Zsidók Finnországban – Kis közösség az asszimiláció szorításában

 Finnország zsidó lakossága meglehetősen kicsi – nagyjából 0.03%-át teszi ki az ország népességnek – így feltehetőleg az a kép él az emberekben erről a kis közösségről, hogy nem is létezik. Éppen ezért, már e cikk elején ki kell emelnünk, hogy finnországi zsidóság nagyon is gazdag múlttal és hagyományokkal rendelkezik.

A Szombatban tudomásunk szerint utoljára 1992-ben jelent cikk a finn zsidó közösségekről, úgyhogy bizonyára aktuális egy új beszámoló.

Finnország viszonylag későn, 1917-ben vált független állammá és addig az ország zsidó történelmét jelentősen alakították a Svéd Királyság (1809-ig), majd később az Orosz Birodalom (1809–1917) törvényei és rendelkezései. Az első zsidó bevándorlók akkor érkeztek Finnország területére, amikor az ország még a Svéd Királyság része volt (1362–1809), így a zsidóságra az akkori svéd törvények vonatkoztak. 1686-ban az evangélikus vallás lett a svéd államvallás, ennek következtében az ország teljes területén csak azok telepedhettek le, akik hivatalosan keresztény hitre tértek. Később, az 1782-es „zsidó rendelet” (svédül: judereglementet) értelmében a svéd területekre érkező zsidók kizárólag három városban, Stockholmban, Göteborgban, vagy Norrköpingben telepedhettek le. Idővel Karskrona is a letelepedésre engedélyezett városok listájára került.

Az orosz-svéd háború (más néven finn háború, 1808–1809) lezárultával, az Orosz Birodalmon belül létrejött a Finn Autonóm Nagyhercegség, ami természetesen a helyi törvényekre is hatással volt. A finn zsidó bevándorlás és történelem szempontjából ez volt az a korszak, amely a mai napig hatással van a helyi zsidó közösségek egy részének identitására.

„Őstörténet”

Finnország első zsidó lakosai, akik a kereszténységre való áttérés kényszere nélkül letelepedhettek le a területen, az úgynevezett „kantonisták” voltak, azaz olyan fiatal fiúk és férfiak, akiket a kantonista* orosz iskolákban tanítottak és utána akár 25 évig kellett szolgálniuk az orosz cári hadseregben. Bár a kantonista iskolarendszer minden fiú és férfi számára kötelező jelleggel bírt, a zsidók (és más kisebbségek) számára I. Miklós (1825–1855) írta elő a részvételt, hogy integrálja őket az orosz társadalomba. Az egyes területek zsidó közösségeinek különböző kvóták alapján kellett fiúgyermekeket küldeni a cári katonaiskolákba. Aki csak tudta, megvesztegette a hivatalnokokat, jesivába küldte vagy megházasította a fiait, hogy otthon tarthassák őket – így elmondható, hogy a legtöbb esetben az árvákat, a legszegényebbeket sújtotta ez az intézkedés.

A kantonista zsidók Finnországban történő állandó letelepedését egy 1858-as rendelet tette lehetővé. Az 1870-es finn népszámlálás szerint 460 zsidó élt az országban, többségük Helsinkiben, amely 1812-től lett a Finn Nagyhercegség fővárosa. Zsidó katonák még a kantonista rendszer 1850-es években történt eltörlése után is telepedtek le Finnországban, egészen 1917-ig, amikor Finnország elnyerte függetlenségét. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy gyakran szülővárosaikból küldtek utánuk zsidó lányokat, hogy családot tudjanak alapítani. 1889-ben adtak engedélyt bizonyos, név szerint említett zsidóknak és családjaiknak, hogy Finnországban, meghatározott városokban tartózkodjanak, foglalkozásukat rendszerint (használt) ruhakereskedésre korlátozták. Az újonnan érkezett zsidók nem telepedhettek le az országban, az ezt szabályozó rendelet egészen 1918-ig volt érvényben.

A jelenleg is használatban lévő, egyetlen zsinagógát 1906-ban avatták fel Helsinki belvárosában. Az első emeleten 1918-ban új zsidó iskola nyílt, még svéd néven: Judiska Samskolan i Helsingfors (Helsinki Zsidó Közösségi Iskola). Ezen felül két finnországi zsinagógát érdemes megemlíteni: a viipuri (ma Vyborg, Oroszország) zsinagóga 1910-ben készült el, a turkui (svéd nevén Åbo) zsinagógát 1912-ben adták át.

Bár a zsidók egyenjogúsításáról szóló viták már az 1872-es országgyűlésen megkezdődtek, a helyi zsidók csak Finnország 1917-es függetlenné válása után kaptak teljes körű polgári jogokat. A finn parlament 1917. december 22-én – tehát az európai országokhoz képest viszonylag későn – fogadta el a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt, amely 1918. január 12-én lépett életbe. A törvény kimondta, hogy a zsidók polgári jogokat kapnak, és finn állampolgárokká válhatnak. 1920-ban 1468 zsidó élt Finnországban, közülük 1097-en születtek az ország területén. A zsidó lakosság száma 1925-ben 1699-re, 1930-ban 1728-ra, az 1939-es téli háború idején pedig 1793-ra nőtt. Ekkor a finn zsidók 60 %-a Helsinkiben, 20 %-20%-a pedig Turkuban, illetve Viipuriban élt.

A zsidóság szempontjából a másik döntő jogi változás a polgári házasságról szóló törvény elfogadása volt, amely lehetővé tette a finn zsidó állampolgárok számára, hogy más felekezetűekkel házasodjanak anélkül, hogy áttérnének a házastársuk vallására. A törvény elfogadását követően hamar emelkedni kezdett a vegyes házasságok száma – mára ez az arány igen magas, egyes becslések szerint a házasságok 80-90 %-át érinti. A törvényi háttér változása nemcsak nagy hatással volt az érintett egyének és családok életére, de befolyásolta a hitközségi politikát és vallásgyakorlatot is: többek között a nem zsidó anyától született gyermekek nyilvántartását és a nem zsidó nőkkel házasodott férfiak vallási gyakorlatát.

Néhány évvel később egy 1922-ben hozott törvény biztosította a vallásszabadságot, ettől kezdve bárki gyakorolhatta a vallását nyilvánosan is. Emellett a törvény lehetőséget biztosított arra is, hogy az egyének ne tartozzanak egyetlen vallási közösséghez sem, valamint foglalkozott azon gyermekek kérdésével, akiknek szülei különböző vallási közösségekhez tartoztak, vagy éppen nem voltak egyetlen vallási közösség tagjai sem. Utóbbi esetekben a gyermekeknek az apjuk vallási hovatartozását kellett követniük, hacsak a szüleik írásbeli nyilatkozatban másként nem állapodtak meg.

Ez a rendelkezés természetesen nem állt összhangban a helyi zsidó közösségek által követett ortodox halákhával. 1919 és 1970 között a Népességnyilvántartó Központ vezette a vallási közösséghez tartozó és nem tartozó személyek polgári nyilvántartását. Minden születést, házasságot és halálesetet, valamint a gyermekek születését be kellett jelenteni polgári nyilvántartásba, valamint, ha az adott személyek vallási felekezethez tartoztak, az adott felekezet nyilvántartásába is. A halákhikusan nem zsidó gyerekek hitközségi nyilvántartásba vételével a helsinki hitközség vezetősége nem értett egyet.

A finn törvények és a zsidó vallástörvények közötti ellentmondások számos adminisztratív problémát, belső konfliktust eredményeztek – különösen a helsinki közösségben. Mindemellett a rendelkezésre álló források és a helyi hitközségi tagok visszaemlékezései szerint a zsidó közösség egy része nem nézte jó szemmel a vegyes házasságokat. Sokan – kiváltképp a vegyes házasságokban élő nők közül – ekkor hagyták el a hitközségeket.

Az évszázadok során a népességnyilvántartások kettős és decentralizált rendszerében felmerülő problémák elkerülése érdekében a Népességnyilvántartó Központ 1969-ben központi nyilvántartást hozott létre, 1971-ben pedig bevezették a számítógépes nyilvántartást. Az adatok nyilvántartása az állampolgárok és a hatóságok törvényben előírt bejelentésein alapul. A vallásszabadságról szóló törvényt 1969-ben szintén módosították: a módosítások értelmében a vegyes-házasságokba született gyermekek vallása az anya vallását követte – kivéve, ha a szülők máshogy határoztak. A törvényt 2003-ban szintén módosították: a gyermekek vallási hovatartozásáról 12 éves korukig a szüleik közösen dönthetnek. 12 és 18 éves koruk között a szülők és a gyermek közösen állapodnak meg e kérdésben.

2. világháború

Finnország és a náci Németország háborús szövetségesek voltak. Az ún. Téli háborúban (1939–40) a finn zsidók nem zsidó honfitársaikkal és a németekkel vállvetve harcoltak azon oroszok ellen, akiktől nem sokkal több, mint két évtizede sikerült függetlenedni. A finn zsidók részt vettek a Szovjetunió ellen vívott folytatólagos háborúban (1941-1944) is.

1942. november 6-án egy német szállítóhajó 27 külföldi civillel, köztük nyolc zsidóval hagyta el Helsinki kikötőjét, akiket Finnországból deportáltak Auschwitzba. A zsidó deportáltak közül csak egy élte túl a háborút. „Ez a nyolc” lett Finnországban a Holokauszt szimbóluma. A téma egyik legjelentősebb kutatója, Oula Silvennoinen szerint a finn hatóságok célja valószínűleg nem a zsidó deportáltak meggyilkolása volt, de a finn állami rendőrség minden bizonnyal antiszemita indíttatásból cselekedett.

1944 elejére Finnország volt az egyetlen olyan, tengelyhatalmak által megszállt ország, ahol még nem hoztak zsidótörvényeket. Az elterjedt finn narratíva szerint Finnország megvédte az állampolgárait, de más lehetséges magyarázatok szerint a finn zsidóknak egyszerűen szerencséjük volt, a németek kifutottak az időből és nem volt idő végrehajtani a deportálásokat. Ezt az is alátámasztja, hogy Heinrich Himmler és bizonyos finn vezetők között igenis esett szó a deportálásokról.

Tartja magát az az elmélet, hogy von Mannerheim marsall (1944 augusztusától Finnország köztársasági elnöke) és más vezetők többször is egyértelműen elutasították a németek kérést, hogy adják ki a zsidókat, de erre nincs forrás.

Tény, hogy a magyar deportálások híre eljutott Finnországba és a finn zsidók heteken át attól tartottak, hogy a németek kikényszerítik a helyi és a Finnországba menekült zsidók deportálását. 1944 júniusa, a Ryti-Ribbentrop egyezmény aláírását követően egészen augusztus elejéig, amikor a németeknek a dél-baltikumi katasztrofális háborús helyzet miatt ki kellett vonniuk Dél-Finnországban állomásozó csapataikat, a finn zsidók komoly veszélynek voltak kitéve és folyamatos kapcsolatban álltak a stockholmi zsidó hitközséggel, a Jointtal és az Amerikai Nagykövetséggel. A finn kultúrtörténész, Simo Muir felidézi tanulmányában, hogy a vyborgi hitközség egykori elnöke, Samuel Maslovat egy 1997-ben készült filmben emlékezett vissza egy, a háború idején egy meg nem nevezett „magas beosztású személlyel” folytatott megbeszélésére, aki világosan megmondta neki, hogy ha „Németország kényszerít minket [azaz a finn államot], tudni fogjuk, hogyan válasszunk [azaz kiadnánk a zsidókat].”

November 6-án minden évben megemlékeznek a finn holokausztról, de talán kimondható, hogy a holokauszt emléke nem él olyan mélyen a finn zsidók körében, mint az Európa más részein élő zsidóság emlékezetében. A hitközségek tagjai közt számos olyan helyi zsidó van, akiknek a Balti-államokban, Lengyelországban élő távoli rokonait megölték, de közeli családtagjaikat nem, így őket talán kevésbé érintette a tragédia.

A finn zsidó történelem ezen fejezete azt is jelenti, hogy a finn zsidó történelmi hitközségek azon kevés ortodox gyökerű, megszakítás nélkül működő európai hitközségek közé tartoznak, ahol fennáll a folyamatosság és ahol a háború után lehetséges volt, hogy a nagyszülők átadják hagyományaikat unokáiknak. Akit érdekel a finn zsidó történelem ezen időszaka, annak ajánljuk John B. Simon nemrég megjelent könyvét, Strangers in a Stranger Land: How One Country’s Jews Fought an Unwinnable War along Nazi Troops… and Survived címmel.

A háború után

1944-ben Finnország elvesztette területe egy részét, beleértve Viipurit és az ottani helyi hitközséget, amelynek tagjait Tamperébe evakuálták. A Tamperébe költöztetett családok közül sokan a Helsinkibe való átköltözés és letelepedés mellett döntöttek. A finnországi zsidóság mérete Izrael állam megalakulása után az alijázás következtében valamelyest csökkent, a vallásos finn zsidók ekkoriban vándoroltak ki Izraelbe.

Ami a vallási életet illeti, a helsinki hitközség gyakran szembesült nehézségekkel, például rabbikereséseik során. 1957-1982 között három magyar rabbi töltötte be a helsinki rabbi posztot. Először a kiskunfélegyházi születésű, a háború után Debrecenben neológ rabbiként szolgáló Weisz Miksa (1913, Kiskunfélegyháza – 2001, Los Angeles) – aki Finnországban a Mika nevet használta. Életrajzát magyarul is publikálta Amíg erőmből telik címmel. Daniel Katz róla mintázta Amikor nagyapám átsíelt Finnországba című könyvének rabbi alakját. 1961–63 között Smuel Beeri (1905, Máramarossziget – 1970 után, Izrael) és 1973–1982 között Mordechai Lanxner (1914, Ruszkova – 1983, Izrael) volt Helsinki rabbija.

Lanxner 1967-ben érkezett Finnországba és először a helsinki hitközség saktere lett, majd 1973-ban vált a hitközség rabbijává. Az ő nevéhez fűződik az 1977-es bet din összehívása, ahol mind a helsinki és a turkui hitközség a vegyes házasságban élő tagjainak házastársai számára, illetve a halákhikusan nem zsidó gyermekeik számára lehetővé tette a gijurt (betérést). Mindeközben, a tamperei zsidó hitközség tagjainak száma annyira lecsökkent, hogy az 1980-as években minden tevékenységét beszüntette. A 20. század második felében a közösségek taglétszáma csökkent. A helsinki hitközségben 1986-ban 1092 főt regisztráltak, Turkuban 217 főt. Természetesen mindkét hitközséget nagymértékben érintette a tagság szekularizációja, illetve a körülmetélést és a kóser vágást megnehezítő törvények meghozatala.

Az 1990-es évek elejétől kezdve a helsinki hitközséghez több, a volt Szovjetunióból kivándorolt zsidó csatlakozott. Emellett az elmúlt két évtizedben a közösségbe – és általában Finnországba – irányuló bevándorlás egyre gyakoribb jelenséggé vált. A külföldről érkező zsidók betelepülése a közösség hagyományaira és a közösségben használt nyelvekre is hatással volt.

A jelen

A mai finn zsidóság egyszerre egyedi és szokványos. A történelmi finn zsidó hitközségek, azaz a Helsinki és Turkui Zsidó Hitközség magukat modern ortodox hitközségekként tartják számon, bár tagságukról a modern ortodox vallásosság és a halákha legmagasabb szintű követése nem mondható el. A két történelmi hitközség mellett 2022 óta egy reform hitközség, az Or Hatzafon Finland is működik az országban, és – akárcsak a legtöbb európai országban – 2003 óta a Chábád Lubavics is jelen van, különálló, tagsággal és egyházi státusszal nem rendelkező szervezetként. A jelenleg egyházi státusszal rendelkező három hitközségnek összesen nagyjából 1100 tagja van – közülük a Helsinki Zsidó Hitközség a legnagyobb. A finnországi zsidó közösségek tagsági díja adóalapú, és a jövedelem mértékével arányos (évente max. 15000 Euró). Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy azok, akiknek nem jár a gyermeke a helyi zsidó iskolába, vagy másképp vesznek részt a közösségi életben, esetleg saját kisebb (nem hivatalos) közösségeik vannak – mint például a helyi izraelieknek és az orosz zsidóknak – azok nem szívesen vállalják a hitközségi tagságot.

Mindemellett Finnországban kétségtelenül vannak olyan lakosok is, akik nem tudnak zsidó származásukról, köztük olyanok is, akik halákhikusan zsidók. Az utóbbi időben úgy tűnik, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a zsidó hitre való áttérés iránt az olyan emberek körében, akik gyanítják, hogy zsidó felmenőkkel rendelkeznek, például abból az időszakból, amikor a zsidó letelepedés csak a kereszténységre való áttérés után volt megengedett Finnországban. Ezen betértek közül sokan a betérésüket követően gyakorlatilag egyből alijáznak.

A Helsinki Zsidó Hitközségnek jelenleg körülbelül 900 Finnországban élő tagja van. Ez a közösség így nemcsak Finnország legnagyobb zsidó hitközsége, hanem az ország zsidó életének központja is. A Turkui Zsidó Hitközségnek kevesebb mint 100 tagja, az Or Hatzafonnak pedig kevesebb mint ötven. A történelmi hitközségeket ért változások nem merülnek ki a tagok összetételének és létszámának változásában.

A hitközség hivatalos nyelve svédről a finnre változott, ma pedig a hivatalos és nem hivatalos hitközségi csatornákon egyre gyakrabban használják az angolt és a hébert. Mára egyre kevesebb a finn kantonista származású zsidó a hitközségen belül, bár a vezető pozíciók többségét továbbra is ők töltik be.

A bevándorló zsidók manapság Izraelből, Európából, Észak- és Dél-Amerikából érkeznek leginkább. A helyi zsidók között viszonylag magas a doktori végzettségűek aránya, sok az orvos és a jogász, de csak kevesen vesznek részt az ország kulturális és tudományos életében.

Finnországban – Magyarországgal éles ellentétben – nem hatja át az emberek életét a politika: a szomszédok, munkatársak között, de olykor még a családtagok között sem gyakori az aktuálpolitikai kérdések megvitatása. Sokan nem tudják, hogy kikre szavaznak a közeli ismerőseik vagy családtagjaik. A pártfegyelem nem jellemző, tehát minden képviselő egyénileg dönthet, hogy egy-egy kérdésben hogy foglal állást.

A hitközségek sokszínűsége és gazdag, de „nem reklámozott” kulturális öröksége tudományos körökben is érdeklődést keltett. Az utóbbi időben több tanulmány született a finn zsidó történelem és a jelenkori mindennapi élet különböző vonatkozásairól. Példaként érdemes megemlíteni a Nordisk Judaistik, a Skandináv Zsidó Tanulmányok folyóirata különszámát a finn zsidóságról a Zsidó identitások keretei a mai Finnországban (Boundaries of Jewish Identities in Contemporary Finland) című kutatási projekt első eredményeinek publikálása kapcsán. Ezen tanulmányok a történelmi hitközségek tagjainak vallásgyakorlatával, identitásával, és hagyományokhoz való hozzáállásával foglalkoznak, a csecsemők betérésétől, a kardamomos barheszen át a temetkezési szokásokig. A jelen cikk szerzői a kötet szerkesztésében és összeállításában és a projektben is részt vettek.

Október 7 után

Ahogy más (európai) országokban, így Finnországban is hatással volt a zsidó közösségekre a Hamász október 7-i támadása. Érdemes megemlíteni, hogy a társadalmi diskurzus kezdetben kevésbé volt polarizált, mint jelenleg, több mind fél évvel a háború kezdete után. Ez viszonylag gyorsan változott, napjainkban a helyi média álláspontját leginkább az izraeli politika egyoldalú bírálata jellemzi. A média ritkán számol be arról, hogy az izraeliek hogyan vélekednek a saját kormányukról, vagy hogy a helyi zsidóságot miképpen érinti a polarizáció és a növekvő antiszemitizmus.

A legutóbbi (és egyben legelső) antiszemitizmusról szóló kérdőíves kutatást jelen cikk szerzői írtak, és 2024. május 22-én publikálta az Emberjogi Központ a Finn Igazságügyi Minisztérium támogatásával. Ennek eredményei szerint a helyi zsidóság életére is nagy hatással vannak az izraeli események. Bár az Izraelt érő kritikát csak a kérdőívre válaszolók nagyjából egyharmada vélte az antiszemitizmus egy formájának, a kritika különféle megnyilvánulásait (így pl. a bojkottokról, vagy az izraeli kormány és a nácik közötti párhuzam felállításáról) a többség antiszemitizmusnak tartja. A helyi zsidó közösségek támogatják Izraelt, ugyanakkor tagjaik közül sokan kritikusan viszonyulnak az állam politikájához. Mindemellett gyakran még a legbaloldalibb, önmagukat zsidónak valló egyének is úgy vélik, hogy a média egyoldalúan és elfogultan mutatja be a jelen helyzetet.

Ami a helyi pártokat illeti, ezek viszonya Izraelhez és a helyi zsidósághoz valószínűleg hasonlóan összetett, mint a többi északi államban. Ezt bizonyítja, hogy bár az Igazi Finnek nevű radikális jobboldali párt jelenleg Izrael pártját fogja, tagjai azonban korábban számtalan antiszemita és holokauszttagadó kijelentést tettek. A politikai párt státuszától 2024 áprilisában megfosztott extrém szélsőjobboldali szervezet, a Kék és Fekete Mozgalom tagjai az Eurovíziós Dalfesztivál idején az izraeli Eden Golanra való szavazásra buzdítottak, kimondottan azért, hogy az Izraelre szavazók és az Izrael részvétele ellen demonstrálók között minél nagyobb feszültség alakuljon ki, ami aztán lehetőleg erőszakba torkollik. Céljukról a különböző szociális platformokon is nyíltan beszéltek.

*

A jelen helyzetben a társadalmi és politikai változások, valamint a folyamatosan növekvő szekularizáció során a helyi zsidó közösségek jövője azon áll, vagy bukik, hogy sikerül-e megtartaniuk egy viszonylag állandó taglétszámot és sikerül-e vonzóvá és befogadóbbá tenni egy régi hagyományokon álló, de folyamatosan változó közösséget.

 

Bibliográfia

Czimbalmos Mercédesz, 2016. How Do They Jew? Identity and Religiosity in the Jewish Community of Helsinki. Szakdolgozat, Helsinki Egyetem

Czimbalmos Mercédesz, 2019. “Laws, doctrines and practices. A study on intermarriages and the ways they challenged the Jewish Community of Helsinki during 1930-1970” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, Vol. 30/1, 35–54. https://doi.org/10.30752/nj.77260

Czimbalmos Mercédesz, 2020. ‘Everyone does Jewish in their own way’: Vernacular practices of intermarried Finnish Jewish women. Approaching Religion, 10(2), 53–72. https://doi.org/10.30664/ar.91381

Czimbalmos Mercédesz, 2020. „Yidishe tates forming Jewish families: Experiences of intermarried Finnish Jewish men” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, 31(2), 21–40. https://doi.org/10.30752/nj.97558

Czimbalmos Mercédesz és Pataricza, Dóra (2019). Boundaries of Jewish Identities in Contemporary Finland in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, 30(1), 1–7. https://doi.org/10.30752/nj.80214

Ekholm, Laura, 2013. Boundaries of an urban minority: The Helsinki Jewish Community from the end of Imperial Russia until the 1970s. Dep. of Political and Economic Studies, University of Helsinki.

Ekholm, Laura & Simo Muir & Oula Silvennoinen, 2016. “Linguistic, cultural and history-related studies on Jews in Finland: a look into the scholarship in the twenty-first century” in Nordisk Judaistik – Scandinavian Jewish Studies Vol.27/1. https://doi.org/10.30752/nj.67605

Harviainen, Tapani, 2000. “The Jews in Finland and World War II.” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies. Vol. 21. 157–166. https://doi.org/10.30752/nj.69575

Illman, Ruth, 2019. “Researching Vernacular Judaism. Reflections on Theory and Method” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, Vol. 30/1. 91–108. https://doi.org/10.30752/nj.77287

Illman, Ruth, Czimbalmos Mercédesz és Pataricza Dóra, 2022. Bending, Breaking and Adhering to Rules of Contemporary Jewish Practice in Finland in Suomen Antropologi: Journal of the Finnish Anthropological Society, 46(3), 32–51. https://doi.org/10.30676/jfas.115509

Katz, Daniel. Amikor nagyapám átsíelt Finnországba. Több kiadás: 1972, 1979, 1983.

Kovács Natália, 2017. „Az elhallgatás gyakorlata. Interjú Simo Muir finn kultúrtörténésszel.” Élet és Irodalom LXI., 46. szám, 2017. november 17. https://www.es.hu/cikk/2017-11-17/kovacs-natalia/az-elhallgatas-gyakorlata.html

Muir, Simo és Riikka Tuori, 2019. „The Golden Chain of Pious Rabbis’: the origin and development of Finnish Jewish Orthodoxy” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, 30(1), 8–34. https://doi.org/10.30752/nj.77253

Muir, Simo, 2004. Yiddish in Helsinki: Study of a colonial Yiddish dialect and culture. Finnish Oriental Society.

Muir, Simo és Hana Worthen (szerk.), 2013. Finland’s Holocaust. Silences of History. Palgrave Macmillan.

Muir, Simo, 2016. „The Plan to Rescue Finnish Jews in 1944” in Holocaust and Genocide Studies, 30(1), 81–104. https://doi.org/10.1093/hgs/dcw006

Muir, Simo és Riikka Tuori, 2019. “The Golden Chain of Pious Rabbis. The Origin and Development of Finnish Jewish Orthodoxy” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, Vol. 30/1.

Pap Éva, 1992. „Zsidó közösségek Finnországban.” Szombat, 1992. május 1. https://www.szombat.org/archivum/zsido-kozossegek-finnorszagban

Pataricza Dóra, 2019. “Challahpulla – where two wor(l)ds meet” in Nordisk judaistik – Scandinavian Jewish Studies, Vol. 30/1. 75–90. https://doi.org/10.30752/nj.77247

Silvennoinen, Oula, 2013. “Beyond ‘Those Eight’: Deportations of Jews from Finland 1941-1942.” in Simo Muir and Hana Worthen (szerk.) Finland’s Holocaust. Silences of History. Palgrave Macmillan.

Simon, John B., 2019. Strangers in a Stranger Land: How One Country’s Jews Fought an Unwinnable War along Nazi Troops… and Survived. Lanham, Maryland: Hamilton Books.

Sz. Bíró Zoltán, 2015. Az Orosz Birodalom “idegenjei” in Világtörténet 2015/4 (5), 521–553. https://tti.abtk.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/vilagtortenet/vt_2015_4/Sz_Biro.pdf

Weisz Miksa, 1995. Amíg erőmből telik. Debrecen, magánkiadás.

* A kantonok a katonai sorozás szerinti körzetek voltak, egy körzetnek kellett fenntartania egy katonai iskolát. (A szerk.)