Szombat előfizetés 2017

A túlélés esélyei

Írta: Götz Eszter - Rovat: Archívum, Színház

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tábori György: Jubileum című drámája a Radnóti Színpadon

A sírkövek tövében furcsa em­berek ülnek. Első pillantásra bábuknak tűnnek, holott mo­zognak, sóhajtoznak, tesznek-vesznek a színpad – a temető – porában, még­sem lehet pontosan tudni, élnek-e, vagy sem. Egy porcelánbaba-fehérségű kis­lány, béna térddel, szögletes gesztusok­kal. Egy nagyon sovány férfi női parókában, selyem pongyolában, egy másik, fekete kaftánszerű kabátban, kalappal, egy testes, joviális, ondolált úr, egy nő csipkekendőbe burkolózva. Öltözetükből ítélve már ötven éve ha­lottak ők, akik most, a Jubileum tiszteletére, legalábbis lélekben ismét összegyűlnek. De az első néhány perc után rádöbbenünk, hogy az Egyesült Államokban élő, magyar származású Georg Tábori, azaz Tábori György 1943-ban írt darabjának szereplői nem a vészkorszak halottak Túlélők – ha van értelme ennek a szónak. Átvészelték a katasztrófát és belepusztultak az em­lékezésbe. A Jubileum Hitler hatalomra jutásának ötvenedik évfordulójára íródott, de ma, tizenegy évvel később, hátborzongató aktualitása nemhogy csökkent volna, de még az azóta eltelt évtized is hozzátette a maga em­bertelenségét. Tábori tézise a napjaink­ban egyre tragikusabban növekvő igazságot mutatja fel: a holocaustot nem mint egyszeri tragédiát láttatja, hanem mint jelen idejű korszakot az em­beriség kétes dicsfényű történelmében. Auschwitz csak kezdet volt, abban vált láthatóvá Isten és ember íratlan egyezségének felrúgása. Azóta a tragédia visszahúzódott az emberi lelkekbe, ott munkál tovább, ha nem is veszünk tudomást róla. A vége belát­hatatlan, elgondolhatatlan. Tabu.

Most, ötven évvel a Kezdet után, itt ülnek ezek az emberek a morális atom­robbanás felhője alatt, egy zsidó te­metőben, és az életükről mesélnek.

Szaggatott történetekből áll össze az előadás különös ritmusa, gyakoriak az ismétlődések. Mintha egy ősi szertartás egyre gyorsuló, félelmetesen dobogó tánca folyna a szemünk előtt. A fék­telenségbe csapó ritmikusság egyszerre rituális és ösztönös. Általa próbálnak szabadulni a szereplők az emlékek borzasztó nyomásától, míg újra és újra végiggörgetik az életük, a haláluk történetét. De még ez sem hoz nekik megnyugvást. Voltaképpen nem élők, nem is halottak ők: dibukok, a zsidó misztika szerint természetellenes halál­lal halt lelkek, akik nem tudnak elszabadulni a földtől. Bebújnak a következő generációk testébe, ahogyan bennük is a haláltáborokban pusztultak lelke lakozik. A félbolond kislány szerepében Kerekes Éva olyan kegyetlen, amilyen csak egy ártatlan gyerek tud lenni. Ő teljesíti be legpon­tosabban a lelkébe égett örökséget, mikor magára nyitja a gázcsapot. A középkorú homoszexuális (Kézdy György csodálatos esendőséggel for­málja a figurát) szó szerint közösséget vállal a zsidókkal: körülmetélteti férfiatlan férfiasságát. Egyetlen, lefelé haj­ló ívbe kanyarodik a Bodnár Erika, Miklósy György és Haumann Péter ál­tal mély fájdalommal megrajzolt alakok sorsa is.

De tovább kódolódik a szörnyű tudás a gyilkosokban is, és Tábori – mint szerző és mint rendező egyaránt – ezt a nyílt titkot fogalmazza meg megrázó erővel: ettől lesz az előadás a vissza­vonhatatlan rettegés élő szertartása. A káini oldalt a darabban a fiatal neonáci fiú, Jürgen képviseli, mint második generáció. Készen kapta a gyilkolás eszméjét, és a morál nélkül maradt világban szabadon garázdálkodik vele. Az őt alakító Széles László minden szót, minden mozdulatot a helyére tesz. Hisztérikus agresszivitása mögött gyáván szorong, vakon tapogatózik az általa keltett félelem sűrűjében. Nem kései hitlerista ő. Sokkal rosszabb: átlagember. Zeneüvöltésbe menekül, mert nem bírja elviselni a belsejében ülő süket csöndet. Rombol és ölne is, mert az „buliiii!” Nekiront a sírkövek­nek, töri-zúzza őket, és a szürke tömbök hirtelen mintha kőtáblákká válnának, Isten törvényeivé, azokat szaggatná a tehetetlen indulat. A közösség pedig döbbenten ismeri fel a pusztításban sa­ját néma bűnrészességét. Tábori azzal, hogy rendezését szinte észrevétlenül belesimítja a drámai anyagba, minden­fajta teatralitást lehánt az előadásról.

A színház, és benne a tragédiát min­den pillanatban elszenvedő ember – legyen az színész vagy közönség – meztelenül maradt. Itt már nincs néző, nem lehet kívülről szemlélődni. A katasztrófa folyamatos, kiszállni belőle nincs mód. Gyilkos van és áldozat, és igenis mindketten egy végzetes szakadás vesztesei.

Götz Eszter

Címkék:1994-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csak most

Csak most kezdett előttem megvilágosodni, csak most kezdtem megérteni, meglátni, mi a tükörkép és a valóság, csak most - amikor...

A munkácsi zsidókról

Horváth Éva és Kiss Ferenc fotóművészek, e sorok írójával együtt, immár harmadik éve követik nyo­mon a munkácsi hitközség életét. Kárpátalja...

Close