Szombat előfizetés 2017

Alan Dowty: Izrael első ötven éve

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Alan Dowty: Izrael első ötven éve

Demokrácia és zsidóság

Lehet-e egy állam egyszerre zsidó és demokratikus? Ha a zsidóságot vallási vagy faji fogalomként értelmezzük, akkor ez komoly kérdéseket vet fel. Még akkor is, ha a nemzeti vagy etnikai identitásként definiáljuk, mint más domináns etnikai jelleggel bíró nemzetállamokban, Izrael esetében a demokráciát fenyegető kihívások mind a mai napig különösen súlyosak. Vegyük figyelembe hogy igen alacsony volt azon bevándorlók aránya, akik komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező országokból jöttek Palesztinába (vagy Izraelbe); a legtöbb bevándorló menekültként érkezett, a bizonytalanság érzésével; az újonnan jöttek pedig mindenekelőtt az állandó háborús helyzetet, az emiatt szükséges általános mozgósítást és a folyamatos katonai készültséget tapasztalhatták meg. Az országot megosztották a zsidók és arabok közötti, valamint a zsidó közösségen belül jelentkező ellentétek, szakadások is. A védelmi költségek és a bevándorlók hatalmas tömegei roppant súllyal nehezedtek a gazdaságra.

Mindezt figyelembe véve valóban az izraeli politika fő rejtvénye, hogy az állam miként tudta a stabil demokratikus rendszert fenntartani. A válasz részben az állam zsidóságában található, amelynek folyamatossága – Herzl hagyományokkal

szakító víziói ellenére is – magyarázatot ad e demokrácia erejére és gyengeségeire is.

A zsidó történelem, különösen a XIX. századi Kelet-Európában, azt is jelentette, hogy a zsidókba igen mélyen bevésődtek bizonyos politikai tapasztalatok. Ennek fő elemei a következők voltak: közösség és egyén küzdelme a túlélésért ellenséges környezetben; önigazgatás egy jól szervezett, jogi, bírói és törvényhozói intézményrendszer segítségével; kidolgozott mechanizmusok a közösségi vezetők megválasztására; a közösségi

teendők széles körének ellátása külső támogatás nélkül; végül: szakadás a hatalom formális struktúrája és a valódi hatalmi viszonyai között.

Ezek a – modern mérce szerint ugyan nem demokratikus – szokások szolgáltak alapul a demokratikus intézményrendszer megteremtéséhez. Ezek tartalmazták a döntésben való részvétel módozatait, melyekben tükröződött a közösségi tagság alapvetően önkéntes jellege; és tartalmaztak azokat az alapvető törvényeket, melyek szavatolták a legfontosabb emberi jogokat. A zsidó politikai gyakorlatban ugyanakkor számottevő hiányosságok is voltak, amelyek a demokratikus kibontakozás lehetőségét gyengítették. Egyik a titkolózás, a külvilágtól való elzárkózás ősi szokása. A másik a legitim közhatalom iránti polgári tisztelet hiánya; a célszerűség, a rövidtávú gyakorlati haszon elvárása a törvényektől; valamint a vitázó, néha egyenesen engedetlen politikai stílus. Ám a zsidó politika legszembeötlőbb gyengesége az volt, hogy erős közösségi szellemben gyökerezvén nemigen adott iránymutatást: miként intetgrálják azokat, akik nem voltak tagjai az adott kisebb közösségnek.

A zsidó állam építése

A cionista mozgalomban nem volt semmiféle adminisztratív erővel bíró központi hatalom. Az első, kis csoportokban érkező cionista telepesek Palesztinában ellenséges környezetben, az arab lakosság közepette próbáltak meg egy új társadalmat felépíteni, és csak egymásra számíthattak Ez óhatatlanul a pionír közösségek közti különbségek elfogadását jelentette, minthogy ez a kompromisszum volt az a közös keret, amelyben életben maradhattak. Ez a tény, amely csak erősítette a létező politikai szokásokat, jóval nagyobb mértékben járult hozzá a cionista mozgalom demokratizálásához, mint Herzlnek a zsidó államról alkotott víziói. A mozgalom tűrőképessége a különféle, ellentétes világnézetekkel szemben meglepően nagy volt; a cionisták képesek voltak befogadni olyan szembenálló eszméket, amelyek a legtöbb mozgalmat szétszakították volna: szocialista és nem szocialista, tradicionális és forradalmi, vallásos és szekularizált, politikai és kulturális irányzatokat. A hatalommegosztást, mely mindezt lehetővé tette, jól példázza a vallásos cionista pártok szerepe. Az 1930-as évek elején a baloldali cionista vezetők, akik cionizmusukat a szekuláris szocialista elvekkel egyesítették, és meghatározó szerepük volt a palesztinai zsidó közösségekben, jól körülhatárolt megállapodást kötöttek a vallásos cionistákkal a munkahelyek és egyéb javak arányos elosztásáról. Utóbbiak – akik kisebbségben voltak – a cionizmus és a vallási törvények összekapcsolását szorgalmazták. Ezzel megkezdődött a munkáspárti cionizmus és a vallásos cionisták 40 éves partnersége.

A II. világháborút követően, a heves összeütközésekbe torkolló belső megosztottság ellenére, a zsidók Palesztinában képesek voltak fenntartani az önvédelmet és a szervezettséget – ami rendkívüli teljesítmény egy mindenfajta formális hatalmi eszközt nélkülöző közösség esetében. Ez a közösség kivetette és beszedte az adókat, megszervezte a hadsereget, képviselte érdekeit a nemzetközi politikában, felügyelte a jóléti és oktatási teendőket, és végrehajtotta gazdasági és szociális programját – mindezt önkéntes alapon. A társadalom összefogásának ereje az 1948-as függetlenségi háborúban mutatkozott meg, amely Izrael Állam önállóságához vezetett.

1948-ban, csaknem 2000 év után először, a zsidók saját szuverén államukban politizálhattak. Az államiság első két évtizedében, hozzávetőleg a Hatnapos háborúig, megszilárdultak az izraeli politikai élet keretei, magas szintet ért el a belső stabilitás, és megszülettek a kormányzat legitimitásának és hatékony irányítóképességének alapjai. A folyamatosság fenntartásának egyik fontos tényezője volt a

David Ben-Gurion nevéhez fűződő hatékony vezetés. Ben-Gurion az 1930-as évek elejétől 1963-as lemondásáig a politika meghatározó alakja volt.

Ben-Gurion gondolkodásának egyik központi eleme a “mamlachtiut“-koncepció. Ennek az általa alkotott szónak az értelmét leginkább a “közösségi felelősség érzése” vagy “polgári gondolkodás” kifejezések tükrözik vissza. Ben-Gurion úgy vélte, a zsidó történelem az államiság szempontjából kedvezőtlen szabályokat teremtett, amely ellentmodásra ő az új állam mindenkit egyformán kötelező jellegében, szuverenitásában és függetlenségében látta a megoldást. Mindez szerinte nem önmagában vett cél volt, hanem csupán eszköz arra, hogy a zsidók újra “normális” nép legyenek a nemzetek családjában.

A mamlachtiut-terv első részeként Ben-Gurion a zsidó közösség minden részét a kormányzati hatalom alá vonta – gyorsan és csekély kényszer alkalmazásával. Ez egyben azt is jelentette, hogy számottevő engedményeket tett az ultra-ortodox közösségnek, amely a cionista intézményekkel szemben mindig megtartotta a három lépés távolságot. Második feladatként visszaszorította a közélet torzsalkodó, sz

ektás jellegét az ország zsidó felében. Amennyire pedig lehetséges volt, ideológiailag semleges, polgári alapra helyezte a közszolgálati szférát, így például az oktatást. Ám a központosító hatalom sikerének kulcsa az a mód volt, ahogy Ben-Gurion összeegyeztette a parlamentáris modellt az oligarchikus pártok létével és a koalíciós politikával, hogy kormányának erős végrehajtói hatalma legyen. Miután soha nem volt olyan párt, amely többséget szerzett volna a választásokon, az intézmények ellenőrzését egy működőképes többségi koalíció összeállításával és a kollektív felelősség elvének bevezetésével sikerült fenntartani. Ez azt jelentette, hogy a minisztereket kötik a kabinet határozatai és ha egy párt nem hajlandó a többségi döntést elfogadni, akkor el kell hagynia a koalíciót. Ben-Gurion sikerét, a hatékony kormányzati apparátus kiépítését számos kritika érte. Kifogásolták, hogy túl nagy mértékű az államhatalom koncentrációja, hogy a törvényhozó hatalom, a Kneszet a kormány befolyása alatt áll.

Noha Ben-Gurion munkája a végrehajtói hatalom megteremtésében igen eredményes volt, félrevezető lenne csupán az izraeli intézményrendszer szerkezetére és erejére koncentrálni. Rengeteg politikai döntés, csakúgy mint korábban, alkufolyamat eredménye volt. Nem csak a kormány szakminiszterei, hanem az épp oly jelentős párhuzamos politikai testületek is szerepet vállaltak például a politikailag releváns kérdések meghatározásában, a viták ellenőrzésében és a határozatok megfogalmazásában.

Ekképp, hiába törekedtek “polgári gondolkodás”-ra, a zsidó politikai hagyomány számos elemét nem sikerült megváltoztatni. Az új gyakorlat létrehozta a kormányzati hatalom bizonyos koherenciáját, a rendszert pedig, ha ideiglenesen is, a nagyobb centralizáció és a feltétlen többségi hatalom elfogadása felé taszította. Létrejött egy működő parlamenti rendszer, habár a végrehajtói hatalom dominanciájával, a hatalmi ágak elkülönülése nélkül, valamint a parlament szuverenitását korlátozó írott alkotmány vagy más jogszabály nélkül. A hagyományos zsidó politika számos eleme még mindig fellelhető az új állami politikában: az arányos képviselet, a kölcsönös vétó (amely kizárja, hogy a többségi csoport keresztülgázoljon a többieken) és a többpárt-rendszer mind a múlt gyakorlatát tükrözi.


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-05

1998. áprilisi szám

Lapzárta után - Hamis számlák a hitközségen Konrád György: Aforizmák a zsidók tartósságáról "Magyarországhoz tartozom, ez az én kultúrám..." -...

“Képmutató farizeusok”

A "képmutatás" a rabbinikus forrásokban A farizeus szó a héber parus (t. sz. perusim) szóból származik, jelentése kb. "elkülönült". A rabbinikus iratokban sok...

Close