Szombat előfizetés 2017

Egy Izrael nélküli világ

Írta: JOSEF JOFFE - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

JOSEF JOFFE*

Egy Izrael nélküli világ

Képzeljük el, hogy Izrael soha nem is létezett volna. Eltűnnének-e az öngyilkos me­rénylők burjánzásának az okai, eltűn­nének-e a gazdasági bajok, és eltűnne-e a politikai elnyomás? Lenne-e a pa­lesztinoknak független államuk? Sze­retné-e Amerikát a muzulmán világ, ha megszabadulna terhes szövetsége­sétől? A válasz persze hogy nem. Hi­szen Izrael egyáltalán nem a feszültsé­gek forrása, sőt több antagonizmust tart kordában, mint amennyit okoz.

A második világháború óta egyet­len államtól sem pártoltak el úgy a tá­mogatói, mint Izraeltől. Izrael az 1970-es évekig a „kemény zsidók” csodált állama volt, amely minden vi­szontagság ellenére állta a sarat, lét­rehozta a demokrácia kicsiny szigetét és virágzóvá tette a sivatagot egy olyan környezetben, amely ellensé­ges volt minden szabadsággal és min­den virággal szemben. De ezután for­dult a kocka: Izrael a lopakodó delegitimizáció célpontjává vált. A befeketítés két álöltözetbe bújik. Az első, a „puha verzió”, mindenekelőtt és elsősorban Izraelt okolja a Közel-Ke­let minden bajáért, és az amerikai külpolitika rossz vágányra terelésé­ért. A nyugati országokban ebből él­nek a szerkesztőségi cikkek szerzői, hogy az arab-iszlám sajtó lapjairól csorgó gyűlöletről ne is beszéljünk. A „kemény verzió” legújabb változa­ta már Izrael létét veszi górcső alá. E verzió képviselői odáig mennek el, hogy nem Izrael magatartása, hanem maga Izrael rejlik minden baj mögött, amely ma a Közel-Keletet sújtja. In­nen már nincs messze az az „államgyilkos” következtetés, miszerint Iz­rael 1948-as megalapítása, amelyet nemcsak az Egyesült Államok, ha­nem a Szovjetunió is szorgalmazott, bár nagyvonalú és nemes dolog volt a maga idejében, súlyos tévedés volt.

A „puha verzió” elég triviális. Egyik motívuma a „farok csóválja a kutyát” elmélet. Eszerint az Egyesült Államokban a zsidó lobbi meg­fertőzte a neokonzervatívok kis cso­portját, és az utóbbi addig zsarolta a Bush-adminisztrációt, amíg az bele nem farolt az Izrael-barát politika ér­telmetlen. és a nemzeti érdekekkel el­lentétes zsákutcájába. Ez a klisé leg­alább százéves, hiszen azt feltételezi a zsidókról, hogy titokban óriási a ha­talmuk. Az elmélettel általában is baj van – ugyanis hirdetői szerint az va­lamiképpen antidemokratikus, ha a nemzet alcsoportjainak képviselői belevetik magukat a politikába, sőt a nemzet külpolitikájába. Persze az el­mélet itt is téves. A nemzet alcsoport­jai igenis joggal harcolnak az igazu­kért – az egész nemzet érdekében: például szakszervezetek és nagyvál­lalatok követelik a vámok emelését; nem kormányzati szervezetek agitál­nak humanitárius beavatkozások mellett külföldön; és az Egyesült Ál­lamokban amerikai kubaiak akadá­lyozzák máig a szivarbehozatalt a kommunista Kubából. Néhány éve amerikai lengyelek agitáltak a Szolidaritás és Walesa mellett, vagy ame­rikai feketék tüntettek a dél-afrikai apartheid és amerikai litvánok a Szovjetunió ellen. Más szavakkal, a demokratikus küzdelem soha nem rekedt meg a belpolitikánál.

Egy másik puha verzió az „alapvető ok” elmélete és annak számos válto­zata. Mivel a főbűnösök a makacs, mindig és mindennek ellentmondó iz­raeliek, meg kell büntetni őket, és a béke kedvéért „nyomást kell gyako­rolni rájuk”; „be kell fagyasztani az Izraelbe irányuló gazdasági és katonai segélyeket”; „világossá kell tennünk számukra, hogy nem asszisztálunk to­vább a brutalitásukhoz”. Ezek a mon­datok az Izrael-ellenes politikusok kedvencei évtizedek óta, amelyeket rögeszmésen ismételgetnek. De amint Sigmund Freud emlékeztet bennün­ket, a rögeszmék hajlamosak terjedni, így történhet meg, hogy kreatív el­mék az alapvető ok elméletét egyre több ponttal egészítik ki. A Carnegie Nemzetközi Békealapítvány sza­kértője, Anatol Lieven szerint, ami most történik az izraeliek és a palesz­tinok között, az „szinte áthághatatlan akadálya a demokratizációnak, mivel ez az arab nacionalizmus és arab kul­túra legrosszabb, legregresszívebb ol­dalait erősíti”. Más szavakkal, a konf­liktus okozza a betegséget, és nem fordítva – ahogy az utcai verekedő magyarázza a rendőrnek: „Visszaütött a köcsög!”

Ezzel az alapvető ok elmélettel há­rom baj is van. Összemossa az okot az okozattal, sőt fel is cseréli a kettőt. Fi­gyelmen kívül hagy számos olyan konfliktust, amelynek nincs is köze Izraelhez. És felmenti az arabokat minden bűn alól, mindenért a zsidókat hibáztatva. Ha hihetünk a volt ENSZ-fegyverzetellenőrnek, Scott Ritternek, az arabok azért tesznek meg mindent, hogy tömegpusztító fegyverekhez jus­sanak – és kiterjesztve a kérdést, az Irak elleni háború is azért robbant ki -, mert ott van Izrael. „Izraelnek vannak nukleáris fegyverei – így Ritter -, és ezzel olyan utat választott, amely ter­mészeténél fogva konfrontációt szül. Hiszen az arab országok, a muzulmán világ nem fog karba tett kézzel ülni, hanem maguk is fejleszteni kezdik a saját elrettentő fegyvereiket. Láttuk ezt Irakban: az irakiak biológiai fegy­verek fejlesztésébe fogtak, hogy így semlegesítsék az izraeli nukleáris túl­súlyt.”

Ez az elmélet elfogadható lenne, ha nem ütközne néhány kellemetlen tén­nyel. Az irakiak soha nem használták biológiai fegyvereiket az izraeli bi­torló ellen, viszont nagyon is bevetet­ték azokat igazhitű muzulmánok el­len az iraki-iráni háborúban, és a sa­ját népük ellen Halabdzsában 1988-ban – pedig sem az irániaknak, sem a kardoknak nincs atomfegyverük. Ami pedig az iraki nukleáris progra­mot illeti, kezükben van a volt iraki vezetők kihallgatásán alapuló Duelfer-jelentés, amely szerint: „Irak atompolitikáját elsősorban az iráni fenyegetés mozgatta. A vezető iraki politikusok mindegyikének az volt a véleménye, hogy Irak fő ellensége a régióban Irán. Az Izraellel szembeni ellensúly megteremtése és az arab vi­lágban szerzendő státus és befolyás szempontjai csak másodlagosak vol­tak.”

És most jöhet a „kemény verzió”. A társalgás eddig kulturált módon folyt, de a beszélgetésbe szép fokoza­tosan egy baljóslatú mellékszál lopa­kodik: Izrael nemcsak egy zajos szomszéd, hanem egyben kéretlen betolakodó is. Ezt az arab világon kí­vül egyelőre még csak halkan merik kimondani, hiszen aki ezt fel merné vetni, az már tabukat döntögetne. De vannak már táltosok nyugaton is, akik megkockáztatják a dolgot. Ilyen például A. N. Wilson angol író. Kije­lenti, hogy kénytelen volt arra a kö­vetkeztetésre jutni, miszerint „Izrael a saját tetteivel bizonyította be, hogy nincs joga a létezéshez”. Vagy néz­zük Jose Arthur Giannotti brazil tudóst, aki a 2001. szeptember 11-i me­rényletek után a következőket mond­ta: „Világos, hogy a Közel-Kelet tör­ténete egészen másként alakult volna Izrael Állam nélkül, amely felnyitot­ta a rég behegedt sebet az Iszlám és a Nyugat között. Meg lehet-e szabadul­ni a muzulmán terrorizmustól anél­kül, hogy el ne távolítanánk ezt a se­bet, amely a potenciális terroristák frusztrációjának a forrása?”

Tony Judt a New York-i Egyetem professzora és a Remarque Institute igazgatója. Szerinte „a zsidók állama már ötletként is anakronizmus, és nem más, mint egy XIX. század végi szeparatista projekt”, amelynek nincs he­lye ebben a csodálatos új világban, amely e percben is a nemzetközi jog által fenntartott soknemzetiségű és multikulturális egység teleologikus tökélye felé halad. Megérett az idő arra, hogy „elképzeljük az elképzelhetet­lent,” azaz számoljuk fel a zsidók álla­mát, és helyére alapítsunk egy két­nemzetiségű államot, amelynek biz­tonságát persze nemzetközi haderő szavatolná.

Tehát tegyük fel, hogy Izrael egy anakronizmus és egy történelmi téve­dés, amely nélkül az arab-iszlám világ megszakítás nélkül húzódna Marok­kótól Indonéziáig, és egy sokkal boldogabb hely lenne, mint ma, hiszen az eredendő bűnt – Izrael megalapítását – el sem követték volna. Képzeljük el, hogy van egy varázspálcánk. Csak megsuhintjuk, és „huss”, Izrael eltűnik a térképről.

AZ ÖSSZEÜTKÖZÉSEK CIVILIZÁCIÓJA

Tegyük fel, hogy Izrael valamilyen okból nem születik meg 1948-ban, így palesztinkérdés sincs. Vagy van? 1948-ban Egyiptom, Transzjordánia (ma Jordánia), Szíria, Irak és Libanon hadseregei vonultak Haifa és Tel-Aviv felé – de nem Palesztina felsza­badításáért, hanem megkaparintásáért. Az invázió a szomszédos országok kí­sérlete volt arra, hogy területüket újabbakkal gyarapítsák. Ha győznek, akkor sem jön létre palesztin állam, és akkor is lenne rengeteg menekült. (Emlékezzünk rá: 1990-ben Kuvait fél népessége elmenekült Szaddám „fel­szabadító” hadserege elől.) Ha fel­tesszük, hogy a palesztin nacionaliz­mus ugyanúgy felüti a fejét az 1960-as évek végén és a 1970-es években, ak­kor a palesztin öngyilkos merénylők ma nem Izraelben, hanem Egyiptom­ban, Szíriában és más arab országok­ban robbantgatják fel magukat.

Tegyük fel, hogy Izrael valamilyen okból eltűnik 1967-ben, és így nem is foglalja el Ciszjordániát és a Gázai övezetet, amely Jordánia, illetve Egyiptom igazgatása alatt marad. Va­jon Husszein király és Nasszer elnök a győzelem mámorában lemond-e a fen­ti területekről Arafat kérésére, hozzá­csapva még Haifát és Tel-Avivot, rá­adásnak? Nem valószínű. A király és az elnök, bár valójában egymás ellen­ségei voltak, egyvalamiben egyetér­tettek: mindketten féltek Arafattól, a Fatah (a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom) alapítójától, és jogosan gyanították, hogy Arafat össze­esküvéseket sző arab rezsimek ellen. Röviden, az „alapvető ok”, azaz a pa­lesztinok államnélkülisége fennma­radt volna még akkor is, ha Izrael már nincs jelen az egyenletben.

Végül tegyük fel, hogy Izrael vala­milyen okból eltűnik ma, 2005-ben. Hogyan érintené ez a fejlemény a Kö­zel-Kelet mai politikai bajait? Izrael eltűnését követően csak azok jósolná­nak egy boldog karriert ezen diszfunkcióktól szenvedő régió számára, akik azt hiszik, hogy a közel-keleti konflik­tus magja a palesztin kérdés. Mert olyan, hogy „a” konfliktus, nem léte­zik. Gyors gondolkodás után akár öt olyan konfliktust is találunk, amelyek miatt a régió az marad, ami volt – vagy még rosszabbá válik:

Államok az államok ellen: Ha Izra­elt kivonjuk az egyenletből, ezzel az arab egység aligha válik még valóra. Miután a gyarmatosítók, Anglia és Franciaország a XX. század közepén elhagyták a régiót, fiatal arab államo­kat hagytak hátra, amelyek megkísé­relték a térkép újrarajzolását. Szíria már a kezdetektől igényt jelentett be Libanonra. 1970-ben csak a Cahal, az izraeli hadsereg katonai ereje retten­tette vissza Damaszkuszi attól, hogy – a palesztin felkelés támogatásának ürügyén – behatoljon Jordániába. Az 1960-as években Nasszer Egyiptoma, amely a pánarabizmus élére állt. kato­nai beavatkozást hajtott végre Jemen­ben. Nasszer utóda, Szadat az. 1970-es végén többször is összecsapott Líbiá­val. 1976-ban Szíria bevonult Liba­nonba, majd 15 évvel később gyakor­latilag annektálta az országot. Irak két háborút is kezdeményezett két másik muzulmán állam ellen: 1980-ban Irán, 1990-ben Kuvait került sorra. Az ira­ki-iráni háború a XX. század leghosszabb konvencionális háborúja volt. A fenti konfliktusok egyikének sem volt köze az izraeli-palesztin konfliktushoz. Sőt, Izrael eltűnése nem eredményezne mást, mint azt, hogy a harcias országok katonai erőforrásai felszabadulnának, aminek a nyomán az ilyen arab-arab konflik­tusokban már ezek is bevethetők len­nének.

Hívők a hívők ellen: Azok, akik úgy vélik, hogy a közel-keleti konfliktus egy „muzulmán-zsidó dolog”, jobban teszik, ha átlapozzák az elmúlt évtize­dek regionális történelmének lapjait: 14 év szektariánus öldöklés Libanon­ban; Szaddám síiták elleni irtó hadjá­rata az első Öböl-háborút követően; a szíriai kormány hadjárata a Muzulmán Testvériség ellen 1982-ben, amely csak Hamában 20 ezer áldozatot köve­telt; és terror az egyiptomi kereszté­nyek ellen az 1990-es években. De ne feledkezzünk el az állampolgárok el­nyomásáról sem, például Szaúd-Arábiában, ahol az államhatalom a funda­mentalista vahabita szekta kezében van, amely szekta folyamatosan rá­kényszeríti öröm nélküli életstílusát a kevésbé vallásos többségre.

Ideológiák az ideológiák ellen: A cionizmus nem az egyetlen „izmus” a régióban, amely tele van egymással versengő ideológiákkal. Itt van példá­ul a baathizmus. Bár Szíria és Irak baathista pártjai ugyanazokból az euró­pai fasiszta gyökerekből eredeznek, a múltban mindkettő vezető erővé akart volna válni a Közel-Keleten. Nasszer a pánarabizmust ötvözte szocializ­mussal az arab nemzetállam ellené­ben, és mind a baathisták, mind a nasszeristák ellenezték az olyan mo­narchiákat, mint amilyen Jordánia. A khomeinista Irán és a vahabita Szaúd-Arábia máig egymás halálos ellensé­gei. Mi közük ezeknek a konfliktu­soknak az arab-izraeli konfliktushoz? A világon semmi. Az egyedüli kivétel a Hamasz, az igazhitűek terrorbandá­ja, amelyet valaha Izrael is támogatott mint a PFSZ riválisát. Vajon feloszlik-e a Hamasz arra a hírre, hogy Izra­el megszűnt? Aligha. Igaz, hogy a Hamasz egyik fő célja a „cionista en­titás” elpusztítása, de ambíciói ennél jóval nagyobbak. A Hamasz nem egyebet akar. mint egyetlen hatalmas arab államot, amelyet csak a Korán igazgat.

Reakciós utópia a modernitás ellen: Az Izrael-ellenesség az a ragasztó, amely összetartja az arab társadalma­kat, amelyeket a modernizátorok és a tradicionalisták már rég darabokra szedtek volna. A szekularisták és a re­formista muzulmánok megkísérlik visszatartani a fundamentalistákat at­tól, hogy a Próféta zöld zászlaja alatt összeolvasszák a mecsetet az állam­mal. Eközben csendben folyik az osz­tályharc: a mikroszkopikus méretű polgárság és a munkanélküli fiatal fér­fiak milliói próbálják felvenni a harcot a hatalmi struktúra ellen, amely általá­ban nem más, mint az államvezetés barátainak és rokonainak egy szűk kö­re, amely ellenőrzése alatt tartja a ter­melési eszközöket. Izrael egyáltalán nem a feszültségek forrása, sőt: kordá­ban tartja a környező arab világ antagonizmusait.

Rezsőnek a népek ellen: Izrael léte nem magyarázhatja a mukhabarat (tit­kosszolgálat) államok elterjedtségét az egész Közel-Keleten. Jordánia. Marokkó és a Perzsa-öböl sejkségei­nek kivételével – amelyek felvilágo­sult monarchiáknak számítanak – minden arab ország (plusz Irán és Pa­kisztán) a despotizmus valamilyen va­riációja – Szíria dinasztikus diktatúrá­jától Egyiptom autoritarianizmusáig. Algériában polgárháború dúl – az ál­dozatok száma eddig közel 100 ezer ember -, és nincs remény a befejezé­sére. Szaddám áldozatainak száma ál­lítólag 300 ezer fő. A khomeinisták, miután 1979-ben megdöntötték a sahot. nemcsak az iraki-iráni háborúba bonyolódtak bele, hanem az 1980-as években majdnem polgárháborút is okoztak. Pakisztán ma is puskaporos hordó, amely bármikor felrobbanhat.

A régió stabilitásának ára a kegyetlen elnyomás.

Mi történne, ha Izraelt kivonnánk a közel-keleti egyenletből? Azt még a legjobb képzelőerővel megáldott opti­misták sem állíthatnák, hogy a régió a liberális demokráciák Kánaánjává vál­hatna. Azt még elfogadhatjuk, hogy az Izraellel való szembenállás valami­lyen módon diktatúrákat szült az olyan „frontállamokban”, mint Egyip­tom és Szíria – ahol a kormány a „ci­onista fenyegetés” közelségét ürügyül használja fel arra, hogy elhallgattassa a kormányellenes bírálatot. De miként magyarázzuk a véres elnyomást a távoli Algériában, a személyi kul­tuszra épülő bizarr rezsimet Líbiában, az igazhitűek kleptokráciáját Szaúd-Arábiában, a klerikális despotizmust Iránban, vagy a de­mokrácia tartós hiányát Pa­kisztánban? Vajon valami­képpen Izrael volt az oko­zója annak a számos katonai puccsnak Irakban, aminek eredménye Szaddám lett? Ha Jordánia – amelynek a leg­hosszabb a közös határa Izraellel – képes kísérletezni a demokráciával, Szí­ria miért nem?

Ha valaki a Zsidó Állam nyakába kívánná varrni az arab világ képtelen­ségét a demokráciára és a fejlődésre, az nem fog sikerülni. Izrael az ürügy, és nem az ok, s ezért eltűnése nem fogja begyógyítani azokat a sebeket, amelyeket az arab-iszlám világ saját magán vágott. És az „államgyilkos­ság” szelíd változata, a kétnemzetisé­gű állam sem megoldás a bajra – még­pedig azért nem, mert az arab politikai kultúra lényegéhez tartozik (hogy Niall Ferguson brit történész szavait idézzük) az „összeütközések civilizá­ciója”. Az izraeliek és a palesztinok közötti halálos küzdelem egyszerűen áttevődne az országon belülre.

ELLENSÉGEM, ÉN MAGAM

Jó lelkiismerettel állíthatná-e bárki, hogy az arab világ működésképtelen­sége eltűnne akkor, ha Izrael nem len­ne? Az ENSZ két – egyébként arab szerzőktől származó – AHD (Arab Human Development) jelentése is nemmel válaszol a kérdésre. A bajok forrása házon belül keresendő. Az arab-iszlám világ stagnálásának és re­ménytelenségének három alapvető oka van.

Az első alapvető ok a szabadság hi­ánya. Az ENSZ jelentése hosszan so­rolja a szabadság hiányának megjele­nési formáit: az abszolút autokráciák makacs túlélése, a csalárd választások, a végrehajtók felé lekötelezett bírói testület, és a civil társadalmat gúzsba kötő béklyók. A véleménynyilvánítás szabadságát és a gyülekezés jogát is erősen korlátozzák.

A második alapvető ok a tudatlan­ság: 65 millió felnőtt írástudatlan, és mintegy 10 millió gyerek egyáltalán nem jár iskolába. Emellett az arab vi­lág egyre jobban lemarad a tudományos kutatások és az informatika fej­lesztése terén.

A harmadik alapvető ok az, hogy a nők részvétele a politikai és gazdasági életben a világon itt a legalacsonyabb. A gazdasági növekedés továbbra is stagnálni fog mindaddig, amíg a lakosság felének gazdasági potenciálja gyakorlatilag kihasználatlan marad.

Sok arab szerint a zsidók nyugatias állama és annak sikere sérti az arabok büszkeségét. Mi lenne, ha a sérelem tárgya végre eltűnne a színről? Vajon mi történne a munka nélkül halálosan unatkozó – és a terroristák toborzóiro­dáinak állandó utánpótlását képező – fiatal arab férfiak millióival? Ők is el­tűnnének az egypártrendszerekkel, a korrupcióval és a zárt nemzetgazdasá­gokkal együtt? Minderre csak annak érdemes igennel válaszolnia, aki hisz az egyetlen okot megjelölő magyará­zatokban, vagy ami még rosszabb, na­gyon görbe szemmel tekint Izraelre, és arra a tényre, hogy az nem hajlandó úgy viselkedni, mint Svédország. (Bár ha jól utánagondolunk, ha Svédorszá­got áthelyeznénk a Közel-Kelet hobbesi világába, az sem lenne sokáig az, ami most.)

Végül a legnépszerűbb „mi volna, ha” kérdés: Vajon az iszlám világ ke­vésbé gyűlölné az Egyesült Államo­kat. ha Izrael eltűnne? Nyilván nem, de mint minden „mi volna, ha” kérdés esetében, erre is csak közvetett bizo­nyítékaink lehetnek. Először is, az az állítás, amely szerint egymilliárd mu­zulmán dühéért kizárólag ötmillió zsi­dó a felelős, nemigen tartható. Másod­szor, az Egyesült Államok irányába áradó arab-iszlám gyűlölet megelőzte Ciszjordánia és Gáza 1967-es meghó­dítását. Emlékezzünk vissza az ameri­kaiak által irányított puccsra, amely visszaállította a népszerűtlen sah ha­talmát Teheránban 1953-ban, vagy az amerikaiak 1958-as beavatkozására Libanonban. Amint Anglia és Fran­ciaország elhagyta a Közel-Keletet, az Egyesült Államok vált az uralkodó nagyhatalommá és az egyes számú célponttá. De van egy másik közvetett bizonyítékunk is. A legvadabb (nem hivatalos) Amerika-ellenesség Was­hington saját maga által választott szövetségesei, Egyiptom és Szaúd-Arábia utcáin sistereg. Ennek a hely­zetnek is Izrael az oka? Vagy pedig olyan jól jön az ilyen rezsimek számá­ra, ha a „szédült elméket külhoni vi­tákkal tömik” (amint Shakespeare IV. Henrik-e mondta volt), amelynek ré­vén elvonhatják népességük figyelmét arról a tényről, hogy mennyire függe­nek a „Nagy Sátántól”?

Olvassuk csak el az „amerikai hege­mónia” elleni kairói nyilatkozatot, amelyet a közel-keleti és a nyugati or­szágok 400 küldöttje írt alá 2002 de­cemberében! A hosszú vádlitánia Palesztinát csak széljegyzetben említi. A központi téma újra és újra előjön, szá­mos változatban: az Egyesült Államok „a kapitalista globalizáció keretein be­lül” monopolhatalomra tör abból a célból, hogy ismét bevezesse a „kolonializmust”, és gátat vessen „azon erők felemelkedésének, amelyek az erőegyensúlyt a multipolaritás irányá­ba billentenék ki”. Röviden: az arab világ minden bajáért elsősorban a glo­bális Amerika felelős (másodsorban persze Izrael).

A mese ismerős, de van benne egy ironikus csavar: A nyilatkozat egyik legfontosabb aláírója az a Nader Fergany, aki a 2002. évi AHD-jelentés nagy részét írta. Tehát még azok a szakértők is, akik beismerik az arab világ belső kudarcait, végül „a Mási­kat” okolják. Mivel a vádak sora ilyen terjedelmes, az Egyesült Államokat az sem mentené meg az arabok haragjától. ha egyszer csak cserben hagyná Izraelt. Irán khomeinistáinak van iga­zuk, amikor Amerikát „Nagy Sátán­nak”, Izraelt meg a „Kis Sátánnak” ti­tulálják. Ami igazán dühíti az Amerika-gyűlölőket a Közel-Keleten, az Washington beavatkozása a belügyeikbe. legyen az olaj, terrorizmus, vagy tömegpusztító fegyverek fej­lesztése. Emiatt hívja Oszama bin Laden – aki a palesztinok ügyét csak mellékes dologként emlegeti – az amerikaiakat „új kereszteseknek”, és a zsidókat az amerikaiak imperialista bábjainak.

Egyikünk sem támogatja az izraeli megszállást a Jordán nyugati partján és Gázában, és nincs bocsánat a pa­lesztin lakosságnak okozott szenve­désekre sem, amely még az izraeliek saját lelke szempontjából is nagyon ártalmas. De a fenti elemzés azt su­gallja, hogy az arab szégyen és düh valódi forrása nem Izrael, hanem a nyugat. A rejtély csak az, hogy miért gondolja másként oly sok nyugati, mint azok is, akik aláírták a kairói nyilatkozatot.

Vajon ez antiszemitizmus, amint azt olyan sok zsidó gyanítja? Nem, de Iz­rael legitim voltának megtagadása kí­nosan hasonlít az antiszemitizmus né­hány jelenségére. Az antiszemiták egyik alapvetése szerint a zsidók min­denhatók és mindenütt jelen vannak, tehát felelősek a világ bajaiért. Ma Iz­rael is hasonló helyzetben van, vagy mint az amerikai hatalom bábja, vagy mint annak manipulátora. A „puha verzió” sóhajtozik: „Bár Izrael okos­abban viselkedne!” A „félkemény ver­zió” követeli, hogy „az Egyesült Álla­mok húzza ki a szőnyeget Izrael lába alól”, azaz gyengítse meg, mert akkor engedelmessé válik. És a „kőkemény verzió” a megváltásról álmodik, amelynek a kulcsa Izrael eltűnése.

Izrael függetlenségi háborújában terjedt el a vicc. Két zsidó üldögél a lövészárok mélyén, a golyózáporban. Az egyik így sóhajt fel: „Ha az ango­lok mindenáron egy országot akartak adni nekünk, miért nem választották inkább Svájcot?” Sajnos, Izrael mind­össze egy földcsík a világnak az egyik egészségre legártalmasabb környéken, és a nagytakarítás még el sem kezdődött.

Fordította: Rajki András

*Josef Joffe, a Stanford Egyetem két intéz­ményének (Hoover Institution és Institute for International Studies) a kutatója. Cikkei, töb­bek közt a Die Zeit c. lapban jelennek meg.

Címkék:2005-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Jobb egy demokrácia, amely gyűlöli a zsidókat…”

„Jobb egy demokrácia, amely gyűlöli a zsidókat...” „...mint egy diktatúra, amely szereti őket” - fogalmazta meg provokatív alaptételét Budapesten, a...

Társtalanok és társkeresők

„AZ EMBERNEK VAN ELÉG DOLGA - KI ÉR RÁ MÉG ROMANTIKÁZNI IS?”1 Társtalanok és társkeresők „ Valahogy ez a világ...

Close