Szombat előfizetés 2017

Ábrahám Rigában

Írta: VÁRI GYÖRGY - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

VÁRI GYÖRGY

Ábrahám Rigában

Stockholmnak, a városnak, ahol majd egy évig laktam, egyik jó tulaj­donsága, hogy olcsón át lehet innen hajózni Helsinkibe és a balti kisállamok fővárosaiba, Tallinnba és Rigába, hála a skandináv alkoholturizmus­nak.* Én is így utaztam, a Balti­-tengeren, egy alkoholhajón, a tél közepén, Stockholmból Ri­gába egy éjjel. Körülöttem csak a sötét ég és a sötét tenger, a csillagok csak arra jók, hogy láthatóvá tegyék a sötét, néma végtelen­séget, hogy fényükben szemlélhetővé váljék a végtelen univerzum ásító unal­ma. A fenséges, lenyűgöző, isteni közöny. A szél folyvást megújul, a tenger hintáztatja az elrepedő jégtáblákat, csak az egyest, csak az embert nem ismeri a végtelen nyugodt, önismétlő némasága. Próbálják ki, van-e erősebb, tisztább, szebb, riasztóbb magány, mint két is­meretlen part között (elvégre mi közöm a távolodó Svédországhoz) a jégtáblás tengeren úszni a benti részegek halkuló morajának előterében. Gershom Scholemet olvasom, azt írja, hogy a kabbala visszalép a mítoszhoz, amelyből a ki­nyilatkoztatás vezetett ki, Isten szava, amely rést ütött az univerzum közönyös csendjén. Ezt érteni vélem. A természet olyan nagy, közönyös és legyőzhetet­len, olyan látványosan nem hatja át a szó, olyan végérvényesen néma, hogy érteni vélem, miért futott el a kabbala, vissza az ismerős anyaölbe a monoteista lázadástól. Hosszan ülök, bámulva a behajtott könyv fedlapját, átfagyva kóválygok vissza a szobámba. Pár óra múlva, igen, így, a nap első sugaraiban feltűnik Riga kikötője, itt már Fülig Jimmy gondtalanságával szállók le, hi­szen itt sincs, ahogy máshol se, a földön semmi dolgom. Két, pár hónapja meg­ismert barátommal jöttem, péntek haj­nal van. Mindketten betért zsidók, egyetlen rokonuk sem volt az, a neofi­ták buzgóságának tartom, származási fölényem teljes tudatában, hogy rögtön a zsinagógát kezdik keresni, pár óra múlva bejön a sábesz. Elmegyünk egy nagy épülethez a térkép nyomán, ez a hitközség. Riga amúgy, ezt látni az ut­cán, csodálatos kisváros, a posztszocia­lista szakadtság és a nyugat furcsa, sajá­tos keveréke. A jól megfigyelhető düh az orosz kisebbséggel és anyaországá­val szemben (az oroszok épp itt, a fővá­rosban amúgy vékony többségben van­nak, legalábbis a várost bemutató pros­pektus szerint) újfent csak e kettő, a „bi­rodalmi múlt” és a nyugatos öntudat viszolyogtató keveréke. A hitközség épü­lete be van zárva, nincs senki, csak a biztonsági őr, azt mondja, pár sarokra megtaláljuk a zsinagógát, ott talán vannak. A templomszolga – 80 felé jár – Bruhim ha báim-mal (áldottak az ér­kezők) köszönt minket, majd jiddisül folytatja. Később elmagyarázza cseh származású, neofita barátaimnak oro­szul, hogy látta, hogy külföldiek va­gyunk, ő pedig az oroszon kívül csak jiddisül beszél. És nyilván azt gondolta, hogy éppen most szaladtunk át a Meá Seárimból, esetleg valamelyik elmúlt évszázadból – gondolom magamban. Hányán lesznek a szertartáson? – ér­deklődünk, azt válaszolja, hogy bizony­talan a minjen, pedig ez Lettország egyetlen működő zsinagógája. Aztán vigasztalólag hozzáte­szi, hogy szombat reg­gel van úgy, hogy akár százan, vagy annál is többen vannak. Pont fordítva, mint itthon, ahol nem szívesen ke­lünk fel egy reggel kezdődő, hosszú szer­tartás miatt (természete­sen Stockholmban is a szombati sáchriszra, reggeli istentiszteletre mennek le az emberek inkább, legalábbis a két or­todox zsinagógába). A bácsi azt java­solja, hogy addig is menjünk el a „na­gyon szép” zsidó múzeumba, járjuk be mindazt, ami a zsidó Riga emlékét őrzi.

A belépéskor a „Jiddische Mame” taktusai fogadnak, ez mindig zavarba hoz, szentimentális giccs, körülbelül sejthető is, mi várható egy ilyen zené­vel aláfestett tárlattól, ugyanakkor a nagymamámat juttatja eszembe, aki, úgy sejtem, ezen a dalon keresztül a saját elgázosított édesanyját gyászol­ta. Ahogy ez a múzeum is. Narratívája eltűnéstörténet, nem múzeum, hanem temető. Ahogy bemész, elkap az érzés, hogy az egész város, egész Eu­rópa zsidó temető. Kezdetben volt az apokalipszis. így indulnak mifelénk, Kelet-Közép-Európában a zsidó csa­ládtörténetek. A szakadás eltüntette, a múlt feneketlen mélyébe, sőt a távoli mesék, történelem előtti mítoszok Éj­birodalmába száműzte a Soá előtti, a másik világ lakóit, saját dédszüleinket, a fakuló, csodák-csodájára meg­maradt fényképek, a képeskönyvek és a képeskönyvszerű musicalek világá­ba. Olyan, mintha mind-mind, együtt az összes nemzedék, az örök és végte­len Anatevkában, a táncolós-énekelős-klezmeres chászid édenkertben laktak volna. Valódi múltjuk – talán a történelembe visszalépő cionistáké ki­vételével – eltűnik a színes képek mö­gött. Amikor arról beszélünk, hogy a zsidó élet nem a holokauszttal kezdődött, elsősorban az ő táncukat látjuk magunk előtt, az ő pajeszukat látjuk repkedni a forgásban, a szélben. A messzeséget, amely úgy ismerős, mint a görög mitológia vagy a Biblia történetei. „Lemezen nyoma szónak, ütemnek, nevetésnek, sír, láncol, Té­ged hív, Uram, a Te halott néped” – írja Székely Magda.

A történet, a lett zsidóság itt elbeszélt története az első világháború végén in­dul, amikor a lett zsidók együtt küzdöt­tek a szabadságért az oroszok ellen a nem zsidó lett hazafiakkal. Ez az ő 1848-as történetük. A legmagasabb rangú, leghősiesebb katonák képe, ki­tüntetések, levelek, melyek arról tudó­sítanak, hogy utolsó csepp vérükig sze­retnének a zsidók harcolni a lett sza­badságért. Ilyenek voltunk hozzátok mi. Látjuk még a dicsőségtáblát, váro­sunk nagy zsidó szülötteit. Rabbi Isaac Kookot, Yeshayahu Leibowitzot, és Isaiah Berlint. Órájuk büszkék vagyunk, noha mind emigráltak, ketten közülük cionisták lettek és nagy ívben fütyültek a lett függetlenségre. Hogy aztán jöjjenek az oroszok és a németek, hogy egy rigai zsinagógában (ennek helyét és az emléktáblát később meg­nézzük) több száz zsidót égessenek el elevenen 1941-ben, hogy a lettek a leg­lelkesebb módon kooperáljanak a náci hatóságokkal a zsidóirtásban. Miért, amikor mi mindig annyira rendesek voltunk, mikor igazán megmutattuk, hogy vannak rendes zsidók is? – kérdi a tárlat. A múzeum azt sugallja, hogy komoly érdemeket kell ahhoz szerezni, hogy az ember családját, közösségét ne irtsák ki, hogy ha nem lennének ko­moly érdemeink, és ha nem adtuk vol­na vérünket és életünket Lettországért, akkor semmit nem kérhetnénk számon. De így!!!! Ki érti?? A döbbenet szépen konzerválja az asszimilációs modellt, az értetlenség és a fejcsóválás felvált­hatja a gondolkodást arról, hogy való­ban, hogy lehetett, mi nem volt jó. Amit itt látunk, az a humanizmus és az önzetlen nacionalizmus elakadó hang­ja, a lett-zsidó történelem, mivel szá­mot adni nem képes magáról, miután kiásta saját sírját, amibe belelőtték, most, itt önmagát gyászolja a Jiddische Mame hangjainál. A lett zsidó még ha­lála után sem mond le tévedése­iről, még a síron túl is gyászolja őket. így az utolsó blokk, per­sze, arról szól, hogy az élet megy tovább, hogy itt vagyunk, Hitler ellenére, mégis. Talmud- Tórát látunk, gyerekbuksikat, csillogó szemeket, az örök ha­gyomány átadását, a végső ha­zugságot. Hát persze, az élet megy tovább, Riga mindjárt a talmud hóhemok és a jesivabóherek városa lesz. De, persze, értem, értem én. A zsinagóga hűlt helyét, amit belep a márciusi hó, méltóbbnak érzem. Itt imádkoztak egykor, itt hamvadtak el, és most belepi hűlt helyüket a hó, csak hiányuk örök, és nincs feltámadás. Nincs semmi, ami áthatja, átzengi a kö­zönyös űrt. Hová, kihez apellált Mó­zes, az ég csillag világította sötétjén is túl? Milyen hangot hallott Ábrahám? Friss elköteleződésem (pár hete szom­battartó vagyok) egyre értelmetlenebb­nek tűnik. Este bemutatnak a zsinagó­gában, semmilyen közös nyelvem sincs a közösséggel, el is fordulok, amikor egy nagyon idős úr (az Izraelbe kiván­dorolt családokból üzleti okból átme­netileg visszatérő pár fiatal izraelin kí­vül, akik, mint egyikük meséli, otthon nemigen mennek zsinagógába – csak ilyenek vannak) egy kezit csókolommal rám köszön. Az ilyesmi viszonylag ritkán fordul velem elő, biztos, hogy nem ismerjük egymást. Kiderül, hogy ezt az egy szót tudja, Budapest ostro­mánál harcolt, akkor tanulta, szépek a magyar lányok, igen, azóta is. Gondol­ta, hogy majd eljön még egyszer, aztán nem, mondom, azóta azért jobban néz ki, pl. van most a helyén egy város. Az­tán azt mondom, hogy szpászibá, mennyire képtelen, mármint az, hogy megköszönöm, hogy felszabadította a gettót, két zsidó, akiktől a gálut ellopta a nyelvet. A szertartás után a melamed, a zsidó tanító meghív minket magához pár tanítványával együtt. Felváltva be­szél oroszul és ivritül hároméves gyerekével, iszik és énekel, és jóformán megesket minket, hogy mindenképpen felkelünk holnap reggel, mert „ilyet nem mindennap lát az ember”. Panasz­kodnak a kislányok, hogy kötelező let­tül tanulniuk, anélkül állást sem lehet kapni, mint mondják, még a McDo­nald’s-ban sem. Tanulnak még angolul és héberül, sok. A lett zsidóság többsé­gében orosz ajkú, ennyiben őket is sújt­ja a nem elsősorban ellenük irányuló megkülönböztetés.

Másnap reggel kissé másnaposán kelünk ki az ágyból, én majd elalszom az istentisztelet alatt, de azután, hogy becsukják a Tóra-szekrényt és eléne­kelik az Ádon Olámot, tényleg valami egészen megrendítő következik. Egy bácsi, egy a sok rozoga, idős bácsi kö­zül, előre-hátra hajlongva, kezdetben felismerhetetlen kántálásba kezd, amiből kiválik végül, borzasztóan oro­szos kiejtéssel, Maimonidész híres hi­telve, hogy teljes hittel hiszek a Messi­ás eljövetelében. Ki ez? – kérdezem súgva. A családját meggyilkolták a holokausztban, nem is nősült újra, sőt ma már nem is igen csinál semmi mást azon kívül, hogy eljön a templomba, végigimádkozza a szertartást, és mikor mindenki elnémul és elkezd cihelődni a kiddusra, feláll és elénekli ezt. Hogy ő még mindig és mindezek után és mindezek ellenére tudja, hogy a Mes­siás el fog jönni, ha nyoma sincs, és ha néma és üres is az égbolt, ha az egész univerzum konokul, makacsul és rész­vétlenül hallgat, ő akkor is hűséges marad a szólítás és az ígéret Istenéhez. O volt az, akit kerestem, ő volt Isten tanúja, aki mint Rabbi Akiba és Ábra­hám, nem igazolni, hanem tanúsítani akarta az Örökkévalót. Néztem a hit e búsképű lovagját, aki nem tudta az áni máámint abbahagyni, akitől tényleg el­vették Izsákot, és aki mégis és még mindig hisz az Ő végtelen kegyelmé­ben az abszurd erejénél fogva. A Midrás szerint azért szólította meg az Úr angyala kétszer Ábrahámot, mert min­den nemzedékben van egy Ábrahám, hozzá szól a második hívás. Én azóta úgy hiszem, hogy saját szememmel láttam nemzedékem Ábrahámját. És – nem tudok mást írni, így volt -, meg­nyílt az ég, és a szólítás keresztülzen­gett a néma univerzumon. Felcsendült a zsinagógában, az utolsó rigai zsina­gógában, az Úr angyalának hangja. A háttérben azt énekelték, hogy örven­deznek az égben Jiszmehu hásámájim, az öreg még mindig énekelt. Hajlon­gott, kántált, és úgy tűnt, egyre erősödő, hisztérikussá váló hangjából, hogy most már nem is akarja a Messi­ás eljöveteléig abbahagyni. Az imaház felemelkedett, repült vissza az időben, át a lángoló zsinagóga füstje fölött, amiben, talán, a rokonai égtek, át Jeru­zsálem romjain, ahol szintén ott hajla­dozott, zokogott, üvöltött és énekelt egy öreg zsidó, Jeremiás, át a lángon és a füstön a Mória-hegyére. Minden újra egybeért, az univerzum átlelke­sült, és hallottam, tisztán hallottam a szólítást – Ábrahám – és a választ, hogy: áni máámin. Kimentem a vécé­re, letöröltem a könnyeimet és el­mondtam a Sehehejánut. Áldott vagy Te, Örökkévaló, hogy megélnünk en­gedted ezt az órát. Kis túlzással azt mondhatom, hogy ez az én baál tsuváságom, megtérésem története.

Később azon gondolkoztam, hogy vajon egy ilyen apró közösségben, ahol a múlt és a jelen még kevésbé folytonos, mint itthon, ahol az önbe­csapáson kívül, a múzeumon kívül, és a zsinagóga hűlt helyén kívül szinte minden, jóformán valóban minden el­tűnt, ami a közösség kulturális emlé­kezetének reprezentálója, talán szük­ségszerű, hogy pont itt éljen e nemze­dék Ábrahámja, aki nem beszél zsidó reneszánszról és hasonlókról, aki lát és mégis hisz. Nem tudom, van-e jövője Riga zsidó közösségének, talán nincs. Egykor nagy rabbik és nagy vallási gondolkodók (sőt ellenfelek, mint Kook és Leibowitz) szülőhazája volt ez a föld, a zsidó történelem azon­ban, amit ők írtak, már nem itt folyta­tódik, itt már nem. Itt már nem várnak semmit a lettektől, az oroszoktól, a ci­onistáktól sem, itt már nem várnak semmit a történelemtől. Itt már csak azt hívják, aki a történelmen, minden elgondolható jövőn túl lakozik; azt, aki majd lehetővé teszi, hogy az öreg zsidó újra találkozhasson a gyerekei­vel az újjáépült Jeruzsálemben. Persze nem fantomok. Bizonyos értelemben, persze, igaza van a múzeumnak. Riga zsidói élnek. Tanulnak, dolgoznak, és szombaton, ha minden jól megy, akár száznál is többen elmennek a zsinagó­gába. Örülnek a vendégeknek, bizto­san kapsz, ha arra mész, egy vacsorát és egy báruch há bát. De nézd meg a sírós hangú öregembert, ameddig még megnézheted. Két nap múlva, újra a hajón, kimentem az éjszakába, és mi­közben éreztem a félelmetes végte­lent, már nevem volt rá: Jirát háSém. Isten félelme. Hogy – és elkezdtem dúdolni halkan az Ádon Olámot – Ő volt az, aki mindezt megteremtette, és miután mindez a semmibe enyészik, azután is Ó uralkodik majd. Hogy van, volt és lesz, és az Övé ez a fényes, né­ma végtelen és az Ő szava szól benne, mert nemcsak az univerzum Istene, de atyáink Istene is Ő. Mert Ő az én iste­nem és élő megváltom, és nem félek, mert Ő velem van. A mobiltelefonom nem jelzett ki semmilyen hálózatot, országot, álltam a hideg fedélzeten és hálásan néztem az Örökkévaló Isten teremtett világát Stockholm és Riga közt, valahol a Balti-tenger kellős kö­zepén.

*A fenti írás riportsorozatunk első része, melyet az Európai Unióhoz csatlakozott tíz új tagország zsidó közösségeiről készítünk.

Címkék:2005-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Vihar a zágrábi zsidó közösségben

Vihar a zágrábi zsidó közösségben Június óta folyik a nyilvános sárdobá­lás: a jelenlegi zsidó vezetőket előde­ik korrupcióval vádolják, a horvát...

„Ma nincs fasiszta párt a parlamentben”

„Ma nincs fasiszta párt a parlamentben” Bence Györggyel beszélget Novák Attila 1941-ben született Budapesten. 1966-ban az ELTE BTK-n diplomázott filo­zófiából....

Close