Szigorúan ellenőrzött emlékezet, avagy, de tényleg, kié is Auschwitz?

Nem vagyok rutinos esszéista. Rutinos Auschwitzba járó vagyok (bármennyire is morbid ez a kijelentésem). Harmincon innen, de a kerekítési határon már túl (I was Twenty-six) jártam először a valamikori táborkomplexumban.

Az élményre azóta sem születtek kifejezések. (A nyelvújítás nem, talán egy nyelvcsonkítás segítene.) Persze élhetnék a közhelyek adta kényelemmel is: „Az akkor látottak úgy élnek bennem, mint…”. De az akkor látottak elhaltak bennem. És szövetei azóta is bomlanak. Lebomlott részei pedig lassan, nagyon lassan szívódnak csak fel…

Egy idő után abbahagytam a számolást. Mára már csak tippelni tudom: tizenhét, talán tizennyolcadik alkalommal léptem át a kaput, mely csorbítatlan iróniával hirdeti, a munka szabaddá tesz. Egy ideig még gyűltek a rámpáról hazacsempészett kövek (kavicsok), aztán felhagytam gyűjtögetésükkel, mert egyre jobban húzták zsebemet. (Holott nem a súlyuk vagy méretük volt nagy.)

A tizenhat, talán tizenhetedik alkalom öt éve volt. Aztán közbe szólt a pandémia, a lehetőség hiánya, a késztetés hiátusa. Aztán nem olyan rég, akár K. nyomkeresője, elindultam, hogy felidézzem újra (nem a helyet, az kitörölhetetlen) érzéseimet, fájdalmaimat, értetlenségemet, hitetlenségemet (nem a megtörténtekben, a megtörténhetőségben), dühömet; mindent, ami újra és újra oda húzott, avagy mindezek erőszakával oda kényszerített.

A már említett K. egy helyütt azt írja: „a szabadulás egyetlen útja mindenképp az emlékezésen keresztül vezet”. Érteni vélem ezt a mondatát. Nekem most szabadulnom kell. Emlékezem tehát. Szívem szerint központozás nélkül, egyetlen mondatba, vagy még inkább egyetlen végtelenített szóba sűríteném, ami most bennem van, hogy túllegyek rajta, hogy szabaduljak tőle, hogy kiessen, kilövelljen belőlem; mindössze egyetlen öklendéssel…

Már a bejárat is más. Új épületszárny, beláthatatlan parkoló a sosem csökkenő számú buszoknak, sorompók, kerítések, kordonok. Egy hely, ahová ember – ha nem tudná, hogy ide érkezett, itt van dolga – önszántából be sem lépne. Ezek a neked-itt-nincs-helyed félreérthetetlen szimbólumai. Szinte azonnal hiányozni kezd a régről ismert, sokszor megmosolygott parkolóőr, ki széles karmozdulatokkal jelezte már jó előre, „erre gyere, itt van még hely!”, mintha csak nekünk tartották volna fenn azt, vagy ebből lenne neki a kenyérre (borra) való.

Senki sem mosolyog. Ez nem feltűnő. Ide nem illik a mosoly. De az udvarias szavakból, gesztusokból bőven van hiány. Vagy ez már a hely szelleme?

A beléptetőrendszer (mert az!) ijesztő. Az ember (én legalább is) azonnal bűnösnek, de minimum vétkesnek érzi magát. A zöld (talán kék – már nem emlékszem) műanyag kosár olyan mennyiségben áll oszlopokban, hogy jut mindenkinek. Pedig nem kevesen vagyunk … A zsebeket ezekbe ürítjük, a táskákat átvilágítják. Ha valami besípolna, jön a kézi detektor. Nálam jön. Mintha felkutatnák utolsó vagyonkánkat, s még a testnyílásokat is szétfeszítenék. De ne szaladjunk így előre, mert ekkor még nem üvöltött arcomba a párhuzam…

Lejelentkezés (számba vétel?), majd kis matricát kapunk, ragasszuk fel jól látható helyre (a felső ruhadarab bal mellrészén). Ez jelzi, hogy mely csoporthoz tartozunk majd ittlétünk alatt. Ez segít, hogy könnyen felismerjük egymást. Hogy minket is könnyen felismerjenek. Hogy ne keveredjünk másokkal. S minket se keverjenek mások közé…

Száma nincs nemzet és nemzedék gyűlt itt össze, utasításra, eligazításra várva.

Időugrás vázlatszerűen: vezetőink – ketten vannak – rövid félmondattal osztanak két csoportra minket (egy jobbra, egy balra), ha túl sokan vagyunk, talán nem leszünk könnyen irányíthatók, elveszik a kontroll.

Indulunk. Újabb ellenőrzés: jegyünket, mellyel egyszer már bejutottunk idáig, újra szemrevételezik. Közönyös tekintetek. Ezek az emberek eluntak már itt dolgozni.

És mégis mikor? Mikor esik már le a szándék, melybe a Zloty tízmillióit ölték bele? Talán most, amikor egy rövidke lépcsősoron a föld alá irányítanak? Nem, még nem. A gyakorlatilag üreg betontérben, ahol felszerelnek minket a végképp személytelen audio-guide ránk eső felével, a fülhallgatóval s a vevőegységgel? Még ekkor sem. Sőt elképedve állapítom meg, hogy építési területen vagyunk, ahol munkálatok folyhatnak még. Duplaszárnyas vasajtó képében röhög szembe tulajdon naivitásom. Nincs itt semmi félkész. Maga a tökély, ahová utunk eddig vezetett. Gázkamrába ereszkedtünk ugyanis alá, s az emelkedettnek (?) szánt gesztus, hogy innen kilépve, már-már a szabadulás szimbolikájával induljon meg sétánk, egyszerűen nem látszik működni. Továbbra is beton. Betonból folyosó, s míg végigjárjuk, hangfelvételről nevek szólnak – hideg tárgyilagossággal. Hosszú két perc a célig. A célig, mely nem más, mint elindulni végre, megkapni, amiért jöttünk, bejárni a múzeummá lett vesztőhelyet…

Apropó múzeum. „Hozzáférhető és befogadó.” Csupán egy kiragadott részlet a kifejezés definíciójából.

A vezetett „túra”, melyre befizettünk – nem kis összeget, adott sablon szerint folyik, mindegy, milyen nyelvű csoporthoz jelentkezik be az ember. Utunk során érintjük a birkenaui gázkamra itt kiállított makettjét, a legtöbb fotót inspiráló Cyklon-B dobozokat, a cipőket, mankókat, szemüvegeket, bőröndöket, imasálakat stb. bemutató tereket, a levágott haj tonnáit, a tábor (rövid) történetét összefoglaló szobákat, s a 11-es block-ot. Pincével sötét és állócellákkal, halálfallal, ember embernek farkasával… Aztán gázkamra és krematórium. Az egyetlen ma is álló. És: „az ott hátul Höss háza, itt élt családjával”… és: „itt végezték ki ’47-ben”…

Épp csak egy kicsivel telt el több, mint egy óra. A hozzáférhető múzeum az esélyét sem adta meg annak, hogy saját elképzelésünk, érdeklődésünk, tempónk szerint járjuk be a helyet. Magyarként a magyar kiállítás (18. barakk) szóba se jöhet. Ahogy nyilván olaszként sem az olasz, franciaként sem a francia, de talán lengyelként sem a lengyel. Ezek nem részei a szabvány útvonalnak. Vagyis aki most jár itt először, annak ennyi Auschwitz. Maximum négy bejárható épület. „Annak térkép e táj.”

Birkenau még fájóbb pont. Rövid leszek. Vártam az oly sokszor megtapasztalt „élő” teret, a helyet, ahonnan mintha csak most vonultak volna el foglyok „munkára”, amely lélegzik, aminek anyaga van, bármilyen holt is, ami a szívre, a tüdőre, a gyomorra hat, ami mellbe vág, és térdre kényszerít. Ez a hely nincs többé. A vezetett „túra” része lett: a rámpán át az emlékműig, majd a kettes krematórium romjai mellett, a téglabarakkok mentén, vissza a parkolóig. „Térkép e táj.” Aki most jár itt először… Csak önmagamat ismételném, ha folytatnám a mondatot. Szauna, Kanada, a kis tó, egyáltalán a karantén barakkok, a futballpálya, Mengele fehérre meszelt kéményei… Nem részei a szabvány útvonalnak…

Auschwitz ajándékbolttá lett. Milliós profitot termelő, jól menő üzletággá. Futószalagon gyártott instant látnivalóvá, egy hellyé, ahová ebéd után, teli hassal, még a fagyi előtt gyorsan benéz az erre időző, melyet már csupán egyetlen lépés választ el a füstölgő kéményt ábrázoló bögréktől és hűtőmágnesektől…

A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója