Szombat előfizetés 2017

A holokauszt-szindróma

Írta: Békés Vera Anna - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

BÉKÉS VERA ANNA

A holokausztszindróma

A HOLOKAUSZTSZINDRÓMA EGYIK LEGVITATOTTABB KÉRDÉSE AZ, HOGY EGYÁLTALÁN LÉTEZIK-E. PONTOSABBAN AZ, HOGY JÓL KÖRÜLHATÁROLHATÓ, EGYSÉGES, MÁSFAJTA TRAUMÁK HATÁSAI­TÓL ELTÉRŐ, SAJÁTOS TÜNETCSOPORTNAK TEKINTHETŐ-E A HOLOKAUSZT ALATTI ÜLDÖZTE­TÉST ÁTÉLTEKNÉL A KÉSŐBBIEK­BEN MEGFIGYELHETŐ PSZICHO­LÓGIAI ZAVAROK ÖSSZESSÉGE.

A kérdésre nehezen adható egzakt válasz; a korai kutatások ellentmondásos eredményei és az azokat övező viták azonban ma már háttérbe szorultak, és pszicholó­giai berkekben a holokauszt okozta lelki sérüléseket legtöbbször az ún. poszttraumás stressz-zavar általános fogalma alá szokás besorolni.

Mielőtt azonban a mai felfogás kér­déseiről beszélnénk, vizsgáljuk meg a témával kapcsolatos kutatások törté­netének kezdeteit.

Kiindulópontként fontos megérte­nünk, hogy

A MÁSODIK VILÁG­HÁBORÚ VÉGÉN

– az addigi pszichológiai ismeretek alapján – nem feltételezték, hogy az átélt üldöztetéseknek hosszú távon megmutatkozó következményei lesz­nek. Úgy tűnt, hogy a felszabadulás után a sebek lassan begyógyulnak; a túlélők új életük megteremtésének sokkalta sürgetőbb problémái mellett nem kerestek lelki panaszaikra segít­séget, a szakemberek számára pedig – mivel az egyedülálló borzalom keze­lésében nem támaszkodhattak elődeik tapasztalataira – nem volt kitaposott ösvény sem a kezelés, sem a kutatás tekintetében. Ennél is fontosabb azon­ban az, hogy a megfigyelt pszicholó­giai hatások nehezen voltak beilleszt­hetők abba, ami az addig uralkodó pszichológiai elméletek alapján elvár­ható lett volna. A pszichoanalitikus el­mélet szerint a neurózis kisgyermekkori trauma következménye, s mint ilyen, nem alakulhat ki az élet későbbi szakaszaiban, a pszichózis pedig ge­netikailag determinált. Az első világ­háború tapasztalatai alapján ugyan be­széltek már traumás, illetve harctéri neurózisról, de úgy vélték, hogy en­nek tünetei a trauma bekövetkezését követően azonnal kialakulnak, és vi­szonylag rövid idő múltán megszűn­nek. Mindezek alapján tehát senki sem számított hosszú távú és késleltetetten megjelenő pszichológiai tünetek feltű­nésére.

A holokauszt-túlélők tapasztalatai­val és azok későbbi hatásaival foglal­kozó írások először az 1950-es évek­ben láttak napvilágot. Ezek nagyrészt pszichoanalitikusok saját, az üldözte­tések alatti élményeikről írott beszá­molói voltak, majd a későbbiekben egyre több esetleírás, és az ezek teoretizálása alapján írott mű jelent meg. A témával e korai időkben foglalkozók közül a legismertebbekké Bruno Bettelheim, Victor Frankl, Elie Cohen, Robert J. Lifton, William Niederland, Judith Kestenberg, Vivian Rakoff és John Sigal munkái váltak.

A pszichológiai segítségért forduló túlélők terápiájából származó egyedi esetleírások meglepően igen sok ha­sonlóságot mutattak, amiket számos szerző igyekezett elméleti keretbe is foglalni.1 Ugyanakkor a holokausztnak a túlélőkre és azok családjára gya­korolt hatásával kapcsolatos általános leírásokban – a szerzők saját kulturális hátterétől, személyes tapasztalataitól, intellektuális hagyományától függően – gyakran nagyon is eltérő elképzeléseket fogalmaztak meg.2

Nagyobb számú mintán végzett ku­tatás elsőként 1954-ben történt, ami­kor a 120 túlélőre kiterjedő vizsgálat nyomán először állították azt, hogy az élmények fizikai és pszichológiai ha­tása a legtöbb embernél korántsem múlt el. Az ezzel a témával kapcsolat­ban született cikk állította továbbá elsőként, hogy a tünetek gyakran ha­sonló mintázatot követnek, melyet összefoglalóan mint koncentrációs tá­bor szindrómát ismertetett. A tünetek kissé merev és sematikus leírása miatt azonban mindez sokakban kétkedést és hitetlenkedést váltott ki, így maga az elnevezés sem vált elfogadottá.3

A témában azonban újabb és újabb vizsgálatok születtek, majd Niederland – azóta szinte klasszikussá vált – közel ezer túlélő vizsgálata alapján írt tanul­mánya fontos lépést jelentett a holo­kauszt pszichológiai hatásainak elem­zésében.4 A szerző megállapította, hogy – bár a tünetek sokfélék, és az egyedi esetekben eltérő kombinációk­ban és erősséggel jelentkeznek a leg­több túlélőnél viszonylag egységes szindróma jelenik meg. Alapvető vo­nás továbbá, hogy a tünetek nem azon­nal, hanem a traumát követő tünetmen­tes időszak után, késleltetetten jelennek meg, majd nem enyhülnek, sőt gyakran még erősödnek is. Leggyakrabban a szorongás, ingerlékenység, az összpon­tosítás és az emlékezet zavarai, fáradt­ság, alvászavarok, rémálmok és pszi­choszomatikus zavarok fordultak elő.5

A SZORONGÁS

illetve különféle fóbiák – általában az ismételt üldöztetéstől való félelem­mel kapcsolódtak össze. Sokaknál ezt alvászavarok kísérték: este féltek el­aludni, majd a rémálmokkal telt éjszaka után felriadtak hajnalban. Az elhú­zódó depresszív állapotban fáradtnak, levertnek és üresnek érezték magukat. A depresszív állapotokat gyakran a hozzátartozók elvesztésének feldolgozatlansága tartotta fenn. Az elhúzódó gyász a későbbiekben további problé­mákhoz vezetett: sokan például arra vártak, hogy halott barátjuk vagy gyermekük egyszer majd csodálatosan újra megjelenik. Mások, akik a felsza­badulás után új családot alapítottak, gyermekük születését a nácik kudar­cának élő bizonyítékaként, elégtétel­ként vagy kárpótlásként élték meg, és az újszülöttet gyakran korábbi család­juk valamely odaveszett gyermektag­járól nevezték el. E gyerekeket aztán a széltől is óvták, állandó aggodalom­ban éltek, és a legkisebb sérülésre vagy betegségre is szélsőséges reak­ciót adtak.6

Emellett folyamatosan bűntudatban éltek, hogy míg a többség elpusztult, ők maguk életben maradtak. A túlélők gyakran visszavonultan éltek és elszi­getelődtek: mivel a legtöbben nehezen vagy egyáltalán nem voltak képesek szavakba önteni az átélt szörnyűsége­ket, inkább nem is vettek részt társas tevékenységekben. Személyes identi­tásuk módosult: test- és önképük meg­rendült, a „más ember lett belőlem”, a „más vagyok, mint a többi ember” ér­zése kísérte életüket. Szélsőséges ese­tekben a koncentrációs táborokban fogva tartottaknál megfigyelt „musselman/muzulmán”7 vagy élőhalott állapotra emlékeztető külsőt öltöttek.8 (Ez az állapot az érzések megszűnésé­vel, valamiféle lelki zsibbadtsággal jár, amelyben a foglyok az apátia és a reménytelenség olyan mélységébe süppedtek, hogy a halál gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált.9 Átélője jelleg­zetes túlvilági, áttetsző, kísértetszerű, és hátborzongató benyomást keltett, a látványt a táborok lakói jól ismer­ték.10)

Mindezekkel együtt járnak továbbá a kognitív és emlékezeti funkciók enyhe zavarai, valamint különféle pszichoszomatikus panaszok – első­sorban az emésztőrendszer, illetve az izom- és csontrendszer megbetegedé­seinek – széles skálája. Ritkább ese­tekben kialakulnak hallucinációval, deperszonalizációs érzéssel és üldöztetéses téveseszmékkel járó pszichotikus állapotok is.

A fenti tünetek természetesen nem általánosak, és nem kizárólag a holo­kauszt túlélőinél jelennek meg. Mivel azonban a szindróma meglehetősen gyakran és egységesen je­lentkezett a holokauszt-túlélőknél, ám a pszichés zava­rok hagyományos osztályo­zásába nemigen volt beilleszthető, Niederland kon­centrációs tábor túlélő szind­rómának nevezte el. Az álta­la bevezetett fogalom és a tünetcsoport leírása mér­földkövet jelentett a holo­kauszt pszichológiai hatá­sainak elemzésében.

Az 1960-as években egyre nagyobb számban jelentek meg a fentiekhez hasonló tünetekről szóló beszámolók. Az egyik ilyen, 149 túlélővel folyta­tott vizsgálat szerint a megfigyeltek 97 százalékának még csaknem húsz év elteltével is szorongásos panaszai voltak, és állandóan rettegtek, hogy távol lévő szeretteik veszélybe kerül­nek, 71 százalékuknak a fogvatartásukkal kapcsolatban visszatérő rémál­maik voltak, sőt gyakran azt álmod­ták, hogy később született gyermekeik is együtt vannak ilyenkor velük a tá­borban. 80 százalékuk bűntudatot ér­zett amiatt, hogy életben maradt, mi­közben barátai meghaltak, és 92 szá­zalékuk szemrehányásokat tett magá­nak, hogy nem mentette meg rokonait és barátait.

Az ehhez hasonló beszámolók pszi­chológusberkekben heves vitákat vál­tottak ki. Túl azon, hogy a hagyomá­nyos pszichológiai elképzelésekbe ne­hezen volt beilleszthető a trauma ha­tásainak késői megjelenése, a vita főként akörül forgott, hogy a koncent­rációs tábor túlélő szindróma önálló jelenség-e, vagy pedig csak és kizáró­lag betegség. A felvetés ellenzői leginkább azt vonták kétségbe, hogy le­hetséges-e a holokausztot túlélők sok­féle tünetét egyetlen séma köré ren­dezni és egységes szindrómaként ke­zelni.

A viták eredményeképpen számos szerző finomított elképzelésén, vagy úgy, hogy a szindróma minimalistább verziójának jogosultsága mellett ér­veltek, és például legalább egy, a fej­fájást, rendszeres rémálmokat és dep­ressziót magában foglaló „túlélőtriád” létét feltételezték, vagy inkább a túl­élők gondolatvilágában és érzelmi éle­tében jellegzetes témák, csomópon­tok sajátosságait emelték ki. Mások ugyanakkor a pszichológiai túlélő­szindrómán kívül a túlélők jellegzetes háború utáni életvitelét jellemző szociopolitikai „szindróma” sajátosságait kezdték vizsgálni.11

A későbbiekben a kép egyre árnyal­tabbá vált, végül a kutatók többsége egyetértésre jutott abban, hogy – bár a szindrómában leírtak igen hasznosak mind diagnosztikus, mind elméleti szempontból -, a gyakorlatban az ül­döztetés hosszú távú pszichológiai ha­tásait számos egyéb adottság is alap­vetően befolyásolja. Így a túlélő gyer­mekkori élményei, fejlődési története, családi konstellációja, érzelmi háttere, előtörténete. A holokauszt alatti ta­pasztalatok is meghatározóak a későb­bi tünetek kialakulásában: így például az, hogy mennyi ideig tartott a traumatizáció, a holokauszt ideje alatt egyedül vagy családjával, barátaival volt-e a túlélő, táborban volt-e, vagy esetleg hamis papírokkal bujkált. Illet­ve a gettóban vagy a táborban szemta­núja volt-e tömeggyilkosságnak, és mi­lyen érzelmi támogatást kapott a csa­ládtól vagy barátaitól.

Egy vizsgálat tanúsága szerint, amíg a huzamosabb ideig koncentrációs tá­borban élők 50 százalékánál alakultak ki a trauma hatására a későbbiekben pszichológiai zavarok, addig ez az arány a munkaszolgálatosok és get­tókban vagy máshol bujkálók között „csupán” 20 százalék volt.12

Alapvetően másképpen reagáltak ezenkívül a történtekre azon kevesek, akiknek lehetőségük volt valamilyen módon aktívan ellenállni (például par­tizánként, vagy illegalitásban harcol­va), mint a táborok áldozatai. A később Izraelben élők számára a há­borúkban való részvétel szintén meg­teremtette egyfajta aktív küzdelem le­hetőségét, amit sokan közülük az ül­döztetés és a zsidók megsemmisítése elleni harc sikereként éltek meg.13

A túlélőkkel kapcsolatos vizsgála­tok nagyban stimulálták a párhuzamo­san folyó pszichológiai traumakuta­tást. Ennek eredményeképpen többé nem volt kérdés, hogy az átélt, külön­féle pszichológiai traumák jól körülír­ható tünetegyüttest alakíthatnak-e ki. A háborúban harcolók, a természeti katasztrófát, repülőgép-szerencsétlen­séget túlélők, a nemi vagy másfajta erőszak áldozatainak vizsgálata alap­ján lassan egyértelművé vált, hogy az olyan események okozta szorongás, amelyek során a személyt vagy egy hozzá közel állót halálos veszély fe­nyeget, jóval a veszély elmúlta után is megmarad, és jellegzetes tünetek ki­alakulásához vezet. Ezek közül a leg­gyakoribb a traumatikus esemény új­ra- és újraélése álmokban vagy akár ébren, váratlan emlékbetörések során, a megrázkódtatásra emlékeztető hely­zetek és tevékenységek, valamint az ahhoz kapcsolódó gondolatok, érzé­sek, az azt érintő beszélgetés kerülése. A traumatizált személy továbbá állan­dó szorongást és bűntudatot érez, ér­zelmi válaszkészsége csökken, kap­csolatai beszűkülnek, környezetétől elidegenedik. Hozzávetőlegesen ezek a mai pszichológiai illetve pszichiát­riai terminusok szerinti

POSZTTRAUMÁS STRESSZ-ZAVAR14

időközben kidolgozott diagnosztikus kategóriájának ismérvei. A tünet­együttes ma a hosszan tartó bántalma­zás és viktimizálódás legkülönfélébb eseteinek leírására szolgál, s bár a túl­élőszindróma15 ma is használatos ki­fejezés, azt jobbára szintén e fogalom kereteiben értelmezik.16

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy – bár a legkülönfélébb katasztrófák, háborúk, kínzások alapvetően hasonló pszicho­lógiai hatásokat idéznek elő -, a holo­kauszt traumája mégis összehasonlít­hatatlanul mély és hosszú távú követ­kezményekhez vezetett.

Ennek ellenére a trauma hatásainak e kiszélesített vizsgálata nagyban hoz­zájárult a holokauszt-túlélő szindróma megértéséhez és kezelési módszerei­nek kidolgozásához. A holokauszt-túlélőkkel foglalkozó, nagyrészt egye­di esetek leírásából leszűrt elképzelé­sek tárgyalásához képest a nagyobb mintán és kontrollált körülmények kö­zött a közelmúltban kidolgozott diag­nosztikus és terápiás módszertan át­törést hozott.17 Ennek jelentősége elsősorban nem is a tünetek hivatalos osztályozhatóságában áll, hanem sok­kal inkább abban, hogy a pszichológu­sok és pszichiáterek széles körének nyújtva ismereteket és hatékony kezelési eszközöket, a még életben lévő holokauszt-túlélők számára a szakava­tott segítség lehetőségét biztosítja.

Tudjuk, hogy a holokauszt megbetegítő hatását ma is érezzük: egy, az 1990-es években készült vizsgálat szerint a 124 holokauszt-túlélő 46 szá­zalékának tünetei a majdnem 50 eltelt év ellenére tökéletesen megfelelnek a poszttraumás stressz-zavar kritériu­mainak.18 Hangsúlyozni kell azonban, hogy a klinikai megközelítés koránt­sem ad teljes képet a túlélő nemzedék pszichológiai állapotáról. Természe­téből adódóan a holokauszt hatását a betegség, deformitás, sérülések olda­láról közelíti meg, kevéssé foglalko­zik azzal, hogy a pszichológushoz nem forduló többségnek a megrázkód­tatások után milyen egyéni erőtartalé­kokat kellett mozgósítani ahhoz, hogy képesek legyenek új életüket megala­pozni a háború után, sikeresen felne­velni gyerekeiket, és egyáltalán, beil­leszkedni egy olyan világba, ahol a holokauszt borzalmai megtörténhet­tek. Állíthatjuk, hogy – bár a poszttraumatikus megbetegedésekről meg­lehetősen sokat tudunk – a poszttraumatikus egészségről és alkalmazko­dásról sokkal kevesebbet.

Nincs ez így azonban a túlélők le­származottai, a második, harmadik, sőt ma már negyedik generáció eseté­ben. A holokausztnak a sérüléseken túli, identitásmeghatározó következményeire elsősorban a túlélők gyere­keinél kezdtek a pszichológiai, szociálpszichológiai szakemberek felfigyel­ni. A kezdeményezésben alapvető szerepet játszott a túlélők ezen generá­ciójának egyre tudatosabb viszonyulá­sa a holokauszt örökségéhez, valamint tagjainak aktív hozzájárulása a kutatá­sok elvégzéséhez. De ez már egy má­sik történet.

Jegyzetek

1 Az első ezzel foglalkozó tanulmányok Paul Friedmanntól, E. Minkowskitól és Leo Eitingertől (Eitinger, L.: Concentration Camp Survivors in Norway and Israel. London, 1964, Allen und Unwin) származtak.

2 Jó példa erre Bruno Bettelheim és Terence Des Pres merőben különböző néző­pontja. Ld. Bettelheim, B.: The informed Head. Gleonce, III., 1960, Bettelheim, B.: A végső határ. Európa Könyvkiadó, Buda­pest, 1988, illetve Des Pres, T.: The Survi­vor: An Anatomy of Life in the Death Camps. New York, Oxford University Press, 1976.

3 Helweg-Larsen, P. és mtsi: Famine and Disease in German Concentration Camps. Complication and Sequels. Acta Psychiatrica et Neurologicall Scandinavica, 1952, 34/83.

4 „Concentration Camp Survivor Syndrome”, ld. Niederland, W. G.: The Problem of Survivor. Journal of Hillside Hospital. 1961/10., pp. 222-247., ill. The Psychiatric Evalua- tion of Emotional Disturbances in Survivors of the Nazi Persecution. In: Krystal, H. (ed.): Massive Psychic Trauma. New York, International Universities Press. 1968, pp. 8-22.

5 A holokauszttal kapcsolatos korai pszi­choanalitikus kutatásokat az alábbi köny­vek gyűjtötték egybe: Krystal, H. (ed.): Massive Psychic Trauma. New York, Inter­national Universities Press. 1968, és Krystal, H. & Niederland, W. G.: Psychic Traumatization: After Effects in Individuals and Communities. Boston, Little, Brown. 1971.

6 Bergmann, M. S. & Jucovy, M. E.: Aftermath of the Holocaust – Psychoanalytic Investigations. In: Bergmann, M. S. & Jucovy, M.E. (ed): Generations of the Holocaust. Columbia University Press, New York, 1990, pp. 4-18.

7A német Moslem, Musselmannen szóból származó kifejezés. Az elnevezés abból ered, hogy a táborokban az éhhalál szélén álló, legyengült foglyok imbolygó mozgása az imára borulásra emlékeztetett.

8 Hasonló állapotot írtak le egyébként a számos borzalmat átélt háborús veteránok­nál is, akik a tompultság és teljes érzéstelenség eme szélsőséges megjelenését ma­guk között „kétezer éves nézésnek” hívták. (Herman, L. Judith: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántal­mazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Budapest, 2003, 61. o.)

9 „Psychic numb”, Robert J. Litton kifejezé­se, aki hasonló jelenséget írt le a hirosimai atomtámadást túlélők között.

10 A folyamatos szenvedés és kiszolgálta­tottság következtében beálló musselman- állapotot megelőző fázist Henry Krystal „robotizációként” írja le, amikor is az áldozat a túlélés érdekében feladja addigi elveit, vi­lágnézetét, autonómiáját, kötődéseit, és ki­zárólag az életben maradást szolgáló leg­sürgetőbb feladatok ellátására képes. (Krystal, H.: Trauma and Affects. Psycho­analytic Study of the Child, 1978/3., pp. 81-116.)

11 Porter, J. N., i. m. Porter a wisconsini Milwaukee-ben megfigyelt kelet-európai, as- kenázi miliő alapján vetette fel ezt az elkép­zelést. A holokauszt-túlélők háború utáni életútjának sajátosságairól ld. pl. Eitinger, L.: The Concentration Camp Syndrome and its Late Sequelae. In: Dimsdale, J. (ed.): Survivors, Victims, and Perpetrators. New York, Hemisphere Publication Corp., pp. 127-162., Goleman, D.: Holocaust Survi­vors Had Skills to Prosper. New York Times, 1992. okt. 6. Section 4, p.1., illetve Hass, A.: In the Shadow of the Holocaust. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

12 Kuch, K. és Cox, B. J.: Symptoms of PTSD in 124 Survivors of the Holocaust. American Journal of Psychiatry, 1992/3., pp. 337-339.

13 Winnick, H.: Fudher Comments Concerning Problems of Late Psychopathological Effects of Nazi-Persecution and Their Therapy. Israel Annals of Psychiatry and Related Disciplines, 1967, 5/1., pp.1-16.

14 Posttraumatic Stress Disorder, PTSD.

15 A „túlélő” kifejezés értelme ugyanakkor mára kitágult: egyes szerzőknél azok is beletartoznak, akik súlyos, ám nem feltétlenül életveszélyes fizikai vagy lelki traumát szenvedtek el (pl. Herman, L. Judith, i. m.).

16 Ugyanakkor jogos felvetésnek tűnik, hogy a poszttraumás stressz-zavar kategó­riáját érdemes volna kettébontani. Alap­vetően különböznek ugyanis az egyszeri, jól körülírható traumatikus esemény és a hosszantartó, ismételt trauma átélésének hosszú távú következményei (a hagyomá­nyos traumafelfogás elsősorban az előbbi­vel foglalkozik). (Ld. Terr, L. C.: Childhood Traumas: An Outline and OverView. Ameri­can Journal of Child Psychiatry, 1991/148., pp. 10-20, valamint Hermán, L. J., i. m.)

17 A holokauszt-túlélőket vizsgáló pszicho­lógiai kutatások módszertani jellemzőiről ad kritikus áttekintést Jacob Lomranz tanulmá­nya: Lomranz, J.: The Skewed Image of Holocaust Survivor and the Vicissitudes of Psychological Research. In: Echoes of the Holocaust 2000/6. (http://www.holocaust- echoes.com/lomranz3.html)

18 Kuch, K. és Cox, B. J.: Symptoms of PTSD in 124 Holocaust Survivors of the Holocaust. American Journal of Psychiatry, 1992, 149/3., pp. 337-340.

Címkék:2004-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A hozzám közelállók szentelnek meg engem

DOV LEVY A hozzám közel állók szentelnek meg engem „Számláljatok azután a szombatra kö­vetkező naptól...” (3M. 23, 15.)1 A Rambam...

Jancsika

SZÁNTÓ T. GÁBOR Jancsika   Nem tudok aludni, mondja a gyerek. Nézegesd egy kicsit a képeket a me­sekönyvedben, simít végig...

Close