-fiúhoz ment feleségül. A másik esetem Jakab főtörzsőr­mesterrel esett. Ő a helyettesem volt a gyulavári őrsnél. Szadista termé­szetétől nemcsak a legénység, az egész falu szenvedett. Én megígér­tem neki, hogy kisfiút csinálok be­lőle, ha nem hagyja abba a nagyfiúskodást. Ebbe belesápadt. De ab­ba is, amikor meglátott a tábor be­járatánál „emléklapátosként”. El is káromkodta magát. Hogy az istenbe került ide?! – bukott ki belőle vé­gül, amikor meglepetéséből magá­hoz tért, én meg nagy hirtelen azt találtam neki mondani, hogy épp­úgy, mint Krisztus urunk, aki szin­tén itt van, minthogy a kedves ma­májának ugyancsak nincsenek rend­ben a papírjai. Próbáltam tőle is se­gítséget kérni, de azt válaszolta, hogy ha a tulajdon testvéréről len­ne szó, akkor se mozdítaná a kisujját se.

Május 15-én századunkat Erdély­be rendelték vasútépítésre. Így ke­rültünk a Szeretfalva-Déda-Nagysajó-Palotailva vonalon Gödemesterházára. Vezérkarunk közben ki­egészült egy Kiss Albert nevű hosszúhegyesi néptanítóval, akinek ked­venc nevelési eszköze a „huszonöt” volt. Nekünk oktatási négyszögben, vigyázzállásban kellett ezeket a fe­nyítéseket végignéznünk.

Hadifoglyok

Május 29-e vasárnap volt. Ben­nünket, a K-századosokat reggel be­hajtottak a gödemesterházi templomba azzal, hogy keresztények va­gyunk. Utána rögtön jött a „Lapá­tot fogj!” azon a címen, hogy zsi­dóknak nem ünnep a pünkösd. Így kezdtük meg a tereprendezést a Ma­ros-völgyben. Előtte az itteni stáb feje, Tímár Ferenc, a vonatos ala­kulatok ezredese tartott eligazítást, sűrűn bokázva a mellette álló SS- főhadnagynak. Közölte velünk, hogy csak akkor számíthatunk kegyelem­re, ha a két kilométeres kitérővá­gányt és a hozzá tartozó hidat szep­tember 15-re elkészítjük. Politizálás tiltva, és a „fajtánkra jellemző” rémhírterjesztési, bomlasztási hajla­mainkat is igyekezzünk, úgymond, elfojtani, mert minden kis jelét ke­gyetlenül megtorolja.

Snájdig, magas, szikár, őszes halántékú férfi volt, nádpálcáját su­hogtatva járt közöttünk. Napi tizennégy órában hat köbmétert kellett kikubikolnunk egy Nagy József ne­vezetű szakaszvezető „biztatására”, miszerint „mögszűnt. . . mögszűnt a lehetőség, hogy magok innen élve kikerüljenek”. Tímár ezredes min­dig kivárta, amíg a talicskát toló ember vádlija az erőfeszítéstől csak­nem szétcsattant, akkor húzott oda a pálcával egy jól irányzott ütést, hogy aki kapta, azt hitte, az agya robbant fel.

Volt egy Tapasztó nevű „oktató ur”-unk is. Egyszer, húszunkat kije­lölt tűzrevaló gyűjtésére. Felvitt bennünket a hegytetőre, egészen a határkövekig. Odahallatszottak a front hangjai. Tapasztó csak annyit jegyzett meg: na ugyi! Érdemes volt feljönni! Lent meg az a hír várt bennünket, hogy Normandiában partra szálltak az angolok meg ame­rikaiak. De nem örülhettünk. Dél­után egy órával hamarabb lefújták a munkát, június 6. volt. Felsora­koztunk és dr. Nagy hadnagy felol­vasta a hadvezetőség parancsát: a muszosokat hadifogollyá nyilvání­tották! A tábor köré a drótkerítést mi magunk csináltuk meg!

Augusztusban, a román átállással felgyorsultak az események. Szep­tember 10-én, akkor már állandó lé­gitámadások közepette, átadtuk az általunk épített vasúti pályát. Mene­külők özönlöttek rajta. Tőlük tudtuk meg, hogy a támadók keretlegénye­ket, munkaszolgálatosokat egy ka­lap alá vesznek.

Két hónapig tartó futás kezdődött dr. Nagy Barna irányításával, akiről csak ekkor derült ki igazán, hogy milyen ember is voltaképpen. Dédán vesztegeltünk visszafelé útban, ahol a menekülők feltörtek egy vagont, s utána azt hazudtak, hogy mi tettük. Nagy Barna éppen elkódorgott, az állomásparancsnok meg, egy száza­dos, tizedelést rendelt el. Az embe­reket már ki is léptette, amikorra Nagy Barna előkerült. Amint meg­tudta, mi történt, előparancsolta a keretlegényeket, maga is csőre húz­ta a pisztolyát és azt üvöltötte a fegyvereseitől körülvett százados­nak: ha vért akarsz, te szadista disz­nó, hát az első a tiéd lesz! Szóval, megmentett bennünket. S megmen­tette volna az egész századot is, ha csak rajta múlik…

Szilágysomlyó-Bodrogolaszi-Kas­sa-Sajóecseg útvonalon araszolt előre a vonatunk, s a század min­den állomáson apadt. Tapasztó ok­tató úr 16 muszossal Szatmárnéme­tiben lépett meg. Akik végig maradtak, azokat dr. Nagy Barna „be­öltöztette” s a maradék századot mint tényleges katonai alakulatot vonatoztatta ide-oda Pozsony és Burgenland között, arra számítva, hogy majdcsak hadifogságba esik. mígnem Pozsonyban az egyik keret­legénynek egy kocsmában, részegen el nem járt a szája, öt percre rá és fél órával az oroszok odaérkezése előtt egy SS-alakulat jelent meg az állomáson a század szerelvényénél. Dr. Nagy Barnát a Gestapo vitte el, a muszosokat Burgenlandba hurcol­ták, megásatták velük a saját sírju­kat és a negyven-egynéhány sze­rencsétlent ott helyben belelőtték a gödörbe.

Ketten, Blayer meg dr. Künstler úgy menekültek meg, hogy nem kaptak halálos sebet, de halottaknak tettették magukat, amíg az oroszok oda nem értek. Pestre jutva azután bejöttek a katonapolitikai osztályra, a „katpolra”, és ott jegyzőkönyvbe mondták nekem ezt az egész ször­nyűséget.

A „katpolon”

Én tudniillik már Sajóecsegnél megszöktem, és hatnapos viszontag­ság után épségben megérkeztem Bé­késcsabára, ahol megtudtam, hogy a mostohámat elhurcolták, apám meg külön engedélyt járt ki magának ahhoz, hogy osztozhasson a felesége sorsában. Első feleségem pedig, mi­után hónapokkal korábban szem­tanú hozta halálhíremet, már új életre rendezkedett be. Elmentem a Magyarországról Deportáltak Anti­fasiszta Szövetségének csabai irodá­jába kiváltani azt az igazolványt, amellyel abba az országba utazhat­tam, amelyiket választom. Az iro­dából jövet a város egyik szocdem vezérébe ütköztem, aki két óra alatt bebizonyította, hogy ilyen em­berekre, mint én, itthon van szük­ség.

Így lettem 1944 októberében a kommunista párt békéscsabai ren­dezőgárdájának a vezetője. Nem sokkal később, amikor feladatom Debrecenbe szólított, Pálffy György­be ütköztem. Három hónap múlva már ott is dolgoztam mellette a Honvédelmi Minisztériumban, a ka­tonapolitikai osztályon.

A sors úgy hozta, hogy egyszer csak ott állt előttem életem meg- nyomorítói közül Jakab főtörzs is, meg Tímár ezredes is. Visszaadhat­tam volna a kölcsönt, de nem tet­tem. Azt vettem jegyzőkönyvbe, amit maguktól elmondtak, azután továbbítottam az aktájukat. Azt kell hogy mondjam: amíg Pálffy vezette a „katpolt”, ott atrocitásoknak, bosszúállásnak helye nem volt. A bevett szokás szerint, ha valaki nem tudta közülünk egy-egy ügyben az elfogultságán túltenni magát, átadta a másiknak. Hogy később miképp alakult ez, nem tudom. Én ugyanis 1948 nyarára a teljes idegkimerült­ség állapotába kerültem, egymást érték a rosszulléteim.

Pálffy, látva a szenvedésemet, át­helyeztetett Békéscsabára, kieg-parancsnoknak. Itt ért azután letartóztatásának, majd kivégzésének híre is. Egy nappal később egy őrmester jelent meg a szegedi parancsnokság­tól, elkérte a katona- és párttagsági könyvemet és megíratta velem a nyugdíjaztatási kérelmemet. Ott áll­tam 36 évesen, három gyerekkel, munka nélkül, alezredesi rangomtól megfosztva, a pártból kizárva, min­den magyarázat nélkül, semmit sem értve. Írhattam én attól kezdve még a legutóbbi időkig is akárhova, sen­ki nem volt hajlandó igazságot szol­gáltatni nekem. Munkát is csak Nagy Imre idejében kaptam először. A rehabilitációs tárgyalásomat öt­venhat október 30-ra tűzték ki, de azt elsodorta a forradalom. Egy szekrényt töltenek meg az ötvenhat utáni beadványaim, amikkel semmit nem értem el. Foltos ember marad­tam mindvégig. Tavaly azután, so­kadik méltatlankodásomra, végre el­ismerték a 44-es párttagságomat, akkor, amikor már párt sem volt! Néhány hete visszahelyeztek, de csak úgy szép csendesen, az egykori katonai rangommal járó jogokba is. Hetvenhét éves vagyok. Megértem az igazság pillanatát, de már nem tudok neki örülni…

Lejegyezte: Kőváry E. Péter

Címkék:1991-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Látogatás Hebronban

HEBRON mintegy 40 ezer lakosú arab város a Jordán nyugati part­ján, az Izrael által megszállt területeken. Hat magyarországi zsidó fia­tal...

Megérkeztem Izraelbe

Olvasónk és egyben le­velezőnk, Rác Gábor írja: Ahogy kilépünk a repü­lőtér épületéből, a tel-avivi éjszaka forróságánál csak a bennünket várók...

Close