Bányai Viktória: Zsidó iskolák és gyerekintézmények a holokauszt után – Pécs példája

Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy előadást tarthatok Schweitzer József emlékére, akit egyetemista koromban tanárunkként ismerhettem meg, és késõbb is tapasztalhattam munkáim iránti figyelmét, fordulhattam hozzá segítségért.1

Jelen kutatásomat a jeruzsálemi Yad Vashem Institute átfogó, az 1945 és 1956 közötti magyarországi zsidóságot vizsgáló kutatásának részeként kezdtem el, feladatom a vészkorszak utáni zsidó iskolák, gyerekintézmények történetének feltárása. Pécset, az ottani zsidó közösséget és gyerekintézményeket több szempontból is figyelemre méltónak találtam ebben a kutatásban – ezt szeretném most bemutatni, és persze azt is, hogy milyen szerepe volt mindebben a fiatal rabbinak, Schweitzer Józsefnek, akit 1947 októberében iktattak be, de a szombatokat már az előző tanév folyamán is Pécsen töltötte.

Pécsnek – és az egész Dunántúlnak – tragikus sajátossága, hogy mivel innen a deportáló vonatok csak Auschwitz felé indultak, 14 év alatti gyerekek csak kivételes esetben élték túl a vészkorszakot. A kivételek közé tartozott Pécsen egy 11 éves ikerpár, akikről még lesz szó, õk épp iker voltuk miatt maradhattak életben.2 A kivételek közé tartozott még néhány, a gettósítás és deportálás alól törvényileg mentesülő, nem izraelita valláson lévõ, de a háború után a zsidó közösségi életben részt vevõ, illetve néhány Budapesten vagy másutt elrejtett gyermek.

Egy iskola benépesítéséhez szükséges létszámban azonban csak olyan településeken maradtak életben vidéken iskoláskorú zsidó gyerekek, ahonnan a Bécs melletti Strasshofba (is) deportáltak. Négy magyarországi gyûjtõgettóból – Bajáról, Debrecenbõl, Szegedről és Szolnokról – indultak ilyen vonatok: a háború utáni vidéki zsidó iskolák földrajzi eloszlása ennek megfelelõen alakult. Kivétel ez alól Miskolc és Nyíregyháza, ahol az egykor hatalmas közösségek és a környezõ falvak kevéske túlélõjébõl kerültek ki az iskolák diákjai: az egykori több száz fõ helyett alig egyosztálynyi, az összes évfolyamot együttvéve.3

Kivétel továbbá a Dunántúlon újraindult két iskola, a csornai és a pécsi is. Máskülönben a Dunántúlon még olyan nagy közösségek is, mint Gyõr, Nagykanizsa, Kaposvár, gyerekek hiányában a tanítói állások megszüntetésére, az államsegélyes státuszok lemondására kényszerültek.4 A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviseletének az 1946/47-es tanévrõl szóló statisztikája szerint az akkor működő – vagyis a vészkorszak után újjászervezõdött – vidéki hitközségekbõl 181 rendelkezett iskolaépülettel, azonban gyerekek hiányában ezeknek kevesebb mint tizedében indulhatott újra a tanítás: mindössze 15 településen.5

A pécsi zsidó iskolába helyben született, a vészkorszakot túlélõ gyerek – az eddig elmondottaknak megfelelően – alig járt: 1946 januárjában, az iskola megnyitásakor a harminc gyerek között egyetlen egy pécsi születésű volt, õ római katolikus vallásúként menekült meg. Az 1946/47-es tanévben három, majd az 1947/48-as tanévben négy pécsi születésû növendék szerepel az iskolai anyakönyvben. A többség budapesti születésû volt, egy-egy gyereknél Kalocsa, Törökszentmiklós, Zágráb, Berlin jelenik meg születési helyként: õk mind a helyi zsidó közösség által befogadott gyermekotthon, az Országos Zsidó Segítő Bizottság otthonának lakói voltak.

Az árva, félárva fővárosi és máshonnan származó zsidó gyerekeket ellátó gyerekotthonok vidéki elhelyezését 1945-46 során indokolta egyfelõl – praktikusan szemlélve – a súlyos budapesti élelmiszerhiány és a megfelelő épületek hiánya. Másfell azonban – és ez Pécs esetében is nagyon hangsúlyos – indokolta a vidéki hitközségek fogadókészsége, sõt gyerekek utáni vágya, a gyermekektõl megfosztott közösségek vágya, hogy gondoskodjanak, hogy tanítsanak újra, hogy a másokról való gondoskodás útján saját veszteségeiket tudják feldolgozni. Az Országos Zsidó Segítő Bizottság Vidéki Osztálya vezetésének írt úti jelentésében (1946 júniusában) a vidéki kirendeltségeket végiglátogató ellenõr meleg szavakkal emlékezett meg a pécsi zsidóság áldozatkészségéről, amire „ez egyetlen példát találtuk országszerte”.6 A szeretetházban a gondoskodásra szoruló idõsek mellett deportálásból visszatért rászorulóknak és a városban tanuló zsidó egyetemistáknak is lakhatást biztosítottak a pécsiek. Külön kitért rá a jelentés, hogy a szeretetotthon konyháján milyen jó színvonalú ellátást tudtak biztosítani, köszönhetõen annak, hogy a kirendeltséget vezetõ Sommer Andor a városban többnyire a hivatalos áron tudta beszerezni a szükséges élelmiszert. Csak zárójelben teszem hozzá, ugyanis a Joint segélyezési gyakorlatában, illetve a gyerekotthonokat ténylegesen üzemeltetõ cionista szervezeteknél ez általánosnak mondható, hogy a konyha nem tartotta a kasrutot. Schweitzer József visszaemlékezésébõl tudjuk, hogy egyik első feladata volt rabbiként ezt a konyhát újból kóserrá tenni. 7

A gyerekotthon számára a kiégett iskolaépület földszintjén és szuterénjében rendeztek be szobákat. Mivel a tervezett 20–30 fõs létszám több mint kétszeresét küldték Budapestrõl, a látogatás időpontjában a gyerekek egy részét „nedves, odúszerű pincékben” voltak kénytelenek elhelyezni, amit az ellenõr természetesen erõsen nehezményezett, és sürgette az épület felújítását, hangsúlyozva, hogy „a helyi zsidóság is hozzá kíván járulni a maga erejével ahhoz, hogy a leküldött árva gyermekek megfelelõ elhelyezésben részesüljenek”. Tapasztalatait így összegezte: „tekintetbe véve a helyi zsidóság abszolút jóindulatát és támogatási készségét, az a gyermekosztály egyik legjobb otthona lesz”.8 A felújítás 1946 nyarán, kicsit belecsúszva a szeptemberi tanévkezdésbe is, valóban lezajlott, az egykori iskolaépületben (Fürdő u. 1.) rendezett helye lett a gyerekotthonnak. Tantermeket ellenben már csak a szeretetotthon (Tímár u. 5.) két helyiségében tudtak berendezni. Az iskolaépület államosítása után, 1948 és 49 során a hitközség hosszú küzdelmet folytatott és kéréssel fordult különbözõ fórumokhoz azért, hogy legalább a szeretetház azon szobáit visszakaphassa, ahol csakis akkor folyt ideiglenesen tanítás, amikor az iskolaépületben gyerekotthont rendeztek be.9

A fénykép, amelyet, mint oly sok más segítséget, Vörös Istvánnak köszönhetek, a szeretetotthon épületénél készült, a fiatal felnõttek némelyikén látható viselet a gyerekotthont kezdetben működtető Makkabi ha-cair mozgalom tagjaira vall. A létszám és az összetétel is körülbelül a Joint 1946. májusi adatainak felel meg, ahol 50 fõnyi 3 és 18 év közötti gyereket és 9 felnõttet tüntettek fel az otthon lakójaként.10

Később Péter Ernő, az iskola igazgatója lett a gyermekotthon pedagógiai vezetõje is, személyileg és elvekben is egységet alkotott a két intézmény: az iskola és a hitközség életében szerepet játszó személyek voltak jelen az otthonban is. Erről az idõszakról tudósított az Új Dunántúl rövid cikke is: „A gyermekotthon, amelyik helyt adott a felszabadulás után apjukat-anyjukat vesztett gyermekeknek, a kollektív nevelés szép példáját nyújtja azáltal, hogy előadja Poldini Ede, a Svájcban élő nagy zeneszerzõ Magyarországon még nem hallott gyermek operáját, a Hamupipõkét. […] Az operát betanította, rendezte és vezényli: Loránd Márton. Meghívóigénylést a hitközség irodájában lehet eszközölni.”11 A mesés daljátékot betanító Loránd Márton a hitközség fõkántora volt. Abban azonban erősen túloz a cikk, hogy a budapesti vendégszereplésre is induló előadás a darab magyarországi ősbemutatója lett volna: az 1920-as évek végén több iskolai/ifjúsági előadása is ismert már.

A művészeti tevékenységek – énekkar, versmondás, színjátszás – jelenlétére a korabeli zsidó gyerekotthonok és napközik életében egyébként sok más adatot is ismerünk. Ez is része volt a felnõttek jórészt csak ösztönös pedagógiai eszköztárának, amivel a gyerekeket átélt traumáik feldolgozásában, a borzalmak után az életkoruknak megfelelõ tevékenységekhez való visszatalálásban segíthették.

Egy kedves – ide kapcsolódó – részletet szeretnék idézni Schweitzer József visszaemlékezésébõl.

„Tanítottam a kis zsidó iskolában, és külön foglalkoztam a szüleiket elveszített gyerekekkel. Egy tömbben volt a templom, az iskola, a hitközség és a székház. Délután egy rossz nadrágban még fociztam is velük az udvaron. A hívek ezt nem vették valami jó néven, azt mondták, egy pécsi fõrabbi nem állhat le gyerekekkel focizni. Mondtam nekik: »Nézzétek, megváltozott a világ, demokratizálódott. Ezek elhagyott, apátlan, anyátlan gyerekek, minden felnõtt közeledése és törõdése jólesik nekik. Ha ilyen jó viszonyban vagyok velük, akkor a templomba is szívesebben fognak eljönni.«”12

Mivel munkaszolgálatban és deportálás során sok tanító, tanár és hitoktató is életét vesztette, mások hadifogságban rekedtek vagy egészségük megromlása miatt nem tudtak visszatérni a tanításhoz, ezért az új tantestületek felállítása a legtöbb zsidó iskolában komoly szervezést igényelt mind a megfelelõ pedagógusok megtalálásában, mind átkérésük-alkalmazásuk adminisztratív intézésében. A Pécsi Izraelita Elemi Népiskola 1944 elõtti igazgató-tanítója, Danziger Zsigmond és hittantanára, Schwarz Samu is életét vesztette a vészkorszakban.

A vészkorszak utáni pécsi zsidó iskola szervezõje-vezetõje, induláskor egyetlen tanítója Péter Ernõ volt. Ő helyi születésû (1914) lévén, a Budapesten szerzett tanítói képesítéssel a pécsi izr. népiskolában kezdett tanítani 1936-ban. 1939-tõl azonban Kassán dolgozott, ahogy több más zsidó pedagógus is a bécsi döntésekkel visszacsatolt területek zsidó
iskoláiba került. 1945 őszéőõl újból Pécsen tanított, elõbb egy állami népiskolában, majd az újraindult zsidó iskolában.13 Az államosítás után is õ maradt az akkor már Fürdõ utcai Állami Általános Iskola igazgatója.

1946 szeptemberétõl csatlakozott Péter Ernõhöz Bõhm Márta, aki szintén pécsi születésû volt (1921), de a háború előtt csak egy fél évet tanított a városban 1941-ben, utána a Siklósi Izraelita Népiskolában kapott állást. Ebben a tanévben 1-2. és 3-4. osztályos megosztásban tanítottak, így Bõhm Márta készítette fel a túlkoros negyedikeseket félévkor az osztályozó vizsgára, hogy év végén már az 5. osztály anyagából vizsgázzanak: egy tanév alatt két osztályt elvégezve közelíthessék kortársaikat. A túlkorosság akár 2-3 évnyi elmaradást is jelenthetett; ez az üldözések és a háború miatt kimaradt tanévek, illetve az azt követõ gyógykezelések, feltápláló nyaraltatások stb. következménye volt.

Az 1947/48-as tanévben hivatalosan is általános iskolává szerveződött az akkor 59 fős, hét évfolyamból álló pécsi zsidó iskola, bár a 2-3-4. osztályok továbbra is összevonva tanultak. Az általános iskolákkal szemben támasztott elvárásoknak megfelelõen a felsõ tagozaton szakrendszerű oktatás folyt.

Ebben a tanévben csatlakozott a tantestülethez dr. Politzer Ferencné Scheiber Noémi (Scheiber Sándor húga), aki házassága révén került Pécsre. Õ lett az 5 fõs hatodik osztály osztályfõnöke, irodalmat, természetismeretet és a lányoknak testnevelést tanított felekezeti tanítói végzettséggel. Ugyanekkor tért vissza az iskolához Pahmer Mór (ezekben az években magyarosított nevén Pataki Miklós) is, az egyetlen olyan pedagógus, akik közvetlenül a vészkorszak elõtt is ott tanított, de a köztes idõben állami iskolában állt alkalmazásban. Õ az ötödikesek osztályfõnöke, a fiúk testnevelője, a gyakorlati oktatás (mûhelygyakorlat) vezetõje és cserkészparancsnok volt. Pataki szintén maradt az államosítás utáni iskolában is.

Ugyancsak 1947 õszétõl lett a tantestület tagja Schweitzer József, aki a felsõ tagozaton héber nyelvet tanított, valamint alsós-felsõs bontásban hittant, így heti óraszáma 12 óra volt. A fiatal rabbi már nem volt kezdõ a tanításban: rabbiképzõs tanulmányaival párhuzamosan Pesten is oktatott hittant, 1945 tavaszán a polgáriban, majd az 1946/47-es tanévben a fiúgimnáziumban és annak általános iskolájában. Az iskolai értesítõ szerint akkor heti 25 órában tanított, és osztályfõnöke is volt az 5. b osztálynak, valamint Kõnig Pállal és Márton Benõvel közösen vezette az önképzõkör héber szakosztályát.14

Pécsen a Magyar Izraeliták Országos Irodája által kezdeményezett és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által frissen engedélyezett új tanterv alapján vezették be felsõ tagozaton a heti 4 héberórát.15 Ez a tanterv a nyelvoktatás és a hitoktatás különválasztását, a nyelvoktatásban az élõnyelvi megközelítést, a beszédkészség fejlesztését hangsúlyozta. Az ezekben az években szerzett hébernyelv-tudását sok gyerekotthoni növendék kamatoztatta késõbb Izraelben.

Miközben ismét hangsúlyoznunk kell, hogy csak a gyermekotthon növendékeinek jelenléte tette lehetõvé a zsidó iskola fenntartását, meg kell jegyeznünk, hogy bizonyos speciális problémákat is hoztak magukkal. Egyfelõl rendkívül nagy fluktuáció jellemezte ezekben az években a zsidó gyerekotthonokat. A jelenségnek egyik oka a csoportos kivándorlás, a távozó csoportok helyének feltöltése, az ezzel kapcsolatos átcsoportosítások voltak. 1948 tavaszán egy tantestületi jegyzõkönyvben a tanulmányi munka lanyhulásának okaként is megfogalmazták, hogy „a közeli kivándorlás a gyermekek minden gondolatát leköti, és így a tanulás háttérbe szorul”.16 Azonban ezen túl belsõ, szervezeti okok – kezdetben a fokozatos bõvülés, késõbb összevonások, racionalizálások, átszervezések – is közrejátszottak abban, hogy a gyermekotthoni gondoskodásban élõ gyerekek folyamatosan, tanévrõl tanévre, de nem ritkán tanév közben is költöztek, és vándoroltak az iskolák között. Bár az ide-oda költöztetett egykori gyerekek általában jó szívvel emlékeznek ezekre az évekre, teljesen érthetõ, hogy a tanügyi igazgatás nagyobb állandóságot szorgalmazott. Péter Ernõ igazgató 1947. október 12-én kelt, a gyerekotthont fenntartó Országos Zsidó Segítõ Bizottság Gyermekvédelmi Osztályához intézett levelébõl idézem:

„Tudomásomra jutott, hogy növendékeink közül tizenötöt, akik korban ugyan megfelelnek otthonunk követelményének, de túlkoruk ellenére is az általános iskola alsó tagozatába járnak, máshova akarnak áthelyezni. Nem beszélve arról, hogy ez már a folyó tanévben a második áthelyezés lenne, [és] a legnagyobb mértékben pedagógiátlan, de a helyi tanügyi hatóság is úgy hagyta helyben általános iskolánk függetlenségét, ha ezek az áthelyezések megszûnnek, különben fiók iskolaként kezelnek. Szószerint idézve szavaikat: »A pécsi zsidó iskola olyan, mint egy átjáróház, nem lehet önálló ált. iskolának kezelni.«”17 Az áthelyezések mellett a tanfelügyelet behatóan foglalkozott azon tanulók ügyével is, akiknek személyi adatait okmányok nem igazolták, csupán a gyerekek közlésére tudtak hagyatkozni. Pécsen 1946 áprilisában a 25 tanulóból 12 volt ilyen.18 A tanfelügyelet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium állásfoglalását kérte az ügyben, és a minisztérium némileg dodonai módon úgy rendelkezett, hogy ha hitelt érdemlõen igazolható az, hogy az okmányok nem szerezhetők be, akkor a személyi adatokat szabad „bemondás” alapján is elfogadni. Azoknál a gyerekeknél, ahol a néven kívül semmilyen más adat nem szerepel az iskolai anyakönyvben, elképzelhetõ, hogy a gyermek maga sem tudott biztosat a családjáról, saját múltjáról. Ezt a feltételezést erősíti, hogy többségük első osztályos kislány, vagyis olyan gyerekek, akiket nemük és életkoruk alapján akár rejtegethettek hoszszabb idõn át keresztény környezetben álnéven, időközben elhalványult emlékekkel eredeti adataikról.

A pécsi zsidó iskola további különlegessége a nem zsidó vallású gyerekek viszonylag magas aránya. Miközben a Magyar Statisztikai Évkönyv az 1946/47-es tanévben országosan 2 római katolikus és 4 református tanulót tart számon az izraelita felekezeti iskolában, addig a pécsi izraelita általános iskolában egymagában az 1947/48-as tanévben 3 római katolikus, 4 református és 2 evangélikus diák tanult.19

Előadásom utolsó egységében a pécsi zsidó cserkészcsapatról szeretnék szólni. A gyerekek veszteségeinek, az elvesztett gyereklétnek egyik jele volt, hogy elfelejtettek játszani: vaddá, kiábrándulttá, koravénné, cinikussá tette őket mindaz, amit átéltek.20 „Elfelejtettünk játszani, mi már nem játszunk többé” – fogalmazta meg 1945 nyarán az auschwitzi lágert 11 évesen az ikerbarakkban túlélõ, de anyjukat és nõvérüket elvesztõ pécsi ikerpár, a Somogyi ikrek egyik tagja.21 A generáció talpra állásában alapvetõ szerepe volt annak, hogy a gyerekek jelentõs része a vészkorszak után eljuthatott olyan közösségbe, ahol lehetõsége volt újra megtanulni játszani, visszatalálni az életkorának megfelelõ tevékenységekhez. Ezek a közösségek nem kizárólag felekezeti alapon szerveződtek, de most ezeket emelem ki: a családias légkörû felekezeti iskolát, a cionista gyermekotthont, a zsidó cserkészcsapatot, a hitközségi gyerekrendezvényeket. Pécsen ezek mindegyikét megtaláljuk a háború utáni években.

A pécsi zsidó cserkészcsapatot Pahmer Mór tanító szervezte 1936-ban, részben a cserkészmozgalom iskolabázisú szemléletének megfelelõen a pécsi zsidó elemi tanulóiból, részben a mozgalomban jelentkezõ kirekesztõ, antiszemita jelenségek miatt a város középiskolás csapataiba fel sem vett vagy onnan kizárt zsidó fiúkból. 1941-ben azonban valamennyi zsidó csapatot, így a 615. számú Ámoszt is feloszlatták, kizárták a cserkészszövetségbõl.22

A vészkorszak után újrainduló csapatok a közösségi élet értékeivel, természetközeli élményekkel, az összetartozás érzésével segítették a gyerekek és serdülõk lelki újjáépülését. „A Csapat egy baráti közösséget, mondhatnám: családot jelentett, az õrsi társak hasonlóan élő és gondolkozó testvéreket, a vezetõ kicsit szülõpótlékot.”23 Öt budapesti és két vidéki csapat működéséről vannak biztos adataink ebbõl az időszakból.24 Rendhagyó ezek között a pécsi csapat története, ahol a vészkorszak elõtti tagokból mindössze három fiú élte túl a deportálást. A tisztek közül azonban többen is visszatértek a munkaszolgálatból, így 1946 februárjában két őrssel, abban hét–hét taggal újraindították a cserkészmunkát. Az eredeti tagok mellé késõbb gyermekotthoni gyerekek és keresztény fiúk is csatlakoztak. Az egyik őrsbe lányokat is bevettek, akikbõl rövidesen önálló õrsöt szerveztek. 1946 nyarán a keleti Mecsekben táborozott a csapat, 1947 nyarán pedig a szegediekkel közösen endeztek nagytábort Mánfán.25 1947 végére 32 fõs volt a csapat, ebbõl 14 izraelita, 16 katolikus, 1 református, 1 unitárius vallású.26 A csapat legelsõ tagjai között volt a már említett Somogyi ikerpár is. Egyikõjük õrsvezetõi tanfolyamot végzett, másikukat a csapatotthon felügyelõjévé nevezte ki a parancsnok.27 Õk biztosan megtanultak újból játszani.

Zárásul egy purimi képet választottam 1955-bõl. Azt szeretném felvillantani vele, hogy bár az 1948–49-es fordulat államosította az iskolákat, felszámolta a cionista mozgalmakat és a cserkészetet, eltörölte a kötelező iskolai hitoktatást, visszaszorította a felekezeti és öntevékeny civil élet egészét, és lényegében csak a hitközségi kereteken belül zajló hitoktatás és gyermekmunka szûk tere, lehetősége maradt meg, azonban ez valós közösségi térré tudott válni egy-egy vonzó személyiség körül. Az 1946–49 között született, viszonylag népesebb korosztály felcseperedésével legalább néhány évre újra volt annyi kisgyerek, akiknek érdemes volt hitoktatást, talmud-tórát, színes, élménnyel teli közösségi életet teremteni. Schweitzer József körül Pécsen kialakult, kivirágzott egy ilyen közösség – a szűk lehetõségek éveiben is.

BIBLIOGRÁFIA

Bánki György (szerk.): A 311. Vörösmarty Cserkészcsapat,
1934–1948. Budapest, 311. Vörösmarty Cserkészcsapat Öregcserkész Klubja, 2004.
Bárdos Pál: A második évtized. Budapest, Szépirodalmi, 1981.
Fuchs D. Rafael (szerk.): A Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumának, Szent Domonkos-utcai Általános Fiúiskolájának
és Gépészeti Ipari Középiskolájának évkönyve az 1946–
47. iskolai évrõl. Budapest, Neuwald Illés Könyvnyomda,
1947.
Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története, 1910– 1948.
Budapest, Göncöl Kiadó, 1989.
Krassó Sándor: Kötéltánc. Adalékok a pécsi zsidóság és Pécs
20. századi történetéhez. Pécs, Pannónia Könyvek, 2011.
Magyar Statisztikai Évkönyv, 1943–46. Budapest, Országos
Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, 1948.
Schweitzer József: „Nehéz zsidónak lenni”. In Kertész Péter,
szerk. Nehéz zsidónak lenni. Budapest, Ulpius-ház, 2003,
27–229.
Zsidó Világkongresszus Magyarországi képviselete és az Amerikai Joint Distribution Committee Statisztikai Osztályának Közleményei. 1948. április 1. 8–9. szám.

JEGYZETEK

1 A tanulmány a Bólyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
2 Krassó 2011, 79., 167.
3 A nyíregyházi hitközség 1945. november 22-i levele szerint: 30–40 fõ 12 év alatti zsidó gyerek élt ekkor a városban, közülük 12 helyi, akiket a gettón kívül bújtattak, a
többiek a háború után odaköltözött családokkal érkeztek.
(Magyar Zsidó Levéltár [MZSL] XXXIII. 7-b-2.) Miskolcon
az 1945/46 és az 1946/47-es tanévben egyetlen összevont
osztályban, egyetlen tanítónõvel tanultak 1–8. osztályos
tanulók. (Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, VIII. 224. a Miskolci Erzsébet Elemi
Izraelita Iskola iratai, 30-32. kötet.)
4 MZSL X. Kaposvár, vegyes iratok, 1945. december. Államsegélyes státusz: a felekezeti iskolákban dolgozó, nem állami alkalmazásban álló tanítók, tanárok egy része – az
1907 óta létezõ gyakorlatnak megfelelõen – fizetéskiegészítõ államsegélyt kapott, ezáltal az állam átvállalta az is
kolafenntartás költségeinek bizonyos részét. A vészkorszak után az állami rész a fizetés 80–90%-át jelentette.
5 ZSVK Közleményei, 8–9, 16. Újpestet ebben az összesítésben
már Budapesthez soroltam.
6 MZSL XXXIII. 7-b-2. Útijelentés, 1946. június 5., 1.
7 Schweitzer 2003, 111.
8 MZSL XXXIII. 7-b-2. Útijelentés, 1946. június 5., 3.
9 Pécsi Zsidó Hitközség Irattára 1948-d469.
10 MZSL XXXIII. 4-a-5.
11 Új Dunántúl, 1948. március 18.
12 Schweitzer 2003, 110.
13 Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára (MNL
BML) VIII. 263. a. 1, 35/1946.
14 Fuchs 1947, 41. és 46.
15 MNL BML VIII. 263. Pécsi Izraelita Elemi Népiskola iratai.
Órarend és tantárgyfelosztás, 1947. december.
16 MNL BML VIII. 263, 1948. április 18.
17 MNL BML VIII. 263, 1947.
18 MNL BML VIII. 263, 43/1946.
19 Magyar Statisztikai Évkönyv 1943–46, 256. skk. és MNL
BML VIII. 263, 240/1948.
20 Bárdos Pál részletesen bemutatja akkori tevékenységeik
vadságát, testi épséget veszélyeztetõ és anyagi kárt okozó voltát. (Bárdos 1981, 67–70.) A megfigyelést Sztehlo
Gábor emlékirata is megerõsíti, lásd: Sztehlo Gábor gépelt emlékirata, 134–135. és 157. (Evangélikus Országos
Levéltár, Sztehlo Gábor iratai.)
21 Krassó 2011, 169.
22 A zsidó cserkészcsapatok története még feltárásra, érdemi
feldolgozásra vár. Egyes csapatokra vonatkozó visszaemlékezések fellelhetõk, illetve Gergely Ferenc több munkájában is érinti a kérdést, pl. Gergely 1989.
23 Korányi Mária visszaemlékezése in: Bánki 2004, 78.
24 Egyebek mellett gazdag forrás a Gödöllõi Városi Könyvtárban elhelyezett Cserkészkönyvtár és Levéltár gyûjteménye.
25 Ennek a tábornak a teljes dokumentációja (levelezés, elõkészítés, költségvetés) a Pécsi Zsidó Hitközség tulajdonában található meg.
26 Magyar Cserkész Levéltár, Magyar Cserkészfiúk Szövetségéhez küldött éves jelentés, 1948. január 30.
27 Magyar Cserkész Levéltár, Csapatparancs, 1947. december.