Szombat előfizetés 2017

Az elveszett gyerekkor

Írta: Galambos Ágnes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Volt egyszer egy legendás zsidó ele­mi iskola, a Hollán Ernő és a Sziget ut­ca sarkán, az Újlipótvárosban. Ott ta­nultak azok a valahai diákok is, akik nemrégiben a világ legkülönbözőbb tá­jairól érkeztek Budapestre, rendkívüli találkozóra. Ötvennyolc éve, 1944 óta nem látták egymást. Akkor voltak tízé­vesek.

Békés korszakokban ez az időszak eltörpül a gimnáziumi, egyetemi évek­hez képest, de ennél az évfolyamnál fordítva van. Nekik idő előtt fel kellett nőniük, és nem maradt más emléke­zésre érdemes a gyerekkorukból.

Történt, hogy a Svédországban élő Tóbiás Éva az interneten keresgélt, és rábukkant egy volt osztálytársára. Majd mások is jelentkeztek a technika jóvol­tából, és meg is született az elhatáro­zás, „össze kéne jönni”. Voltak már négyen-öten, de ennek ellenére még vagy tizenöt év eltelt, amíg egy másik osz­tálytárs, a Budapesten élő Sólyom (Schvarcz) Olga hozzá nem látott a szervezéshez.

Hosszú ideig tartó e-mail-levelezés, címkutatás, telefonálás után végre itt áll húsz boldog ember, hogy egy napra visszapergesse és megállítsa az időt. Egyikük gondosan előkészített kitűző­ket osztogat, ami valljuk be, meg­könnyíti a másodszori megismerkedést az iskola előtt, majd a budai étterem­ben, ahol végre lehet mesélni. Örömöt, unokát, sikert. Bánat, betegség, halál, csak érintőlegesen, mintegy melléke­sen kerül szóba. Senki nem akar ün­neprontó lenni.

Mintha összebeszéltek volna, a rövid beszámolók megállnak a tízéves kor­nál, aztán óriási ugrással a felnőtt em­ber pályafutása és családja következik, napjainkig. Mintha 1944 és 1956 kö­zött nem történt volna semmi. Külső szemlélő számára döbbenetes élmény. Egy szó sem esik arról, ki maradt egye­dül gyerekként, ki hol bujkált, a szülők, családtagok visszajöttek-e, hogyan si­került talpra állni a holokauszt után.

Hogyan szöktek el később, akik elszök­tek, és hogyan vészelték át a nehéz idő­ket azok, akik itt maradtak. Kinek mi­lyen alkut, kompromisszumot kellett kötnie, vagy mi volt a bátorság ára. Hányszor, miként lehetett újrakezdeni, és az milyen áldozatokkal járt.

A Hollán Ernő utcai volt diákok csak egyszerűen látni akarták egymást, és társaik emlékeiben régi, gyerekkori ön­magukat. Mintha nem is telt volna el utolsó találkozásuk óta ötvennyolc év, mindenki egy kicsit a régi helyére, a ré­gi hierarchiába került. „Az osztály legokosabbja”, „az osztály szépe”, a „leg­jobb tanuló”, ha el is felejtette, hogy az volt egykoron, most eszébe juttatták.

Tóbiás Éva vegyészmérnökként dol­gozott, Svédországba második házas­sága révén költözött. Székely András is vegyészként kezdte, majd számítógé­pes szakember lett Kanadában, aztán Izraelbe költözött. „Az utóbbi tizenhá­rom évben már azt csinálom, amit min­dig is akartam, írok. Könyveket, tanul­mányokat, zsidó tárgyú, történelmi re­gényeket. “

Gábor Elli volt az első az osztályból, aki elment Magyarországról. „Nem azért, mert elszaladtam, hanem mert cionista voltam és vagyok, és Izraelben akartunk élni.” Tanulmányait már Izra­elben folytatta, ahol elismert kémikus, egyetemi tanár lett. „Az élet úgy elment mellettem, addig, míg hirtelen eszem­be jutott, hogy még nincs családom, és 16 évvel ezelőtt örökbe fogadtam egy vörös gyereket.”

A magánéletről valamiféle szemérem folytán, némi öniróniával számolnak be a volt diákok. Egyikük, Fényes István, írói-humorista nevén Dán Dalmát, szintén Izraelben él. Azt mondja „a fe­leségét csak az unokák miatt vette el.” Ő volt iskolájáról szóló megemlékezés­sel is készült, ami az Új Kelet előző na­pi számában jelent meg. Fel is olvassa művét, és mondhatni, ennél hálásabb közönséget nem is választhatott volna hozzá.

Hány mondatba lehet belesűríteni egy egész életet? Forrai (Fleichmann) János adatokat sorol: „Van két lá­nyom, két vőm, négy unokám, lassan már ötven éve tartó házasságom. Csináltam sok mindent az életben. Voltam építésztechnikus, tanár, újságíró.”

Marianna Birnbaum (László Daisy) 1956 óta Los Angelesben él, dióhéjban mesél, hogy harminchat évig ugyan­azon az egyetemen oktatott összeha­sonlító humanizmust, és itt a CEU-n, a Közép-Európai Egyetemen is tanít.

Egyetemi professzor Pop­per Péter pszichológus is, aki most utólag elmeséli, hogy „halálosan szerelmes” volt László Daisybe, és „so­kat szenvedett”. Nagy titokban beval­lotta a dolgot egy nagybátyjának, aki a család előtt elárulta. Ekkor a rabbi nagypapa, a következőt mondta a kisfi­únak: „Ha te nem tudod magadba tarta­ni a saját titkodat, mert elmeséled, ak­kor hogy várhatod el mástól, hogy az magában tartsa. Emlékezz erre sokáig.”

A Kanadában élő Jelinek Gábor megjegyzi, hogy ő viszont az összes lányt imádta az osztályban. Egyébként negyvenkét évet dolgozott egy helyen, és azt mondja, minden reggel úgy éb­redt, hogy „ma gyönyörű nap lesz.” Láng Zsuzsa szemészorvos „itt ma­radt”, ahogyan a találkozót szervező Sólyom Olga is. „Most vagyok a legelengedettebb koromban. Meg vagyok elé­gedve a sorsommal.” Gadó Pál is elé­gedett, mert sérült embereknek „Önál­ló Élet Központot” szervezett, és négy gyereke, tíz unokája van.

Valaki, bízva társaiban, arról is beszámol, hogy most már ke­reszténynek vallja magát, „Jézushívő zsidó”. Sem ezzel a kér­déssel, sem a politikával, tapin­tatból itt most senki nem akar foglalkozni. Ahogyan sokuk ma­gányosságával, özvegységével, gyerektelenségével sem. In­kább arról mesélnek, hogy ki mi szere­tett volna lenni. Dénes Judit például zongorista és csillagász, de szerkesztő lett és tanár. Kremsier Katalin, aki egy osztállyal lejjebb járt, zongorista lett, de „csak” tanár. Korányi Mária, Getrey Mária igen hamar dolgozni kényszerül­tek, csak később tanulhattak.

Nagyon boldog vagyok ettől a kis cé­dulától. Olyan régen nem voltam Guttmann” – mondja Gergely Ágnes, aki „új” nevén lett magyar íróvá. írt hu­szonnégy könyvet, fordított tízet, verse­ket, regényeket, és az egyetemen doktoranduszokkal foglalkozik. Gergely Ág­nes kívülről fújja az osztálynévsort. Mintegy ötven nevet, amit gyerekként megjegyzett, és emlékszik rá ma is. A jelenlévők kutatják a hiányzókat. Kiről mit tudnak, ki hol él, és él-e egyáltalán.

Leveleket, adogat­nak körbe, megsár­gult osztályképeket.

Egyikük próbálja megfejteni, vajon miért olyan különös ez a találkozás. Ki­csit elfullad a hang­ja, mikor azt mond­ja: „Olyan ez, mint­ha visszakerültem volna a bölcsőbe.”

Büchler Judit is valami ilyesmit pró­bál szavakba önte­ni. „Hiányzik a boldog és gondtalan gyerekkor. 1944 meghatározója volt az életemnek. Apám nem jött vissza, anyám beteges volt, az iskolát abba kellett hagynom, családfenntartónak is kellett lennem.”

A Kanadában élő Sonnenfeld Vera jogi egyetemet végzett itthon, majd 1956-ban kivándorolt. Torontóban in­gatlanközvetítéssel foglalkozik.

Rájöttem, hogy az elemi iskolai négy év mindannyiunknak a legboldogabb korszaka volt. Amikor még gyerekként, békében éltünk, még megvolt a csalá­dunk. Utána elvették tőlünk. Talán ezért volt annyira fontos nekem, hogy eljöjjek. Nagyon féltem, de olyan kelle­mesen vagyok meglepve, nem változta­tok sokat – tényleg.”

Galambos Ágnes

Címkék:2002-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Minden részletében magunkra ismerünk” – Gondolatok a nőiségről és a gyermeki látásmódról – az Ajvé című regény kapcsán

Esztertáska Van-e női irodalom? Május végén kerekasztal beszélgetésen cseréltünk eszmét a „Mi a női iroda­lom?' kérdésköréről. Témánkkal a Zsidó Múzeum...

Egy jó író tud női és férfi hangon is írni

„Egy jó író tud női és férfi hangon is írni” Lugosi Viktória írónővel beszélget Sándor Mónika az Ajvé című, sikeres...

Close