Szombat előfizetés 2017

Az iszlám értelmiség és a Nyugat – avagy szükségszerű-e a civilizációk harca?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

2007. július / Szekér Gitta

Goethe kétszáz éve így írt a keleti világról: „…És maga a keleti élet sem valami beszédes: a despotizmus nem barátja az eszmecserének; minden, ami e költeményben a zsarnok akarata vagy parancsa ellen szól, vagy Korán-idézetek, vagy ismert költői művekből való citátumokban található.”

  Bir Zeit University  
  A ramallahi Ber Zeit Egyetem végzősei  

Vajon mi változott azóta a világ e részén, amely fél évszázada sohasemvolt fontosságra tett szert?

Azmi Bishara, a Kneszet arab képviselője szerint a közel-keleti országok fő identitása a vallásban keresendő, nem pedig a nemzetiségben vagy az etnikumban. Amennyiben igaza van – bár a cikk további része ezt is vitatja –, az ottani értelmiség valamiféle dichotomikus helyzetben találja magát és joggal: műveltségük egy része mindenképpen Nyugatról való, ahol szívesen tetszelegnek a szekuláris, egzotikus keleti entellektüel mezében, másrészt rengeteg szál fűzi őket a nyugati értékekkel néha ellentétes arab társadalmi szokásokhoz. Az értelmiség pedig válaszúton van; de valóban választaniuk kéne, ahogy hangjukból ezt sokszor kiérezzük? Híd-e a közel-keleti értelmiség két világ között, vagy egy önmagára erőltetett választási kényszerben elmerül az ideológiák és eszmei áramlatok zavaros tengerében?

Ne felejtsük el azt sem, hogy az értelmiség képviselőinek nagy része általában nem éppen demokratikus berendezkedésű országok „védőszárnyai” alól beszél, ennek ellenére nélkülük nem lenne teljes a kép a Közel-Keletről, amelynek csupán egy részét tudják adni az emigráns arab és iráni művészek, tudósok kritikus csoportjai. Jó példa erre a teheráni Holokauszt-konferencia, amely ellen számos külföldön élő iráni petíciót írt. Otthonmaradt társaik hallgatása – néha az egyetlen eszköz a diktatúrákban -, azt erősítette, nincsenek egyedül.  

Az értelmiség sokszor a kormány szócsövévé is válhat, mint ahogy Heikel volt Nasszer alatt. A perzsa Ramin Jahanbegloo többször feszegette az értelmiség helyzetét a térségben: van-e még hitelük? Úgy véli, kritikai párbeszédek helyett, ami az értelmiség alapvető feladata a világon mindenütt, elmerültek az ideológiai vitákban. E sokat emlegetett feladat önmagában is érdekes kérdés: napjaink szekularizált nyugati világában Nietzsche és Weber (két annyira eltérő személyiség, akik közül az egyik az értékeket igyekezett megfosztani „értékeiktől”, illetve a másik az értelmiség fejlődéséről írt) után az entellektüelek, a művészek sokszor egyfajta küldetéstudattal bírnak. A művészetek néha átveszik a vallások profetikus szerepét, míg Keleten, főképpen az arab-iszlám világ vallási reneszánszában az értelmiség évszázadokon át csupán az ‘uléma, a Nép zászlóvivője lehetett, s még reformmozgalmaikat is egyfajta vallási köntösbe volt illő öltöztetni, mint azt a középkorban tették a mu’taziliták. A zsidóság haszkalájához hasonló folyamatra nincs esély, hiszen ehhez hiányoznak a régi Németországban kialakult körülmények.

A közös nevező: Palesztina
Az Izrael megalapítását követő években az iszlám értelmiség, kivéve néhány kommunistát, akik a szövetségest – Moszkva utasítására – a Hisztadrutban, az izraeli szakszervezetben látták, a „nyugati imperializmus”, a cionizmus ellen fókuszálta erőit, s Nasszer, illetve az iraki forradalom után az általuk haladóknak vélt erőkhöz csatlakoztak. Radikális – elsősorban világi! – változtatásokat követeltek, s a pánarab eszmék leáldozásával, amikor újfent teret nyertek az iszlamista hangok, ugyanők mintha védekezésbe szorulnának. Talán emiatt igyekeznek – átnyúlva az ‘ulémán – „a Néppel egyesülni”, az „utca emberét” képviselni, különösen olyan érzékeny témában, mint Izrael.

  Amir Taheri  
  Amir Taheri, emigráns iráni újságíró  

Amir Taheri, emigráns iráni újságíró, aki többször végigutazta a Közel-Keletet, ezzel kapcsolatban szkeptikus megjegyzést tesz: egy cikkében említi, hogy sokáig, „ameddig az egyszerű emberekről volt szó, senki nem említette a palesztinokat, még akkor sem, mikor Arafat halála foglalta el a főcímeket.  […] Földművesek, boltosok, taxisok, nemigen beszéltek erről. Amikor viszont  hercegekkel, üzletemberekkel, tisztekkel vagy éppen az akadémiák krémjével beszéltem, Palesztina volt a legfontosabb ügy.” Nem biztos, hogy Taherinek ebben igaza van, e sorok írójának tapasztalatai mindenestre mást mondanak. Ám mindenképpen érdekes elgondolkozni azon, vajon az ún. „palesztin-kérdés” alulról érkezett-e a köztudatba és felül „csaptak le rá”, ahogy az első intifáda idején történt, vagy felülről generált, már-már tömeghisztériáról van szó, amely minden esetben alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet egyes arab országok belső problémáiról? Tény, hogy a palesztinok és Izrael ügye szinte az egyetlen, amelyben kínos súrlódások nélkül megegyeznek.

Némiképp őszintétlennek tűnik a palesztinok miatti ügybuzgóság, mikor a hinduk által lerombolt mecsetek kevés visszhangot kavarnak az iszlám világban, a kasmíri konfliktus csak néhány zavarosfejű „szent harcost” érdekel, s mikor a bejelentés, hogy a thai kormány egy az izraeli–palesztin határon álló falnál sokkal magasabbat szándékozik felhúzni délen, hogy a muszlimokat távoltartsa, ugyancsak reakció nélkül marad, s innentől már jogos Taheri felvetése.

S ahogyan a gyűlölet, úgy a békefolyamat is, mintha felülről irányított lenne: nem léteznek civil kezdeményezések (amelyekben nyugati társaik élvonalban járnak), a tárgyalások „kormányszinten” zajlanak, az értelmiség szerepe pedig az újságok kolumnáira redukálódik, ahol sokszor éppen az adott politikai hangulat szócsövei, mint anno az említett Mohamed Heikel, Nasszer alatt az Al-Ahram főszerkesztője. Ezzel kapcsolatban a szír Khaled al-Maaly vádolja társait egyfajta kétarcúsággal: mást mondanak otthon és mást Nyugaton.

Az arab értelmiségi olyan, mint egy zsarnok apa: bármi probléma van a családban, a felszínen a látszatot meg kell őrizni.”

A közhangulat sem feltétlenül kedvezhet sok kezdeményezésnek: az arab világban igazán sosem létezett kristálytiszta békekoncepció, avagy az éppen egyet jelentett Izrael teljes megsemmisítésével.

Slomo Avineri, a jeruzsálemi Héber Egyetem politika-professzora egy Ramin Jahanbegloo-val folytatott beszélgetésében kitér arra – mint az iráni és arab értelmiség közötti különbségre –, hogy az arabok történelme tulajdonképpen az iszlámmal kezdődött. Avineri itt jól reflektál arra a történelemszemléletre, amit maga az arab – elsősorban vallási – elit is évszázadok óta igyekszik népébe sulykolni, megfeledkezve a Mohamed előtti jemeni birodalomról, a keresztény Ghasszanida királyságról, Dilmunról, amelyek mind arra utalnak, hogy ha nem is éppen Nedzsd belsejében, de létezett egy virágzó arab kultúra és történelem a Korán előtt is, amit bizonyos körök negligálni igyekszenek. Oda vezetett ez, hogy míg a perzsák büszkék történelmi elődeikre, az arabok közül sokan gyanakvással tekintenek a mezopotámiai emlékekre, vagy éppen a piramisokra. Aki a múlt kincseihez nyúl, mint például a hatvanas években Taha Huszejn egyiptomi író, a pogánykori arab költészethez, s nem éppen a szentesített módon, azt akár a kiátkozás veszélye is fenyegeti. Ez történt Farag Foda egyiptomi újságíróval – A Beszélgetés a Szekularizációról c. könyv írójával –, akit ennek hatására szélsőséges honfitársai 1992-ben agyonlőttek. Goethe Korán-idézetei mintha már nem ugyanazok lennének, noha a radikális iszlamizmus (sic) valóban szemben áll több szekuláris diktatúrával.

A megoldás Iránból érkezhet?

Az arab értelmiség érdekes ellentétét alkotják iráni társaik, mind azok, akik hazájukból száműzettek, mind pedig az ott élők, akik közül kivétel a legtöbb ellenzéki pozíciót foglal el – ám a kép náluk sem ennyire egyértelmű.

Elmondhatjuk, hogy míg arab társaik szenvedélyesen vitatkoznak Izrael ügyéről, addig Iránban a zsidó állam kevesebb vihart kavar, a sorozatos „önkéntes” tüntetések ellenére is. Úgy tűnik, a teokrácia ellenzői nem feledték el a sah és Izrael jó viszonyát. Noha Teheránban rendezték az Ahmedinedzsád által támogatott Holokauszt-konferenciát, valószínű, hogy a Nyugat szélsőségesei több érdeklődést tanúsítottak iránta, mint az iráni értelmiség.

A huszadik századi iráni filozófusok széles ideológiai skálán mozognak; akad köztük egészen vallásos misztikus is, mint pl. Motahhari vagy éppen a fél-marxista Sariati, esetleg a reformista Kadivar vagy a liberális Szane’í ajatollah. Mindenestre az iszlám itt is szorosan összefonódik a bölcsészettudományokkal, azonban míg arab társaiknál ez az utóbbi sorvadását vonja maga után, úgy tűnik, mintha Iránban – a teokrácia ellenére – a vallás egyfajta reformja születne meg a szintézisből. Valóban, mintha a papok és az intelligencia sajátos hibridje lenne a kiút. Egyaránt hat rájuk Rúmi és Fromm, mikor a vallás állandó vizsgálatára hívják fel a figyelmet. Ha valahol, itt valósulhat meg egyedül egy „iszlám protestantizmus” – paradox módon síita környezetben –, amely előfeltétele egy Weber-i modellnek az értelmiség előrelépéséről.

Míg az arab értelmiség azonban igyekszik azonosulni a „néppel” – és emiatt, hogy megőrizze a Nyugat viszonylagos szimpátiáját, szinte skizofrén állapotba kerül, aminek konklúziója gyakran hitele elvesztése –, perzsa társaik mintha megmaradnának a maguk elitista elefántcsonttornyában, ezért ezt a réteget hatalmas sokként érte a konzervatív Ahmedinedzsád győzelme.

Sosem gondoltam volna, hogy valaki, aki ennyire nem tudja megtalálni a hangot az értelmiséggel, nyerhet” – nyilatkozta Nasszer Hadian, a Teheráni Egyetem politika tanszékének egy professzora, aki az elnök régi iskolatársa volt. Lehetséges, hogy az iráni tömegek egyfajta üzenete volt ez a „kravátik” felé („kraváti” a francia „cravate”-ból, nyakkendőből ered, az értelmiségiek és hivatalnokok gúnyneve), akik valahol a filozófia és metafizika tengerében elvesztették kapcsolatukat az egyszerű emberekkel…

Az iráni értelmiség helyzete mégsem ilyen egyértelmű: továbbra is egyensúlyoznak Nyugat és Kelet között, Keletre pedig – úgy érzik – az országuk elleni retorika löki őket: jó példa erre a Nyugaton csaknem ismeretlen Sariati, aki Marxtól és Sartre-tól egészen Fanonig jutott ideológiai kalandozásaiban, azonban hazájába visszatérve az Iszlám hőseihez nyúlt.

És itt el is jutottunk az iráni intelligencia – és általában az irániak ­– talpkövéhez, a nacionalizmushoz. Ez a nacionalista érzés fűti őket, mikor minden ellenzékiségük ellenére is hajlandóak támogatni az Ahmedinedzsád hirdette atomprogramot.

  Heller Agnes_filozofus  
  Heller Ágnes  

Heller Ágnes írja egy Ramin Jahanbegloo-val kapcsolatos cikkében: Mert ha Iránban azok az emberek ülnének a kormányrúdnál, akik most a börtönöket töltik meg, akkor nem lenne probléma az urándúsítás, s akkor nem fegyvereznék fel a Hezbollah magánhadseregét sem

Problémát nem jelentene, azonban semmiképpen nem szűnne meg. Az iráni atomprogram még a sah alatt kezdődött, méghozzá amerikai segédlettel. Shirin Ebadi, Béke Nobel-díjas iráni emberjogi aktivista szerint ez volt a „Frankenstein, amit Carterék megteremtettek, ahelyett, hogy az emberi jogokra figyeltek volna”. A program 1997-ben kezdődött újra Khatami alatt, s 2003-tól áll a hírek középpontjában, mivel a reformisták legalább igyekeztek azt összehangolni a nemzetközi megfigyelőkkel és követelményekkel. Ebadi ezért a Nyugatot, főleg Amerikát hibáztatja, amiért ellehetetlenítették Khatamiékat, így a konzervatívok már titkolják a nukleáris fejlesztéseket. Ebadi felpanaszolja továbbá Khatami segítségét az afgán háborúban, amire Bush azzal válaszolt, hogy Iránt „a gonosz tengelyének” nevezte. „Irán démonizálása”, ahogy Ebadi nevezi, nem ért el semmit, csak visszalökte az ország vezetését a csigaházába. Most a konzervatívok minden, az atomprogram ellen irányuló katonai támadást felhasználnának arra is, hogy összetörjék az éppencsak éledező reformista, liberális mozgalmakat Irán területén belül. Jól tudják, folytatja Ebadi , hogy egy esetleges támadás csak megerősítené az iráni nemzeti érzelmeket és az ő malmukra hajtaná a vizet. De még a Nobel békedíj nyertese sem támogatja, hogy Irán adja fel a programot, inkább az urándúsítás békés céljait, illetve a nemzetközi megfigyelők szükségességét emeli ki.

Ám szkeptikus a külföldi „segítséggel” szemben is:

A demokrácia kialakítása az irániak belső ügye” – véli Ebadi, aki szerint a Bush kormányt nem kéne „megtévesztenie” olyan emigráns perzsa értelmiségieknek, akiknek „nincs jelentős támogatottságuk” hazájukban.

A Nyugat tehát segítheti az Iránban maradtakat, de ne döntse el helyettük, mit akarnak. Egyértelmű üzenet ez, amit Ebadi „elvbarátai” osztanak. A térségben jól ismert iráni nacionalizmus amely – az iszlámot, mint államvallást is megelőzve – egy zászló alatt egyesíti a klérust és a szekulárisokat, nőket és férfiakat, fiatalokat és öregeket. A legtöbb iráni számára ugyanis hazája történelme nem a 636-os qádiszíyyai csatánál kezdődik, mikor a hódító arab seregek elvitték az országba az iszlámot, hanem jóval korábbra, Dáriusz és Kürosz legendás uralkodására megy vissza. Ezért is lehetséges, hogy az Ahmedinedzsád által meghirdetett atomprogram nem akad a mai napig sem jelentős ellenzőre az országban.

Ebadi pedig bízik a fiatal értelmiségi rétegben, amely majd kialakítja a maga demokráciáját.
Hazája értelmiségének véleményét tükrözi azonban akkor is, mikor Izraelről beszél: szerinte „nagy hiba” Ahmedinedzsád részéről a zsidó állammal szemben tanúsított viselkedés és Iránnak ahelyett, hogy Izraelt támadó nyilatkozatokat tenne, el kellene fogadnia létezését és a palesztin emberjogi problémákra kéne koncentrálnia.

Mind az arab, mind az iráni értelmiséget ezer szál fűzi nyugati társaikhoz, többek között az elhivatottság, és egyfajta kritikus látásmód. Az ellentmondások Kelet és Nyugat között korántsem oly nagyok, ha a cél azonosságát nézzük, ami mindkét oldalon egy békésebb, demokratikus világ kell, hogy legyen. A hagyományokat és szokásokat nem feladni kell, hanem felismerni a szintézis lehetőségét, illetve beteljesíteni az értelmiség mindenütt ugyanazon feladatát: a folyamatos párbeszédet. Még akkor is, ha úgy tűnik, az értelmiség a Goethe által hiányolt eszmecserét csak óvatosan műveli: míg jó színben szeretne feltűnni nyugati társaik előtt, nem akarja elveszteni népe bizalmát sem, illetve kormányaik jóindulatára is számít.

A weimari bölcs kérdése pedig ma is aktuális.

 

Goethe über Kunst und Literatur; Aufbau, 1953, 357.o.
http://www.benadorassociates.com/article/9792
„Al-Haqiqa Al-Gha’iba” („A hiányzó igazság”). 1986, Kairó. Dar Al-Fikr Kiadó.
Heller Ágnes: Hajtsunk fejet a “kötéltáncos” előtt! Múlt és Jövő(2006/3)

 

Címkék:2007-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael nem adja a Golán-fennsíkot

2007. július 22. Az izraeli kormányfő nem hajlandó az 1967-ben megszállt Golán-fennsíkról való kivonulás követelményét elfogadni még a béketárgyalások előtt,...

Az öreg hölgy napjai

Hámor Szilvia / 2007. július 21. "Mama, vigyázzon a lépcsővel" - kiált utána a kórház portása, csupa jóindulatból. Már megszokta,...

Close