Szombat előfizetés 2017

A halál hamburgere

Írta: Miloš Žiak - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ez is igaz: mindenki közülünk az élet egy nyers húsdarabká­ja, melyet két oldalról a halál puszta zsemléje fog közre.

És miközben ebédeltem, nagyanyám (családiasan: Nagyi) a következőket mesélte nekem: „Mielőtt Klárika, a te édesanyád és az én kislányom megszü­letett, már volt két gyermekem. Először a kislányom született. Az első kislá­nyom alig egyévesen halt meg. Ugyan­abban az időben volt egy farkasku­tyánk is. Nagyon szép német juhász volt! Elviselhetetlenül nyüszített a kislá­nyom után. Szegény. Nem evett. Bele­halt a bánatába. Nagyon sajnáltam. Az­óta kutyáról hallani se akarok. A kislá­nyom után fiam született. Az én Karolkóm. (’Te Nagyi, add ide, légy szíves, a sót.’ ’Parancsolj.’) Nagyapád mihaszna egy ember volt. Az összes birtokot, amit hozományba kaptam, elherdálta. Ő bécsi volt, de a szülei innen, Trencsénbánból származtak. Amikor össze­házasodtunk, Berlinbe költöztünk. Ho­zományba kaptam ott egy házat. Nagy­apád szűcsműhelyt rendezett be a ház­ban lent. Szűcs volt. De néha az volt az érzésem, hogy a széltolást és naplopást tanulta… Mert annak valóban mestere volt. Morgen, morgen, nur nicht heute, sagen alle faule Leute. (Holnap, hol­nap, csak ma ne, mondja minden lusta ember.) Ezt reggeltől estig szavalhat­tam volna neki. És amikor már minden­nek a nyakára lépett, ellógott Párizsba. („Te Nagyi, hiszen ebben a sótartóban nincs egy szem só sem. Rázom, de hiá­ba…” „Akkor állj fel, és töltsd meg.”) Amikor megjött Párizsból, magával hoz­ta azt az utálatos francia betegséget. Mintha én arra lettem volna kíváncsi. Ezután már rá se tudtam nézni. És kü­lönben is. Tudod te egyáltalán, miféle ember volt az?! Amikor az esküvőnk után először aludtam vele, az egész matracot összevéreztem. És ő ezek után képes volt azt állítani, hogy nem voltam szűz. Szamár. Máskülönben fess volt. Ja, a franciabetegséget ne említsd senkinek. Klárika se tudja, az anyád. Az ilyesmi mindig szégyen az egész családra. Még mielőtt Párizsba ment volna, érkezett megcsinálni az anyádat – pedig válófélben voltunk! Eb­ből is láthatod, milyen felelőtlen egy alak volt. („Te Nagyi, tulajdonképpen miért nem sózod meg tisztességesen az ételt?” „Mert az nem egészséges.”) Amikor az apám, a te dédapád megtud­ta, mi folyik nálunk, eljött értem Berlin­be, szekérre rakott és hazahozott Ne­mesváraljára, olyan szegényen, mint a templom egere. Karolkóm volt még csak meg, anyád még nem egészen. Ül­dögéltem és azon törtem a fejem, mi legyen azzal a második gyerekkel. El akartam vetetni. De aztán mégis meg­hagytam az anyádat.” (így érte anyámat először a halál lehelete.)

„Amikor Klárika megszületett, olyan aprócska volt. Mintha a hasamban a legkisebb feltűnést is kerülni akarta volna, hogy még gondolatban se ve­gyem észre őt. És így, ilyen aprócskán csúszott át erre a bolondos világra. Elő­ször azt hittem, hogy meg sem marad. Ezért adtam neki az első kislányom ne­vét. Azét, aki egy évet sem élt. Milenko, ezt jól jegyezd meg, mi, zsidók hisszük, hogy Malhamóveszt, a halál angyalát be lehet csapni. Malhamóvesz az a hivatal­nok, aki azok névsorával járja a háza­kat, akiket le kell írni, és azok nevét, akiket már elvitt, kihúzza a névsorból. A te anyádnak ugyanazt a nevet adtuk, mint halott nővérének. Hogyha a halál angyala érte jönne, akkor mondhassuk neki: ’Mit csinál, Malhamóvesz úr, talán elfeledte, hogy egyszer már járt itt érte? Nézze csak meg jobban a névsorát. Nem lát a szemétől?!’ A halál angyala megnézi. Hümmög. Felteszi okuláréját. Megint hümmög. Ezek tények! A név ki van húzva, minden hiába! Menjen csak szépen oda, ahonnan jött!” (Így érte anyámat másodszor a halál lehelete.)

„Éldegéltünk tovább. Harminckilenc­ben másodszor is férjhez mentem, nagyapóhoz. Aztán jött Malhamóvesz, Hitler képében. És itt voltak segédei. Sano Mach. Sano Mach, a zsidóknak krach! Disznó. Elvitték a fiacskámat. Máig nem tudom, hol lehet a sírja. A múltkor a közös mosókonyhában talál­koztam Sano Mach feleségével. Nem akartam hinni a szememnek. Kérdezem az ismerőseimet: ’Hogyhogy, ez a Mach még él? Nem végezték ki?’ És ők így felelnek: ’Él. (Elsírja magát.) Szabadon engedték.’ (Szipog, megnyugszik.) Ha tudtam volna, hová viszik az én Karolkómat, gondolod, hogy adtam volna? Egyszerűen elrejtettem volna. A háznak hátsó kijárata is volt. Koffert adtam vol­na a kezébe, és azt mondtam volna ne­ki: Erre fuss, és várj meg. A csendőrnek mondhattam volna, hogy nincs odaha­za. De nekünk azt mondták, hogy ő csak előremegy, aztán mi is mindannyian utánaköltözünk. Hogy újra az a törvény, hogy vissza kell térnünk a gettóba. Sen­ki közülünk nem gondolt arra, hogy úgy lemészárolnak majd minket, mint a bar­mot. Amint efféle hírek kezdtek terjed­ni, anyádat azonnal elbújtattuk. Először negyvenkettőben átkereszteltettük, de aztán már az sem segített. Katolikus vagy protestáns vagy, úgyis zsidó vagy. Anyádat a Strihánkován bújtattuk el. Az egy domb Bosáca felett. Hisz nyaraltál már ott.” (Így érte anyámat harmadszor a halál lehelete.)

De amíg anyám életét – mint a Jézus­káét a jászolban – nagyanyám beszédé­nek meleg leheletével legyezgette a ha­lál jóságos szamara, engem, ebéd köz­ben, gondolatban sokkal komolyabb problémák foglalkoztattak – ezt akkori­ban biztosra vettem. Például ilyenek:

– Te Nagyi, miért mondjuk azt, hogy meghányja-veti a dolgot („Egyél, Milen­ko, mert kihűl.”), ha azt értjük alatta: alaposan meggondolja („Egyél, Milenko, mert kihűl.”), és ugyanakkor miért nem mondjuk, hogy elhányja-veti a búzát? Hiszen ebben nincs egy fikarcnyi logika sem. („Egyél, Milenko, mert kihűl.”) És megfordítva. („Egyél, Milenko, mert ki­hűl.”) Miért nem mondjuk, hogy lehányja-veti a ruhát, ha azt gondosan teszi? („Egyél, Milenko, mert…) És miért nem komoly az az ember, aki hányaveti? (…kihűl.”) Észrevetted, hogy a hányave­ti ember nem hányja-veti meg a dolgot? – Milenko, miért kérdezel ilyen badarsá­gokat? Honnan tudhatnám éppen én, egy öregasszony, a választ?!

Nagyapó, nagymama második férje akkor halt meg, amikor tizennégy éves voltam. Nagymama akkor, amikor hu­szonkettő. így terpesztette szét lábát egész kamaszkorom felett a halál. Egyik lábával 1973 papucsába lépett, a másikkal 1981 papucsába.

Mielőtt nagymamát kórházba szállí­tották volna, gyakran üldögéltem félszobácskájában az ágya mellett, és sír­tam. Ezt mondtam neki: „Nagyi, már csak te maradtál nekem. Te nem halhatsz meg.” És ő nyugodt hangon így felelt: „Minden embernek meg kell hal­nia. Így van ez elrendelve, és ez így igazságos.”

Nagymama akkoriban már nehezen járt – lépcsőn fel félig támogattam, félig a karomban vittem, könnyű volt és töré­keny, mint a madártoll. El sem tudtam képzelni, hogyan lépdel majd fel nélkü­lem, az én támogatásom nélkül a lép­csőn, a másvilágra. Amikor elpanaszol­tam neki aggodalmaimat, megsimogatta fejemet és így szólt: „Milenko, ne sírj. Én örömmel várom. Nagyapó és az én Karolkóm már régóta várnak engem.” És amikor azt válaszoltam, hogy vele akarok menni, csendesen győzködött: „Te még nem jöhetsz. A te időd még nem jött el.” Élete utolsó éjszakáján lá­zálmában állítólag a nevünket kiáltotta (anyám nevét, a testvéremét, az enyé­met és régen elvesztett fiáét, Karolkóét), s addig hánykolódott az ágyon, amíg le nem esett a linóleummal borí­tott padlóra. A nővérkék felemelték és megnyugtatták. Elaludt. Reggelre halott volt. Azon a reggelen többnapos lumpo­lásból tértem haza. Amikor az előszobá­ban levetettem a cipőmet, megcsörrent a telefon. Felemeltem a kagylót:

– Ez és ez a lakás?

Igen.

A hozzátartozója ma reggel meg­halt!

Köszönöm.

Kábult voltam még az alkoholtól és a cigarettától, és fáradt az átvirrasztott éj­szakák miatt. Befordultam a konyhába, és személytelen hangon közöltem a hírt szüleimmel, akik munkába indulás előtt álltak. Aztán bementem a szo­bámba, lassan levetkőztem, és lefe­küdtem aludni. Tizenegykor a saját szívtépő nyüszítésemre ébredtem. Fe­jem alatt a párna teljesen átázott könnyeimtől.

Néhány nap múlva a város központ­jában találkoztam a nagyanyámmal, a mostani Szlovák nemzeti felkelés te­rén, amelyet azelőtt Sztálin térnek és mittudoménmégmicsodának hívtak. A szívem hevesen kezdett verni. Ő meg­fordult és rám mosolyodott. De még mielőtt odafuthattam volna hozzá, el­tűnt a tömegben. Nem tudtam felfogni. Nem szökhetett meg előlem. Hiszen járni se tudott már rendesen. A bizton­ság kedvéért még egy darabon felsza­ladtam az utcán. Aztán vissza, lefelé. Benéztem a mellékutcácskákba is. Vé­gül zavarodottan megálltam. Megértet­tem, hogy képzelődöm. Ez a helyzet többször is megismétlődött. Utoljára már nem is futottam utána. Tökéletes űr támadt bennem.

Bizonyos idő után a szobámban je­lent meg. Az íróasztalnál ültem, és el­gondolkozva néztem ki az ablakon. Egyszerre rám szegeződő szempár te­kintetét éreztem meg a hátamon. Érez­tem, hogy valaki nagyon riadtan és sze­líden néz. A fal felé fordultam hát. A szoba jobb sarkában állt, szorosan nagyapó mellett. Mintha mindketten le­begtek volna, vagy inkább mintha egy láthatatlan, ferde fénysugáron lépked­tek volna, mert testük a padlóval nem derékszöget, hanem enyhén ferde szö­get zárt be. Szelíden mosolyogtak rám. Újra együtt voltunk mind a hárman. Úgy beszélgettünk, hogy én kigondoltam a kérdéseket, s ők arckifejezéssel vála­szoltak. Bátorítottak. Boldog voltam. Nagymama elmosolyodott. Arca ezt tükrözte: „Milenko…”

Csakhogy ez is igaz: mindenki közü­lünk a halál puszta zsemléje, amely két oldalról közrefogja az élet nyers húsda­rabkáit.

Nagymama beszélt, én közben et­tem, s teljesen elmerültem saját ko­moly gondjaimban. Például ilyenekben:

Te Nagyi, miért mondjuk azt, hogy meghányja-veti a dolgot („Egyél, Milen­ko, mert kihűl.”), ha azt értjük alatta: alaposan meggondolja („Egyél, Milen­ko, mert kihűl.”), és ugyanakkor miért nem mondjuk, hogy elhányja-veti a bú­zát? Hiszen ebben nincs egy fikarcnyi logika sem. („Egyél, Milenko, mert ki­hűl.”) És megfordítva. („Egyél, Milenko, mert kihűl.”) Miért nem mondjuk, hogy lehányja-veti a ruhát, ha azt teszi. („Egyél, Milenko, mert…) És miért nem komoly az az ember, aki hányaveti? (…kihűl.”) Észrevetted, hogy a hánya­veti ember nem hányja-veti meg a dol­got? – Milenko, miért kérdezel ilyen badarságokat? Honnan tudhatnám éppen én, egy öregasszony, a választ?!

Nagymama a kuktából még egy adag kitűnő rizottót tett a tányéromra. Aznap különösen ízletesét. A puha hús szinte szétolvadt a nyelvemen. Még egy ada­got szedett. Ebéd után kimentem az er­kélyre, ahol egy ideje tojásokat rakott egy galamb az üres virágládába. A tojásokból már régen kikelt két gyönyörű galambocska, az erkélyünkön sétafikáltak, és nagymama minden reggel a konyhaablakon kihajolva táplálta őket, hogy ne zavarja nyugalmukat feleslege­sen az erkélyajtó nyitogatásával, csukogatásával. „Galambocskáinknak” hív­tuk őket. Az erkély azonban üres volt. Kérdezem nagymamát:

Nagyi, hol vannak a galambocskák?

Erre ő:

Elrepültek.

Erre én:

Hogyan repülhettek el, mikor teg­nap még nem tudtak repülni?

Erre ő:

Akkor nem repültek el.

És én:

Akkor hol vannak?

És ő:

A hasadban.

Én meg:

Hahaha.

Mit nevetsz?

Én:

-…

Nos. Kíváncsi lennék arra, mit vála­szoltak volna önök?

Kiss Edit fordítása

A Pozsonyban élő, harmincas éveiben járó szlo­vák-zsidó novellista – aki egyébként a helyi zsi­dó kulturális szervezet vezetője is egyben – el­ső kötetében szerepel a fent közölt írás.

Címkék:1996-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A hazai zsidóság politikai hagyománya volt az államhatalomhoz való kötődés”

Beszélgetés Csorba László történésszel Mit kell tudni Sós Endre „előéletéről”? Jó tollú újságíró volt, kezdetben rendelke­zett tekintéllyel mind a szélesebb...

(Fel)jelentések a konszolidáció korszakából

Az alábbiakban olyan ״jelentéseket" mutatunk be, amelye- két a hitközség 1957 és 1965 között fungáló vezetője, Sós Endre írt az...

Close