Egy igazi fesztivál – Kázmérnegyed Erzsébetvárosban

Pályi Sándor Márk / 2007. október Közép-Európában a zsidó fesztiváloknak is köszönhetően kialakuló „konstruált zsidó teret többnyire nem zsidók, illetve nem zsidó intézmények” alakítják. A krakkói Zsidó Kulturális Fesztivál első ránézésre éppen ilyen programnak tűnik, akárcsak a fesztivált Magyarországon bemutató rendezvénysorozat.

	Részlet a Gdanski pályudvar című filmből

Két kiállítás, filmvetítés és beszélgetés – a Nyári Zsidó Fesztivál egyik programsorozata az egykori krakkói zsidónegyed erzsébetvárosi „vendégszereplése” volt.

Az utóbbi évtizedek kutatásai hatására mára közhelynek számít, hogy Közép-Európában a zsidó fesztiváloknak is köszönhetően kialakuló „konstruált zsidó teret többnyire nem zsidók, illetve nem zsidó intézmények” alakítják. A krakkói Zsidó Kulturális Fesztivál első ránézésre éppen ilyen programnak tűnik, akárcsak a fesztivált Magyarországon bemutató rendezvénysorozat is. A budapesti programokat a Krakkói Magyar Centrum és a VII. kerületi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat szervezte. Janusz Makuch, a krakkói fesztivál igazgatója maga sem zsidó – bár ezt, mint nyilvánvalóvá vált, inkább csak a pikantériák iránti igényt kielégítendő szokták sűrűn emlegetni.

A rendezvényeket megnyitó előadása után beszélgetőpartnere, a Krakkói Magyar Centrumot irányító Pászt Patrícia kérdésére – „Nem okozott-e gondot nem zsidóként létrehozni Európa egyik legnagyobb zsidó fesztiválját?” – Makuch leszögezte: a zsidó kultúrát már akkor magáénak érezte, mikor a fesztivállal még egyáltalán nem foglalkozott.

A fesztivált 1988-ban rendeztek meg először, s így a világ egyik legrégibb zsidó fesztiváljának számít. Egyszeri rendezvényből a rendszerváltás után nőtte ki magát évente ismétlődő eseménnyé, amikor lehetővé vált az intenzívebb kapcsolattartás a Nyugattal. 1990-ben a legnagyobb közönséget egy német előadó vonzotta, és az anekdota szerint a The New York Timesban álmélkodó cikk jelent meg: a németek tanítják a lengyeleket a zsidó kultúrára. Makuch ez idő tájt ismerte fel, hogy Auschwitz árnyékában – ami térbeli közelséget is jelent, hiszen az egykori haláltábor 40 km-re található Krakkótól – a fesztiválnak csak akkor van értelme, ha a fellépők autentikus zsidó művészek. Így a program gerincét azóta nemzetközi kántorkoncertek és „show-elemektől mentes” klezmerzenekarok fellépése adja – ami egybevág Makuch célkitűzésével, hogy az évente június végén megrendezett fesztivál ne váljon „zsidó Disneylanddé”.

A krakkói fesztivált erős spirituális háttere is érzékletesen megkülönbözteti a budapestitől: Makuch szerint minden rendezvénye egyben kaddis is – témája nem a halál, de a halottakat siratja; az életörömről, a Messiás eljöveteléről szól, s így válik igazi fesztivállá, melynek célja a legkevésbé sem pusztán a szórakoztatás. A programokat oktatási-nevelési elképzelések köré szervezik, amilyen például annak tudatosítása, hogy a lengyelek és a zsidók 800 éven keresztül egymás szomszédai voltak. Mindez pedig évről évre tömegeket vonz.

A krakkói rendezvények helyszíne a Kazimierz, a város történelmi zsidónegyede, így Makuchot a Godot Kávéházba elkísérte a Shalom Galéria, a városrész egyik legjelentősebb kiállítóterme is. Bemutatott anyagaik elsősorban az egykori lengyelországi zsidó élet, a ’45 utáni alija és a Holokausztot követően kiüresedett zsidó városrészek – köztük a Kazimierz – tematikáját dolgozzák föl. Az utóbbi kérdéskört járta körül a Katarzyna Dorota fotográfiáiból nyílt kiállítás is a Szimplakertben. A fotóművész a Kazimierz épületeiről, éttermekről, zsinagógákról készített képeket, amelyek célja a „látképen túl” rejlő egykori ízek, szagok, érintések, érzelmek föltárása. A programsorozatot filmvetítés zárta az Örökmozgóban: a fesztivált bemutató összeállítások mellett levetítették A gdański pályaudvar című dokumentumfilmet, az 1968-as lengyelországi antiszemita hullám krónikáját, amikor a túlélő zsidóság legnagyobb része elhagyta az országot, és ezzel végleg megszűnt a számottevő zsidó jelenlét Lengyelországban.