Egy makacs zsidó Jászberényben

Ritkán fordul elő, hogy egy településen tudjuk a nevét az első odaköltöző zsidónak, még ritkábban, hogy a költözés körülményei is ismertek. Ilyen ritka kivétel Jászberény, ahol Buck Gábor neve nemcsak ismert, de közismert is, akárcsak Jászberénybe költözésének körülményei is.

A XIX. század közepét megelőző időszakban a Jászságban zsidó jelenlét csak szórványosan mutatható ki. Az itt lévő települések, különösen Jászberény, kifejezetten tiltotta zsidók betelepedését a városba. A tiltást a városban élő görög és német kereskedők „Grémium” nevezetű szervezete erőltette, ezek a kereskedők féltették saját üzletüket, a zsidóságban pedig komoly konkurenciát láttak. Hiába jelent meg II. József türelmi rendelete, hiába az 1840-es emancipációs törvény, zsidók nem költözhettek be Jászberénybe.

A betelepedés ellehetetlenítése az állandó üzletek nyitását is lehetetlenné tette, ezért a kereskedelemmel foglalkozó zsidók kizárólag vásárokra érkezhettek a városba, amit napnyugta előtt el is kellett hagyniuk. A zsidó kereskedők azonban leleményesek voltak: Jászberény környéki falvakban és kisvárosokban, mint Pusztamonostor vagy Heves, vásároltak házat és innét jártak be Jászberénybe, a vásárokra.

A következő lépés az volt, hogy kamrákat, melléképületeket béreltek, árujukat itt helyezték el, hogy ne kelljen minden vásárra ideszállítaniuk. A görög kereskedők ellentámadása sem váratott magára: határozatot szerettek volna elfogadtatni, hogy zsidónak raktára se lehessen Jászberényben, a heti vásárokat pedig szüntessék be, így a zsidók az árujukat – bolt híján – egyáltalán nem tudták volna eladni. A nádor a görög kereskedők kérését határozottan elutasította, indoklásában bölcsen megjegyezve, hogy a heti vásár eltörlése megakasztaná Jászberény fejlődését. A görög és német kereskedők ellenállása lassanként megtört. A zsidó kereskedők az 1840-es évekre elérték, hogy hetente négy éjszakát a városban tölthessenek, amiért 10 schein krajcárt kellett illetékként a görögöknek fizetniük, minden alkalommal. Volt a városban egy öregkisasszony, Sósi Ilona, aki ráérezve az üzleti lehetőségre, házának mind a három szobáját zsidóknak adta bérbe, s ezt az üzletet hivatásszerűen űzte.

Elérkezünk az 1850. évhez. Ez év januárjában Bihály Mór pesti bőrkereskedő folyamodik letelepedési kérelemmel a jász-kun főkapitányhoz. Kérelmét február 8-án azzal utasítják el, hogy a jászberényiek ellenszenvvel viseltetnek az izraelitákkal szemben, a bőrkereskedés pedig „csempészésre szolgáló alkalom”[1], ráadásul a városban már egyébként is vannak magyar és német tímárok. Bihály Mór, kézhez vette a határozatot és beletörődött, hogy nem lehet jászberényi lakos. Nem úgy egy 34 éves, aszódi kereskedő: Buck Gábor! Ő szintén 1850-ben adta be kérelmét, őt is elutasították, de szinte azonnal fellebbezést nyújt be a jász-kun főkapitányhoz. Kérvényében hivatkozik az 1840. évi 29. törvénycikkelyre, amiben a zsidók szabad lakása, továbbá az 1849. március 4-én kelt birodalmi alkotmány 25. paragrafusra, amiben a szabad költözködési jog került kihirdetésre. Jankovich György főkapitány, megvizsgálva az esetet, megsemmisítette a városi tanács határozatát és engedélyezte Buck Gábor letelepedését!

Az örömbe némi üröm is vegyült, ugyanis a városi tanács – nem merve szembe szállni a nagyhatalmú főkapitánnyal – hozzájárult Buck Gábor letelepedéséhez, de egy kitételt szabott: Buck Gábor kereskedő nem kereskedhet. A kereskedelem lakhatási és polgárjoghoz kötött, Buck úr viszont ebből csak az egyiket nyerte el.

Főhősünk most sem adta fel, ha már belekezdett, tovább harcolt igazáért. Megkereste Hováth Pál tiszti ügyészt és kibérelte a házát – bolthelyiségnek! Próbáljuk meg elképzelni a városi tanács tagjainak arcát, amikor értesültek Buck Gábor merész húzásáról: a tiszti ügyésznek mégsem lehet ellentmondani! S valóban, pár nap múlva megérkezik a kerületi alkapitány írásos válasza: „Buck Gábor boltot nyithat Horváth Pál tiszti ügyész házában és ebben nem gátolható.”[2]

Egyedüli zsidóként mégsem akarván a városban élni, sürgette hitsorsosait, hogy költözzenek ők is Jászberénybe. Az út megnyílt, a városi tanács akadályokat gördíthet a zsidók beköltözése elé, de többé el nem utasíthatja azt. Buck Gábor letelepedése után három hónappal már 11 zsidó családot találunk Jászberényben! Az újonnan jöttek kis hitközséget szerveznek, aminek a vezetője ki más is lehetne, mint Buck Gábor! Fáradhatatlanságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1850 szeptemberében már temető számára kér telket a várostól, amit meg is kap. Egy év múlva újra a városi tanács elé járul, hogy engedélyt kérjen Schönfeld Jakab előimádkozó-sakter és Bondi Bernát tanítónak a letelepedésére.

Hitközség már van. Temető is, tanító is, sakter is. Mi hiányzik? Egy zsinagóga! Buck Gábor újra nekiveselkedik és engedélyt kér, hogy az 1154. szám alatti házat, amit Horthy Lászlónétól már megvásárolt, imaházzá alakíthassák. A városnak nincs ezzel kapcsolatban észrevétele, engedélyezik.

A zsinagóga avatása utáni évben, 1857-ben Ferenc József császár Jászberénybe látogatott. A helyben élő, elfogadott felekezetek (a római katolikus, a luteránus, az ágostai és a nem egyesült görög) ünnepi sátrakat állítottak, hogy hódolhassanak az uralkodónak. Buck Gábor az izraeliták nevében szintén köszönteni szerette volna az uralkodót, de ezt a városi tanács tagjai próbálták megakadályozni. Ismerjük már Buck Gábort, addig-addig megy, amíg sikerült a terve. Ez most sem volt máshogy, egészen a Kancelláriáig jutott, ott kapja meg az engedélyt: a zsidók hódolhatnak a császárnak. Az örömteli napra a jászberényi zsidók piros bársonysátrat állítottak, ezt tórafüggönyökkel dekorálták. A sátor mellett egy gyermekkórus énekelt és amikor Ferenc József lovát megállította a díszes hajlék mellett, Buck Gábor könnyes szemmel egy Tórát nyújtott fel őfelségének és az uralkodó fogadta a hódolatot!

Ferenc József látogatása után nyugodt, prosperáló évek következtek. A hitközség új rabbival, Büchler Áronnal és új iskolával gyarapodott. 1866-ban, 50 éves korában meghalt Buck Gábor felesége, és nyolc gyermekének édesanyja, Schönfeld Katalin. Buck Gábor ezután visszavonult a nyilvánosság mindent látni vélő tekintete elől, csak a Chevra Kadisa (aminek alapításában, 1852 körül természetesen oroszlánrésze volt) ügyeivel foglalkozott. Majd eljött a Kongresszus.

A Hatam Szajfer (a magyarországi hagyományőrző zsidóság vezéralakja – a szerk.) tanításain felnőtt Büchler rabbitól nem meglepő módon a jászberényi küldöttség is a kivonulókkal tartott, elvetve a kongresszus által lefektetett elveket. Ez látványos szakadáshoz vezetett Jászberényben, ugyanis a helyi zsidóság kongresszus és haladáspárti volt. Az 1870-es évekre két, egymással vetélkedő hitközség élte párhuzamos életét a Jászság fővárosában. Makacsságukra jellemző, hogy külön-külön nem tudtak iskolát fenntartani, de inkább lemondtak az iskoláról, minthogy egyesüljenek. Ezekben a szomorú években a status quo hitközség pénzügyeit az ekkor már korosodó Buck Gábor intézi. Büchler rabbi folyamatosan próbálkozik a két közösség kibékítésével, de nem sok sikerrel. Ő nem enged a kongresszusiaknak, a kongresszusiak pedig nem fogadják el rabbijuknak. A folyamatos harcba belefáradva, Büchler kapitulál, de van egy feltétele: a két közösség neológ alapon egyesülhet, de ő maradhat a rabbi.

Az egyezség megkoronázásaként 1888-ban új, 500 férőhelyes zsinagóga építését határozzák el, aminek 26.000 forintos költségét adományokból és téglajegyekből kívánták előteremteni. Az idős Buck Gábor itt újra felbukkan: 200 forintot ad az építésre, ezzel az övé a második legnagyobb magánadomány!

A zsinagóga 1890-es átadását azonban már nem érhette meg: 1889. november 16-án, 73 éves korában Jászberény első zsidója eltávozott. Az általa alapított temetőben, övéi között temették el.

Sírja ma is áll, emlékezete ma is él.

Jegyzetek

[1] Kálmán Ödön: Zsidók a Jászságban (1916), 42.o.

[2] Kálmán Ödön: Zsidók a Jászságban (1916), 45.o.