Szombat előfizetés 2017

Apám, kézen fogva Szálasival II. rész

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Pünkösti Árpád / 2007. június 1939-ben a nyilas párt apám nélkül is a második legnagyobb parlamenti párt lett. A kormány revíziós sikerei miatt népszerűségük rohamosan csökkent. Tervet dolgoztak ki a hatalom átvételére, de Berlinnek még Magyarország 1944. márciusi megszállása után sem kellettek. Horthy október 16-ai sikertelen kiugrási kísérlete után viszont már hagyták, hogy puccsal hatalomra kerüljön a Szálasi-féle „Nemzeti Összefogás Kormány”. Gyötrelmes pünkösdi királyságuk fél évig tartott.

  Pünkösti Mihály  
  A szerző édesapja Pünkösti Mihály hadapród  

Apámat, Miskolc és Borsod új főispánját 1944. október 28-án, szombaton iktatták be élete legmagasabb tisztségébe. 38 éves volt, előtte állt még 48 esztendő. A Magyar Élet tudósítása szerint – amit apám gondosan kivágva végighurcolt a világon – a zsidókérdésről a következőképp nyilatkozott: „Az eddig hozott zsidótörvény csak a zsidóknak biztosította jogaikat, de nem a kívánt eredményeket hozta meg.” A zsidók jogai akkortájt Magyarországon leginkább a lágerbe utazásra, az elgázosításra és az elégetésre vagy a Dunába lövésükre korlátozódtak.

Apám főispánsága mindössze öt hétig tartott, mivel Miskolc 1944. december 3-án felszabadult „alóla” is. A Borsod vármegye főispánja feliratú, koronás címeres bélyegzőjének egy levélpapírról letépett domború lenyomatát élete végéig őrizgette Brazíliában.

Találkozásunkra ajándékba Horváth István belügyminiszter igazolását vittem apámnak. „Pünkösti Mihály (Zajzon, 1906) a Belügyminisztérium nyilvántartásaiban nem szerepel. Háborús bűntett miatt eljárás nem folyt ellene. Tiltó névjegyzéken nem szerepel. Mindezek alapján hazatelepülésének jogi akadálya nincs.” Meglepetésemre nem örült a levélnek. Sértette volna, hogy a kommunizmus vad ellenségének a fejére nem tartanak igényt? Talán meg is ijedt, hogy 82 évesen mégis hazatelepülhetne, és tudta, hogy milyen csekély ennek az esélye.

Apám, öt öcsétől eltérően nagyon jó nevetésű, gamenes, csibészes öregúr volt, de rossz, dagadt lába miatt is igen fáradékony, és csetlik-botlik a lépcsőkön. Szörnyű lábszárfekélyének csak átmenetileg használ a magyar Prednisolon kenőcs, ettől néhány napra felhagy a büdös levedzéssel. Találkozásunk, és vagy tíz-tizenöt órás magnós beszélgetésünk ellenére még háború végi menekülésükben is sok az ismeretlen, elvarratlan szál.

Először a legkisebbik Pünkösti fiú, a Brassóban taxizásból élő András bátyám és a terhes felesége indult el Nyugatra. Annus néném valamiért megállt Zilahon, apám pedig elhelyezte az öccsét Szelecky Zita színésznő hungarista férjének budapesti autójavító műhelyébe. Legkésőbb 1944 decemberében el kellett hagyniuk a fővárost, hiszen ekkor már a kormány is Kőszegre menekült és bezárult Budapest körül az ostromgyűrű.

– Öten voltunk a főispáni kocsiban – mondta apám Brazíliában. – Mi hárman, mert akkor még élt Zsuzsi lányunk, aki 1944-ben született, és kilenc hónapos korában halt meg. (Az első kislányt Rózsának hívták – a harmadik lett Zsuzsi –, és ha jól számolom, Rózsát 1945 májusában vesztették el – a felnőtt gyerek). A menekülő truppban a negyedik volt András öcsém, az ötödik a feleségemnek, Klárinak az anyja. Az apja – aki körülbelül 65 éves lehetett –, meg két fiú testvére bevonult a hungarista légióba. Később egyházi hirdetések útján tudtuk meg, hogy ők Belgiumba kerültek.

Családi legendáriumunkban ez a menekülés „bearanyozódott”. Ugyanis a főispán úr semmi kivetnivalót nem talált sem a lágerekbe hurcolásban, sem a zsidók vagyonának elkobzásában, viszont közvagyonként felügyelt egy rakás így szerzett kincset. Valahol Ausztriában András bátyám ráébredt, hogy a háború elveszett, és állítólag azt mondta apámnak:

– Te Miska, én nem megyek tovább. Nincs értelme. Búcsúzóul hadd töltsem meg az aktatáskám a vagonból. Az arannyal könnyebb lenne hazajutni, Brassóban meg vehetnék belőle egy autót, és a saját kocsimmal taxizhatnék.

Apám hallani sem akart erről, hiszen ez az ékszer nem az övék!
A másik változat szerint apám sógora, Zoli bácsi mondta:
– Miska, fogjunk ebből egy tarisznyával és lépjünk le!

Hol, hogyan, mikor? Állítólag apám figyelmeztette a sógorát: lelövi, ha hozzányúl az aranyhoz! Aztán évek múltán mintha mégis azt írta volna: „Neked volt igazad, Zoli sógor!”

Ez már végképp mese, sem apám fenyegetőzését, sem az önkritikáját nem hiszem, sem azt, hogy sajnálta az elmulasztott lopást. Ennek az egyetlen fabulának a magvára rákérdeztem Brazíliában:

– Menekülés közben vagonnyi ékszer volt rád bízva. Miért nem engedted, hogy András öcséd megtöltse a táskáját belőle?

– Az önéletírásodban is említett ékszereket Losoncon adta át a polgármester nekem azzal, hogy helyezem el az aranyvonaton, ahol a korona is utazott. Ez nem egy vagon, hanem egy lakattal lezárt zsírosbödön volt, és a kulcsa sem volt nálam (?). Egész úton kerestem az aranyvonatot, végül egy kis ausztriai állomáson értem utol, és adtam át a bödönt. Bandit a felesége hívta. Hiába könyörögtem neki, hogy maradjon, azt mondta: „Ne haragudj, Miska bátyám, ha felkötnek, felkötnek, de találkozni akarok a feleségemmel.” Bandi olyan kapacitás volt autószerelésben, hogy szenzációs karriert csinált volna Nyugaton.

Ehelyett hazatértek Brassóba és alkalmanként megjegyezte: – Hülye voltam, hogy hazajöttünk!

– A bödönben zsidó ékszerek voltak? – kérdeztem tovább apámat.
– Lehet, hogy elkobozott kommunista és zsidó ékszerek.

– A pár száz kommunista illegalitásban volt, ha le is tartóztattak közülük jó néhányat, ékszereik – vagy a pártvagyon – elkobozásáról nem hallottam, nem is volt rá törvény, mint a zsidóvagyonra!

– Ha te tudnád, hány kommunista per volt és hányat védtem ügyvédbojtárként Nyírbátorban!

– Az illegális kommunistákból jutott volna Nyírbátorba is? És merészeltek pereskedni?

– Szerintem Nyírbátorban volt pár száz! Kommunistának mondták őket, de kikérték maguknak, és pert indítottak. Több esetben rájuk bizonyult, hogy kommunisták, és az illetők nem nyerték vissza a becsületüket. Írástudatlan parasztok is jöttek, hogy őket kommunistának mondják, amit Horthy idején mindenki tagadott.

Nyírbátori kommunista perek! – különös, mint a májszósz. Hogyan lehet valakire rábizonyítani, hogy kommunista vagy kereszténydemokrata, ha tagadja? A tettenérés sem fordulhatott elő, Nyírbátor kicsi volt ahhoz, hogy mondjuk röpcédulázzanak.

– Ott volt egy bödön arany, és a végképp elveszett háború…

– A Kárpátok elvesztek, de Budapest nem! Budapest az egyetlen fővárosa a világnak, amelyik hatvan napig ellenállt az orosznak: Budapest a Hős Kitartás Városa! Ez a magyar nép történetében óriási jelentőségű dolog. Ennek is szerepe volt abban, hogy a Hitler utáni első kormány fizette a nyugdíjat a hivatásos magyar katonáknak, akik harcoltak Oroszország ellen. Ellenálltunk hatvan napig! Hősök voltak a Szálasi-katonák, pedig egyenruhájuk sem volt.

  A Pünkösti Család  
  A Pünkösti család  

Apám fordítva volt bedugva a konnektorba. Szálasiék „nyílt várossá” akarták nyilvánítani Budapestet, hogy megkíméljék az ostromtól, Hitler azonban „erődnek” minősítette, és elfogadtatta Szálasival is, hogy Budapestet háztól-házig fogják védeni. Valóban voltak hős magyar harcosok, de igazi „Szálasi-katona” – mint apám apósa és sógorai – kevés akadt. A fővárosban négy német és három magyar hadosztály rekedt. A német és magyar vezetők féltek, hogy a „nagyvárosi csőcselék” itt is felkelést indít, mint Varsóban. Az ostrom alatt a két nációbeli katonaság legfőbb élelmiszertartaléka a hadsereg huszonötezerre becsült lóállománya volt. A kórházakban a sebesülteket a halottakról leszedett kötésekkel látták el. A fővárosi épületek több mint tizede használhatatlanná vált, elpusztult, a közművek nem működtek. Az ötvenkét napon át tartó hosszú és kegyetlen ostromot a korabeli jelentések „második Sztálingrád”-ként emlegették; Bécs hat nap, Berlin két hét alatt esett el. A magyar történelemben Budapest ostroma valóban „óriási jelentőségű”.

Az apám által önéletírásnak nevezett „Meghúzom magam” című szociográfiámban (1988-ban) azt írtam: „Miután a két testvér ekként elvált egymástól, apámékat valahol München táján német elvbarátai kirakták a kocsijukból az árokpartra. Pici gyerek? Terhes asszony? Nyilas zászló? Semmi nem hatotta meg ezeket a rekvirálókat sem. Bizonyára sokan arra gondolnak: azt kapták, amit, érdemeltek. De legfeljebb apám maga »érdemelte« ki ezt a bánásmódot, egyébként ő erre a kalandra engem is magával akart vinni…”

– Ki vette el a kocsidat, és hogyan? – kérdésre apám helyreigazította a túldramatizált szöveget.

– Egy német százados kölcsönkérte egy fél órára, hogy bemegy vele a parancsnokságára és soha többé nem jött vissza. Azért küldtem a sofőrömet is, hogy visszakapjam a kocsit. De becsapott, talán tíz perc múlva kilökte a sofőrt, úgy menekült tovább. Miután éjfélig nem jött vissza, mit tehettem? A véletlen segített. Egy Dobos nevű budapesti teherkocsis – Bandi öcsém ismerőse – felvett bennünket.

A teherautózás lett az egyik oka Rózsa húgom halálának. Apám azt írta, hogy a gyerekecske „nem bírta a menekülés viszontagságait, tüdőgyulladást kapott, ráment a kis élete”, így ő az ausztriai Bad Hallban nyugszik.

Apám Európa közepén, Németországban nem érezte jól magát. Egy rokonnak azt írta: „Elképzelni se tudjátok, hogy menekültem meg Rákosi pribékjeinek a karmai közül egyik katonai zónából a másikba menekülve Németországban, míg végül kijutottam Ausztráliába.” Ez csak akkor hihető, ha kérkedett a nézeteivel, a „rangjával”. Ha valóban annyira hajkurászták volna, akkor kikérik a szövetséges hatalmaktól, ahogy Szálasit, Imrédyt, stb. kikérték. De kisvad volt ő ehhez. Ötheti főispánkodás alatt oly sok gonoszságra akkor sem futotta volna, ha más bölcsőben ringatják. A belügyminiszteri igazolás szerint sem folyt ellene soha semmilyen eljárás. Ennek ellenére, az ő helyében én sem igen maradtam volna Európában. Persze, ez az „én az ő helyében” képtelenség.

– Angol nyelvterületre kívántam menni, mert én már gimnazista koromban tanultam angolul. Két évig voltunk Németországban, és én ott is az angolt tanultam, nem a németet. Azt beszéltem, de nyelvkönyvet csak angolt vettem a kezembe. Angliába nem mehettünk – a kvóta betelt –, Amerikába sem, mert féltem a New – York-i zsidóságtól. Ott van az a kétmillió (sic!) zsidó, akit állítólag megöltek. A háború alatt egész Európában nem volt kétmillió zsidó! Ha ötven százalékot megöltek, az sem több egy milliónál; a többi New – Yorkban van… Végül elmentünk Ausztráliába.
Az elpusztított, elégetett zsidóknak persze nem volt mindegy, hogy közülük hatmillió vagy egymillió jutott az ismert sorsra. De nem értem, hogy apámat – a Szittyakürtös magyarokat – miért nyugtatta meg, hogy eszméikkel vagy akár tevőlegesen is „csupán” egymillió ember megöléséhez járultak hozzá? Ennyi még belefér? Vagy legyek elnéző, mert legalább nem tagadta a holokausztot, hiszen egymilliót „bevallott”?

Én évtizedeken át nem tudtam – valószínű, nem is akartam tudni! –, hogy környezetemben ki a zsidó. De a hetvenes-nyolcvanas években előkerült a téma. Magyarországon ekkor kezdték „suttogni”, hogy ez vagy az zsidó. Egyre több barátom is szükségesnek érezte, hogy tudtomra adja valamiképpen, hogy ő „az”. Mostanság pedig már bizonyos lapok és körök kurziválva közlik ezt ismert nevekről. Nem zsidóznak, dehogy, csak kurziválnak. Aztán a Parlament előtti 2006-os nagy tüntetésen már villanyoszlopra akartak húzni nem is egyet.

Engem barátaimmal, zsidó barátaimmal is már egy életre összebilincselnek érzelmeink, emlékeink. Nekik is számadással tartozom magamról, talán apámról is. Hajtott ez is, hogy akár tíz határon át is elérjem, hogy találkozzak vele. Ők nagyot futottak a felszabadító szovjet csapatok elől Németországon, talán Dánián vagy Hollandián és Ausztrálián át egészen Brazíliáig. Nekem már nem kellett ilyen kacskaringósan menni, mégis sokkal hosszabb idő alatt értem el Brazíliába, mint ők. Mikor végre megérkeztem, az igazán fontos kérdések többségét nem tettem fel. Nem készültem fel rá.

– Meddig hittél a németek győzelmében?

– 1944 karácsonyáig, amikor az oroszok Románián keresztül Pest ellen vonultak. Szálasi miatt maradtam a mozgalomban, nem lett volna erkölcsös hátat fordítani neki, hisz barátom is volt. Nemcsak főispán voltam, hanem a két vármegye hadműveleti biztosa is: én a tartalékos hadbíró főhadnagy, aki nem is teljesített frontszolgálatot.

– De uralomra kerülésetek idején, 1944 októberében még úgy gondoltad, hogy a háború folytatása nemzetmentés?

– Az volt, mert az oláhok még nem ugrottak ki!

– Ők már augusztus 23-án kiléptek a háborúból.

– Tényleg! Magyarország erődítéseket épített a Kárpátok csúcsán az oroszok ellen, ami a kiugrásukkal hasznavehetetlenné vált. Ott meg tudtuk volna menteni az országot, ha ott jönnek, és nem Románián, a Tömösi-szoroson keresztül. Az oláhok kiugrása juttatott bennünket az oroszok markába! Olyan erődítések voltak, mint a francia Maginot-vonal.

– Az sem vált be, Belgiumon keresztül megkerülték. Nem beszélve arról, hogy 1944-ben már nem létezett szétbombázhatatlan védelmi állás!
– Ha Eisenhower nem bratyizik az oroszokkal, más lett volna a helyzet!

– Eisenhower 1955-ben „bratyizott” velük. A háború alatt Roosevelt volt az elnök, 1945-től pedig Truman – hoztam zavarba a 83 éves embert. Gyorsan másra tereltem hát a szót: – Mikor találkoztál utoljára Szálasival?

– Árulás folytán őt Salzburgban letartóztatták, ahol én meglátogattam. A titkárnője könyörgött, hogy Pünkösti testvér, az istenért, menjen innen, hisz ebben az egyenruhában elviszik magát is. Ő azt mondta nekem, hogy Magyarországról jöttek Szálasiért.

– Az amerikaiak tartóztatták le, de mindegy – legyintettem. Miért gondolta azt apám, hogy egy ellenséges ország vezetőjének a letartóztatásához árulás kell?

Szálasi a „nemzetvezetői törzsszálláson”, a Salzburg közeli Mattsee községben került amerikai fogságba május 6-án, és csak október 3-án szállították Budapestre. Vagyis itt szinte semmi sem stimmel. Apám egyik levele szerint: „1945. március 27-én értünk Ausztria földjére” – Szálasi két nappal később. Valószínű tehát, hogy az ugyancsak fellegjáró „Pünkösti testvér” megfordult körülötte az utolsó hazai napokon is a „Gyepű II”-őn (Kőszegen), eszébe sem volt hátat fordítani neki.

– Mikor vetted le az egyenruhát? – kérdeztem tőle.
– 1945. május 8-án elástam egy hegyoldalba egy faládában, amiben addig edényeket tartottunk. A ruha egyik zsebében hagytam a kinevezési okmányomat.

Egy magyar úr! – legalább a ruha vigye tovább a rangot, még ha a föld alatt is.

Ebből kiderül, hogy közvetlenül a háború végnapja, május hatodika és nyolcadika között kereshette fel Szálasit, aki – óh, be furcsa hitleri egybecsengés – nagyjából egy héttel korábban vette feleségül Lutz Gizella tisztviselőnőt, akivel 1927 óta jegyben járt. Ha a letartóztatott nemzetvezetőnek tényleg megvolt még a titkárnője, akkor – kezdetben? – csak házi őrizetben lehetett. Az tudható volt, hogy a magyarok előbb-utóbb jelentkeztek Szálasiért. Ez öt hónap múlva be is következett. Az apámnak mondott titkárnői figyelmeztetés szerint a hölgy hallhatta főnöke látnoki mondatait. Amikor ugyanis a hívei kérték Szálasit, hogy meneküljön, különben kivégzik, ő állítólag azt mondta: „Tudom! Ha az amerikaiak tudnák, mit tesznek, el sem fognának. De mivel nem tudják, elfognak. Ha tudnák, mit tesznek, nem adnának ki. De mivel nem tudják, kiadnak. Otthon, ha tudnák, mit tesznek, nem bántanának. De mert nincs eszük, fel fognak akasztani.”

Megtörtént. Setesután, de tudatosan. Egyébként, ha Szálasi Ferenc fél évvel korábban csak ezredennyire lett volna előrelátó, nem vállalja el a nemzetvezetést… De képtelenséget ne várjunk tőle sem, hiszen ez volt minden vágya. Ennyit a szemellenzős látnokságáról.

Címkék:2007-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Menekülő palesztinokat enged át a Gázai övezetből Izrael

2007. június 20. Az izraeli védelmi miniszter elrendelte a hadseregnek, hogy beengedjen az országba olyan palesztinokat, akik a szélsőséges Hamász...

A világvége 2060-ban lesz – Newton szerint

2007. június 20. Sir Isaac Newton, a gravitáció felfedezője a tizennyolcadik század elején azt írta, hogy 2060-ban, vagy ezt követően...

Close