Szombat előfizetés 2017

Jeruzsálemi zarándoklat – Dédapám a Szentföldön

Írta: Dési János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Dési János

Dr. Adler Illés rabbi, korának egyik legünnepeltebb hitszónoka (mindig ma­gyarul prédikált), a héber irodalom kitűnő ismerője, több jeles tudományos érteke­zés és cikk szerzője, négy gyermek édes­apja 1905 első felében nagy útra indult. Száznegyvennégy társával együtt az év­századok óta török kézben lévő Szent­földre zarándokolt. Az utat barátja, Sza­bolcsi Miksa, a neves újságíró, az Egyenlőség című lap kiadója és főszer­kesztője szervezte. „Ez az út a békében, nyugalomban és jólétben élő magyar zsi­dó testvérek látogatása volt a török hó­doltság alatt élő ősi földön, a szegénység­be süllyedt Jeruzsálemben, a felvirágzó gyarmatokon. És Ráchel kopott, omlado­zó sírhelyénél, ott, Padan-Arám országútján, az elhagyott zsidó nagyasszony szo­morú mauzóleumánál megfogadták a za­rándokok, hogy ők, a magyar zsidóság emelnek új síremléket a könnyező ősa­nyának, kinek hamvai még most, évezre­dek után sem tudnak elnyugodni, ki még ma is sír, sír, sír üldözött gyermekeiért.”1

Nagyanyám, ki akkor hatodik évét sem töltötte még be, arra emlékszik, hogy a csapat már a szombati indulás előtt egy nappal beszállt a hajóba, s ott várta meg, hogy kifussanak a tengerre, nem akarván megsérteni a halachát.

Nagyanyám Adler Illés rabbi – korának ünnepelt hitszónoka – lánya volt. E tény­ből könnyen kikövetkeztethető, hogy én Adler Illés (korának ünnepelt, és a többi) dédunokája valék.

S ahogy most arról a rég feledésbe me­rült, kalandos, fárasztó, ám mégis lelket melengető, hitet erősítő útról olvasok, ve­szem csak észre, hogy néhány hónap hí­ján éppen annyi idős vagyok, mint hetven­hét éve halott ősöm – a neves hitszónok, ki mindig csak magyarul stb. volt akkor.

*

Ki tudna olyan éjjelen aludni, melyen az ember azt mondhatja magának: hol­nap reggel Palesztinában leszek! Voltak, kik nem is hitték, hogy valóra válik. Hát lehetséges, hogy ugyanazon a földön já­runk, melyen Jósua harcolt, Debóra bí­ráskodott, Sámuel törvényt hozott, Dávid király zsoltárait zengte, Salamon bölcses­ségeit hallatta, Jezsajás az úr igéjét hir­dette, Illés próféta a Baál ellen tüzelt (…) Alig pitymallott már, amikor majdnem mindannyian a fedélzeten voltunk, hadd lássuk meg a földet, azt a szent földet, mikor először feltünedezik. (…) Előző nap egyáltalán nem láttunk földet és most elénk bukkan a föld ama választott része, melynek porából az első embert alkotta meg az Isten, melyen a patriarchák éltek és mely a világ központjává vált. Örömünkben, fölindulásunkban egymást üdvözöltük, hogy az úr arra ér­demesített, hogy ezt a pillanatot megér­jük. A kis ország roppant története nehe­zedett a tudatunkra, hogy először meg­pillantottuk. Mi mást tehettünk abban a pillanatban, mint az, hogy imába kap­tunk. Imádkoztunk azon a nyelven, mel­lyel az úr a világot teremtette, melyen az ősök és ősnők, próféták és királyok be­széltek, és melyen ugyancsak azon a kis darab földön, melyhez, ím, közeledünk, az a Könyv íródott meg mely mint a fák­lya sötét éjjelen, úgy világított be az em­berek lelkébe. Imádkoztunk azon a nyel­ven melyen Izrael ivadékai az egész föl­dön ma is imádkoznak és amelyen azon a kiválasztott ponton, melynek Paleszti­na a neve – mint még aznap meg­győződtünkmár nemcsak imádkoznak, hanem közönségesen tárgyalnak is. Hal­lottunk anyákat, kik héber nyelven ke­csegtették el gyermekeiket a játéktérről, ahol az édes apró emberkék héberül kergetődznek, héberül labdáznak, héberül mondják el egymásnak, mit hozott a vá­sárról a papa és ha úgy fordul, héberül verekednek is. Megfigyeltem egy anyát, ki csecsemőjét héberül altatta, azon a nyelven, melyen máshol némely zsidó tudós is csak dadogni tud.”2

*

Turbulencia – fordul újra hozzám a kaftános, pajeszos ember, aki a mellet­tem lévő széken terpeszkedik el. Egész úton mogyorót rág, ötpercenként újra és újra beszédbe elegyedni igyekszik ve­lem, de én ellenállok. Ilyenkor nagyot só­hajt és tovább próbál olvasni jobbról bal­ra lapozott könyvében. De most, hogy nem sokkal Ciprus után újra be kell kap­csolni a mind jobban zötyögő gépen a biztonsági övét, úgy érzi, eljött az ő ide­je. Az ilyen kicsit is rendkívüli helyzetek­ben az emberek sokkal közlékenyebbek, reméli. Először jön Izraelbe? Járt már Je­ruzsálemben? Sok rokona él ott? Ha pén­tek este nincs hova mennie, kérem, jöj­jön el hozzánk! Nem vár válaszra, azt sem veszi észre, hogy az egyre jobban rázkódó repülőn elfehéredő ujjakkal szo­rítom a karfát. Rendületlenül folytatja. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Mi­nek is. Itt születtek, itt élnek.

Lassan újra kitisztul az idő, simán szállunk tovább, a távolban feltűnik a part, Tel-Aviv, a tengerparti szállodasor, a lu­xushotelek és felhőkarcolók. Ahogy a gép nagy ívben megfordul, rááll Ben Gurion kifutópályájának irányára, a kapi­tány éppen beszámol arról, hogy huszon­két fok van és az óránkat legyünk szíve­sek előretolni egy órával, mögöttem egy idős hölgy felzokog. Már idefelé is néz­tem, feltűrt ujjú blúza alól, kivillant a kar­jára tetovált szám. Rét hüppögés között valami olyasmit próbál mondani a mel­lette zavartan gubbasztó nőnek, aki tán a lánya, hogy ők ezt ott Auschwitzban nem is képzelték. Hogy túlélik, hogy hazajön­nek, hogy új életet kezdenek. Túlélte, ha­zajött. De hogy ő még egyszer eljut abba az országba, ami a zsidóké…

A nő mellette kínjában valami olyas­mit habog, hogy na persze, hogy nem képzelték, mert hol volt akkor még Izra­el. S láthatóan lélekben megpróbál fel­készülni arra, hogy százharmincadszorra is végig kell hallgatnia azokat a régi tör­téneteket.

A gép áthúz egy pálmafaliget felett, és simán landol a betonon. A dagadt, ame­rikai külsejű turisták unottan megtapsol­ják a pilótát. A mellettem ülő kaftános végre megfeledkezik rólam, előkapja zsebéből a telefonját, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódik. Még akkor sem teszi le, amikor teljes sebességgel megindul a kijárat felé, félrelökdösve ki­csiket és nagyokat, fiatalokat és időse­ket. Táskáját lengetve vág utat magának az izgatott tömegen, persze utastársaink többsége legalább ilyen intenzíven pró­bál legalább egy fél méter előnyhöz jut­ni, úgyhogy a küzdelem kiegyensúlyo­zott. (B. I. barátom – először járván itt a nyolcvanas évek végén, ki tudja, milyen csodákra várva – amikor egy ciceszes alak végleg kilökte a rövidebb sorból, így sóhajtott fel: Azért nem árt, ha egy or­szágban van egy kis egészséges antiszemitizmus. Azóta persze tagadja, hogy ilyet mondott volna.)

A repülőterek mindenütt a világon egy­formák. Sorban állás az útlevélvizsgálat­nál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akad­nak, s olyan helyen is jártam már, ahol szintén nem értem a feliratokat.

De persze, hogy mégis más ide megér­kezni. Várnak a barátaim, nemsokára új­ra ott ülök a pici szobában Zoli bácsival és Klári nénivel. Ott folytatjuk a beszélge­tést, ahol majd egy éve abbahagytuk. Gyuri, aki itt a Sámáj névre hallgat, talán kijön értem.

És annyi érdekes dolog történik itt. né­hány éve egy gépen jöttem egy nagy cso­mó Oroszországból menekülő emberrel. Ők új hazájukkal találkoztak itt először. A nagy kiabálásban, a hivatalos emberek fontoskodó sürgölődésében álltak egy kupacban. Miközben a kreol bőrű, gép­pisztolyát hanyagul a hátára vetett srác már vagy öt perce üvöltözött valamit walkie-talkie-jába, csak várdogáltak egy cso­portban, összebújva. Szemük előtt vil­logtak a neon reklámtáblák. Egyikük egy spárgával átkötött sakktáblát szorított a hóna alá, a másikuk kopott gitárján bab­rált valamit – az utolsó kapcsok ahhoz a régi, rossz, elhagyni való világhoz.

Két-három nap múlva egy elegáns szál­lodában láttam viszont őket – vagy egy másik hozzájuk hasonló csoportot. Olyan sok menekülő jött, hogy hirtelen nem akadt elég hely nekik, így akadt, aki­nek luxusszállodában kellett kihúzni az első heteket

A reggeliző asztalon halomban álltak a finomságok. Kilenc óra ötvennyolckor – két perccel a vége előtt – egy méla pin­cérfiú még egyszer színültig rakta a tála­kat déligyümölcsökkel, lazaccal, jófajta sajtokkal. Állt mellettem egy kis öreg, mellén tucatnyi szebb napokat látott ki­tüntetéssel, és amikor meglátta a bőség­nek ezt a tobzódását, jobb híján sírva fa­kadt. Miközben a helybéliek, meg a kongresszusi turizmuson edződött világfik – akik soha de soha életükben nem nélkülöztek két percig sem – még gyor­san magukba tömtek egy-két tisztes fala­tot. A bácsi csak állt és sírt. Felteszem, aznap lemaradt a reggeliről.

*

Jeruzsálem falait megpillantva, a jám­bor zsidó nagy gyásza jeléül megszaggat­ja ruháit, mi csak éreztük, hogy a faiak közelében járunk és ez az érzés olyan sa­játságosán fájt, úgy összeszorította a keb­let, hogy könnyebbülés, kifejezés után keresve, egyszer belékaptam a szívtépő elégiába, melyet Jeremiás próféta Jeru­zsálem bukására írt. (…) A város népben oly gazdag!… Fejedelemnő volt a nemze­tek közötti… Dicső volt az országok sorá­ban!… És most és most! Mások alattvaló­ja lett! Az elégiát, melyet Jeruzsálem el­pusztulásának fordulóján, áb hó 9-én szoktak elrecitálni minden zsidó imaház­ban, velem együtt sírta el a nagy vasúti kocsi egész közönsége. (…) Ilyen énekek és fohászok között folyt le utunk utolsó része, daloltunk és sírtunk, amikor a gőzgép sírja a megérkezést jelentette és vonatunk lassú gördüléssel a jeruzsálemi pályaudvarra tért be. Még nem állott meg mikor egy ember kocsinkra kapaszkodva, nyitott késsel tartott felénk, nem akarta életünket, sem, pénzünket, hanem csak azt akarta, hogy mint elő vagyon írva, megvagdossa ruháinkat, mert ez így szo­kás Jeruzsálemben.”3

*

Harmadik napja bolyongtam az arab óvárosban. Hagytam, hogy a sikátorok­ban a tömeg sodorjon magával. Bámész­kodtam és lökdösődtem én is. Próbáltam elugrani a kis kocsijaikat félelmetes se­bességgel rángató sihederek elől, akik az utánpótlást vitték a szűk boltocskák vala­melyikébe. Kerülgettem a tetovált arcú, földön gubbasztó asszonyságokat, akik óriási szőlőleveleket árultak. Vagy egy fél napot ácsorogtam egy húsbolt beugrójá­ban. Az ajtóra fellógatott fél kecskék fe­dezékéből feltűnés nélkül megfigyelhet­tem ezt a hihetetlen jövésmenést. A vi­lág minden nációja elvonul itt. A fényké­pezőgépeiket megállás nélkül csattogta­tó japán turisták, a nagydarab, rövidnadrágos amerikai nyugdíjasok, csuhás ferences szerzetesek, lefátyolozott arab asszonyok – mintha csak az 1001 éjsza­ka meséjéből pattantak volna elém. Fe­kete kaftános zsidók, akik kacsázó lép­tekkel, semerre sem pillantva vágnak át a tömegen. Kergetődző, koszos kisgyere­kek. Nagyszakállú kopt szerzetes, orto­dox pátriárka, humuszos arab. Vízipipá­zó öreg, aki szívesen elmeséli a magyar turistának, hogy a fia Budapesten járt egyetemre. Mindent átjár a sáfrány egzo­tikus illata, a müezzin dala, a hangszóró­ból harsogó arab rockzene ritmusa, a ke­resztény zarándokok éneke.

Jeruzsálem.

Hosszú sorban fekete amerikai höl­gyek vonulnak, franciskánus vezeti őket, Bibliával a kezében. A középkorú höl­gyek felváltva cipelik a keresztet. Jézus Krisztus halálára és feltámadására emlé­keznek a Via Dolorosan járva.

Szűk, kanyargós út ez a Via Dolorosa. A keresztesek építették ki évszázadokkal ezelőtt. Kevés turista akad, aki kihagyja.

Az Ecce Homo ív alatt megpakolt sza­marát nógatja egy öreg – mintha ezer éve állna az idő, mondogatják a turisták, igen, igen, Jézus korában is éppen így volt – révednek a múltba. Amikor a kis mérges arab zsebében megszólal a rá­diótelefon, már vonulnak is tovább a tömegben.

És akkor itt az arab zöldséges, és a ci­rill betűs „Marozsenoje” feliratnál jobbra fordulni. Pár lépés és magunk mögött hagyjuk a nyüzsgést. Katonai áte­resztőpont. A fémkereső kapunál golyó­álló mellénybe bújt, csinos, copfos lány. Egészen szexis azzal a keresztbe vetett géppisztollyal. Nem akar beszélgetni, zordon néz, csak arra kíváncsi, mi a fe­nét tartok a zsebembe, amiért állandóan megszólal a detektor.

(Ha, nem dicsekvés, de mire két nap múlva negyedszerre keltem át ezen a checkpointon, egész jól összemeleged­tünk. Számítástechnikát fog tanulni Tel-Avivban, ha túljut a seregen. De előtte még elutazik fél évre a barátaival, jó itte­ni szokás szerint, Dél-Amerikába kalandozni. Választhatott volna más szolgála­tot is. Akad barátnője, aki katonaidejé­ben Etiópiából kimenekített falassa kis­gyerekeket tanít írni és olvasni. De ő va­lami igazibbat akart. Hát most ő vigyáz a zsidók legszentebb helyének biztonsá­gára. Nem, ne hívjam meg egy italra, es­te sem ér rá. Ellenben, ha megmutat­nám a digitális kamerám smartcardját, az már csak szakmai okokból is nagyon érdekelné.

Őrtársa szerint nagyon jól mutatunk itt egymás mellett, le is fényképez minket együtt. Sokáig gyűrögettem még a zse­bemben Lifsa e-mail címét, hogy azt a képet, ahogy állunk a Fal előtt, elküldjem neki. )

*

Ilyen küzdelmek közt, mindig lefelé haladva vagy taszíttatva, egyszer csak el­jutsz egy sikátorba, melynek, eltekintve az utcát melyen jöttél, nincs sehol sem kijárása. A sikátor alig száz lépés hosszú, jobbról-balról zárt kapuk, és előtted egy egyenes sziklafal meredezik, melyhez sí­ró emberek támaszkodnak. Meglepetve kérdezed: mi ez? Mire száz torok kiáltja feléd, hogy a nyugati fal előtt állsz. Meg­remegsz, a koldusok is visszahúzódnak, a sziklafal meg, mintha egyszerre telked­re nehezednék. Nem tudod, mi történik veled, mi az, mi egész valódat oly leírha­tatlan módon megragadta, csak azt tu­dod, hogy sírnod kell, keservesen zokog­va, hosszan, hogy homlokoddal oda kell támaszkodnod a falhoz, mely hajdan a dicső jeruzsálemi szentélyt zárta körül, látta Izrael királyait, itta a hősök vérét, hallott annyi sóhajt, hogy ha mind össze­gyűlnének, olyan vihar válnék belőle, hogy megremegne tőle a várhegy, mely valamikor az úr szentélyét hordta fején.

Ki az, ki azon helyen nem imádko­zik?”4

*

Jó a Falnak támaszkodva állni. Figyel­ni a többieket. A prófétai szakállt viselő pátriárkát, aki évek óta ugyanazon a he­lyen állva imádkozik. Jó időben, rossz időben. A katonákat, akik csak úgy beug­ranak ide, fegyveresen egy gyors imára, aztán egy csoportképre. A kaftános, strámlis embereket, akik soha nem tel­nek be a Fallal. A fényképezkedő turistá­kat, a nagyhangú amerikaikat, a megha­tódó zarándokokat.

Aztán azok a bar micvók. A tórate­kerccsel boldogan táncoló jemeniek minden turista kedvencei. Lesz majd ott­hon mit mesélni, mutogatni a képeket.

Nagyszakállú férfi imaszíjat segít felte­kerni egy amhórecnek, együtt olvassák a szent szöveget – aztán halkan megjegyzi, a dollárt is nagyon jól váltja.

Állok a falnál, dugdosom a résekbe a leveleket. Vagy tucatnyit hoztam. Baráta­im – zsidók és nem zsidók – küldték. Ál­lítólag, aki nagyon akarja, az az interne­ten keresztül is eljuttathatja a Siratófal­hoz az üzenetét. De ez mégiscsak más. Személyesen elvinni.

Aztán elindulok visszafelé a városba. A Mea Searimban tudok egy kitűnő játék­boltot, a gyerekeknek mindig onnan ho­zok ajándékot.

*

Nagymamám úgy emlékszik, hogy az egész utca összefutott, amikor megérkez­tek a zarándokok. Napokig-hetekig csak meséltek, meséltek, mi mindent láttak Erecben. Persze ajándékokat is hoztak. Hagymamám egy igazi jeruzsálemi nyak­láncot kapott. Túl sokáig nem örülhetett neki. Kiderült, hogy a samesz lányának nem jutott semmi. És az mégsem lehet, hogy éppen a samesz lánya maradjon ajándék nélkül. Úgyhogy nagymamámtól dr. Adler Illés főrabbi, korának egyik legünnepeltebb hitszónoka (mindig magya­rul prédikált), a héber irodalom kitűnő is­merője, több jeles tudományos érteke­zés és cikk szerzője, visszavette a szuve­nírt. S megkapta az a másik kislány.

Úgyhogy nekünk csak néhány kép és történet maradt.

Jegyzetek

Szabolcsi Lajos: Két emberöltő, Az egyen­lőség évtizedei (1881-1931), Bp. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.

Szabolcsi Miksa, A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. május 14.

Szabolcsi M.: A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. július 9. Közli Szabolcsi L.

4 Szabolcsi M.: A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. július 23.

Adler Illés, rabbi, született Zentán 1868., megh. Budapesten 1924. Héber tanulmányait Pakson, Balassagyarmaton és Pozsonyban, világi stúdiumo­kat magánúton végezte. 1891-ben Kiskunfélegyháza papja lett, néhány esztendő múlva Óbudára került. Tizenegy évig működött itt, mikor Pestre hívta meg rabbijául Pollák Eleázár helyére. Kora ifjúságában már az Egyenlőség munkatársa, több dolgozata jelent meg itt és más felekezeti la­pokban, valamint az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat és az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület évkönyveiben. Budapest egyik legnépszerűbb papja és szónoka volt, a Rombach-utcai templomban műkö­dött. A háború alatt tábori lelkész volt őrnagyi rendfokozatban.

(Magyar Zsidó Lexikon. Budapest. 1929.)

Címkék:2001-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Többen megesküsznek, hogy már szervezték a pogromokat”

„Többen megesküsznek, hogy már szervezték a pogromokat” Gereben Ágnes, az ELTE tanára ez év elején a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület...

Csak személyes élményeimből tudok dolgozni

„Csak személyes élményeimből tudok dolgozni…” Interjú Fehér László festőművésszel Fehér azon kevés festőink egyike, akinek képeit Európa-szerte kiállítják és meg...

Close