Kovács András, az antiszemitizmus kutatója 70 éves
A régi és közismert vicc szerint a közvélemény-kutatók megkérdezik az idős parasztembertől: „Bácsikám, van-e maguknál antiszemitizmus?” „Az nincs…. de igény az vóna rá” – válaszolja a megkérdezett.
Ennek az igénynek a kielégülését és elszabadult tobzódását mi hetvenesek, akik már a holokauszt után születtünk, csak közvetve éltük meg: először szüleink, rokonaink elbeszéléseiből és elhallgatásaiból, az ő rémálmaikból és félelmeikből – és nem utolsó sorban a saját szorongásainkból. Azután, kamaszkori eszmélésünk idején, jöttek a filmek és regények, Mihail Rommtól A hétköznapi fasizmus, Alain Resnais-től a Sötétség és köd, Schwarz-Barttól Az igazak ivadéka, Sempruntól A nagy utazás. Később, már kissé érettebb korunkban, megismerkedtünk azokkal a tanulmányokkal, szépirodalmi művekkel, filmekkel, memoárokkal, amelyek a magyar zsidóság történetével és 1945 utáni utótörténetével, vagy éppen a történet hiányával, zsidó sorsokkal és „sorstalanságokkal” foglalkoztak. Túl hosszú lenne ez a katalógus, amely több száz tételt tartalmazna Bibó Istvántól Várdy Péterig bezárólag. Csak egyetlen, emblematikus mondatot idézek Gergely Ágnes A tolmács című regényéből (1973): „Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni és gondolkodni nem tud, s amellett megmaradt benne a zsidó problémaérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.”
A „zsidó problémaérzékenység” és annak tragédiája különböző válaszokat és magatartásformákat szült, a teljes tagadástól az asszimiláción és integráción át az öntudatra ébredésig és a kulturális és/vagy etnikai elkülönülésig. Az egyik lehetséges válasz, amellyel a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdtünk el kísérletezni, az a törekvés volt, hogy a társadalomtudomány (pszichológia, szociológia) akkor rendelkezésre álló eszközeivel dolgozzuk fel saját magunk és nemzedéktársaink tapasztalatait. Vizsgáljuk meg, mit is jelent a zsidó identitás Magyarországon, negyven évvel a holokauszt után, a „létező szocializmus” egyik országában, ahol a rendszer a partikuláris (vallási, etnikai, csoport-) identitásokat hosszú időn át kiszorította a nyilvánosságból, alárendelve őket a kommunizmus univerzalisztikus ideológiájának. „Mi kommunisták voltunk, nem pedig zsidók…” – hangzott el gyakran ez a mondat abban a mélyinterjú-sorozatban, amelyet a nyolcvanas évek elején indítottam el Stark Andrással, kifejezetten azzal a céllal, hogy a holokauszt traumájának hosszú távú hatását vizsgáltuk a második generáció identitásának alakulása szempontjából. Ehhez a projekthez nem sokkal később Kovács András is csatlakozott.
Szerencsés találkozás volt ez, a legjobb időben, hiszen a téma a „levegőben volt”: a holokauszt-trauma, annak elbeszélhetősége és az identitás kérdése nemzetközileg és egyre inkább Magyarországon is az érdeklődés homlokterébe került, a pszichoanalízisben éppúgy, mint a szociológiában, a szociálpszichológiában és a történettudományban. A kutatásból született első publikáció, amely 1985-ben jelent meg, a „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” címet viselte.[1] Ez a kérdés metaforikus módon kifejezte egy egész nemzedék tanácstalanságát, szorongását, rossz közérzetét azzal kapcsolatban, hogy mi is az ő helye, identitása egy olyan társadalomban, amely az ő elődjeit származásuk miatt zárta ki, alázta meg és pusztította el, függetlenül attól, hogy azok személyes identitásukban minek, kinek vallották magukat, zsidónak, magyarnak, mindkettőnek vagy egyiknek sem.
Kovács András néhány korábbi közlése a Szombatban:
2000 fős mintán indult szociológiai felmérés a magyar zsidóságról Az antiszemita nyelv legitimmé vált a közbeszédben Számszaki jelentés: szociológiai felmérés a magyar zsidóságról |
---|
Ennek a „rossz közérzetnek” egyik legfontosabb összetevője éppen az antiszemitizmus volt, amelyről közvetlenül vagy közvetve mindannyian tapasztalatokat szereztünk, s amely a felszín alatt továbbra is méregként hatott a magyar társadalomban – „volt rá igény”. Kovács Andrást már akkor is az antiszemitizmus érdekelte, mint olyan társadalomtudományi probléma, amely nem önmagában létezik, nem pusztán egyike a sokféle előítéletes attitűdnek, amihez „még csak nem is kell zsidó”, hanem olyan kódrendszer, hívószó, amely egész világfelfogások, csoportidentitások, csoportközi viszonyok és konfliktusok jelzéséül szolgál. Az antiszemitizmusban kifejeződő, eszkalálódó csoportközi gyűlöletet, „a leghosszabb gyűlöletet” mi sem jellemzi jobban, mint egy hír a náci Németországból, amelyet Székely Béla idéz nyolcvan évvel ezelőtt megjelent könyvében: „A Német Vakok Szövetsége kizárta tagjai közül a zsidó vakokat”.[2]
Kovács András már a nyolcvanas években is számos írásában, előadásában foglalkozott az antiszemitizmus elméleti kérdéseivel. Abban az időben számos illegális vagy fél-legális rendezvényen, diákklubokban, kollégiumokban tartott előadáson vettem részt Andrással együtt, aki racionális, tudományos érvekkel próbálta elmagyarázni, melyek az antiszemitizmus történelmi gyökerei, társadalmi okai és jelenvaló, szemmel látható tünetei – szemben azokkal, akik teljes mértékben tagadták a zsidóellenesség meglétét, vagy éppen ellenkezőleg, már akkor is „összecsomagolt bőröndökkel” várták a pogromok kitörését.
A rendszerváltás után Andrásnak lehetősége nyílt arra, hogy empirikus kutatásokkal, szociológiai felmérésekkel tárja fel az antiszemitizmus jelenlétét és mértékét a mai Magyarországon, rámutatva a zsidóellenesség szocio-ökonómiai és szocio-kulturális feltételeire, összefüggéseire is. A sorozatos kutatásokból egyértelműen kiderült, hogy az antiszemita előítéletektől és sztereotípiáktól teljes mértékben mentes polgárok még mindig a magyar társadalom kisebbségét alkotják, noha kevesebben (sajnos nem elég kevesen) vannak olyanok, akik attitűdjeiket tettekre váltanák, ha módjuk nyílna rá. Az antiszemitizmus gyakran együtt jár más kisebbségellenes felfogásokkal (így a romákkal vagy újabban a menekültekkel szembeni attitűdükkel), a „zsidó” azonban az a „kéznél lévő idegen”,[3] amely mindenkor alkalmas politikai indulatok és szenvedélyek felkeltésére is, és súlyos befolyást gyakorol az uralkodó társadalmi elit viselkedésére, az identitás- és emlékezetpolitikai vitákra, döntésekre is.
Kovács András kérdésfelvetései Bibó István klasszikus zsidókérdés-tanulmányából indultak ki, de elméleti és empirikus kutatásai messze túlléptek ezen, behozva és eredeti módon integrálva a modern történettudomány, szociológia és szociálpszichológia perspektíváit is. A magyarországi antiszemitizmus problémáját nemzetközi összefüggésbe helyezte, felhasználva, kiegészítve, sőt továbbfejlesztve a legújabb német, francia, izraeli, amerikai és más kutatások eredményeit. Több évtizedes munkásságával nem csak a magyar, hanem a nemzetközi szociológiának is élvonalába került. Az antiszemitizmus-kutatás egyik legnagyobb nemzetközi tekintélyeként olyan problémákkal foglalkozik, amelyek szűkebb szakterületén túlmutatva napjaink társadalmi folyamatainak megértéséhez nyújtanak elméleti és módszertani útmutatókat.
Kovács András hetven éves lett, de ez – az ünneplés örömén kívül – mit sem jelent. Hetven évesen ugyanolyan, mint amilyen húsz, harminc, vagy negyven évesen volt, legfeljebb kicsit bölcsebb lett. Nem kétséges, hogy továbbra is termékeny évek, új művek várnak rá; tudását, kutatási tapasztalatait továbbra is diákok, tanítványok sokaságának fogja átadni. Tudósként és tanárként egyaránt modellként szolgálhat a fiatalabb nemzedékek számára.
Jegyzetek
[1] Erős Ferenc – Kovács András – Lévai Katalin: „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” Interjúk,. Medvetánc, 1985/ 2-3. sz. 129-144. old. A kutatás történetéről és a hozzá kapcsolódó korábbi és későbbi kutatásokról lásd Lénárt András tanulmányát: Zsidó indentitáskutatások a holokauszt után született generáció körében. Socio.hu 2016/3. sz. http://socio.hu/uploads/files/2016_3/zsido_gyujt.pdf
[1] Az antiszemitizmus és története. Tábor Kiadó, Bp. 1936.
[1] Lásd: Kovács András: A kéznél lévő idegen. Antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. PolgArt, Bp. 2005.