Magára hagyja az Egyesült Államok a Közel-Keletet?

A Foreign Affairs c. tekintélyes folyóirat szerzője, Dalia Dassa Kaye arról elmélkedik, kivonul-e az Egyesült Államok a Közel-Keletről most, amikor a kínai és orosz kihívás a Távol-Keleten első számú veszéllyé válik.

Joe Biden amerikai elnök kormánya hivatalba lépése előtt sem titkolta, hogy az Egyesült Államok ki akar vonulni a Közel-Keletről. Antony Blinken külügyminiszter még a hivatalba lépése előtti interjúban azt mondta, hogy elképzelése szerint a Biden-adminisztráció „kevesebbet és nem többet” tenne a régióban. Egy amerikai tisztviselő hasonlóképpen látja, hogy az Obama-kormányzat anno nem csinálta végig az úgynevezett Ázsia felé fordulást, de a jelenlegi adminisztráció ezt meg fogja tenni.

Az Egyesült Államok Kínával folytatott „stratégiai versenye” jelenleg uralja az amerikai külpolitikai vitákat. Az egyébként külpolitikai témákban megosztott Washingtonban e téren most politikai konszenzus van. Ám a kivonulásról szóló minden üzenet és az afganisztáni tényleges kivonulás miatti regionális aggodalmak ellenére a valóság a teljesen mást mutat. Washington régió számos pontján még mindig fenntartja katonai támaszpontjait. Az elnyomó rezsimekkel is hajlandó együtt működni a regionális biztonság megerősítése érdekében.

Az biztos, hogy az Egyesült Államok már nem az egyetlen nagyhatalmi szereplő a Közel-Keleten. A kínai gazdasági és technológiai beruházások, továbbá Oroszország katonai befolyása az elmúlt évtizedben folyamatosan erősödött. Ebben az értelemben ki kell mondani: az amerikai fölénynek vége a Közel-Keleten. Bármennyire is szeretné az amerikai közvélemény, hogy vége legyen a közel-keleti kérdésnek, a Közel-Kelet még igényt tart az Egyesült Államokra.

 

A szokásos üzletmenet

Noha a Biden-kormányzat ígéretet tett arra, hogy felülvizsgálja az Egyesült Arab Emírségeknek történő 23 milliárd dolláros fegyvereladást, és nagyobb hangsúlyt fektet az emberi jogokra, mégis úgy döntött, hogy folytatja a fegyverek eladását.

A Szaúd-Arábiával fenntartott kapcsolatok Biden általi „újrakalibrálása” szintén nem vezetett jelentős politikai változáshoz. Khalid bin Szalmán szaúdi védelmi miniszter, júliusban Washingtonban tett látogatása során megbeszéléseket folytatott vezető amerikai tisztviselőkkel. Mindezt annak ellenére, hogy nyilvánosságra került egy amerikai hírszerzési jelentés, amely szerint a Mohammed bin Szalmán trónörökös jóváhagyta a Dzsamál Khashoggi szaúdi újságíró elfogására és megölésére irányuló műveletet.

A Biden-adminisztráció úgy döntött, hogy ideiglenesen visszatartja az Egyiptomnak nyújtott 130 millió dolláros katonai segélyt. A döntés így sem felelt meg az emberi jogi szervezetek elvárásainak, mert szerintük a jogállamiság és a reformintézkedések terén elért konkrét előre haladástól kellene függővé tenni a kormányzat katonai segélyezését. Egyiptom továbbra is az amerikai katonai dotáció első három legnagyobb kedvezményezettje között van.

A fenti három pont nem azt mutatja, mintha a kormányzat hátat fordítana hagyományos amerikai partnereinek, vagy „az emberi jogokat helyezné előtérbe a külpolitikájában”. A mostani amerikai kormányzat az Oroszország és Kína által jelentette kihívásra összpontosítva alakítja ki álláspontját. Bejelentette a térségben lévő rakétaelhárító rendszereinek csökkentését. Az amerikai Védelmi Minisztérium jelenleg is dolgozik a globális haderő pozíció jelentős átstrukturálásán. Eszerint az Indo-Csendes-óceáni térségben jelentkező fenyegetések kerülnek majd előtérbe.

Az amerikai közel-keleti jelenlét csökkentésének érvei egyszerűek. Amellett, hogy a geopolitikai okok miatt az erőforrásokat Ázsiába kell átcsoportosítani, az Egyesült Államoknak a közel-keleti olajra való rászorultsága is jelentősen csökkent az évek során. Vizsgálják azt is, hogy a nagy amerikai bázisok hatékonyak-e a terrorizmus elleni küzdelemben, és hogy ezek a támaszpontok további támadásokat provokálhatnak-e Irán részéről ahelyett, hogy elrettentenék a síita államot. Vannak elemzők, akik szerint az Egyesült Államoknak minden katonát haza kellene vinnie a térségből, míg mások a kisebb bázisokat még elfogadnák, egy diverzifikáltabb jelenlét szellemében.

Az Irán megfékezését célzó közös tengeri hadgyakorlatokon jelenleg az Egyesült Államok, Izrael, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein vesz részt. Az nem egyértelmű, hogy a nagy amerikai támaszpontok annyira ki vannak-e téve az iráni támadásoknak, mint ahogyan egyesek tartanak ettől. A rakétavédelmi rendszerek és repülőgép-hordozók Közel-Keletről történő kivonása az amerikai jelenlét csökkenésének egyik jele. Ez a későbbiek folyamán gyakoribbá fog válni, ahogy a katonai erőforrások Ázsiába tevődnek át. A régió meg fog tanulni ezzel együtt élni.

Árnyékháború Iránnal

Irán az USA folyamatos katonai jelenlétét a régióban egyszerre tekinti érdekeit fenyegető veszélynek és kényelmes célpontoknak. Mivel Teherán igyekszik az elrettentés politikáját folytatni lehet, hogy inkább a konfliktusövezetekben lévő kis létszámú amerikai erőkre csapna le, mint az Öbölben lévő nagy amerikai támaszpontokra.

Az Egyesült Államok és Irán közötti ellenségeskedés mára olyan mélyen gyökerezik mindkét ország politikai berendezkedésében, hogy az elkövetkező években nem valószínű, hogy a kapcsolat helyreállítására irányuló kísérletek történnek. A Trump-kormányzat döntései Iránt csak még harciasabbá tették. Még ha az amerikai döntéshozóknak sikerül is elkerülniük egy teljeskörű háborút Iránnal és megfékezniük nukleáris ambícióit, valószínűleg akkor is egy katonai konfliktusban találják magukat Teheránnal a regionális dominanciáért. Az amerikai tisztviselők már tárgyalásokat folytatnak izraeli kollégáikkal egy „B-tervről” arra az esetre, ha a tárgyalások kudarcot vallanának. Ez már nagyobb gazdasági nyomást és esetleges katonai lehetőségeket is tartalmaz.

A Peking és Washington közötti növekvő feszültségek fényében nehéz elképzelni, hogy Kína aláírja az Iránnal szembeni megújított gazdasági szankciókat. Valójában Kína nemrégiben rokonszenvező álláspontot fogalmazott meg az iráni urándúsítás jogaival kapcsolatban. Ez közvetlenül az után történt, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság úgy döntött, nukleáris tengeralattjárókat ad el Ausztráliának. Ezt Peking geopolitikai kockázatnak tarja.

Naftali Bennett izraeli miniszterelnök eddig elkerülte a nyilvános szóváltást Washingtonnal az iráni ügy miatt. Más izraeli vezetők nyilatkozatokat tettek, amelyekben megerősítették Izrael jogát arra, hogy megvédje magát Iránnal szemben. Széles körben ez úgy értelmezhető, hogy Izrael megőrzi katonai pozíciójában rejlő lehetőségeket. Az amerikai politikai elkötelezettség Izrael biztonsága iránt olyan mély, hogy Washington nehezen tudna a háttérben maradni egy nyílt iráni-izraeli konfliktus esetén.

 

A megoldás részévé válni

A felsorolt okok miatt az Egyesült Államok nem fogja magára hagyni a Közel-Keletet. Úgy tűnik, hogy a Biden-kormányzat megduplázza a katonai kötelezettségvállalásokat, hogy megnyugtassa partnereit, akik továbbra is szkeptikusak külpolitikájával kapcsolatosan. A Szaúd-Arábiának és az Egyesült Arab Emírségeknek történő fegyvereladások azt bizonyítják, hogy Washington még mindig prioritásként kezeli katonai partnerségeit. Ezek az erőfeszítések azonban regionális konfliktusokat és elnyomást gerjeszthetnek – különösen akkor, ha az emberek biztonságával és a kormányzási elvárásokkal nincsenek ezek összhangban.

A stratégiai változások alkalmával az Egyesült Államoknak lehetősége van arra, hogy új útra lépjen. A túlméretezett katonai kiadások helyett a régió polgárainak jobb életét akadályozó társadalmi, gazdasági és kormányzási kihívásokkal kéne foglalkoznia. Az Egyesült Államok és szövetségesei segíthetnék azokat a partnereket, akik a problémák halmazából a lehetőségek halmazává kívánják alakítani a régiót.

Az Egyesült Államok jelenleg évente ugyanannyit fektet be az Egyiptomnak nyújtott katonai támogatásba, mint az egész régiónak nyújtott gazdasági fejlesztésbe.

Washingtonnak úgy kellene politizálnia, hogy a megoldás és ne a probléma része legyen.

 

Foreign Affairs – Szabó Gyula