Szombat előfizetés 2017

„Sok mindennel adósok vagyunk”

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

S. Nagy Katalinnal beszélget Várnai Pál / 2007. szeptember

1945-46-ban igen sok tisztességes kiállítást rendeztek az elpusztított, öngyilkosságot elkövető, vagy a borzalmakat túlélő művészek munkáiból. Szomorú, hogy a szocializmus évei alatt ezek a nemkívánatos témák közé tartoztak, és újból felfedezésre vártak. Jómagam a budapesti Zsidó Múzeumban, valamint Berlinben és Rómában is rendeztem kiállításokat a láger, a gettó, a munkaszolgálat élményeiből táplálkozó művekből. Nagyobb méretű kiállítás azonban ebben a témában nem volt, és ezzel is adósok vagyunk.

S. Nagy Katalin Művészettörténész, a szociológiai tudományok doktora, tanszékvezető egyetemi tanár. 34 könyv és 600 tanulmány szerzője.

Amos Imre a kert titkai
Ámos Imre: A kert titkai

Vidéken született, 1944-ben. Hogyan sikerült életben maradnia?

– 1944 októberében születtem, Nagykanizsán. Anyai családom, a Rosenheimek, német zsidók. Anyám valamennyi testvérét, huszonnyolc unokatestvéremet, és 84 éves nagyanyámat, 1944 áprilisában Auschwitzba vitték. Én azért tudtam életben maradni, mert az apám rendkívül tisztességes keresztény magyar ember volt, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy ki zsidó, ki nem. Anyám első férje pedig, szintén keresztény, csak azért nem vált el anyámtól, hogy a gyerekei – köztük én is – életben maradhassanak.

2006-ban jelent meg Emlékkavicsok, Holocaust a magyar képzőművészetben, 1938-1945 című könyve. Idéznék az utószóból: „1988-ban, amikor Izraelben jártam, végre érteni véltem, hogy mi a zsidóság és mi a kereszténység”. Akkor döntött úgy, hogy meg kell írnia ezt a könyvet?

– Igen, nyilván a családi háttérből következően, amit bonyolít, hogy ortodox zsidó családból származó anyám vallásos katolikusként élte az életét, parasztszármazású apám pedig vallástalan volt. Születésem köré mindenféle legendák szövődtek, például, hogy én nem is Nagykanizsán, hanem egy lágerben születtem, és hogy nem is ők a szüleim, csak felneveltek. Nekem meg kellett küzdenem a saját helyzetemmel kapcsolatos problémákkal,  tisztázni olyan fogalmakat is, hogy egyáltalán ki a zsidó, és  hogy mitől zsidó valaki. Mindezt még bonyolultabbá tette anyám katolikus hite, és zsidó családjának elpusztítása felett érzett bűntudata. Amikor 1988-ban Izraelben voltam, annyit tudtam, hogy nem vagyok se zsidó, se keresztény, de akkor ki vagyok? Izraeli élményeim, Jeruzsálem, Tibériás, a Holt-tengeri tekercsek, Jézus története, a Hegyi Beszéd helyszíne nagyon mély benyomást tettek rám, és ott értettem meg, hogy a zsidó európai gondolkodást, kultúrát megalapozó vallás. Azóta is vallom, hogy aki keresztény létére antiszemita, az nem lehet keresztény.

A kiváló festőművész Ország Lilinek is egy jeruzsálemi tartózkodás adott  életre szóló inspirációt.

– Monográfiát írtam Ország Liliről, és életem első kiállítását is az ő képeiből rendeztem meg, 1968-ban. Ország Lili zsidónak született, fontos volt számára a zsidó vallás számos mozzanata. Használt fel zsidó, de más vallási motívumokat is. Nagy hatással volt művészetére a prágai zsidónegyed és Franz Kafka szellemisége. Ország Lili megmeneküléséről több verzió is van. A legvalószínűbb az, hogy az Ungvárról Auschwitz felé vivő úton édesanyja kilökte a vagonból, majd maga is utána ugrott. Egy 1964-es interjúból kiderült, hogy Ország Lilinél is volt egyfajta „zsidó-keresztény egybefonódás.” Ugyanakkor volt benne egy nagyon erős misztikus kötődés is, ami belőlem teljességgel hiányzik. De ha már itt tartunk, én életemből harminc évet töltöttem Farkas István festészetével, több könyvem, és egy nagy monográfiám is megjelent, és sok helyen rendeztem kiállítást műveiből. Ő Auschwitzban halt meg, de ettől nem lett zsidó festő. Mint a 20. század első felében élő magyar zsidó, polgári származású értelmiség nem kis része, ő is természetes módon volt európai, és magyar zsidó. Nagyon fájt neki, hogy zsidó mivolta miatt kitagadták abból a kultúrából, amelynek ő nemcsak festőként, hanem könyvkiadóként (Singer és Wolfner) is jelentős szereplője volt.

Az Emlékkavicsok az első, szinte enciklopédikus, összefoglaló mű a 20. századi magyar-zsidó művészetről, s itt ismét Önt idézem: a könyv szól „azokról, akiket faji, származási  alapon a zsidó törvények zsidónak minősítettek”.  A könyv alcíme viszont a holokausztra szűkíti témáját. Ha jól értem, akkor itt kettős kritériumot jelölt meg, a holokausztot és a zsidó származást.  Akkor tulajdonképpen mi is volt a célja a könyv megírásával?

– Egyértelműen emlékállítás, ahogy az Ámos Imrétől kölcsönzött Emlékkavicsok cím mondja. Meg egy eddig el nem végzett feladat teljesítése, mivel számos más nyelven már jelent meg ilyen témájú könyv. 1988-ban még úgy terveztem, hogy megírom a magyar-zsidó művészet történetét. A jelen könyv nem erről szól. Úgy döntöttem, hogy azokról fogok írni, akiket faji alapon zsidónak minősítettek, akár lágerbe, akár gettóba kerültek, vagy munkaszolgálatosok voltak, bujkálni kényszerültek, vagy mert egyszerűen  zsidónak minősültek. Czóbel Béla, az egyik legeurópaibb, legfranciásabb  magyar festő soha le nem írta, hogy ő zsidó, nem tartotta magát annak, a korabeli jobboldali sajtó őt mégis mint „a zsidó Czóbelt” emlegette.

Hogyan volt lehetséges, hogy a maga is üldözött Czóbelnek sikerült bújtatnia Hatvany Ferenc festőművészt?

 – Szentendrén sok művész élt és dolgozott, sokan segítettek.

Igaz, és nemcsak Szentendrén. Dési Huber (zsidó) felesége, Kmetty János, Korniss Dezső, Fekete Nagy Béla és (zsidó) felesége, Barta Éva, Szőnyi István és mások. Nemcsak a zsidó művészeket, de a velük együtt kiállítókat,  a velük szolidaritást vállalókat is élesen támadta a jobboldal. A korszak legjelentősebb képzőművészeti kritikusa, Kállai Ernő jegyezte meg szellemesen: „Könyörgöm, én nem vagyok zsidó, csak zsidóbérenc”.

– Szőnyi István és fia rendkívül tisztességesen, és nagy áldozatvállalással próbáltak megmenekíteni mennél több zsidó művészt. Fekete Nagy Béláék szinte sportot űztek ebből, hamis igazolványok garmadát gyártották.  De már jóval korábban, 1938-ban is, számos keresztény képzőművész aláírta azt a nyilatkozatot, amelyben a megkülönböztetés ellen tiltakoznak.

Mennyire fordultak a zsidó származású festők és szobrászok zsidó témákhoz?  Berény Róbert, Tihanyi Lajos, Iványi Grünvald Béla, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Farkas István, Bash Andor, Fényes Adolf és sok más zsidószármazású művész festészetében alig van jelen a zsidóság, mint téma.

Bolmanyi Ferenc_voroskopenyes_imadkozo
Bolmányi Ferenc: Vörösköpenyes imádkozó

– Fényes Adolfnak volt egy korszaka, amikor festett ószövetségi témákat, majd megint, a háború idején. A zsidó témákat leginkább Ámos Imrénél találjuk meg, de fellelhetjük Bálint Endrénél, Ország Lilinél, Scheiber Hugónál, Bolmányi Ferencnél, Anna Margitnál, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Fényes Adolf sorsa külön szégyene a magyar kultúrának, hiszen ő volt a magyar népi-nemzeti festészet megteremtője, egyik kiemelkedő képviselője. Szomory Dezsőhöz hasonlóan Fényes Adolf is éhen halt a gettóban.

A könyvben igen sok és megrázó holokauszt ábrázolást találunk. Alkotóik között sokan még a lágerben, a gettóban, a munkaszolgálatban örökítették meg rettenetes élményeiket. Nem kevesen közülük, így például Kádár György, Áldor Péter, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, még a művészetek iránt érdeklődők számára is alig ismertek. Feltételezem, hogy műveik egy része, közvetlenül a háború után, ki volt állítva. Ezek a műalkotások felmérhetetlen értéket képviselnek, tanúságként is.

– 1945-46-ban igen sok tisztességes kiállítást rendeztek az elpusztított, öngyilkosságot elkövető, vagy a borzalmakat túlélő művészek munkáiból. Szomorú, hogy a szocializmus évei alatt ezek a nemkívánatos témák közé tartoztak, és újból felfedezésre vártak. Jómagam a budapesti Zsidó Múzeumban, valamint Berlinben és Rómában is rendeztem kiállításokat a láger, a gettó, a munkaszolgálat élményeiből táplálkozó művekből. Nagyobb méretű kiállítás azonban ebben a témában nem volt, és ezzel is adósok vagyunk. Hozzátehetem, hogy míg Kádár György holokauszt-rajzai amerikai egyetemeken kötelező irodalom tárgyát képezik, Magyarországon alig ismertek.

Kár, hogy még a kiállításokon gyakran szereplő művészek munkái között – említeném itt például Bálint Endrét – is csak elvétve szerepelnek a holokausztot megörökítő művek. Visszatérnék a könyvéhez, amelyben osztályozza ezt az igen gazdag anyagot, aszerint, hogy kit öltek meg, ki végzett magával, ki és hol vészelte át azt a korszakot. Hangsúlyozza azt is, hogy teljességre törekedett, tehát nem kizárólag értékalapon válogatott, hanem a „kismestereket” is beválogatta.

– Nem esztétikai alapon válogattam, de kétségtelen, hogy a zsidó származásúak közül sokan a magyar művészet élvonalába tartoznak. Ugyanakkor évtizedek teltek el, amikor származásukra, zsidó sorsukra, soha semmilyen utalás nem történt. Szociológus is vagyok, és azt gondolom, ahogyan meghatározó az, hogy valaki férfi vagy nő, ugyanúgy meghatározó a családi hagyomány, a gyerekkori élmények, s így a zsidó származás is. Úgy vélem, hogy olyan kiemelkedő zsidó származású művészek, mint Vajda Lajos, Farkas István, Ámos Imre, Bokros Birman Dezső, Berczeller Rudolf, Ország Lili részei a magyar kultúrának, de része az is, ha valaki megfestette, vagy megrajzolta lágerélményeit. Ezzel a korszakkal ugyanúgy szembe kellene néznünk, mint ahogy sok mindennel nem nézünk szembe.  Sok mindennel adósok vagyunk.

Más nemzetekkel, kultúrával összehasonlítva, mennyire jelenik meg a zsidó hagyomány a magyar képzőművészetben?

– Ami a zsidó vallási hagyomány vagy a 19. századi zsidó életmód ábrázolását illeti, több német vagy lengyel művet ismerünk, mint magyart.

Az író Gyurkovics Tibor nemrég, egy eléggé rosszindulatú írásában valami olyasmire célozgat, hogy a magyar zsidó íróknak, művészeknek nincs igazán nemzeti identitásuk, „mohó identitáskeresés” jellemzi őket, és ezért csak előadók és utánzók lettek, mintsem alkotók.

– Mindenkinek jogában áll butaságokat beszélni. Sokkal érdekesebb lenne tudni, hogy Gyurkovics miért tesz öregkorára antiszemita kijelentéseket. Remélhetőleg ez a könyv tisztáz majd néhány identitással kapcsolatos kérdést. Czóbel Bélának magyar és festő identitása volt, Farkas Istvánnak európai identitása. A zsidó vallású Ámos Imrének is magyar identitása volt, de amellett zsidó is. Miért ne lehetne valakinek többféle identitása?

Hány évig dolgozott ezen a könyvön? Hogyan sikerült ezt az óriási anyagot összegyűjtenie?

– Tíz-tizenkét évig. Először 1988-ban kezdtem el adatokat gyűjteni, majd a kutatások során világossá vált, hogy a magyar-zsidó művészet történetét nem tudom megírni. Amikor a könyv már a nyomdában volt, jöttem rá, hogy mennyien kimaradtak, például Berczeller Rudolf. Berény Róbertről is külön kellett volna írni. De talán jön majd valaki utánam, aki ezt meg fogja tenni. Számomra a legfájdalmasabb részek megírása az volt, amikor a korabeli kritikák sorolják a fiatalokat, a leendő nagy képzőművészeket, és közülük sokan elpusztultak, s már a nevükre sem emlékszünk. Micsoda hiány ez a magyar képzőművészet történetében!

 

Címkék:2007-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zöldülő egyházak

2007. szeptember 16. A klímaváltozás ellen imádkoztak hat világvallás (a katolikus, az ortodox, a zsidó, az iszlám, a hindu és...

A sólettől a maceszig – egy konyha tradíciói

2007. szeptember 16. A Bibliában is olvashatjuk, hogy Ábrahám, a zsidóság ősapja tejjel-vajjal, lepénnyel és zsenge borjú húsával vendégelte meg...

Close