Szombat előfizetés 2017

Éj-apa

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

CARL FRIEDMAN

Éj-apa

Carl Friedman holland írónő, műfor­dító, újságíró 1952-ben született. Eddig két regénye jelent meg, me­lyeket több nyelvre lefordítottak. Az alábbi részletek első Nightfather című regényéből valók.

AZ ERDŐ

Papa vett egy használt autót. Egy pi­ros Austint, melynek a teteje és a mo­torháza fekete volt. Barátságos íves or­rával úgy nézett ki, mint a rajzfilmek beszélő és gondolkodó járgányai.

Ez egy kávédaráló! – csúfolódtak a környékbeli gyerekek.

Inkább egy Opelt kellett volna ven­netek! – közölte a szomszéd fiú.

Papa német dolgokat nem vásárol – dünnyögte Max. Azt nem tudom, miért kell ezt szégyellni.

Vasárnap papa Simonnal kocsikázni vitt. Az ég kék volt. mi ketten hátul ül­tünk. A város melletti kacsaúsztatóhoz mentünk. Van ott egy híd. A hídról, a korláton áthajolva kenyérmorzsákat do­báltunk.

Aztán tovább mentünk. Poros orszá­gutakon, rétek mellett haladtunk, a réte­ken poros tehenek legelésztek. Papa dudorászott. Egyszer csak hirtelen lelassí­tott. Fejét a szélvédőnek támasztotta és megállt. Jobb oldalon egy árok húzó­dott, azon túl egy keskeny, benőtt ös­vény.

Ez egy jó erdő – mondta. Mi bólo­gattunk.

Jó erdő – csettint is hozzá nyelvével – itt jól el lehet bújni. Sűrű és sötét. Itt sohasem találnak meg, véletlenül sem jutnak a nyomodba.

Kiszállt. Mi az autóból néztük, ahogy átugorja az árkot. Aztán elnyelte az erdő.

Mit művel? – kérdezte Simon ide­gesen.

Csak a szokásos szökés.

Simon lehúzta az ablakot.

Semmit sem hallani, csak a madara­kat.

A szökést nem lehet hallani – sut­togtam – azt csak nagyon halkan lehet csinálni.

És velünk mi lesz?

Inkább az ujjamat szopom. Mit tud­hat Simon ezekről a dolgokról? Papa, messze, a fák között rohan. Gallyak és tüskék akadnak a hajába. Lehet, hogy csak sötétedés után ér vissza, szakadt ruhában. Izzadtan, lihegve csak annyit mond majd: „Jó erdő”.

De most hamar visszaért. Még csak nem is zihált.

Ez a tiétek – és benyújtott egy ma­rék szamócát az ablakon.

Szerencsére nem találtak rád! – só­hajtottam, amikor indított. Meglepve körülnézett:

Kik?

A LÁGER

Sohasem említi a nevét. Lehetett Trebibor vagy Majdawitz, Soblinka vagy Birkenhausen. „Mindig „A LÁGER”- ről beszél, mintha egyetlen egy lett vol­na.

A háború után láttam egy filmet – szokta mesélni. – A foglyok tojást sü­töttek reggelire. – Ilyenkor a tenyerével a homlokára csap – Tojást! A lágerben!

A láger tehát olyan hely, ahol nem le­het tojást reggelizni.

A láger nem is egy hely, inkább egy állapot. „Lágerem volt” – szokta mon­dani. Ettől más, mint mi. Nekünk bá­rányhimlőnk és rubeólánk volt. És ami­kor Simon leesett a fáról, agyrázkódása volt, és hetekig kellett feküdnie. De lá­gerünk nem volt.

Sokszor egyszerűen nem használja a múlt időt. „Lágerem van” – mondja, mintha semmi sem változott volna az­óta. És tényleg, semmi sem változott. Ott van rajta a láger, főleg az arcán. Nem annyira az orrán vagy a fülein – bár ezek tényleg elég nagyok -, hanem a szemeiben.

Egyszer láttam egy farkast az állat­kertben, neki is olyanok voltak a sze­mei. Fel s alá rohangált a ketrecben, ide-oda, ide-oda, a rácshoz és vissza. Hosszan bámultam a rácson keresztül.

Rémülten keresni kezdtem Simont és Maxot. A majomszikla körüli korláton lógtak, a kavicsot dobálló cerkófmajmon röhögtek.

Gyertek a farkashoz! – könyörög­tem, de az nem érdekelte őket. Amikor sírni kezdtem, Max kelletlenül lemá­szott és velem jött.

Na, mi van ezzel? – kérdezte unot­tan a farkas ketrecénél.

Láger – zokogtam. Max bebámult a ketrecbe.

Lehetetlen – mondta – farkasokat nem visznek lágerbe. Aztán kézen fog­va elrángatott. Vissza kellett mennem a majmokhoz.

Otthon, kisírt szemeimet látva Anya megkérdezte, hogy mi szomorított el. Max a vállát vonogatta:

Még túl kicsi az állatkerthez.

ZEILAPPELL

Nemcsak az arcán, hanem az ujjaiban is ott a Láger. Idegesen szokott dobolni az asztalon meg a székkarfán.

És a lábaiban is ott van. Az éjszaka közepén a Papa lábai kicsusszannak az ágyból, leviszik a lépcsőn, keresztüllép­kednek vele az előszobán. Messziről hallani, ahogy az ajtókat nyitogatja. Hi­ába, nem tud megnyugodni.

Tegnap éjszaka megint portyázni voltál? – kérdezi anya másnap, a regge­linél. Papa csak bólogat.

Efraim, Efraim! – mondja, és átöleli.

Van, hogy az éjszakai portyázásra fe­lébredünk. Ilyenkor pizsamában mi is lemegyünk, hogy vele legyünk. Mi a dí­ványon ülünk, ő meg körbe-körbe jár­kál. Amikor anya lejön, akkor megáll.

Nem hagylak benneteket aludni – dünnyögi. Anya a szemét dörzsöli és sóhajt.

Semmi baj. Az a fő, hogy életben vagy. Még az sem zavarna, ha egész éj­jel a tetőn táncolnál.

Papa átöleli. Anya a homlokát a Papa orrnyerge feletti mélyedésbe szorítja. A két arc úgy illeszkedik, mint egy puzzle darabkái.

Egyik éjjel Simon és én lábdobogás­ra ébredtünk. Lementünk, hogy meg­nézzük, mi történik. Lent égett a lámpa. A hideg linóleumon állva hunyorog­tunk a fénytől. A nagy hálószoba ajtaja nyitva volt. Papa az ágy mellett, a föl­dön feküdt. A szemöldökéből csörgött a vér. Anya és Max mellette térdeltek.

Fogd a másik karját, különben me­gint nekiesik az ajtónak.

Talpra állították. Ebben a pillanatban vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

Sapkát le! – suttogta németül. Kar­ját leengedi, majd megint összerándul.

Sapkát fel!

Véresek voltak az ujjai.

SZÉP

Max egy pocsolyából ivott. A sárban feküdt, és szívószállal szürcsölte a bar­na lét.

Milyen? – kérdeztük türelmetlenül. Nem felelt. Behunyt szemmel, nagy odaadással tovább ivott.

Te disznó! – hallottuk ekkor anya hangját. – Beteg akarsz lenni?

Be kellett menni Simonnak és nekem is, pedig mi még meg sem tudtuk kós­tolni.

Éjszaka Max rosszul lett. Hasára szo­rította a két kezét és suttogott:

Biztos férget nyeltem. Érzem, ahogy a hasamban tekeregnek!

A sáros víztől nem lehet lágert kapni. Attól sem, ha kabát nélkül játszol az ud­varon, vagy ha sohasem mosol kezet.

Nem tudom, hogy a Papa hogyan és mi­ért kapott lágert. Lehet, hogy azért, mert ő egészen másmilyen, mint a legtöbb ember, akit ismerek. Igen, ő más. És Anya is másmilyen. És mivel ők ketten másmilyenek, ezért Max, Simon meg én is másmilyenek vagyunk, mint a töb­bi gyerek. Otthon ezt nem lehet észre­venni, csak az iskolában.

Egy ember repül az égen! – a Ta­nárnő mosolyogva a rajzom fölé hajolt.

Nem repül, felakasztották. Tessék megnézni, már halott. Kék a nyelve. A foglyoknak pedig büntetésből végig kell nézniük. A papám is ott van. Ő az a nagyfülű.

Szép – mondja.

Dehogy szép! A foglyok éheznek, és most még később kapják meg a leve­süket.

De a Tanárnő már tovább lépett a kö­vetkező pádhoz, és tapsikolva felkiált:

Két tündér a gombán. Ez igazán gyönyörű!

Dühömben összefirkáltam és kidob­tam a rajzomat. Mi a szép ezekben a tündérekben!? Rajzoltam egy csomót: ötöt a hóba, és egyet az őrtoronyba.

ROKKANTAK

Max egy széken ült a frizsider előtt. Az ajtaja tárva nyitva, Max zoknija a konyhakövön szanaszét.

Mit csinálsz? – kérdeztük, de ő el­zavar minket:

Hagyjatok békén, kísérletezem.

A meztelen lábad bent van a jég­szekrénybe – kiált fel Simon. Max bó­logat:

Kíváncsi vagyok, milyen, ha meg­fagy.

A frizsider kis lámpája világított. Kí­váncsian bekukkantottunk. Ott voltak Max negyvenes lábai, az eidámisajt és a margarinok tetején.

Még nem fehérek – mondta Simon. Max odébb lökdösött bennünket.

Nem fehérek lesznek, hanem el kell hogy kéküljenek.

Vedd ki! – könyörgött Simon. – Most már bármely pillanatban leeshet­nek, és akkor soha többé nem fogsz tud­ni görkorcsolyázni.

Max összerezzent:

A görkorcsolya dedósoknak való!

Na és a járás? Az is dedós dolog? Azt hittem, felfedező akarsz lenni!

Már nem. Most már inkább közéjük akarok tartozni. És csak az tartozhat közéjük, aki félig éhen halt, vagy tífu­sza volt. Esetleg a gázkamra is jó.

Max haragosan nézett ránk. Simon fel akarta vidítani, ezért megkérdezte, hogy mióta csinálja.

Már tizenhat perce, és még egy cseppet sem merev, és nem is fog sike­rülni, ha itt lógtok a nyakamon!

Max kivette a jobb majd a bal lábát a frizsiderből és becsapta az ajtót. A tejes palackok összekoccantak.

Simon Max lábát vizsgálta:

Egyáltalán nem merevek, csak ned­vesek. Lehet, hogy tüdőgyulladást kapsz!

A tüdőgyulladás kevés, de kezdet­nek nem rossz. Annak is örülnék.

Bolond vagy! – ordította Simon könnyes szemmel.

Ebben a házban mindenki bolond! – mondta Max, miután jól pofonvágta Simont.

Ez nem igaz – szipogta Simon.

És a Papa a legbolondabb! – foly­tatta nevetve Max. – Mire jó egy ilyen apa? Ha Anya egy paraszthoz ment vol­na feleségül, akkor most lovaink, meg teheneink lennének.

Max kinyitotta a hátsó ajtót, mezítláb végigment a kavicsos úton, ki a kertbe. Mi csak bámultuk, amíg el nem tűnt a szemünk elől. Simon megszólalt:

Megint jár a szája! Még fejni sem tud. Te talán meg tudsz fejni egy tehe­net?

Csak a fejemet ráztam.

És még te is itt vagy! A láger még­is jobb a teheneknél.

KÉRDÉSEK

Ha van Isten – kérdezte Max – ak­kor miért nem tett semmit?

Papa éppen befejezte az evést, és ci­garettára gyújtott.

Mire gondolsz? – kérdezett vissza, az orrán fújva ki a füstkarikákat.

Leállíthatta volna a vonatokat, nem? Vagy egyetlen kézmozdulattal le­dönthette volna a lágert? Miért nem se­gített?

Isten nem holmi mindenes – vála­szolt Papa mosolyogva. – Képzeld, mi lenne, ha folyton a kívánságainkkal len­ne elfoglalva. Rettenetes összevissza­ság támadna.

Nem vagy rá dühös?

Néha előfordul.

Még hiszel Istenben?

így is lehet mondani.

Szerintem ez baromság! – robbant ki Maxból élesen. Papa sóhajtott.

Nem lehet Istent okolni. Nem Isten ordított Sieg Heil!-t, amikor Hitler hata­lomra jutott. Isten nem örült, amikor Európát sárba tiporták. Ezt mind embe­rek csinálták, olyanok, mint te meg én. A vonatokat emberek vezették, a gáz­kamrákat emberek építették. Minden embert Isten teremtett, de az emberek­nek szabad akaratot adott. Mindenki az csinál, amit akar. Azok az emberek pe­dig éppen népirtást akartak.

Ha Isten teremtette az összes em­bert, akkor Hitlert is ő teremtette! – mondta Max diadalmasan.

így van, de Hitler az, aki felelős mindazért, amit tett.

És Isten hagyja, hogy ilyesmi meg­történjen? Ez igazságtalan!

Senki sem mondta, hogy ez igazsá­gos. Ha igazságos világot akarsz, akkor keresned kell egy másikat.

Max pislogott.

Tehát egy olyan nyavalyás Istenben hiszel, aki szemöldökét sem ráncolja, amikor mindenkit kiirtanak?

Nincs más lehetőség. Még mindig jobb egy érthetetlen Isten, mint az, hogy nincs Isten. El kell viselni, jóban, rosszban.

Ez neked pont megfelel. De hagyjál engem békét a hülye lágertörténeteid­del! Az nagyon is jó volt neked!

Papa fenyegetőn felemelte a kezét, az edények fölé.

Nem szeretem ezt a hangot!

Nem? És akkor mi van? Mit fogsz velem csinálni ?

Maradj nyugton, Max – szólt közbe Anya és gyorsan felállt.

Miért nem versz most meg? – ordí­totta Max. – Mint egy SS legény.

Anya felráncigálta a székéből, az ajtó felé lökdöste.

Miért nem rúgsz agyon? – üvöltöt­te még Anya válla felett.

Simon a karomba csípett, próbálta nem elsírni magát. Papa kapkodva vet­te a levegőt. Anya a vállára tette a kezét.

Gyere, Efraim!

De Papa lerázta magáról, és az arcát dörzsölte.

Mi a francot akartok tőlem?! Elég nehéz ez már önmagában is.

AZ ALSÓNADRÁG

Papa mesélt. „Sok fényképen láthat­játok a csíkos pizsamás lágerfoglyokat, de a háború vége felé már csak a kivé­telezettek viseltek ilyet. Némely ba­rakk-parancsnok büszkélkedhetett vele. A többiek ócska rongyai még a tél hide­gétől sem védtek.

Nem volt cipőnk. Eleinte fadarabo­kon, később mezítláb jártunk. Meg kel­lett volna bennünket is patkolni, mint a lovakat, ez lett volna a legpraktikusabb. Egy darabig a kábelkommandó tagja voltam, ez egy külső munkára járó cso­port volt. Régi kábelekből kellett kihúz­kodnunk a rézdrótot, amit azután újra felhasználtak. A drótot könnyen el lehe­tett lopni. A barakkban aztán vékony szálakra szétszedtük. Ha pedig néhány rongydarabot is sikerült valahogy sze­rezni, akkor a rongyokat össze lehetett tűzni a dróttal. Tűre legalább nem volt szükség. Sok türelem kellett ehhez, de így tudtunk magunknak zoknit csinálni.

Fehérneműnk egyáltalán nem volt. Amikor a lágerbe érkeztem, a saját alsó­nadrágomat viseltem. Hol a színén, hol a visszáján hordtam, míg meg nem kemé­nyeden a mocsoktól. Időnként a hóban ki tudtam mosni. Végül aztán szétmállott.”

Pucér fenékkel jártatok, mint a ba­lett-táncosok? – kérdezte Simon.

A balett-táncosok nem pucérak, ha­nem szoros alsót viselnek – üvöltött rá Max, amitől Simon sírva fakadt.

Papa folytatta:

Egyszer az a hír járta, hogy új alsó­gatyát kapunk. Egy szót sem hittem az egészből, de tévedtem. Egyik reggel, a sorakozó után a Bekleidungskammerbe, a ruharaktárba vezényeltek bennünket, ahol mindenki kapott egy gatyát. Nem is akármilyet! Barna papírzacskók vol­tak, két lyukkal az alján, a lábaknak. A tetején zsineg volt, hogy megköthessük a derekunkon. Hasznavehetetlen vacakság volt, néhány órán belül mindegyik a szemétre került, már csak azért is, mivel a hasmenéstől mindnyája állandóan fü­lig mocskosak voltunk.

Hogy bírtad ki alsónadrág nélkül? – kérdezte Simon gyászos hangon, kön­nyes szemét törülgetve.

Anya megsimogatta és kérdőn nézett a Papára. Ő felpattant, járkálni kezdett.

Egy pillanat, valamit elfelejtettem elmondani. Mindenki ilyen gatyát ka­pott rajtam kívül. Éppen akkor fogyott el, amikor rám került a sor. Most már emlékszem! A többiek már a kapott papírgatyát húzkodták magukra a hó­ban, de nekem semmi sem jutott. Ekkor megjelent a lágerparancsnok-helyettes, maga a Lagerführer. A fejét csóválta.

Lehetetlen! Ennek a szerencsétlen­nek jár egy gatya, és, a francba, meg is fogja azt kapni, még akkor is, ha az egész lágert fel kell forgatni!

De üres a doboz – felelte a raktáros.

Micsoda! Azt akarja mondani, hogy a Harmadik Birodalomban nincs több alsógatya?

A lagerführer kezei eltűntek a doboz­ban. Kotorászni kezdett, és csodák-csodája: előhúzott egy alsónadrágot. Rá­adásul ez egyáltalán nem hasonlított a papírgatyákra. Kék színű volt, bársony­ból készült, és térdig ért. A slicc elefánt­csont-gombocskái kicsinyke német sa­sokat mintáztak.”

Tényleg, igazán? – kérdezte Simon. Papa bólogatott.

Ez egy elnyűhetetlen alsó volt, első osztályú darab. És ez még nem minden! Eltelt egy hét, és a gatya beszélni kezdett. Ha jól emlékszem, ez akkor történt, ami­kor egy erdőben dolgozó csoportba osz­tottak. Gödröt kellett ásnunk, a talaj át volt fagyva, és az ásóm nyele kettétört. Ami­kor az őrök észrevették, félholtra rugdos­tak. Mintha ennek bármi értelme lett vol­na. A munkát a törött lapáttal kellett foly­tatnom, és ekkor hirtelen megszólított.”

Mit mondott? – kérdeztem.

Németül beszélt, most nincs ked­vem mindent lefordítani. Azt azonban elárulom, hogy Heinrichnek hívták és korábban Adolf Hitler alsógatyája volt. Éveken át a segge lyukán keresztül néz­te Adolfot, és a legbizalmasabb állam­titkokat is ismerte. Egy napon aztán őt is letartóztatták, és lágerbe hurcolták, mert túl sokat tudott.”

Beszélő gatya nem is létezik! – vá­gott közbe Simon. Papa tehetetlenül széttárta kezeit.

Maga Heinrich sem akarta elhinni! Korábban sosem próbált beszélni, ez addig eszébe sem jutott. De miután fel­fedezte, hogy tud beszélni, nem lehetett többé elhallgattatni. Hogy mennyit be­szélgettünk mi ketten! A nácik rohadé­kok voltak, na de az alsógatyáik?! Ezekről többé egy rossz szót sem aka­rok hallani!”

És mi történt azután Heinrichhel?

A háború végére olyan sovány let­tem, hogy a gatya lecsúszott a bokámig. Egy napon felkapta a szél és felrepítette az égbe.

Heinrich, gyere vissza! – kiabáltam utána.

Itt fent maradok – válaszolta -, in­nen fentről oly gyönyörű a kilátás!

Mit látsz?

Mindent! Egész Európát. Meg a jövőt. Kenyeret az asztalon, meg azt a fekete copfos lányt, akiről beszéltél. És gyerekeket, igen, gyerekeket is látok!

Hányat? – kiabáltam, de már nem hallottam Heinrich válaszát. Csak egy apró pont maradt belőle, mint a sár­kányból, melynek elszakadt a zsinege.

Simon továbbra is hitetlenkedett.

A ruhák nem beszélnek – mondta vetkőzés közben. Max, akinek csak jó­val később kell lefeküdnie, az ajtónak támaszkodva megszólalt:

Miért is ne? Őrültebb dolgok is tör­téntek a lágerben, például elgázosították az embereket.

Simon megvonta a vállát:

Naná, hogy a lágerben elgázosították az embereket, hisz arra találták ki, nem?

WILLI

Nellie a vécén mindig lenéz a két lába között. Szentül hiszi, hogy egy krokodil ólálkodik a vízben, arra várva, hogy be­leharaphasson. A krokodiloktól nem fé­lek, csak a kukacoktól. A legeslegjobban azonban Willi Hammertől félek.

Papa mesélt. „Willi kápó volt. Ha le­írnánk, mi mindent követett el, a lapok­kal legalább kétszer kitapétázhatnánk a szobát. Egy német gazember volt, aki­nek a gyengék bántalmazása volt a spe­cialitása, de jól értett mindenféle közön­séges erőszakhoz és a gyilkossághoz is. Ötven körüli lehetett, kopasz, alacsony homlokú és kancsal volt. Egy kancsal ősember. Egyik kezében mindig ott volt a lánc, a végén egy pingponglabda-mé­retű golyóval. Ezzel rendszeresen vélet­lenszerűen leütötte valamelyik foglyot, akit aztán halálra vert.

Voltak – mindig akadnak ilyenek – akik benyalták nála magukat. Ezeket ar­ra kényszerítette, hogy lopjanak neki, és hogy vele aludjanak. Emlékszem egy orosz fiúra, aki a zöldségeskertben dol­gozott, és paradicsomot lopott neki. Egy egész hónapon át ő volt a kedven­ce, Willi csak ‘Édesem’-nek szólította. Egy éjszaka azután meghallottuk a fiú halálra vált ordítását:

Kérlek, ne küldj a gázkamrába!

Mit képzelsz rólam – válaszolta Willi – a gázkamra túlságosan személy­telen. Édesem, te olyan fontos vagy ne­kem, hogy saját kezemmel fogok vé­gezni veled.

Ez az ember a legalacsonyabb rendű élőlények közé tartozott, a mérges galó­ca közeli rokona volt. Csak az ilyen söpredék boldogult a lágerben. Mi, a többiek, teljesen ki voltunk szolgáltatva az ilyen férgeknek. Willi minden koráb­bi sérelmét, hibáját, vétkét és tévedését rajtunk verte le. Senki sem bánt úgy ve­lünk, mint ez a Willi Hammer.

Engem kipécézett magának.

Te érdekelsz engem! – kezdte.

Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban?

Minden este, munka után kiválasztott, odébb vitt és összevert. A golyós láncot nem használta, puszta ököllel vert. El­jönni tőle, felért egy dicsérettel, már- már a szeretet megnyilvánulása volt.

Más foglyokat is vert, voltak, akiket azonnal a Teremtőhöz küldött, de engem művészi kifinomultsággal ütlegelt. Cél­irányosan, minden alkalommal a legse­bezhetőbb pontokra célzott. Ha a földre kerültem, szünetet tartott. Ilyenkor ciga­rettára gyújtott vagy a körmeit pucolta, amíg össze nem szedtem magam, és újra érdemes lettem a figyelmére. Én meg sem nyikkantam. Ösztönösen megsejtet­tem, hogy amint meghallja a hangom, többé nem leszek érdekes és agyonver.

Kezdetben, hogy uralkodni tudjak magamon, véresre haraptam az ajkai­mat. Később már könnyebben ment. Megvetettem Willit. Igaz, hogy bántott, de még a fájdalomnak is van határa. Fö­lébe kerekedtem. Ezért gyűlölt, ezért üt­legelt, és ezért ragaszkodott hozzám. Hová jutott volna nélkülem? Én lettem az élete értelme. Legalább annyira füg­gött tőlem, mint én tőle.”

Papa a kezeit nézte és megrázta a fejét.

A végén persze ő győzött.

Hogyan? – kérdeztem Simonnal szinte egyszerre. Nem kaptunk választ. Papa már csak annyit mondott:

Féreg. Szemét féreg.

Margitta Nóra fordítása

Címkék:2005-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A félholtak feltámasztása

A félholtak feltámasztása A Groó Diana Csoda Krakkóban című film­jéről szóló egyik kritikában a szerző azt írja, hogy a film...

Szép magyar könyv, sok héber betűvel

Szép magyar könyv, sok héber betűvel Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. MTA Judaisztikai Kutatócsoport...

Close