Szombat előfizetés 2017

Az oktatásról egymás közt

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Oktatás

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A zsidó iskolákban nincs meg a zsidó nevelés minimuma

Kéthavonta a zsidóság dolgairól beszélgetünk a Szombat hasábjain. Mintha csak egy széder-asztalt ülnénk körül: a nagykőrösi születésű Feldmajer Sándor (F.S.), a balatonfüredi Olti Ferenc (O.F.), az egri Székely Gábor (Sz.G.), és a karcagi Kertész Péter (K.P.). Az olvasóra bízzuk, döntse el, ki az okos, a gonosz, az együgyű és aki még kérdezni sem tud.

K.P.: 1993 elején megjelent a nép­szabadságban Bächer Iván tollából egy cikk, az volt a címe: Zsidók, mondjatok le Radnótiról. Mármint a gimnáziumról. Az írás lényege az volt, hogy amúgy is zsidók járnak ide, kvázi a miénk ez az iskola akkor is, ha hivatalosan nem zsidó gimnáziumnak hívják. S akkoriban még úgymond nem akartunk lemonda­ni róla. Engem mélységesen felháborí­tott ez a nyilvános felszólítás, és nem­csak azért, mert elsőbe még az Abonyiba jártam, hanem, ha lehet, még in­kább azért, mert legjobb tudomásom szerint Magyarország egyetlen oktatási intézményében sem tartják számon, hogy a tanulók közül ki milyen felekezethez tartozik.

Sz.G.: Ezzel a témával akkoriban fő­polgármester-helyettesként foglalkoz­tam, mert többen felkerestek, még fő­városi képviselők is, akiknek odajárt a gyerekük, és ugyanezzel a szöveggel jöttek. Ez azért volt rendkívül furcsa, mert abban az időben volt a főváros­nál egy hasonló ügy a Sütő utcai isko­la átadásával kapcsolatban. Ez az isko­la képviselt az általános iskolák között olyan klasszist, mint a Radnóti a kö­zépiskolák sorában. Rendkívül jó minőségű, liberális iskola volt. Gond nél­kül átadták a református vagy az evan­gélikus egyháznak, majd az iskolát ki­telepítették a Vili. kerületbe, a főváros segített ebben. Ezért nem is értettem, hogy a zsidók ezt a bizonyos önkorlá­tozást, hogy mondjanak le a Radnóti­ról, miért vették ennyire komolyan. En­gem is megkerestek, hogy próbáljak nyomást gyakorolni a hitközségre, a fő­város álljon az ügy mögé, s adjon tel­ket a létesítendő zsidó gimnáziumnak. Nagyon sokan meg azt akarták elérni, főleg a zsidók, hogy a Radnótit ne ad­juk vissza, mert ebből antiszemitizmus lesz, és ezt a nagyon jó liberális iskolát ne verjük szét.

O.F.: Nekem más szempontjaim vol­tak ezzel kapcsolatban. Az ugye nem kétséges, hogy a Radnóti iskola, bárhol is van, egyfajta jogfolytonosságot kép­visel. A véleményem az volt, amit pró­báltam képviselni, hogy ha a Radnóti ott marad a helyén, a szellemiségével, a héber felirattal a homlokzatán, akkor egy kicsit mindig zsidó iskola marad. Ezért nem álltam a mellé, hogy minde­náron kérjük vissza – ha módunk van ennek eredményeképpen egy korszerű iskolát létrehozni valahol másutt. En­nek két oka volt. Az egyik eszmei, amit már említettem, hogy ha a Radnóti ma­rad, akkor a zsidó szellemiség mindig átjárja a falakat meg a tanári kart is. Másrészt amennyiben megcsináljuk az idézőjelbe tett „rendes” zsidó iskolát, akkor az oktatási intézményeink száma eggyel növekszik. Emellett volt egy na­gyon praktikus ok is, ami miatt nem na­gyon támogattam az egykori zsidó gim­názium épületének a mindenáron való visszaszerzését – feltéve, hogy megkap­juk a lehetőséget egy új iskola építésé­re -, hogy hatszázmillió forintba került volna a felújítása.

K. P.: És ezt nem lehetett volna összegründolni?

O. F.: Azt hallottam mindig a hitkö­zségben, hogy a zsidó gimnázium bará­ti köre Amerikában minden költséget magára vállal. De amikor a helyzet egy icipicit élesedett, tehát nem arról volt szó, hogy már a miénk a régi iskola, ha­nem el kellett volna köteleznie magát egy icipicit is, bárkinek – nem hatszáz, hanem ötmillió forintra -, mondjuk a tervezést illetően, akkor ezekről az ígérvényekről kiderült, hogy igazából inkább az álmok kategóriájába tartoz­nak. Ezáltal tipikusan az a helyzet állt volna elő – amennyiben ragaszkodunk hozzá, hogy megkapjuk a régi iskola épületét -, hogy pénz híján nem na­gyon tudunk mihez kezdeni vele.

K.P.: Hogyan lehetséges az, hogy az ország egyik legjobb gimnáziuma, a Radnóti ma is működik ezek között a falak között, egy zsidó gimnázium pe­dig ab start életképtelen lett volna ott?

F.S.: …Én annyit érzékeltem mindeb­ből, hogy a velem egykorú barátaim és ismerőseim, akik a gyerekeiket járatják a Radnótiba, könyörögve kértek, hogy amennyire módomban áll, segítsek ab­ban, hogy a Radnóti megmaradhasson ott. A hatvanon felüli izraeli és külföldi rokonaim meg azért támadtak rám, hogy intézzem el, hogy végre zsidó gim­názium legyen az egykori zsidó gimná­zium, s szűnjön meg Radnótinak lenni.

K. P.: Ki döntötte el végül, hogy ne így legyen? Mert a hazai öreg diákokkal csak jóváhagyatták ezt a döntést.

Sz.G.: Az Abonyi utcába annak ide­jén nagyon sok zsidó gyerek járt, és há­la a jó Istennek, a legtöbbjük életben is maradt. Mert pesti zsidók voltak, és vi­szonylag sokan túlélték a háborút. Meg hát a háború után is volt egy korosz­tály, amelyik odajárt. Ennek ellenére az a legnagyobb baj, hogy egy fillért nem lehetett összeszedni az alma mater rendbehozatalára. Tudom, hogy Laudert megpróbálták rávenni, hogy a Lauder-iskola menjen oda, újítsák fel az épületet, amelyben a két iskola elfért volna. Az egészben az a szomorú, hogy mennyire nem lehet semmiféle zsidó értékre, így iskolákra sem, ma­gyar magánpénzből a rávalót össze­szedni. De egy óvodára, egy Talmud Tórára sem hajlandók a hitsorsosaink pénzt áldozni.

K.P.: Lauder úr miért nem volt haj­landó az említett szimbiózisra?

Sz.G.: Mert ab­ból a pénzből, ami az Abonyi ut­cai épület rendbe­hozatalára kellett volna fordítani, fel lehetett építeni egy modern, új is­kolát. És most van egy saját iskolája.

K. P.: Feltétlenül indokolt pluralizá­lódnia a zsidó oktatásnak, amikor, mondhatni, még gyerekcipőben jár?

O. F.: Tulajdonképpen ez a kérdés lé­nyege. Én meglehetősen pragmatikus voltam ’89-90-ben, amikor konstatál­tuk, hogy Lauder úr és Reichman úr egyaránt érdekelt és hajlandó a zsidó oktatásügybe beszállni. Az volt a félel­mem, hogy akkor még elég sok problé­ma jelentkezett az egyetlen működő Anna Frank Gimnázium hallgatói létszá­mával, s el nem tudtam képzelni, hogy­ha két új iskola megnyílik, mind a há­rom iskola életképes lesz. Próbáltam ezt a két irányzatot összehozni, hogyha már mindenképp megvan az elszánt­ság, akkor csináljunk egy iskolát, közö­sen Finanszírozva. Akkor nem értettem, hogy ez miért nem tud létrejönni, pedig financiálisán logikus volt. Ma már lá­tom, hogy nem jöhetett létre, mert már az eddigi beszélgetéseink során is érintettük azt, hogy a zsidóság mint gyűjtő kifejezés alatt egymástól vallá­silag nagyon markánsan különböző irányzatok értendők, amelyeknek a köznapi életbeli kisugárzása kihat a szellemiségre. A mai magyar zsidó ok­tatásügy, amely immár tíz intézmény­ből áll, teljesen leképezi ezt a sokszí­nűséget. Több mint ezerháromszáz gyerek illetve fiatal jár zsidó oktatási intézménybe – a különféle óvodáktól a három iskolán és rabbiképzőn át a Yahalom szabadegyetemig. Ugyanak­kor ez a rendszer több mint kétszáz pedagógusnak ad kenyeret.

A hároméves kemény harc eredmé­nyeként sikerült elérni, hogy a MAZSIHISZ és a BZSH közösen felállít egy ok­tatási bizottságot, amely kimondottan szakértőkből áll, s oktatási kérdések­ben ez a bizottság megkerülhetetlen lesz. Másrészt azt is sikerült elérni, hogy a hitközség apparátusában létre­jön egy oktatási osztály. Tehát a teme­tők, a szociális, a gazdasági, a szertar­tási ügyek mellett lesz hivatali appará­tusa az oktatásügynek is. Ez hatalmas eredmény, volt egy nyilvános pályázat, hatan jelentkeztek, s egy Orbán Fe­renc nevű pedagógusra esett az elöljá­róság választása, akinek hangsúlyosan nem az oktatás szakmai irányítása, ha­nem a menedzselés szervezése lesz a feladata.

K. P.: Visszaka­nyarodnék a be­szélgetés elejére, a „Zsidók, mond­jatok le a Radnóti­ról” felszólításra: nem azt sugal­mazta ez, hogy valójában – anél­kül, hogy nevesítenénk – több zsidó gimnázium van a fővárosban? Gondolok itt olyan elit gimnáziumokra, ahová a zsidó gyere­kek többsége ma is jár.

Sz.G.: Az a kérdés, hogy mit neve­zünk zsidó iskolának. Mert az Olti Feri által említett tíz, úgymond zsidó iskola közül nem mindegyik tesz eleget ennek a követelménynek. Azok a zsidó oktatá­si intézmények, ahová a gyerekek nem zsidó identitással, nem zsidó tudással, nem templomba járási készséggel jár­nak, tehát hogy tudjanak imádkozni va­lamilyen szinten, nem feltétlenül zsidó iskolák. Az a baj, hogy ezekből a zsidó intézményekből úgy keverednek ki a gyerekek, hogy még a készségre sem tesznek szert. Voltam a hitközség XIV. kerületi óvodájában, amely alapvetően cionista jellegű intézmény, amivel nincs baj, csak éppen kifelejtették be­lőle az európai zsidósdit, vagyis az imádkozást meg a vallást. A Lauder iskolának is az egyik alapvető hiányossá­ga az, hogy ott a vallásoktatás részben vagy egészen hiányzik. Az Anna Frank­kal is vannak ilyen jellegű problémák.

Az ortodox iskolának az volna a lénye­ge, hogy egy fiú úgy kerüljön ki onnan 12-13 év múlva, hogy legalább a lejnolást alapfokon ismerje, ugyanakkor he­lyenként az imádkozás alapjaival is gond van. Márpedig, ha az 1300 gyerek közül csak minden tizedik templomba is járna, nemcsak zsidó iskolába, akkor 100-150 gyerek tudna valamelyest el­igazodni a zsidó vallásban. Ha viszont összeszámoljuk, hogy valójában hány gyerek jár templomba, beleértve azo­kat is, akiket nem zsidó iskolába írattak be, akkor ennek még a fele se jönne össze.

R. P.: Mi ebben a meglepő? Olti úr éppen az imént szögezte le, hogy a jelenlegi zsidó iskolarendszer leké­pezi a magyarországi zsidóság vallási állapotát.

O.F.: A magyarországi zsidóság szel­lemi irányzatait mondtam. Az állapotát, hála Istennek, nem képezi le, mert ha így lenne, akkor bizony a hallgatói összetétel nem csak tehetséges gyere­kekből állna. Amit Székely feszeget, az tapasztalatom szerint oktatás-módszer­tani kérdés, s borzasztóan fontos. Tud­niillik nincsenek meg azok a professzi­onalisták, vagy nem találják meg őket az iskolák, amelyekben e tekintetben hallatlan nagy tanszabadság van. És ép­pen ez a nagy baj, hogy végül is az ok­tató határozza meg, hogy mit tanít, és maga a tanmenet nincs kellően szabá­lyozva. Ez nem kis mértékben a 40 év következménye, hogy igazából pro­fesszionális vallástanár alig van. A Wes­selényi utcai iskolában az egyik érettsé­giző osztály főnöke elmondta, hogy a gyerekek kiszámolták, több mint nyolc­van tanár tanította őket a négy év alatt. Ugyanebben a kényszerhelyzetben van mindegyik iskola, hogy pénzért sem kap professzionális vallásoktatót. Most, hogy a Pedagógiumban kezdenek végezni a diákok, a helyzet jobb lesz. Csak közben eltelt öt-hat év, ami elég sok renomé-romlást okozott a zsidó is­koláknak.

F.S.: Ugyanakkor képzeljétek el a pi­arista gimnáziumot, ahol nem kötelező misére járni. A Wesselényibe járt éve­kig a lányom, részt vettem a kuratóri­umban, s nem sikerült kiharcolni, hogy ebben a vallásos iskolában a gyerekek minden reggel 15 percet imádkozza­nak. Végül is arról beszélünk, hogy a zsidó iskolákban nem lehetett elérni, hogy a zsidó oktatás minimuma megle­gyen. Mert abban azt hiszem, egyetér­tünk, hogy ha egy gyerek úgy szocializá­lódik és nő fel, hogy minden reggel imádkozik, akkor valami megmarad benne, legalább annyi, mint bennünk, hogy péntek este elmenjen a templom­ba. Az alapprobléma az, hogy a kiter­jedt magyarországi zsidó oktatásban sok mindent el lehetett érni, csak ezt nem. Olyan abszurd helyzet állt elő, hogy a zsidó iskolákban a gyerekek, egy-két kivétellel, mint például az Olti- gyerekek, nem kapnak zsidó vallásos nevelést.

O.F.: A mieink is csak azért tudnak imádkozni, mert elküldtük őket külföld­re tanulni.

F.S.: Ugyanakkor ismerünk számos gyereket, aki egyál­talán nem tud imád­kozni. Sajnos nem kivétel ez alól a Pedagógium néhány hallgatója sem, akik képtelenek az aktív imádkozásra.

Sz.G.: Ezt akartam én is mondani, is­merek végzős hallgatót a Pedagógiumban, aki nálam sokkal rosszabb szinten imádkozik. Pedig hát én igazán nem va­gyok egy profi vallásgyakorló zsidó. Eközben a már többször említett tíz zsi­dó jellegű oktatási intézmény hallgatói­nak kétharmad és kilencven százalék közötti hányada úgy tud végezni, hogy nem volt zsinagógában.

F.S.: 1990-ben jelent meg az a ren­delet, amely lehetővé tette az általános és középiskolákban a vallásoktatást. A katolikus, a református egyház, amennyire erejükből tellett, élt is a lehetőséggel. Ezt a zsidó hitközség elmu­lasztotta. S csak most történt az első lé­pés a mulasztás pótlására.

O.F.: De három év harcomba ke­rült! Mint oktatá­si szakelöljáró, összeállítottam egy munkatervet, s két év kínlódás után rájöttem, hogy csak akkor lehet megcsinálni, ha van hozzá egy professzionális appa­rátus. A harc eredménye, hogy már van egy emberünk, s remélem, lesz három, sőt öt is. A megoldásra váró feladatok egyike a nem zsidó intézményekbe járó gyerekek vallásoktatásának a megszer­vezése. Megítélésem szerint legalább nyolcezer olyan gyerek van ma Magyarországon, aki zsidó származású, és semmiféle módon nem érintett zsidó ügyben. Ha közülük csak egy százalé­kot be tudunk hozni az első évben a vallásoktatásba…

Olti Ferencné (kivételesen): Hogy tu­dod behozni őket, ha egyszer nincs, aki oktassa őket?

O. F.: De most már egyre inkább van. Nyolcvan emberrel el tudunk in­dítani egy vallásoktatást, persze nyil­ván nem kihelyezve az iskolákba. A zsidó közösség felé a zsidó iskolák­nak egyszerűen nincs „közönségkap­csolatuk”, nincs egy brosúra, amely­ben benne lenne, hogy már tíz külön­böző oktatási intézményünk van. Akiknek nincs annyi kapcsolatuk a zsidósággal, mint nekünk, ezt nem tudják, mert nincs egy aktualizált ki­advány, ami alapján a szülők eliga­zodhatnának, hogy milyen oktatási le­hetőségek vannak. Hogy az iskolákról megjelenjenek információk akár a zsi­dó sajtóban, akár a nem zsidó sajtó­ban; hogy a zsidóságot jó értelemben eladjuk a nem zsidó közvéleménynek az oktatásügyben: hogy a történelemtanároknak legyen egy módszertani segédletük, amit mi adunk ki, hogy ha akarnak, szívük van hozzá – nem zsi­dó iskolákról beszélek -, akkor ha spanyol Izabelláról tanulnak a gyere­kek, meg lehessen említeni, hogy zaj­lott akkortájt egy nem akármilyen zsi­dóüldözés, amiért ötszáz év után hi­vatalosan elnézést kért a spanyol ál­lam. Mindez rajtunk is múlik. Hogy a holocaustról ne csak negyed oldal le­gyen a történelemkönyvben, keve­sebb, mint arról, hogy a Jány Gusz­táv háborús bűnös volt-e, vagy nem. Annyi teendő van, hogy a fejünket nem győzzük kapkodni, ha komolyan akarjuk csinálni. Nekem elég sok ke­serűségem van abban, hogy ezeket a nézeteket az elöljáró kollégáim és sokszor a rabbikar leghatározottabb ellenkezésével szemben kellett kihar­colni, és még ma sem biztos, hogy ami elindult, az sikeres lesz, mert el lehet szabotálni a dolgot.

Címkék:1997-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az identitás útvesztői

Kelet-Európa népei a kommu­nizmus összeomlása után súlyosbodó identitásválság­gal küszködnek, miközben a polgári demokrácia és a piacgazdaság értékeit immár nemcsak nyugati...

Nyílt levél az olvasóhoz

Tisztelt Olvasó! Mint bizonyára észrevette, lapunk a korábbiakhoz ké­pest megfogyatkozott terjedelemben, az eddig megszo­kott 48 oldal helyett mindössze 16 oldalon...

Close