Non-fiction Squid Game – Megrázó dokumentumfilm az október 7-i terrortámadásról

Az október 7-i terrortámadás kétéves évfordulóján azért mentünk az Urániába, hogy a tragikus eseményeket feldolgozó film[1] közös megtekintésével rójuk le tiszteletünket az áldozatok, családtagjaik, barátaik, közösségeik, a terrortámadás minden közvetlen és közvetett elszenvedője előtt.[2] Yariv Mozer: We will dance again című filmjéről.

De arra aligha volt bárki is felkészülve, hogy Yariv Mozer We will dance again című dokuja milyen elementáris erővel szegez minket a vászon borzalmai elé, pontosabban helyez a lövések kereszttüzébe – mert arra nem is lehetett felkészülni. Igen, számítottunk rá, hogy szörnyű jeleneteket látunk majd, de hogy szinte mi magunk is bevonódunk a brutális eseménysorba – azt nem tudtuk elképzelni, ahhoz nem volt elégséges a képzelőerőnk. A sokkoló hatás természetesen magából a témából is adódott, de nem kizárólag, mert a dokumentumfilm formanyelve legalább annyira meghatározónak bizonyult a reakciók kiváltásában. Vagyis az, ahogyan felépítette Mozer a Nova-fesztiválozók szenvedéstörténetéről szóló filmjét, a streamingdokuk elemeiből válogatva.

A documentary műfaj minden kétséget kizáróan reneszánszát éli, a legkülönbözőbb témák mentén (alkategóriákba rendezetten) sorra kerülnek fel a streamingszolgáltatókra a valós események feldolgozásait bemutató filmek, sorozatok. Hogy piaci szempontból kifizetődő legyen dokukat gyártani, a műfaji jellemzőket (függetlenül a témától) a fogyasztói szokásokhoz kell igazítani: nem véletlen, hogy ezek a dokuk pörgősek, érdekesek, a figyelmet fenntartani igyekvők, és bár a személyes történeteket helyezik a fókuszba, amelyekkel azonosulni lehet, de odafigyelnek a tágabb összefüggésekre is. Az egyedi eseteket így jellemzően közösségi vagy társadalmi távlatba helyezik, és egyetemesebb mondanivalóval ruházzák fel. Fontos ismérvük még a lehetséges perspektívák bemutatása és a nézőpontok ütköztetése is, amely nemcsak az objektivitás eszmei jegyében történik, hanem a nézettség érdekében is – bármely konfliktus, nézetkülönbség, véleménykonfrontáció megjelenítése ugyanis jóval több nézőt tarthat a képernyő előtt, mintha csupán az egyik vagy a másik fél narratívája érvényesülne. A streaming documentary nem áll távol a reality-k bulváros megoldásaitól sem: a cél, hogy ottragadjunk, ne hagyjuk abba, ne aludjunk el unalmukban, hanem épp ellenkezőleg: éljük át, legyünk a részesei a megtörtént eseményeken alapuló univerzumnak. A narrációk, interjúk, vallomásos visszaemlékezések, egyszóval a verbalitás mellett így a vizualitás is kitüntetett szerepet kap, hiszen „korunk nézője” már digitális valóságban él, a social media virtuális valóságán szocializálódott. A képi effektek tehát nem maradhatnak el a vizuális szocializációs szokásainktól, a közösségi média trendjeitől sem.  Az archív felvételek, a shorts-, a reels-, a tik-tok videók, az instafotók, a szelfik stb., amelyek eredetileg is jórészt dokumentáló jelleggel bírnak, a látvány részét képezik, a gyors vágások és a modern technológia használata pedig még izgalmasabbá és sokoldalúbbá teszik az adott téma feldolgozását. És hogy háttérzenéről vagy háttérzajról se feledkezzünk el – a zenei aláfestés jellemzően az összhatás szolgálatában áll, míg a hangüzenetek bejátszásai a szöveges narratívát gazdagítják.

A We will dance again esetében viszont nem beszélhetünk piaci szempontokról: a szóban forgó vetítés is egyike volt azon néhány alkalomnak, amikor Magyarországon bemutathatták a filmet; mozikban nem forgalmazzák és streamingplatformokra sem kerül.[3] A nézők figyelméért sem kell megküzdenie, hiszen pl. jelen esetben is, aki eljött az ünnepélyes vetítésre, már eleve informált és involválódott állapotban érkezett. Arról már nem is beszélve, hogy a téma messze túlszárnyalja a hasonló tárgykörben mozgó (pl. true crime) dokuk által feldolgozott eseteket: a több ezer ember legyilkolását, megkínzását és elrablását célzó terrortámadást bemutató dokumentumfilm nem illeszthető be napjaink „átlag”-streamingdokuinak sorába. A We will dance again mégis a streamingdokuk formanyelvének elemeiből építkezik, a streamingdokuk világából nőtt ki.

Mielőtt belemennék a részletesebb bemutatásba, következzék néhány megfontolandó, elvi kérdés.

Lehet-e pár lépéssel távolabb állni, és kívülről írni egy olyan dokuról, amely az ártatlan, fesztiválozó, életvidám fiatalok utáni brutális hajtóvadászatot és tömeggyilkosságot jeleníti meg? Lehet-e objektíven szemügyre venni, milyen eszközökkel mutatja be az alkotó a túlélők történetei alapján megelevenedő mészárlást? És az alkotó vajon hátrébb lépett-e a dokumentumfilm létrehozása során? Egyáltalán: kell-e az alkotóknak az érzelmi távolság?

Néhány fontos kérdés, amelyekre nincsen egyértelmű válasz. Mégis írni kell a filmről, mint ahogyan a filmkészítőknek sem volt kétségük arra nézve, hogy létrehozzák-e a filmet. Írni kell, mert ez a film nem maradhat visszhangtalanul, mint ahogyan Yariv Mozer sem hagyta, hogy a 2023. október 7-i Hamász-terrortámadás csak egy adat, csak puszta tény legyen a történelemkönyvekben, amelynek részleteibe: a húsvér emberekkel történtekbe, a kilövésre szánt, fegyvertelen és védtelen áldozatok lelki, mentális és fizikai állapotába bele sem gondol az ember. Legfőképpen is tehát az áldozatok iránti tiszteletből kell írni a borzalmas terrortámadást megörökítő képkockákról, miként a doku is – követvén a zsáner írott-íratlan szabályait – a túlélők szavaival és felvételeivel avat be a borzalmakba, és állít emléket a meggyilkoltaknak. Az áldozatok tehát nem rideg statisztikai számok, hanem maguk is fiak-lányok-anyák-apák-szerelmesek-barátok, akik a támadásban vesztették életüket. De áldozatok azok is, akik túlélték a halálos hajszát, és most gyászolnak – szerelmest, barátot, munkatársat, embertársat, és talán saját magukat is. Mert az a nap örökre megváltoztatott bennük mindent, és már soha többé nem lesznek olyanok, mint amilyenek addig voltak: vidám, nyitott, bulizós, az életet nagykanállal habzsoló fiatalok.

A We will dance again a kronológiát választja „történetmesélése” rendező elvéül, és mindössze néhány órára koncentrál: tágabb értelemben ugyan a táncos rave-fesztiválra érkezés pillanatától (a támadás előtti éjszaka) a rendőrség és az Izraeli Védelmi Erők (IDF) felszabadító műveletén át (amely a támadás napján, a délutáni órákban következett be) másnap napfelkeltéig mutatja az eseményeket, de a kb. másfél napos intervallumon belül a fókusz az első rakéták megjelenésétől (reggel 6.29-től) az első kb. 2 óra történéseire esik. A filmidőt tekintve csupán az egyharmadnyi szakaszban esik szó az első 2 órán kívüli eseményekről, és szorosan az áldozatokra való emlékezéshez kapcsolódik, és általában is a megküzdés, a traumafeldolgozás és a túlélési stratégia fogalomkörét járja körül.

A doku erős felütésében már megjelennek a főbb tartalmi és formai motívumok: fesztiválkörképet látunk (vészjósló, bulizós-táncolós lassított felvételekkel és elnyújtott elektronikus zenei aláfestéssel), és a pusztítás képeit ugyanonnan (nagytotál és közeli beállításokkal, szívverésre és lövésekre egyaránt emlékeztető minimál-elektronikus hangzással). Sokkoló hatású „előtte-utána” montázsok, amelyet lekövetnek a vizuális és hangeffektek. Aztán egyszercsak megszólal egy hang, egy fiatal férfi hangja, aki elkezd mesélni – még mindig a kontrasztos fesztiválképek villódznak, de hamarosan az arcát is láthatjuk.

A felütésben alkalmazott módszer a doku egészére jellemző: a fiatalok egyedül (ritkán párban), semleges háttér előtt ülve mesélnek, többnyire az utónevük (és életkoruk) feltüntetésével – miközben felváltva őket és az általuk megidézett krónikát látjuk, számos felvételről, melyek gyors egymásutánban kerülnek egymás mellé (és energiát is igényel, hogy követni tudjuk). Az utóneves identifikáció több funkciót lát el: egyrészt kevésbé hivatalos, személyes és fiatalos, másrészt a teljes név hiánya egyfajta „anonimitást”, illetve a „bármelyikünkkel megtörténhet”-érzetét is nyújtja – amely alkotói döntés az érzelmi involválódást segíti elő.

Eitan (28) – kiemelve majdani kontextusából, amikor is a teljes történet összeáll – a saját „lehetetlen túlélését” meséli éppen, (mint később kiderül, a sokadik, ezúttal el nem hárított) gránátbecsapódást és emberrablási akciót követően, azt a pillanatot, amikor a többiek halálával és saját életben maradásával szembesül – a holttesteken ocsúdva fel a támadás után. A rövid bevágás egy traumatikus vallomással zárul: „ki kell találnia, ki ő”.

És itt veszi hivatalosan kezdetét a documentary, a címrész feltüntetésével. A stáblista azonban a produkciós cégek felsorolása után váratlanul megszakad, és ismét egy angolul megszólaló túlélő következik. Noa (29) – akiről később megtudjuk, hogy hivatalosan, munkaügyben vett részt a fesztiválon, egy magyar DJ kísérőjeként[4] – mosolyogva, részletekbe menően taglalja, hogy mennyire befogadó egy ilyen fesztivál közönsége: „mindegy, ki vagy, és mit hoztál”, és ennek égbekiáltó kontrasztjaként, hogy „a 3500 résztvevőből 400-an nem tértek haza”.

Ezt követően folytatódik a stáblista, mégpedig szemléletes audio-vizuális megoldással. Mozer magukat a szereplőket tünteti fel ugyanis, a túlélők képeit, akik ülő pózban, egymás mellett, hengeralakot formáló pörgés önálló kockáiként, és később, a gyorsulással egyidejűleg már összefüggő, egybefolyó alakzatként elevenednek meg. A hangfoszlányos kavalkád és zoetróp-szerű mozgóképes jelenet azt szimbolizálja, hogy az egyenkénti beszámolók nem függetlenek egymástól, és bár mindenki a saját történetét meséli el, a doku szereplői közösen, együttesen hozzák létre az alkotást, a We will dance again-t, amely főcím ekkor – az immár táncot is asszociáló forgás közben – jelenik meg a vásznon. A henger az egyre gyorsabb pörgést követően lassulni kezd, és végül egy üres széket mutató képnél áll le. Az üres hely az élő hősök mellett az elhunyt hősöket jelképezheti, akik már nem ülhettek a kamerák elé, de akiknek a története éppúgy helyet kap a mozgóképes alkotásban, mint a túlélőké. Továbbá a rendező alakját is elhelyezhetjük ide, a hiányt megformáló pozícióba, hiszen Yariv Mozer közösségvállalása, alkotói/alkotótársi részvétele evidens, mint ahogy az is, hogy személyes vallomástétele, vagyis a We will dance again (az elhunytakat is képviselő) túlélők megnyilatkozásain keresztül bontakozik ki. De éppígy elfoglalhatjuk az üres széket mi magunk is, és bárki, akinek hozzászólása van (vagy lesz) a történtekhez.

A film egy drámai pontján Mozer ismét ehhez a technikához folyamodik, de erre később még visszatérek.

A We will dance again kb. 16 túlélő fiatal elbeszélésén alapul, akik egytől egyig a Z-generáció tagjai, „digitális bennszülöttek”. Számukra a mobil- és a közösségi média-használat elemi szükséglet. És milyen jó! – ha mondhatok ilyet, hiszen ez az „ösztönös” mobil- és social media-függés készteti őket arra, hogy megismertessék a világgal, hogy mi történik/történt velük. Egyébként a dokumentálás mint saját maguk, a kortársak és az utókor tájékoztatása deklarált céllá is vált menet közben – ez derül ki Ben (24) és Natanel (19) beszámolójából is.

A rendező a beszédekkel egyidejűleg videófelvételekkel, képekkel, szelfikkel, és más, hivatalos felvételekkel (pl. a biztonsági, fedélzeti kamerák által rögzített képekkel) illusztrálja a bevezetőben elhangzottakat, gyorsan cserélgetve a különféle vizuális anyagokat, kísérőzeneként pedig a fesztiválprogram repertoárjából válogat – amely módszerrel hamar megteremti a rave-partik pörgős hangulatát. Az „energiafelszabadító”, pszichedelikus napfelkeltés nyitóbuli így már szinte kirobbantja a vásznat –  ám hangzásukban és látványukban épp ilyen erővel hatnak az első rakéták is, amelyek váratlanul jelennek meg az égen.

A szereplők/alkotótársak/az elbeszélők közül ekkorra már megismerhettük az anyanyelvükön megszólaló Lielt/Lalit (20), Halelyt (21), Noamot (27), Yuvalt és Tamirt (23), Zivet (26), Eleazart és Yaakovot (25), Kfirt (23) és Elad Hakimot (23), illetve az általuk megidézett barátokat, az életükben fontos szerepet betöltő Anert, Hersht, Davidot, Ront, Kheshetet, Shanit, Eliyát és Ruth Peretzet, a kerekesszékes lányt. Ez utóbbi fiatalok tragikus sorsa – személyes jelenlétük híján – mindjárt a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá válik, így a legvidámabb előzménysztorik epizódjait is beárnyékolják a hamarosan bekövetkező fejlemények, amelyekbe a szabadság és önkifejezés jegyében szerveződő elektronikus zenei fesztivál torkollott.

Az elbeszélésekből kiderül, a rakéták zavarba ejtették a résztvevőket, először nem is tudtak mit kezdeni vele – jóllehet korábban többen kiemelték, hogy túl közelinek tartották a bulihelyszínt a gázai határkerítéshez. Sokan tűzijátéknak vélték vagy viccesnek tartották, mások a rakétaelhárító rendszer teljesítőképességében bíztak. De ahogy a rakéták száma egyre nőtt, a félelem is egyre inkább fokozódott, és a poénkodás hamar átfordult reális helyzetértékelésbe: a mosoly lefagyott az arcokról. Yarin (22) és Natanel, valamint Noa, Noam, Ben és Ziv a növekvő rémületükről tesznek említést, arról a kiszolgáltatottságról, amelyet a nyílt mező terepe jelentett, és hogy „soha ennyi rakétát még nem láttak” – amelyről a bejátszásoknak köszönhetően mi magunk is megbizonyosodhattunk -, valamint azt a tétovázást is kiemelik, hogy „nem tudták, hová menekülhetnének, mit kellene tenniük”, mert felismerték, hogy „ez nem egy szokványos szituáció”. A koncertszervező Noa a gondjaira bízott DJ-vel együtt kocsiba szállt, és menekülőre fogta, példájukat mások is követték, pl. Tamir, Yuval és Ron is – némi szerfogyasztás után illuminált állapotban -, akik dél felé vették az irányt, és talán az egyik legdrámaibb sorsú túlélő, aki szereplőként most lép először színre, Elinor Gambarian (24), a 8 éves Oshri fiát egyedül nevelő édesanya – így hamarosan óriási dugó alakult ki az utakon.

Official Trailer: WE WILL DANCE AGAIN, Yariv Mozer, 2024

Atlanta Jewish Film Festival welcomes Israeli Filmmaker Yariv Mozer to the historic Tara Theater on September 19, 2024 for a post-film Q&A moderated by AIB Network’s Audrey Galex. Trailer Included: A music festival symbolizing peace, freedom, and love turns into a nightmare of terror.

Mozer a földrajzi azonosítást GoogleMaps-es részletek illusztrálásával teszi lehetővé, így a szóban forgó (olykor időben megegyező, olykor cselekvési szinten párhuzamos, olykor egymásba is érő) történetek pontos helyszínei, egymáshoz képesti elhelyezkedései, a menekülési útvonalak, a kialakuló dugók, a kivezető utak stb. koordinátái lokalizálhatókká válnak. A grafikai eljárások (GoogleMaps-es ábrák) az útmenti települések (kibbuc), az óvóhelyek (migunit), a katonai támaszpontok, valamint a Hamász által elfoglalt és diszponált területek térbeli pozícióit is mutatják, ezáltal lassanként körvonalózódni látszik, hogy a menekülő fiatalok csapdahelyzetbe kerültek. Körös-körül, minden irányból körbe lettek zárva (a Hamász bekerítő hadműveletének eredményeként) – mint egy „rémálomban” (hangoztatják többen is), amelyből nem lehet kitörni.

Itt most hadd tegyek egy rövid reflexiót a GoogleMaps-es eligazítás kapcsán: Mozer nem tolakodó vagy szájbarágós segítséget nyújt – szemben sok dokufilmmel, amelyek elvétik az arányt, a didaktikus, mindent a néző arcába toló (így a közönséget kissé infantilizáló) vizuális „nyomulással”, mert minden elhangzó, nyelvi megnyilatkozásról úgy tartják, hogy képi alátámasztást igényel. Nem, Mozer kiválóan kezeli a háttéreffektek, a verbalitás és vizualitás arányait: csak annyi (tér-)képi elemet használ, amennyire szükség van ahhoz, hogy érthetővé, követhetővé és átélhetővé váljanak a személyes történetek, illetve jelen esetben az, hogy miért bizonyult illúziónak és meddő stratégiának a menekülés. Mozer zsenije egyébként számomra éppen ebben, az egyenletes ritmus fenntartásában és tűpontos arányérzékében rejlik – ez utóbbi a zene-zörej-képek-szöveges tartalom (textuál-inzertek is) egymást kiegészítő szerepében, valamint az érzelmi hatás kiváltása-eltávolítás/belüllevés-kívüllevés arányosságában mutatkozik meg.

A fiatalok ekkor még nem tudták, hogy perceken belül nagyobb veszedelemmel kell farkasszemet nézniük, mint a rakétacsapás: a Hamász fegyveres terroristáival, és a dugók miatti bosszúságukról, valamint a növekvő türelmetlenségükről vallanak. Ezen a ponton kiderül, hogy háromnegyed óra telt el az első rakéták megjelenése óta, mert ekkor, pontban 7.15-kor dördültek el az első lövések.

Mozer a fiatalok nézőpontjáról most először (és aztán még sokszor) egy másik perspektívára vált, és a Hamász szemszögéből dokumentálja az elmúlt közel egy óra mozzanatait. A dokumentációt testkamerás felvételek, propagandavideók és a harckocsik fedélzeti kamerás felvételei biztosítják, és ha már korábban a nézőpontok konfrontációjáról mint a streamingdokuk állandó kellékéről írtam: jelen esetben nincs szó ütköztetésről, hiszen a Hamász nézőpontja csak még inkább felerősíti a fiatalokét. A Hamász a felfegyverkezett harcosok elszánt csatakiáltásaitól a kerítés lebontásán át az áldozatok brutális elhurcolásáig, illetve lelövéséig mindent archivált – és Mozer sem szemérmeskedik a naturalisztikus valóság bemutatásában. Sem az üldözők, sem az üldözöttek videófelvételeit nem cenzúrázza, csak annyit tesz, hogy az áldozatok arcát elfedi, illetve kegyeleti okokból él a kitakarás egyéb eszközeivel is.

Az alkotó nyilvánvalóan nem szándékozik a mészárlást relativizálni, mert ahhoz, hogy hitelesen közvetítse, mi történt és mit éltek át a menekülők a hajtóvadászat során, meg kell jeleníteni azt is, hogy milyen körülmények között gyilkolták körülöttük halomra a barátaikat, társaikat, az ismerős és ismeretlen fesztiválozókat, hogy a vér, a sikoltás, a fegyverropogás, a rettenetes hajsza, a fülek mellett száguldó golyók miként váltak egyik pillanatról a másikra a mindent leuraló rettenet kellékeivé, és miként fordult át a bulizás békés terepe egy addig elképzelhetetlenül véres csatatérré, ahol lassacskán mindent beborítottak az egyre szaporodó (Yarint idézve: „mint a dominó, úgy elhulló”) áldozatok, a holttestek, a „hullahegyek” – akik azok közül a barátok, társak és ismeretlenek közül kerültek ki, akik alig néhány órával korábban még egy jó buli reményében érkeztek ide.

A passiótörténet irodalmi hagyományait a túlélők elbeszéléseire is lehetne alkalmazni: az egyébként eltérő stílusú és vérmérsékletű fiatalok tolmácsolásában a borzalmak taglalása egyre komorabb, tragikusabb színezetet ölt. Ben úgy jellemzi a helyzetet, hogy „az életükért futottak”, és látjuk is a futás közben készített felvételeket: a teló mozog, lefelé néz, szaggatott képek villódznak, minden ugrál, az árnyékok megnőnek, közben süvítenek a golyók, hol halkabban, hol erősebben, vezényszók, sikolyok, kiáltások, lihegések, fegyverropogások visszhangoznak. Nincs is szükség aláfestő zenére, a valóság maga produkálja a képkockák auditív hátterét. A feszültség óriási méreteket ölt, a nézők is futnak az életükért, az emlékezés méltó, szomorú hangulatába stressz és rettegés vegyül, mert a fiatalokkal együtt mi magunk is célpontok lettünk egy kegyetlen játszmában, amely leginkább az „orosz ruletthez” hasonlít, vagy mintha a Netflix-sorozat, a „Squid Game” kegyetlen világa válna valóra – ahogyan a fiatalok ezt meg is fogalmazzák.

Közben visszatérő elemként jelenik meg az áldozatok hiábavaló, kétségbeesett segélykérése, de sem a rendőrség, sem az egészségügyi szolgáltatás, sem a hadsereg nem állt a helyzet magaslatán: vagy nem is voltak elérhetők, vagy ha el is érték őket (jónéhány rögzített telefonhívás elhangzik a filmben), a segítségnyújtás szándéka mellett totális értetlenkedés és információhiányra utaló attitűd, valamint a protokollok felmondása volt a válasz. A beszámolókból is kiderül: magukra hagyottság-érzet, védtelenség és sokkhatás jellemezte az egyre fáradtabb, még életben lévők állapotát, akik ott húzták meg magukat, ahol tudták.

Eitan egy migunit-ban – és mint egy másik, párhuzamos beszámolóból kiderül, Zivék is ugyanott -, amelyet össztűz alá vettek a terroristák, de egy bátor hős, akit a tragikus helyzet „küldetéstudattal” ruházott fel, Aner az életét kockáztatva minduntalan visszadobálta a Hamász által bedobált gránátokat. A lehetetlen küldetés felidézésekor a háttérzene érzelmes tonalitást nyer, halkan, lágyan szól – Anerre, az önmagát másokért feláldozó mártírra való emlékezésképpen. Az elkerülhetetlen vég aztán bekövetkezett, Aner életét vesztette egy robbantásban, és ezek után Eitan vette kézbe az ellenállás irányítását. A Hamász arzenáljával szemben védtelen, fegyvertelen szabadságharcosok álltak, akik puszta kézzel vették fel a harcot a „gonosszal” (Elinor megfogalmazásában). Az egymás mellé illesztett elbeszélésekkel párhuzamosan különféle kameraállásból is láthatjuk a támadásokat: egyazon mozzanatot akár 2-3 Hamász-felvételről, és az óvóhelyen lévők videóiból is összevágva – az elhangzó kiáltások, sikolyok, sírások, ordibálások, parancsszók, robbantások és fegyverropogások kíséretében, plusz-alapzenei lüktetéssel – sokkoló, szívszaggató hatás. Az óvóhelyen megbúvó többség a gránátrobbantásokban életét vesztette, Ziv unokaöccse, Amit (19) is ott lelte halálát. Az életben maradottakat aztán a terroristák kegyetlen kínzások közepette elrabolták, köztük Eliyát, Ziv szerelmét és Hersht is, aki a film készítésekor már elhunyt a gázai fogságban. Eitan és Ziv a csodával határos módon megmenekült, de még órákon keresztül folytonos halálfélelemben reszkedtek az óvóhelyen, míg el nem jöttek értük a felszabadító csapatok. Ennek elbeszélésére azonban a kronológikus keret miatt csupán később kerül sor.

A fesztiválhelyszínen rekedtek közül sokan a színpad alá, mások a mobilvécékbe bújtak, őket egytől egyig lemészárolták a Hamász terroristái. Elinor (akinek ki kellett menekülnie a kocsiból) a bár környékén lévő hűtők egyikében talált menedéket, amely helyet a többiek veszélyesnek minősítettek, és elkerültek – őket egytől egyig lemészárolták a Hamász terroristái. Elinor halálmegvető lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amikor a hűtőben, oxigénhiányos állapotban, deformált testtartásban folyamatosan kommentálta az eseményeket, üzeneteket hagyott, felvette a közeledő harcosok lépéseit, lövéseit (az elbeszélt eseményeket külső felvételek is mutatják), saját eszméletvesztését, és azokat a pillanatokat is, amikor biztos lévén benne, hogy feltépik rejtekhelye ajtaját („ma meg fogok halni”, „félek”, „mindjárt kinyitják a hűtő ajtaját”), elköszönt a 8 éves fiától („mondjátok meg Oshrinak, hogy szeretem”).

A többi autós menekülő is mind csapdába esett, és az életben maradásért inkább kiszálltak a kocsiból és inkább választották az életük kockáztatásával járó futást (paradox módon). És itt most óhatatlanul is Ámosz próféta szavai jutnak eszembe: „(mint) mikor valaki elmenekül az oroszlán elől és belébotlik a medve; beér a házba/hazaér, megtámaszkodik a falnál, és megmarja a kígyó”.[5] Az elhangzottakat sok szemszögből vizualizálja Mozer, nem kímél minket (sem) a történésektől: mutatja (különböző felvételekről) az utakat, kibbucokat és katonai bázisokat elfoglaló alakulatok rohamait, a mindent beborító vért, a szitává lőtt vagy lövések kereszttüzébe került autókat, az autókból kirángatott holttesteket és az élő utasok elhurcolásait, a pusztítás felfoghatatlan képeit. Egy különösen brutális kivégzést „élőben” is közvetít, majd ki is merevíti a pillanatot. A kivégzés a Be’eri kibbucban történt, ahová Liel (Lali) menekült, és míg a fiatal egy wc-ben rejtőzött el, a közelben mindenkit lemészároltak, aki útjukba került. Mozer a brutalitás „közvetítésével” azokat a körülményeket idézi meg, amelyeket a terrortámadás idézett elő, és amelyeket el kellett szenvedni mindazoknak, akik a fesztiválra jöttek, illetve a kibbuc mérhetetlenül sok áldozatára is gondolva: amely kegyetlen körülményeket minden áldozatnak át kellett élni, vagy amelyekbe bele kellett pusztulniuk.

Nincs lehetőségem valamennyi túlélő személyes szenvedéstörténetét újramondani, mint ahogyan nyilván Mozernek is szelektálnia kellett a filmjéhez. Azonban közös sorsuk volt, hogy a felszabadulásig még hosszú órákon át ki kellett tartaniuk, a rajtaütéstől való folyamatos rettegésben, és az elhunytjaik miatt érzett veszteségtudatos, sokkos állapotban. A túlélők elérzékenyülten vagy sírva mesélik a történeteiket: Tamir Yesha Village-ben, egy lakóhelyen vészelte át a következő órákat, Elad a Hamász által elfoglalt Re’im katonai bázis hírszerző szobájában lelt – életveszélyek közepette – menedékre, Ben egy háromgyerekes idősebb anyukát támogatott még órákon keresztül, így életet mentett: Moran (39) ugyanis Ben áldozatos segítsége nélkül meghalt volna. Natanel és Yarin tartózkodási helyéről és a Hamász-terroristával való szembekerüléséről a bokoralatti búvóhelyről készített videók és képek tanúskodnak, Eitan és Ziv a migunit-ban, Elinor a hűtőben, Noam és David pedig egy konténerben bujkált, amelyben rajtuk kívül még sokan mások is rejtőzködtek (párhuzamos felvételeken keresztül látjuk a rettegést bent, és közben a Hamász közeledését odakint) – és akiket szinte kivétel nélkül, sortűzzel végeztek ki a megérkező agresszorok. Sokak mellett Davidot is meggyilkolták, Noam szerelmét, társát, akinek az elvesztéséről Noam megrázó szavakkal tudósít („az életemet, a jövőmet vették el”, „a leendő gyerekeimtől, a családomtól fosztottak meg”). Mindannyian sírunk már jó ideje, de még így is megrázó az a pillanat, amikor Mozer először mutatja a gyönyörű fiatal modell teljes alakját, ahogyan a többiekkel ellentétben nem egy sima széken, hanem kerekesszékben ül. Noam ugyan túlélte a támadást, de súlyos sérüléseket szerzett a konténerben bujkálók likvidálása során.

És a halott szerelmek, barátok, rokonok, társak (Ruth Peretz és édesapja; Kheshet – akinek a meneküléséről és haláláról nem maradt szemtanú, Aner és Hersh, Amit, Ron – aki Tamir és Yuval mellett a kocsiban vesztette életét, Shani – akit elraboltak, megerőszakoltak, megkínoztak és megöltek), valamint a túszok alakjának, emlékének szavakkal, felvételekkel, fotókkal történő felelevenítésével – finom, lágy, alig hallgató zenei aláfestés mellett  – közeledik a történetmondás és a film is a befejezés felé.

A túlélők sorsában még az is közös vonás – a beszámolók alapján -, hogy a felszabadulást követően, mikor kimerészkedtek a rejtekhelyeikről, úgy tapasztalták, hogy egy „lerombolt világba” léptek ki, „egy olyan világba, amely elpusztult”, „egy horrorfilm színhelyére”, és még mindig nem tudták felfogni, mi történt („hogy lehetséges ez?”, „hogy lehetséges ennyi holttest?”, „hihetetlen”, „minden üres”). „Apokaliptikus állapotokról” számolnak be, ahol minden területet „füst és feketeség” uralt – és látjuk-halljuk mi is az apokalipszis darabkáit. Megkönnyebbülésről, boldog menekülésről szó sincs, veszteségekről, gyászról, sokkról, és egymás iránti összetartásról, szeretetről annál inkább.

Lezárásképpen az azóta eltelt időszak traumáit, megküzdési módjait, és Eliya felszabadításához fűződő reményeiket osztják meg velünk. Noa pedig annak a reményének ad hangot, hogy egyszer majd „mindannyian, újra együtt fognak táncolni”.

Ígértem, hogy visszatérek még arra a jelenetre, amikor Yariv Mozer ismét a zoetróp-megoldást választja – ha lehet azt mondani, a doku drámai csúcspontján. Ez az a pillanat, amikor a túlélők többórányi hajtóvadászat után, végsőkig kimerülten, a tragikus veszteségek és minimális túlélési esélyeik tudatában (Elad szavaival) az „utolsó üzeneteiket” fogalmazzák szeretteiknek. Az elköszönés, a halálfélelem, a rejtekben való bujkálás, a futás és a másikért való aggódás képei és mondatai ezek. A rendező pedig ezekből a megrendítő felvételekből vág ki egy-egy kockát, és helyezi őket egymás mellé, majd „pörgeti fel”, körbe-körbe, egyre gyorsabban, mintha sosem akarna véget érni az üldöztetés – de a családjaiktól, szeretteiktől, és a mozgóképes trükknek köszönhetően: egymástól, a sorsközösségtől való elszakadás pillanata sem. És amint a zoetróp neve is jelzi („az élet kereke”), ők nem haltak meg, túlélték, akiket pedig kivégeztek, a rájuk való emlékezéssel maradnak életben.

Yariv Mozer documentary-je nem kisebb feladatra vállalkozik, mint erre. A Nova-fesztivál résztvevőit ért terrortámadás elbeszélésére és valamennyi áldozat emlékének fenntartására.[6] Sokkoló, mégis katartikus, fájdalmas, de egyben felemelő alkotás.

Jegyzetek

[1] We will dance again (2024). Írta és rendezte: Yariv Mozer, operatőr: Shahar Reznik,
Nir Maman, zeneszerző: Tal Yardeni. A dokumentumfilm 2025-ben elnyerte a Hírek és Dokumentumfilmek (News and Documentary) Emmy-díját, „Kiemelkedő Aktuális Dokumentumfilm”-kategóriában (Outstanding Current Affairs Documentary).

[2] Az ünnepélyes alkalomra 2025. október 5-én, vasárnap, du. 3-kor került sor, a Zsidó Közösségi Fórum, a Kidma és a Keren Hayesod Hungaria Alapívány szervezésében, a Mazsihisz, valamint Izrael Állam Magyarországi Nagykövetsége közreműködésével. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dr. Dolinay Eszter kurátorasszonynak (Keren Hayesod Hungaria Alapívány), hogy a cikk írásához lehetővé tette számomra a dokumentumfilm újbóli megtekintését, és bármely kérdés esetén készségesen állt rendelkezésemre.

[3] A vetítési jogokkal kapcsolatban két típus létezik. Az egyik az ingyenes bemutatókra terjed ki (korlátozottan, előzetes pontos egyeztetések alapján), a másik kategória, amelybe pl. az Uránia-bemutató is tartozott, tulajdonképpen piaci alapon történik: ilyenkor a szervezők bizonyos számú (itthon kevés) vetítésre megvásárolják a jogot az Izraeli Külügyminisztériumtól. A forgalmazás tehát eltér a szokásostól.

[4] Bár a dokuban nem nevezi néven, de a film bemutatásakor már tudni lehet a kilétét: DJ Wegháról, azaz Tóth Andrásról van szó.

[5] Ám 5,19.

[6] A doku világán már kívül esik, de a túlélők közül többen is öngyilkosságot követtek el, mert nem tudták feldolgozni az átélt traumákat.