Szombat előfizetés 2017

Elnagyanyátlanodva

Írta: Halász Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Elnagyanyátlanodva

Csoda Krakkóban – nemzedéki film a zsidóságról

Roppant tanulságosan, elgondolkodtató módon nem igazán jó film Groó Diana Csoda Krakkóban című alkotása, ez az ízig-vérig nemzedéki mozi. Meseszerűsé­ge, különös látomásai, a valóság fölött lebegése ellenére is közérzetfilm, amennyire egy személyiség aktuális állapotáról hűen tanúskodhatnak az il­lető ábrándjai, álmai. Az első nagyjá­tékfilmes rendező alkotása érzelmek­kel túlfűtött, nemzedéke tudatos és tu­dattalan hiányállapotát letapogató da­rab. Kelet-közép-európai, abszurd szerelmesfilm, mely tálalni tanulja a mi saját, lokális különlegességeinket, benne szerzője a genius locit, a hely szellemét igyekszik (mozgó)képekben megfogalmazni.

Groó Diana két évvel korábban ke­letkezett, Córesz című, jelentős, izgal­mas dokumentumfilmje, maroknyi zsidó fiatal – kortársai – vallomástöre­dékeiből, életük rögzített kulcsesemé­nyeinek részleteiből komponált alko­tás. A film végén az egyik beszélőt, késő huszonéves kulturális antropoló­gust kíséri a kamera a Kozma utcába, édesapja, nagyszülei sírjához. Áll a fiú a gazos parcella szélén – háttérként a jól ismert hangkörnyezet: a madárcsiripelés, a közeli reptérről startoló, vagy oda ereszkedő repülők moraja – és a beszélő valami olyasmit fogalmaz meg, hogy itt, a temetőben lehet vala­hogy a legigazabbul ezt az egészet megragadni. Magyar zsidóságot, ge­nerációs érzést. Meg- és kibeszéletlenséget, elszalasztott találkozásokat, a hiányt, a hézagot. Nem fejti ki, mire gondol pontosan. De a néző bólint ta­láló, okos, fájdalmas felvetésére.

Talán ehhez a pillanathoz köthető a Csoda Krakkóban, a két évvel később elkészült, első Groó-játékfilm tartal­ma, üzenete. E mozi a már halott nagyszülők unokáinak, az úgyneve­zett elveszett (a zsidóság számára úgymond, elveszett) generáció fiai­nak, lányainak potenciális kultusz­filmje lenne. Süt belőle az elhagyatottság, a megszállott keresés indulata. A rendező elrugaszkodik a holokauszttól, felmérhetetlen pusztítását tény­ként kezeli, témaként már nem nyúl hozzá. Számára a ma adott. A ma megváltoztathatatlan, már ami a kö­zös, és nem személyes történeteket il­leti. A jelen tényeit forgatja át aztán sajátos miszticizmusával forgatókönyvvé. Bizonyos dolgokat érdeke­sebbé tesz, túlszínez, másokat mellőz.

Krakkó, a misztikus, még mindig igencsak szakadt csodaváros, jó ideje már Prága alternatívája az útra induló hazai fiatalok számára. Ki tanulni, ki zarándoklatra, ki turistaként, ki bigost, meg zureket enni megy oda – és úgy jön haza, hogy már vágja a centit a remélt, mielőbbi visszatérésig. A film főhőse, a magyar Eszter általános restaurátor, akit felkérnek, hogy formázza újra egy bizonyos Lévi rabbi, a krakkói újte­metőben állott sírkövét. (Aki járt már lengyel zsidótemetőben, tudja jól, hogy a nácik egyik kedvelt szórakozása volt helyi zsidókkal szétveretni saját fel­menőik sírköveit – e törmelékből szá­mos helyen megrendítő falakat emelt aztán az utókor, például a két krakkói, vagy az újabbik lublini sírkertben.)

A film cselekménye idősíkokat vál­togatva halad előre. Látunk egy pesti antikváriumot (még azt is megtudjuk, hogy Somfai úrét – a lány nagyapjáét – a Klauzál téren), látunk egy kedves, nagy, barna szemű kisfiút, aki tüne­ményes nagymamájával lengyelül, jiddisül és magyarul beszélget az élet fontos dolgairól. Az antikvárius nagy­papa és a – nagyszerű Békés Itala ját­szotta – nagymama jó ismerősök. A könyvüzletben a hatéves forma Eszter és a Piotr nevezetű kisfiú barátsággal méregeti egymást.

Húsz évvel később Eszter, Krakkó­ban egy antikváriumba lép be, zsidó temetőkről szóló könyv iránt ér­deklődik angolul. A bolt galériájáról az egyik munkatárs lesi – a felnőtt Pi- otr. A fiú követni kezdi a lányt, majd egy elég sutára sikerült jelenetben megismerkednek. Eszternél hatalmas fóliáns, Talmud-forma kötet – mely, mint kiderül, hajdanán a legendás Lévi rabbi tulajdonát képezte. Ketten indul­nak szállást keresni a lánynak, Piotr – aki ekkor még rejti magyartudását – előzékenyen cipeli Eszter táskáját, majd egy hostel portájánál egyszerre nyoma vész neki és a táskának is.

Innentől kezdődik a colour locale-t igen szabadon alkalmazó városbújócska. Nem akarok belemenni a film részletes ismertetésébe, mindenesetre látunk egy valószínűtlen, túltarkálló Krakkót (persze, mindenkinek meg­van a maga Krakkója, az enyém na­gyon nem ilyen), különc figurákat, sa­játos forgatagot, misztikus ködbe vesző utcácskákkal, lerobbant jármű­vekkel, nénit, aki az emeleti ablakból kajabál le vad dühvel, hóna alatt feke­te macskával. A főtéren mindig tarka forgatag, dobosok, akik közé be lehet ülni, verni a bőrt. Látjuk Piotrt, aki az elrabolt könyvbe, vacka rejtekében, néhány lapot illeszt – így már érthető, mire föl ez a bizarr játék, bújócska és tolvajkodás. A szent könyv, Lévi rab­bié, csodás erővel bír. Lapjain ott a restaurálandó sírkő képe, és a miszti­kus, csodatévő erejű ezüstkoronáé.

A két fiatal hol külön-külön, hol összeakadva járja Krakkót. Nem vilá­gos, nem érezhető át a köztük kiala­kult, mondjuk így: igencsak zavaros viszony. Eszter közben bekvártélyoz az újabbik zsidó temetőbe, a ravatalo­zóépület egyik szárnyában alakít ki műhelyt. Előzőleg meglelik Lévi rab­bi nyughelyét, ahol pont egy öreg, ki­váló angolsággal beszélő, kedves ag­gastyán dolgozik, talán a síremlék da­rabkáit kutatja. A törékeny lány aszta­lon vési, faragja újra a kő hiányzó ré­szeit a megadott rajzolat alapján. Köz­ben Piotr, a Kazimierz utcáit járva egyszerre egy agg hászidot vesz észre, aki hatalmas kulccsal egy kaput nyit ki, hogy belépjen rajta. Utána megy, beinvitálják és kiderül, hogy szemtől szemben áll „egy” Lévi rabbival. Talán pont azzal, akinek Eszter a sírkö­vét restaurálja. Lengyel és jiddis nyel­vű beszélgetésük során Piotr előáll ve­le: ha valóban ő az a bizonyos Lévi, akkor bizonyosan csodát is tud tenni. A fiú megkéri, hogy támassza fel na­gyanyját. Innentől valóság és képzelet végképp egymásba mosódik, de igen­csak zavarosan. Látunk bizarr sokadalmat, valamiféle „cirkuszos es­küvőt” – mint az elhangzik – ahol a tűznyelő ismerős (akiről még koráb­ban kiderül, hogy Piotr jó barátja) és mindenféle tarka népek ünnepelnek sátrak közt, vad ritmusokra, meg he­gedűszóra, és Eszternek, azaz Bíró Eszternek módja nyílik használni gyö­nyörű énekhangját. Ez a teljességgel érthetetlen jelenet a különös komédiá­sokkal, akrobatákkal egyszerűen felbontatlan zárványként hever a film­ben.

A sírkő elkészül, a rabbi ódon laká­ban egy tál pitével megjelenik a nagyi, aki korholni kezdi unokáját, hogy az nagyon sovány, biztos nem eszik ren­desen. Esztert látjuk taxin távozni, majd vonaton, Pest felé. A fiú Krak­kóban, a rabbilakban pörgeti a Lévi ál­tal ott, frissiben, ólomból öntött trenderlit, Eszter a vonatkupé kis asztalká­ján pedig egy másikat, amit a fiútól kapott: a nagymama utolsó, Piotrtól ajándékba kapott, személyes tárgyát (e trenderli pörög a film nyitóképében is, egy polgári lakás nagyszobájának parkettáján). Eszter visszatér Krakkóba: Piotr azon a hídon pillantja meg a lányt, ahol először megszólította. A zavarosra sikerült újratalálkozás va­rázslata, a szövődő szerelem ereje hozta vissza őt.

Groó Diana Córesz című munkája elején egy „begépelt” szöveget olvas­hatunk, mely definiálja nekünk e jid­dis kifejezést: mint tudjuk, a córesz bajt, gondot jelent. És ez a neve a Ma­gyar Zsidó Fiatalok Szövetsége tíz éve kiadott lapjának is. Ez, pestiesen szól­va, bizony „elég durva”. Ez a córesz, a mi córeszünk, melynek igen plaszti­kus illusztrációit a beszélők történetei adják. Kinek ne lenne ismerős 25 és 40 közti, magyar zsidóként a sztori, hogy adott hős hogyan tudta meg kis­iskolás fejjel, hogy ők voltaképpen zsidók? Ki ne ismerné a helyzetet, amelyben a tizenéves, gyökereihez visszatérő gyerek tanítgatja a zsidó­ságtól tökéletesen elszakadt szüleit alapvető dolgokra? Ki ne emlékezne az első, osztálytársi „beszólásra”? A pillanatra, amikor kíváncsian belépett – életében először, helyéből majd’ kiugró szívvel – a zsinagóga kapuján. És persze mind emlékszünk a nagyira, akivel mi, unokák – ha szerencsésen még volt erre módunk – összepillan­tottunk péntek este, templomba indul­va. Akivel végigcsináltuk életünk első böjtjét, míg apa, anya evett egész nap, mint rendesen…

A Csoda Krakkóban főalakja való­jában ez a holt nagymama, ez a visszaidézhetetlen, szimbolikus figura, aki­vel képzeletben újra meg újra, máig végigsétálunk a Dob utcán, a Kozma utcában, a rabbisírok közt, és ő mesél. Gyerekkori sóletről, bar micvókról, purimról – mint ahogy Darányi And­rás, a későbbi Holocaust Múzeum im­már volt igazgatója, a fotelban ülő, szemüveges srác a Córeszben fogal­maz – az egész, magától értetődő, „Anatevka-szerű” zsidó létről. A Cso­da Krakkóban drámaisága, ereje eb­ben a magunkra maradottság-hangulatban rejlik. Nem a történetben, nem a színészi játékban, nem a dialógusok­ban. Azok közt van rossz, közepes, és meg-megvillan jó is. Groó Diana kor­dokumentumnak beillő filmet csinált, sok lengyel és két magyar színésszel. Őszintén, hittel. Megszőtte a maga varázsszőnyegét. Mintái: vágyai, hiá­nyérzete, tanácstalansága – egyúttal a mieink is. Ilyen szempontból ott a ho­lokauszt a filmben. Egy üres forma: üreg, vagy árok, irdatlan szakadék. Emberek, közeg, folytonosság, folya­matosság hiánya. Ránk, ezreinkre várt és vár az a drámai feladat, hogy kipó­toljuk, újraalkossuk a történetet. Be­gyógyítsuk e rettenetes, rajtunk, a mieinken esett sebet. Kontextusba he­lyezzük az életünket. Erre pedig szim­bolikus helyszínként kínálkozik Krak­kó, ahol mára legfeljebb százötven zsidó maradt. Meg elhagyott templo­mok, temetők, zsidó középületek, egy városnegyed. Üres kagylóhéjak. Me­lyekbe úgy, ahogy vagyunk, beköltö­zünk. És várunk Lévi rabbira, hogy te­gyen csodát, vagy felnövünk aztán, és megpróbáljuk véghezvinni mi, ma­gunk.

Halász Tamás

Címkék:2004-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk

KOLTAI NELLI Sorstalanság: a mi Auschwitz-mítoszunk (Befejező rész) A MÍTOSZ FELDOLGO­ZÁSÁNAK ELSŐ KÍSÉR­LETEI: A NYOMKERESŐ, DETEKTÍVTÖRTÉNET A késleltető-oknyomozó eljárással íródott...

Hanukaland

Hanukaland Rakd sorrendbe a hanukai esemé­nyeket: „Harcolnunk kell a szír-görögök ellen” - mondja Matitjahu. Végül a zsidók egy korsó olajat...

Close