Már nem egy kisebbség védelméről van szó, hanem a közös európai rendnek a védelméről

A Mazsihisz közleménye alapvető irányában helyes, indulatában érthető, követelésében vállalható. Mégis van benne valami feltűnően elégtelen. Nem azért, mert túlságosan kemény, hanem mert nem elég magas szinten fogalmazza meg azt, ami valójában történik. Egy olyan ügyet, amely az európai demokratikus rend önértelmezését érinti, lényegében érdekvédelmi közleménnyé szűkít. Emiatt a szöveg – minden erkölcsi igazsága ellenére – provinciálisnak és szakmailag alulérveltnek hat.

A legárulkodóbb mondat az, amely szerint az ilyen rendezvények „közvetlenül veszélyeztetik a magyarországi zsidó közösség biztonságérzetét és a társadalmi békét”.

Ez természetesen igaz. De ha itt megállunk, máris jóval kisebbre szabtuk a problémát annál, amekkora.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon élő zsidók fenyegetve érzik magukat. Nem egyszerűen arról, hogy zsidó intézmények biztonsága kerülhet veszélybe. És még csak nem is elsősorban arról, hogy az antiszemitizmus valamely újabb formájával állunk szemben.

Ugyanis itt már nem egy kisebbség védelméről van szó, hanem annak a közös európai rendnek a védelméről, amelyben a politikai erőszak nem válhat erkölcsi érdemmé, a terrorista pedig hőssé.

Ha egy európai közterületen legitim politikai szolidaritás tárgyává tehető egy tömeggyilkosságot elkövető terrorista szervezet, annak képviselője, mártírkultusza vagy erőszakot heroizáló politikai nyelve, akkor ennek nem kizárólag a zsidók az érintettjei.

Érintett mindenki.

A keresztény és a buddhista, a vallásos és az ateista, a konzervatív és a liberális, a baloldali és a jobboldali, az, akit érdekel Izrael, és az is, akit egyáltalán nem érdekel.

Mert itt nem valamely kisebbség sérelméről van szó, hanem annak a közös normarendszernek a fellazításáról, amelynek oltalma alatt valamennyien élünk.

A „terrorizmus” modern politikai és jogi fogalom, ezért anakronizmus volna azt állítani, hogy a Talmud vagy a klasszikus haláchikus irodalom önálló „ דיני טרור –  terrorjogot” dolgozott volna ki. A jelenség maga azonban ősrégi, így nem meglepő, hogy a rabbinikus források részletesen foglalkoznak azokkal az elemekkel, amelyek a terror lényegét alkotják: az ártatlan ember(ek) szándékos és olykor kegyetlen módon történő meggyilkolásával; a lakosság félelem útján való kényszerítésével, mondhatni tömeges zsarolással; azzal az erőszakkal, amely politikai vagy vallási cél érdekében mások életét eszközzé teszi; a fanatikus közösségek belső terrorjával; valamint azzal a kérdéssel is, hogyan lehet szembeszállni a terrorral, milyen erő alkalmazható egy közvetlenül fenyegető támadóval szemben.

A rabbinikus hagyományban ennek alapján egy, a mai korban is szignifikáns distinkció rajzolódik ki: az agresszor elleni szükséges védekezés, és az ártatlanok megölése vagy megfélemlítése valamely magasabbnak vélt cél érdekében nem ugyanaz a kategória, más és más eszköztárral kell fellépni.

A Talmud már beszámol a terror korai formájáról. A Második Szentély pusztulásához vezető események között elbeszéli, hogy az ostromlott Jeruzsálemben jelentős élelmiszerkészleteket halmoztak fel. A város tehát hosszú ideig képes lett volna ellenállni. Ekkor azonban megjelentek azok, akiket a Talmud בריוני – birjonim néven nevez.

הוו בהו הנהו בריוני

„Voltak közöttük bizonyos birjonim.”

Ez a kifejezés nem világos, nem fordítható le könnyen. Talán akkor járunk  legközelebb, ha  a zelóta szót használjuk. Viselkedésük a források alapján számos olyan elemet mutat, amelyet ma a terror politikai logikájához sorolnánk.

A bölcsek azt mondják a Rómával való megegyezésről, az ostromlott város felszabadulásáról: „Menjünk ki, és kössünk velük békét.” A szélsőségesek azonban nem engedték nekik, sőt, azt követelték: „Menjünk ki, és harcoljunk ellenük!”. A bölcsek erre azt válaszolták, hogy a harcban való győzelemnek nincs reális esélye, ekkor következett be a történet megdöbbentő fordulata: felkeltek, felgyújtották a búza- és árparaktárakat, és éhínség lett.

A tett stratégiai logikája világos: ha a lakosság rendelkezik élelemmel, fennmarad a békekötés lehetősége, hiszen nincs olyan kényszer, mely az ellenkezőjére sarkallná az ostromlottakat. Ha azonban megsemmisítik az élelmiszert, a közösséget olyan helyzetbe hozzák, amelyben kénytelen lesz vállalni a háborút, ha el akarja kerülni az éhhalált.

A birjonim nem az ellenség ellen alkalmaztak erőszakot. Saját közösségük szenvedését használták politikai eszközként. Mindmáig ez a terror egyik felismerhető szerkezete: nem feltétlenül a terror áldozata a politikai célpont. Az áldozat szenvedése csupán arra szolgál, hogy valaki mást kényszerítsenek valamire.

Ebben az értelemben a gabonaraktárak felgyújtása különösen erős rabbinikus paradigma: a civil lakosság éhezése nem véletlen mellékhatás, hanem a politikai kényszerítés eszköze.

Ezért súlyos szakmai hiba a problémát elsősorban a „zsidó közösség biztonságérzetének” nyelvén megfogalmazni. A „biztonságérzet” ráadásul pszichologizál: mintha az volna a kérdés, ki hogyan érzi magát. Mintha egymással versengő érzékenységekről volna szó. A zsidók félnek ettől, mások viszont esetleg nem félnek; következésképpen mérlegeljük az egyik és a másik csoport érzéseit, félelmeit, idegrendszerét.

Csakhogy itt nem érzéseket kell mérlegelni, hanem normákat kell megvédeni.

Az európai demokratikus rend nem azért utasítja el a terrorizmust, mert a terror valamelyik konkrét kisebbséget kellemetlen helyzetbe hozza. Azért utasítja el, mert a terrorizmus annak a normatív rendnek a tagadása, amely nélkül szabad politikai közösség nem létezhet: az ember nem eszköz, a civil nem célpont, a politikai ellenfél nem megsemmisítendő ellenség, és a gyilkosságot semmilyen ügy nem változtathatja erkölcsi érdemmé.

Ezért a civil ember szándékos lemészárlásának elutasítása nem „zsidó érdek”. Európai alapelv. A túszejtés elutasítása nem „izraeli álláspont”. Civilizációs minimum. A terroristák heroizálásának elutasítása nem valamely vallási közösség túlérzékenysége. A demokratikus politikai kultúra önvédelme.

Ha ezt a Mazsihisz csupán antiszemitizmus-ellenes kérdéssé teszi, akaratlanul is lehetőséget ad arra, hogy az ellenoldal kisebbségi érdekvitává alakítsa azt, ami valójában univerzális normák konfliktusa.

A válasz pedig már kész is: a zsidó közösség ezt sértőnek érzi, a tüntetők viszont mást gondolnak; az egyik fél érzékenysége áll szemben a másik véleménynyilvánítási szabadságával.

Ez pedig hamis keretezés.

A helyes kérdés nem az, hogy mit éreznek a zsidók. A helyes kérdés az, hogy mit tekinthet legitim politikai cselekvésnek egy európai demokrácia.

Éppen ezért a kérdés valójában így hangzik: ha Magyarországon egyetlen zsidó sem élne, akkor is elfogadható volna-e, hogy egy európai főváros nyilvános politikai terében megjelenjen a terrorista erőszak heroizálása?

Mert a terrorizmus nem akkor válik elfogadhatatlanná, amikor zsidót fenyeget. Nem akkor, amikor franciát. Nem akkor, amikor keresztényt. Nem akkor, amikor ateistát.

Önmagában elfogadhatatlan.

Ez az univerzalizmus volt az európai politikai modernitás egyik legfontosabb teljesítménye: annak felismerése, hogy az ember jogai nem az identitásától függenek. Következésképpen az ellene elkövetett erőszak erkölcsi megítélése sem függhet attól, hogy az áldozat melyik közösséghez tartozik, és az elkövető melyik történelmi sérelemre hivatkozik.

Pontosan itt válik a Mazsihisz közleményének intellektuális szűkössége láthatóvá.

A szöveg helyesen tiltakozik, de nem nevezi meg azt a civilizációs határt, amelynek átlépése ellen tiltakozik.

Nem beszél arról, hogy a terrorizmus nem egyszerűen erőszakos cselekmény, hanem politikai nyelv és morális világ is. Nem beszél a heroizálásról. Nem beszél a mártírkultuszról. Nem beszél arról, hogy a terrorista propaganda egyik alapművelete a fogalmak átírása: a gyilkosból harcos, a terroristából ellenálló, a halott terroristából mártír, a mészárlásból felszabadító aktus lesz.

A már idézett talmudi történet folytatása ezt az erőszakspirált is illusztrálja.. Rabban Jochanán ben Zakkáj unokaöccse, Aba Szikrá, a jeruzsálemi birjonim, azaz a zelóták osztagának egyik vezetője. A bölcs kérdőre vonja: a terror befejezésének vége felől kérdezi. Megdöbbentő a válasz. Aba Szikrá azt mondja, hogy ha egy szót is szólna a befejezésről, emberei ellene fordulnának, és megölnék őt.

A történetben az a különösen figyelemre méltó, hogy a szélsőséges mozgalom már saját vezetőinek szabadságát is megszünteti: Aba Szikrá sem képes egyszerűen leállítani embereit. Ez a politikai erőszak egyik sajátos dinamikáját mutatja. A mozgalom kezdetben az ellenséget akarja megfélemlíteni, később saját közösségét kényszeríti, végül pedig maga az erőszak válik uralkodóvá azokon is, akik eredetileg irányították. Az erőszak így válik egy marginálisnak tűnő eseményből széles tömegeket,s végül önmagát felemésztő, megállíthatatlannak látszó folyamattá.

Pedig a demokráciának éppen ezen a ponton kellene rendkívül ébernek lennie. A terror ugyanis nem akkor kezdődik, amikor eldördül az első lövés. Előbb nyelvet teremt magának. Történetet teremt. Igazolást teremt. Hőst teremt. Mártírt teremt.

És csak miután az erőszak morális jelentését sikerült megváltoztatni, válik lehetővé, hogy maga az erőszak is elfogadhatóvá legyen bizonyos közönség számára.

Ezért a „Dicsőség a mártíroknak!” nem egyszerű jelszó: olyan politikai nyelv része, amely a halott terroristát erkölcsi példává emelheti.

És ekkor már messze nem valamiféle palesztin szolidaritásról beszélünk. Ugyanis ekkor a politikai erőszak erkölcsi átnevezése történik meg.

És ennek a mai Európában különösen súlyos jelentősége van.

Nyugat-Európa elmúlt éveinek egyik fájdalmas tapasztalata éppen az volt, hogy a demokratikus társadalom bizonyos közegei túlságosan sokáig ódzkodtak attól, hogy világos határokat húzzanak. Attól tartottak, hogy a radikalizmus bírálata kisebbségellenessé válik, hogy az iszlamizmus kritikája a muszlim emberek stigmatizálását jelenti, hogy a palesztin mozgalmakon belül megjelenő terrorapológia bírálata szükségképpen palesztinellenesség.

És ez sajnos nem egyszerű politikai tévedés volt, hanem fogalmi zavar. A demokratikus Európa egy része lassanként összekeverte a személy védelmét az eszme védelmével, a kisebbségi jogokat a kisebbségi közegben megjelenő szélsőséges ideológiák sérthetetlenségével. Így fordulhatott elő, hogy olyan nézetek és politikai magatartások, amelyeket más összefüggésben habozás nélkül antidemokratikusnak, totalitáriusnak vagy erőszakpártinak neveztek volna, bizonyos esetekben kulturális identitásként, történelmi sérelemként vagy „ellenállásként” kaptak felmentő értelmezést.

Európa hibája nem a túlzott emberség volt, hanem az ítélőképesség meggyengülése. Nem az, hogy túl sok jogot adott, hanem hogy egy idő után nem tudta világosan megmondani, mire vonatkoznak ezek a jogok, és mire nem. Az emberi méltóság védelme nem jelentheti az emberellenes ideológiák morális semlegesítését. A pluralizmus nem követeli meg, hogy a politikai erőszak minden formáját ugyanolyan legitim „narratívaként” kezeljük. A tolerancia pedig nem azt jelenti, hogy a demokratikus társadalomnak le kell mondania a megkülönböztetés képességéről.

És pontosan ezen a ponton elégtelen a Mazsihisz közleménye is. Miközben helyesen érzékeli a veszélyt, nem annak valódi nagyságrendjében beszél róla. A „magyarországi zsidó közösség biztonságérzetére” helyezi a hangsúlyt, mintha elsősorban egy kisebbség fenyegetettségéről volna szó. Pedig a probléma jóval általánosabb: arról van szó, hogy egy európai demokrácia képes-e még világosan elutasítani a terrorista erőszak heroizálását, függetlenül attól, hogy annak közvetlen célpontja éppen zsidó, keresztény, buddhista vagy bárki más.

Ebben az értelemben a Mazsihisz közleménye helyes ügyet rossz fogalmi keretben véd. És itt mutatkozik meg igazán, miért nem pusztán stiláris kifogásról van szó. A szöveg annak a közösségnek a nézőpontjából beszél, amelyet fenyegetve lát, miközben a terrorista ideológia természetéből éppen az következik, hogy a veszély nem áll meg valamely kijelölt csoport határánál. A terror ideológiája megnevezhet konkrét ellenségeket, de maga a terrorista cselekvés rendszerint sokkal kevésbé válogatós.

Erre is találunk példát a hagyományban, mely ősi ugyan, de meglepően modern is tud lenni. A Talmud a kivonulás éjszakájának parancsát értelmezi:

תאני רב יוסף: מאי דכתיב: ואתם לא תצאו איש מפתח ביתו עד בקר? כיון שניתן רשות למשחית אינו מבחין בין צדיקים לרשעים

„Ráv Joszéf tanította: Mit jelent az, ami írva van: Ti pedig senki ne menjen ki háza ajtaján reggelig? Amikor engedély adatott a pusztítónak, nem tesz különbséget az igazak és a gonoszok között.”

Majd a Gemára még keményebb kijelentést tesz:

ולא עוד אלא שמתחיל מן הצדיקים תחלה

„Sőt, még az igazakkal kezdi először.”

A Talmud kiválóan mutatja a terror működésének elszabadulását, a kollektív szenvedés kialakulását. A kontrollálatlan pusztítás természete – olvassuk a szöveg másodlagos jelentésében – éppen az, hogy megszünteti a differenciálást. Ez a felismerés különösen jól kapcsolódik a terrorhoz. A terrorizmus erőszakpolitikájának egyik lényegi sajátossága ugyanis éppen az, hogy az áldozat személyes vétkessége nem szükséges: elegendő, hogy ott legyen: azon a buszon, azon az utcán, azon a koncerten, abban az épületben, abban a városban. Ennek illusztrálására elegendő lenne a Nova-fesztiválon elkövetett tömeggyilkosságot felemlegetnünk, de a modern kor hasonló eseményei jóval korábban kezdődtek. Épp így nincs értelme feltenni a kérdést, miért pont ő? Értelmetlen az okot keresni, amely elvette az életet. Elszabadult a pusztító, és nem válogat.

A berlini Breitscheidplatz karácsonyi vásárán 2016 decemberében Anis Amri egy eltérített kamionnal hajtott bele az ünneplő tömegbe. A berlini hivatalos megemlékezés ma is iszlamista terrortámadásként nevezi meg az eseményt. Amri nem állította meg a kamiont a vásár bejáratánál, hogy vallási vagy etnikai hovatartozásuk szerint szétválogassa az embereket. Nem kérdezte meg, ki zsidó, ki katolikus, ki protestáns, ki ateista, ki német, ki turista. A tömeg volt a célpont. Azok az emberek, akik egy decemberi estén ugyanabban a városi térben éltek, vásároltak, beszélgettek, ittak, ettek, ünnepeltek.

A 2005. július 7-i londoni merényletek elkövetői sem készítettek vallásszociológiai felmérést, mielőtt felrobbantották magukat a metróban és egy autóbuszon. Négy bomba robbant London közlekedési hálózatában; ötvenkét ember halt meg, és több százan megsebesültek. Az áldozatok között különféle nemzetiségű, vallású, világnézetű és társadalmi helyzetű emberek voltak. A terroristák számára nem ezek a különbségek voltak lényegesek. Az volt lényeges, hogy az áldozatok annak a társadalomnak a mindennapi életét élték, amely ellen az erőszak irányult.

És ugyanez a logika tér vissza az utcán késsel támadó fanatikus esetében is. Nem feltétlenül zsidót keres. Nem feltétlenül ismeri annak az embernek a vallását, akibe belevágja a kést. Lehet, hogy az áldozat muszlim, keresztény, zsidó vagy hitetlen; lehet bevándorló vagy több generáció óta ott élő európai. A támadó szemében olykor maga a körülötte lévő társadalom testesíti meg az ellenséges világot. Németországban az elmúlt évek iszlamista támadásainak jelentős részében éppen a kés és a gépjármű volt az alkalmazott eszköz; ezek természete önmagában is mutatja, milyen könnyen válik a véletlenül jelen lévő járókelő célponttá.

Ez az, amit a „zsidó közösség biztonságérzete” formula képtelen megragadni.

Természetesen vannak kifejezetten antiszemita terrorcselekmények, és vannak célzottan zsidó intézmények ellen irányuló támadások. Ezek külön vizsgálatot követelnek. De az iszlamista terror európai története arra is megtanított, hogy a fanatikus számára az ellenség kategóriája tágabb lehet egyetlen vallási vagy etnikai közösségnél. Ellenséggé válhat a szekuláris társadalom, a liberális jogrend, a nemek egyenjogúsága, a szabad véleménynyilvánítás, a vallásváltás szabadsága, a homoszexuális ember, a „hitetlen”, a rendőr, a katona – vagy egyszerűen az az ismeretlen ember, aki rossz pillanatban rossz helyen áll, és puszta jelenlétével ahhoz a világhoz tartozik, amelyet a fanatikus elutasít.

A Gemára ismét a kivonulás történetéből bizonyít. A kivonulás éjszakáján, mikor a pusztító angyal végigvonul Egyiptomon, a tórai parancs a zsidók felé így szól:

ואתם לא תצאו איש מפתח ביתו עד בקר

„Senki ne menjen ki háza ajtaján reggelig.” Majd Jesája próféta szavait idézi a szöveg, megteremtve ezzel a gondolati ívet:

לך עמי בא בחדריך וסגור דלתיך בעדך

„Menj, népem, térj be szobáidba, és zárd be ajtóidat magad mögött.” Ez a próféta tanácsa az elszabadult haragtól való megmeneküléshez.

A jelentéstartalom ugyanaz: amikor a veszély már általánossá vált, nem lehet tétlennek maradni, mondván: „engem nem érhet semmi veszedelem vagy bántódás, hiszen nem én vagyok a célpont”. A rabbinikus logika szerint az elszabadult veszély éppen azért torkollhat katasztrófába, mert megszűnik személyre szabott lenni.

Ezért olyan végzetesen szűk a Mazsihisz nézőpontja.

A terroristától nem azért kell tartani, mert esetleg nem szeret bennünket. Hanem azért, mert az általa képviselt politikai logika bizonyos emberek puszta létezését is legitim okká teheti megsemmisítésükre. És amikor ez a logika egyszer megjelenik, senki nem kaphat garanciát arra, hogy ő majd kívül marad az ellenség körén.

A berlini karácsonyi vásár látogatója nem politikai demonstráción vett részt. A londoni metró utasa nem külpolitikai állásfoglalást tett. Az utcán sétáló ember nem jelentette be előre, hogy melyik civilizáció, vallás vagy politikai rendszer mellett voksol.

Élt. És ez elegendő volt ahhoz, hogy célponttá váljon.

Pontosan ezért alapvető tévedés a terror problémáját valamely veszélyeztetett közösség speciális ügyeként kezelni. A terroristának lehet elsődleges ellenségképe, lehet vallási, etnikai vagy politikai rögeszméje, de az a világnézet, amely az emberölést legitim politikai eszközzé teszi, elvileg mindenkit kiszolgáltatottá tesz, akit a következő pillanatban az „ellenség” kategóriájába lehet sorolni.

Az ellenség fogalma ugyanis tágítható. Ma zsidó. Holnap „hitetlen”. Aztán keresztény. Aztán homoszexuális. Aztán egy tanár, aki olyasmit tanít, amit a fanatikus istenkáromlásnak tart. Egy újságíró, aki rajzol vagy ír. Egy fiatal, aki koncertre megy. Egy nő, aki úgy él, ahogyan maga választotta. Egy rendőr. Egy turista. Egy ember a metrón.

Ezért olyan fontos megérteni, hogy a terrorizmus elleni fellépésben nem egyes identitások rangsoráról van szó, hanem az identitástól független emberi élet védelméről. Arról az elvről, hogy senkit nem lehet valamely politikai, vallási vagy történelmi absztrakció kedvéért feláldozható anyaggá lefokozni.

És ezen a ponton derül ki a Mazsihisz közleményének másik szakmai gyengesége is. A szöveg deklarál: „mély döbbenettel”, „határozottan elvárja”, „felszólítjuk”, „tegyenek meg minden szükséges jogi és biztonsági lépést”.

Mindez érthető. De az indulati erő nem helyettesíti az érvelés erejét.

Idézzük e helyütt megint a Talmudot. Az érvelés és az indulatok különválasztásának erényét a talmudi bölcsek is felismerték:

ריש לקיש אמר: כל אדם שכועס, אם חכם הוא — חכמתו מסתלקת ממנו, ואם נביא הוא — נבואתו מסתלקת ממנ

Rés Lákis mondta: bárki, aki haragra gerjed, ha bölcs, bölcsessége eltávozik tőle; ha próféta, próféciája eltávozik tőle.

A talmudi mester szavai parafrazálják a Prédikátor igazságát:

דִּבְרֵי חֲכָמִים בְּנַחַת נִשְׁמָעִים מִזַּעֲקַת מוֹשֵׁל בַּכְּסִילִים׃

A bölcsek nyugalomban mondott szavai jobban meghallgatásra találnak, mint az ostobák között uralkodó kiáltása.

A talmudi állítás nem egyszerűen az, hogy haragudni olyan botorság, mely megcsalja az ember önbizalmát. Sokkal radikálisabb:

אם חכם הוא — חכמתו מסתלקת ממנו

Ha bölcs, bölcsessége eltávozik tőle.

Vagyis – mondja Rés Lákis – éppen abban a pillanatban, amikor az ember indulata miatt biztosabbnak érzi magát saját igazában, csökken az a képessége, amellyel igazát helyesen megítélhetné.

Rási e vershez a következő kommentárt fűzi:

בנחת נשמעים — מקובלים הם לבריות

Nyugalomban hallatszanak – elfogadottak az emberek előtt.

Akkor is meghallanak, mondja a középkor rabbinikus zsenije, ha méltóságteljesen, higgadtan fejezed ki gondolataidat, sőt, akkor jutnak el igazán a befogadóhoz.

Ebből következik, hogy a bölcs szövegnek, mondásnak vagy írásnak nem  a hangereje adja a lényegét.

Egy professzionálisan megírt közleménynek nem elsősorban hangosabbnak kell lennie, hanem pontosabbnak. Meg kellene mutatnia, hogy hol ér véget a politikai szolidaritás, és hol kezdődik a terrorista ideológia legitimálása. Meg kellene mutatnia, hogy egy demokratikus állam számára miért nem ugyanabba a kategóriába tartozik egy külpolitikai álláspont képviselete és a tömeggyilkosságot politikai eszközként alkalmazó szervezet heroizálása. És mindenekelőtt ki kellene emelnie az ügyet abból a keretből, amelyben a zsidó közösség sérelme áll szemben mások véleménynyilvánítási szabadságával.

Mert ez a keret eleve hamis. Nem a zsidóknak kell bizonyítaniuk, hogy eléggé félnek. Nem a zsidóknak kell elmagyarázniuk, miért sérti őket a terrorista mártírkultusz. És végképp nem annak alapján kell megítélni egy terrorista ideológia európai elfogadhatóságát, hogy éppen melyik kisebbség érzi magát közvetlenül fenyegetve általa.

A demokratikus társadalomnak saját jogán kell tudnia kimondani, hogy bizonyos politikai eszközök és bizonyos erkölcsi határátlépések összeegyeztethetetlenek azzal a renddel, amelyet fenn akar tartani.

Ha ezt csak akkor képes kimondani, amikor valamely kisebbség tiltakozik, akkor már eleve lemondott saját erkölcsi önállóságának egy részéről.

A Mazsihisz ezért paradox helyzetbe hozza önmagát. Helyes ügyben szólal meg, ám azzal, hogy elsősorban a zsidók biztonságára hivatkozik, kisebbségi érdekké fokozza le azt, aminek egyetemes politikai ügynek kellene lennie.

Pedig a mondatnak éppen fordítva kellene hangzania. Nem azért kell Európának elutasítania a terrorista politikai kultúrát, mert Európában zsidók élnek. Azért kell elutasítania, mert Európában emberek élnek.

Olyan emberek, akiknek nem kellene bizonyítaniuk ártatlanságukat azzal, hogy megmutatják keresztlevelüket, körülmetéletlenségüket, vallástalanságukat, politikai nézeteiket vagy útlevelüket.

A berlini kamion előtt egyik sem jelentett védelmet. A londoni metróban egyik sem jelentett védelmet. A késsel támadó fanatikussal szemben egyik sem jelent szükségképpen védelmet.

És ebben rejlik a terror egyik legsötétebb sajátossága: eltörli az egyént, mielőtt megöli. Nem azt látja benne, aki. Egy kategória hordozóját látja. Nyugatit. Hitetlent. Zsidót. Keresztényt. Rendőrt. Homoszexuálist. Nőt. Ellenséget. Vagy egyszerűen valakit azok közül, akiknek a halála alkalmas arra, hogy egy politikai üzenetet vérrel írjanak fel a nyilvánosság falára.

Ezzel áll szemben az európai humanizmus legmélyebb állítása: hogy az ember nem kategória. Nem eszköz. Nem reprezentáns. Nem feláldozható test.

A Misna egyik legmélyebb, ugyanakkor témánkhoz morálisan talán legerősebben illő szavait idézzük:

אין דוחין נפש מפני נפש

Nem lökünk félre egy életet egy másik élet kedvéért.

Minden ember egyformán értékes, minden élet élet, nekünk nincs jogunk rangsorolni, s Istent játszva dönteni élet és halál között.

Ugyancsak e gondolatot fejezi ki a Talmud, mikor az emberi életek közötti különbségtétel ellen szól:

מַאי חָזֵית דִּדְמָא דִידָךְ סוּמָּק טְפֵי? דִּילְמָא דְּמָא דְּהָהוּא גַּבְרָא סוּמָּק טְפֵי

Miből gondolod (kérdi a talmudi bölcs, Rává, azt az embert, aki azzal kér felmentést egy általa elkövetendő gyilkosság bűne alól, hogy amennyiben nem teszi meg, őt gyilkolják meg), hogy a te vérebb vörösebb, mint az övé? Lehet, hogy az övé vörösebb.

Mindenki más és más. A Toszefta megdöbbentően modern választ ad, mikor egy csoportot felszólítanak, hogy adjanak ki valaki véletlenszerűen kiválasztottat közülük, és a többi életben marad. A válasz: nem, inkább haljon meg mindenki.

Az embernek nincs joga dönteni, ki éljen és ki haljon meg, felesleges, feláldozható lényként, mindenki élete azonos értékkel bír.

Személy.

És éppen ezért nem elegendő a Mazsihisz mondatát valamivel határozottabb rendőrségi fellépés követelésével kiegészíteni. Magát a gondolkodási keretet kell megváltoztatni. Az ügyet ki kell emelni a „zsidók védelme” rubrikából. Nem azért, mert a zsidók védelme kevésbé fontos. Hanem azért, mert amit meg kell védeni, az nem az övék egyedül.

A jogegyenlőség. Az emberi méltóság. A lelkiismereti szabadság. A vallásszabadság. A világnézeti pluralizmus. A politikai ellenfél emberi státusának elismerése. A civil sérthetetlensége. És mindenekelőtt az a képesség, hogy egy társadalom még felismerje: a gyilkosság nem válik erénnyé attól, hogy politikai jelentést adnak neki.

Ezért a nyugat-európai tapasztalat sem valamiféle idegen történet, amelyet kívülről figyelhetünk. Berlin, London, Párizs, Brüsszel, Nizza nem azért fontos Budapest számára, mert mindenütt ugyanaz történt, vagy mert minden terrorcselekmény ugyanabból az ideológiából következett. Azért fontosak, mert mindegyik után egy kicsit nehezebb volt fenntartani azt az illúziót, hogy a politikai fanatizmus csak azt érinti, akit előzetesen célpontként megnevezett.

A 2016-os berlini támadás után betontömbök és biztonsági akadályok jelentek meg a karácsonyi vásárok körül. A város tere fizikailag is megváltozott a terror tapasztalatától.

Ez önmagában beszédes.

Egy ideológia, amelyet esetleg távoli konfliktusok, történelmi sérelmek és identitások nyelvén próbáltak megérteni, egyszer csak átalakította azt, ahogyan európai emberek karácsonyi vásárba mennek. Nem a zsidó életet. Az európai életet.

A londoni robbantások pedig azt változtatták meg, ahogyan emberek metróra szállnak. A hivatalos brit vizsgálatok ötvenkét meggyilkolt civilről és több mint hétszáz sérültről számoltak be. Nem ötvenkét zsidóról. Nem ötvenkét keresztényről. Nem ötvenkét konzervatívról vagy liberálisról. Ötvenkét emberről.

Ezt az egyszerű szót kellene a vita középpontjába állítani. Ember. Mert az a politikai kultúra, amelyben a másik ember élete egy nagyobb ügy szolgálatában feláldozható, nem valamely kisebbség különleges problémája. Mindannyiunk ellensége.

És ebben az értelemben a Mazsihisz közleménye, bármennyire helyes az alapállása, nem egyszerűen kevés. Elszalaszt egy különleges alkalmat arra, hogy zsidó szervezetként éppen ne csak a zsidókról beszéljen.

Pedig talán ez volna most a legerősebb megszólalás. Azt mondani: igen, zsidó szervezet vagyunk. Igen, különös történelmi okunk van arra, hogy a terrorista nyelv változásaira érzékenyek legyünk. Igen, tudjuk, mit jelent, amikor emberek egy csoportját politikai absztrakcióvá változtatják, majd ezen az alapon legitim célponttá teszik. De éppen ezért most nem magunkért beszélünk. A berlini karácsonyi vásár halottaiért is beszélünk. A londoni metró halottaiért is. Azokért is, akiket egy koncerten, egy utcán, egy szerkesztőségben, egy templomban, egy piacon vagy egy kávéházban öltek meg. Azokért is, akik soha életükben nem jártak Izraelben. Azokért is, akik nem zsidók. Azokért is, akik talán semmit sem tudnak a Hamászról.

Mert a terrorista nemcsak egy népet támad. Azt az elvet támadja, hogy a másik ember élete nem az ő eszméjének tulajdona. Ezért ez nem zsidó ügy. Nem izraeli ügy. Nem közel-keleti ügy. És végképp nem a „magyarországi zsidó közösség biztonságérzetének” ügye.

Ez annak a világnak az ügye, amelyben zsidó és nem zsidó egyaránt úgy akar kilépni az utcára, felszállni a metróra, elmenni egy koncertre vagy egy karácsonyi vásárba, hogy közben senki ne dönthesse el helyette: az ő élete feláldozható egy vallás, egy nemzet, egy forradalom vagy egy történelmi sérelem oltárán.

Talán nem érdektelen e helyütt idéznünk Jeremiás próféta híres levelének már annyiszor idézett szavait:

ודרשו את־שלום העיר אשר הגליתי אתכם שמה והתפללו בעדה אל־יהוה כי בשלומה יהיה לכם שלום

Keresd annak a városnak békéjét, ahova száműzettél, s fohászkodj érette az Örökkévalóhoz, mert annak a békéje lesz a te békéd is.

A zsidóság az első diaszpóra, a babilóniai fogság óta tudja, hogy bárhol is éljen, szerves alkotóeleme, integráns része az adott társadalomnak. Amiképp a társadalom -s ezt a történelem sokszor igazolta- szegényebb a zsidók nélkül, úgy a zsidók sem teljesedhetnek ki a diaszpórában, ha nincs kohézió a befogadó nemzettel. Jeremiás erre hívja fel a fogyelmet, saját kora szavaival mondja el, hogy a zsidó közösség kötelezettsége a társadalomért való aggódás, élete elválaszthatatlan attól, érdekei és biztonsága a befogadó nemzet érdekeivel és biztonságával esnek egybe.

Ha ezt nem tudjuk világosan kimondani, akkor a baj messze túlmutat egy rosszul megírt közleményen. Akkor Európa nem egyszerűen a terrorizmus ellen védekezik rosszul.

Azt kezdi elfelejteni, hogy miért kell védekeznie ellene.