Egy hét a német emlékezetpolitika szívében

Akasztófa a híres „Arbeit macht frei” felirat mellett. A lengyel idegenvezető a szeretetreméltó szláv akcentusával meséli, hogy ide akasztották fel Rudolf Hösst, az auschwitzi tábor parancsnokát. A fuldoklás közben még utoljára láthatta az általa vezetett tábort.

Az utazásunk nem itt veszi kezdetét, hanem a kancellári hivatallal szembeni Paul Löbe Házban. A közel nyolcvan fős társaságban négyen vagyunk magyarok, a fiatalok többsége német, itt-ott egy lengyel és egy cseh. Nem pusztán a német közigazgatás szívében járunk, hanem a német emlékezetpolitikáéban is. Ezt az ifjúsági találkozót a Bundestag szervezi, hangsúlyozva az állam felelősségét abban, hogy a jövő generációi se feledkezzenek meg a holokauszt szörnyűségeiről és az aktualitásairól. Sokan nem tudják, hogy maga a Reichstag épülete is mennyi emléket rejt. „Здесь был Иван”, azaz Iván itt járt – olvassuk az egyik szovjet katona falfirkáját, amelyet ma is hűen őriz az ülésterem felé vezető folyosó fala.

Hogy a sok-sok Iván Berlinig eljusson, először át kellett magukat hámozniuk Lengyelországon. A Vörös Hadsereg 1945. január 27-én szabadítja fel Oświęcimet. Mindenki csak a német nevét ismeri: Auschwitz. A városvezetésen barátságos kisvárosnak tűnik, mégsem ez hagy bennünk maradandó emléket. Ottjártunk előtt pontosan nyolcvan évvel szabadult fel a haláltábor. Talán a környék egyetlen egy pontja néz ki ugyanúgy, mint akkoriban: az egykori barakkokhoz, krematóriumokhoz, sínekhez semmit nem építenek hozzá, mindent megpróbálnak a legeredetibb módon konzerválni. Ez a feladat különösen nehéz a személyes tárgyak megőrzésekor. A cipők, az edények, a szemüvegek, a bőröndök halomban állnak, sőt két tonnányi levágott haj is van a kiállítótérben. Mindenesetre a tábor azon pontjait, amelyeket a nácik megsemmisítettek a távozásuk előtt, csak a korabeli dokumentumok nyomán láthatunk. A képekről (amelyeknek az absztrakt képzőművészetbe átültetett formáit a szállásunk melletti Gerhard Richter galériában is megnézhettünk) sok szó esik a munkacsoportokban. A fiatalok többségének ismerősek a dokumentumok. Mindannyian valamelyik németországi emlékközpontban dolgoznak vagy önkéntesek. Jól ismerik a Jákob Lili-albumot, sőt többen szóba hozzák a Saul fiát is. Vajon hány magyar iskolában vetítik most le ezt a filmet?

A Stammlager után Auschwitz II-be visz az utunk. Ez Birkenau, a megsemmisítőtábor. A buszban mindenki vehet egy szál rózsát. Az emlékműsor miatt a híres állomás nem látszik, sátor fedi. A sínek végén csodálatos emlékmű megannyi táblával. Hamar megtaláljuk a magyart: „Legyen ez a hely örök jajkiáltás és intés az emberiségnek: a hitleristák itt gyilkoltak meg hozzávetőleg másfél millió férfit, nőt és gyermeket – többségében Európa országainak zsidó polgárait”. Itt helyezzük el a virágokat, és közben nem felejthetjük el, hogy ennek a helynek számtalan magyar vonatkozása van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a múzeumban látott grandiózus tekercs a holokauszt áldozataival benne a sok-sok magyar névvel. Mellette, a kiállítóterem kivetítőin a túlélők képei futnak. Idős emberek, többeket már az unokáik körében fényképeztek le. Sokuk talán sosem beszélt az átélt szörnyűségekről. Marian Kołodziej festőművész, akinek megrendítő kiállítását a harmężei kolostor pincéjében láthattuk, a művészetbe projektálta az átélt borzalmakat. Fentről leszűrődött a vasárnapi mise.

Az utolsó Auschwitzban töltött esténk során a munkacsoport vezetője megkér minket, hogy nevezzük meg, mit viszünk magunkkal a látottakból. Az egyik fecnin az áll, a túlélők nem hősök. Első látásra megdöbbenhetünk ezen az állításon. Ám miután a lágerben született Stefania Wernikkel beszéltünk, láthattuk, ahogy az élet folytatódott. Hétköznapi emberekké váltak, hétköznapi nehézségekkel (ahogy többek között a Sorstalanságban és Jorge Semprún regényeiben olvashattuk, hogy a visszatérő foglyok nehezen tudnak hozzáfogni a mindennapi helyzetekhez). Akad mégis két dolog, amit Wernik mindvégig megőriz: a transzgenerációs traumákat és a Mengelétől szerzett beazonosíthatatlan heget a combján. A hölgyet később észrevettük a hivatalos emlékműsoron. Nem messze tőle ott ült Szepesi Éva is. Minden bizonnyal a beszédeket követő gyertyagyújtás utazásunk érzelmi tetőpontja és lelkileg legmegterhelőbb pillanata.

Habár az auschwitzi emlékműsort csak kivetítőkről tudtuk követni, a két nappal később tartott bundestagi emlékórát már a helyszínen. A találkozó résztvevőinek kiváló helyett tartottak fenn. Az ülésterem hátsó padsoraiban ülünk, néhány széksorral előttünk helyet foglal a német politika színe-java. Utolsónak a köztársasági elnök és a (leköszönő) kancellár érkeznek. A teremben mindenki feláll, jóllehet ez a megemlékezés nem róluk szól. Bärbel Bas és Frank-Walter Steinmeier után Roman Schwarzmann, az odesszai gettó túlélője veszi át a szót. Beszéde aktualitásokkal tűzdelt. Gyermek volt, amikor a németek nyugatról érkezve lőtték az országát, és most újra lőnek, ezúttal keletről. Feltűnik, hogy néhány kijelentésénél az AfD-frakció kényszeredetten tapsikol. A beszéde után a diáktalálkozó résztvevői személyesen is találkozhatnak Schwarzmann-nal. A parlament alelnöke is jelen van, és talán emiatt is, valamint a választások közelsége miatt a német fiatalok beemelik az aktuálpolitikai frontvonalakat a kérdéseikbe. Bár Schwarzmann elmúlt 88, szellemi frissességét és humorát nem veszítette el, ahogy az optimizmusát sem, hogy Ukrajna sorsa szebbre fordul.

Pár nappal a Bundestag szervezte utazás után egy német diákcsoportot vezetek a Holokauszt Emlékközpontban. A tárlatvezetés során az egyik látogató azt a kérdést teszi fel, hogy a magyarok neheztelnek-e a németekre az elkövetett szörnyűségek miatt. Hangsúlyozni próbálom, hogy Magyarország nem elszenvedője, hanem cinkosa volt a nemzetszocializmusnak. A numerus clausust 1920-ban fogadták el. Hol volt ekkor Hitler? Ez az utazás pedig eszembe juttatja azt a következtetést, amelyet Kertész Imre vont le abban az elhíresült Le Monde interjújában[1]: „Auschwitzot, a Soát, a történelem ezen szakaszát sosem dolgozták fel Magyarországon. A lelkiismereti vizsgálódás elmaradt”. Amint láthattuk és tapasztalhattuk, Németországban nem maradt el és soha nem is fog.

Jegyzet

[1] https://www.lemonde.fr/livres/article/2012/02/09/imre-kertesz-la-hongrie-est-une-fatalite_1640790_3260.html