Behódolás Birminghamben – A mai európai morális paradoxon

A biztonság nevében kizárták az izraeli szurkolókat a Maccabi Tel Aviv birminghami mérkőzéséről. A hatóságok szerint ez „az ő érdekükben” történt.

Több, mint foci

Anyaként látom, mit jelent a futball. A kisfiam és az édesapja között ez az a közös nyelv, amely összeköti őket, akkor is, amikor másban nem találnak szavakat. Már a volt férjem és az ő apukája között is a foci volt a malter. A fiam tehát harmadik generációs Real Madrid-szurkoló.

Látom, hogyan adódik tovább generációról generációra a rajongás, és vele együtt valami mélyebb: az összetartozás érzése.

Ezen keresztül értem meg, mit jelent a futball, és miért több ez, mint játék. Miért lesz egy klub, egy mez, egy szín a személyes identitás része.

És talán ezért értem, miért olyan fájdalmas, amikor valakitől ezt veszik el.

Birminghamben, az Aston Villa és a Maccabi Tel Aviv közelgő mérkőzése előtt a hatóságok döntést hoztak: az izraeli csapat szurkolói nem léphetnek be a stadionba, mert a rendőrség nem tudja garantálni a biztonságukat.

Ez a mondat elsőre adminisztratívnak hangzik. Valójában azonban Európa morális és politikai állapotáról szól.

Mert amikor a biztonság nevében kizárunk embereket, akkor nem a békét védjük, hanem a félelem logikáját erősítjük.

Ez nem védelem, hanem behódolás – annak a politikai iszlámnak, ami az utcákon fenyeget, és amitől most az európai demokrácia térdre ereszkedik.

 

A döntés háttere

A mérkőzést – az Aston Villa és a Maccabi Tel Aviv találkozóját – 2025. november 6-án rendezik Birminghamben, az Európa-ligában.

A város Biztonsági Tanácsadó Testülete – a West Midlands rendőrség javaslatára – döntött úgy, hogy az izraeli szurkolók nem léphetnek be a stadionba. A hivatalos indoklás szerint „nem garantálható a közbiztonság”, miután az elmúlt évben Amszterdamban iszlamista csoportok erőszakos támadást hajtottak végre a Maccabi Tel Aviv szurkolói ellen.

Az Egyesült Királyság kormánya és több parlamenti képviselő – köztük személyesen Keir Starmer miniszterelnök – nyíltan tiltakozott a döntés ellen. Starmer kijelentette, hogy „hibás döntés, ha a gyűlölettel való fenyegetés határozza meg, ki léphet be egy futballstadionba és ki nem.”

A belügyminisztérium vizsgálja, hogyan lehetne a döntést módosítani vagy visszavonni, és a rendőrség számára többletforrásokat ígért a biztonsági intézkedések megerősítésére.

Jelenleg azonban az a döntés van érvényben, hogy az izraeli szurkolók nem tehetik be a lábukat a stadionba.

 

A fenyegetés arcai – akikre hallgatnak

A döntés előzményeihez hozzátartozik, hogy Asrar Rashid, birminghami születésű, brit–pakisztáni származású iszlám prédikátor október elején nyilvánosan kijelentette:

“When the Tel Aviv fans come to Birmingham in a few weeks, we will not show them rahma [mercy] in Birmingham. They should know that we will not show them any mercy. They will find out that Birmingham is not Amsterdam.”

„Amikor a Tel-Aviv-i szurkolók néhány héten belül Birminghambe érkeznek, nem mutatunk irgalmat. Tudniuk kell, hogy nem lesz részük kegyelemben. Meg fogják tudni, hogy Birmingham nem Amszterdam.”

Rashid nem hivatalos imám, hanem független prédikátor, aki több tízezres online követőtáborral rendelkezik. Korábbi beszédeiben rendszeresen tett antiszemita megjegyzéseket.

A mostani kijelentése messze túlment a retorikán: nyílt fenyegetés volt a Maccabi Tel Aviv szurkolóival, és rajtuk keresztül a zsidó közösséggel szemben.

A városi döntéshozatal politikai nyomás alá került.

A pakisztáni születésű brit politikus Ayoub Khan, Birmingham független parlamenti képviselője, a nyilatkozat után kampányt indított az izraeli szurkolók kitiltásáért, és amikor a tiltás életbelépett, videóban ünnepelte a döntést.

A kampányhoz csatlakozott Jeremy Corbyn, a brit Munkáspárt korábbi vezetője is: Khannal közösen petíciót indítottak a mérkőzés lemondására, amely több ezer aláírást kapott.

A tavalyi Amszterdam-i mérkőzés után, ahol a Maccabi Tel Aviv szurkolóit utcai támadások érték, Birminghamben hasonló online fenyegetések terjedtek.

A West Midlands rendőrség ezeket „valós biztonsági kockázatnak” minősítette, és kezdeményezte a zsidó csapat szurkolóinak kitiltását – vagyis az iszlamista fenyegetés elérte a célját.

A brit demokrácia, amelynek az egyenlő jogokat kellene védenie, megadja magát a nyíltan antiszemita fenyegetésnek.

Ez nem vallási vita, nem biztonsági kérdés, hanem morális és politikai kudarc.

Amikor a hatóságok nem a fenyegetőt fékezik meg, hanem annak célpontját távolítják el, akkor a félelem logikája győz az igazságosság felett.

 

Történelmi párhuzamok

A döntés, hogy egy zsidó csapat szurkolói nem léphetnek be egy brit stadionba, túlmutat a sporton.

Ezek a szavak félelmetesen ismerősen hangzanak Európában. Olyan történelmi emléket idéznek, amelyet a zsidóság az 1930-as évekből túl jól ismer: akkor is a biztonság nevében kezdődött a kirekesztés.

1935-ben Berlinben a Jüdische Rundschau tudósítása szerint a hatóságok megtiltották, hogy zsidó nézők jelen legyenek több labdarúgó-mérkőzésen, arra hivatkozva, hogy „a rend fenntartása nem garantálható, ezért kizárásuk az ő biztonságukat is szolgálja.” (Jüdische Rundschau, Berlin, 1935. május 10.)

Egy évvel később, az 1936-os berlini olimpián hasonló érvelést használtak. A szervezők a „biztonságos lebonyolításra” hivatkozva korlátozták a zsidó sportolók és nézők részvételét.

Ahogy Richard D. Mandell írja The Nazi Olympics című könyvében:

„A német hatóságok a külföldi szemek előtt a rend és a béke nevében hivatkoztak biztonsági okokra, miközben a zsidókat éppen e jelszavak mögé bújva zárták ki.”(Mandell, The Nazi Olympics, University of Illinois Press, 1971, pp. 167–169.)

Mindkét eset pontosan ugyanarra a logikára épült, mint most Birminghamben.

A zsidó közösség történelmi emlékezetében mindez nem absztrakció, hanem örökölt tapasztalat. A transzgenerációs traumát nemcsak a háború borzalmai okozták. Hanem az a megélés is, hogy a világ végignézte, ahogy a zsidókat lépésről lépésre kizárják a közösségi életből — és mindig volt hozzá „racionális indok”.

Zygmunt Bauman, zsidó származású lengyel-brit szociológus, aki az ember morális felelősségét mindennél fontosabbnak tartotta a rendszerek és ideológiák fölött, így ír erről a jelenségről:

„A modern társadalmak a rend és a biztonság nevében képesek olyan struktúrákat létrehozni, amelyekben az erkölcsi felelősség megszűnik, mert a döntés többé nem személyes, hanem adminisztratív.” (Bauman, 1989, Modernity and the Holocaust, Cornell University Press)

Hannah Arendt, a 20. század egyik legnagyobb politikai filozófusa, aki az emberi szabadság és felelősség etikai határait vizsgálta a totalitarizmus árnyékában, így fogalmaz:

„Ami napvilágra került, az sem nem nihilizmus, sem nem cinizmus, ahogyan azt várni lehetett volna, hanem egészen rendkívüli zavar az erkölcs alapvető kérdéseiben — mintha az ilyen ügyekben működő ösztön valóban az utolsó dolog volna, amit korunkban természetesnek lehetne venni.” (Hannah Arendt — Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil, Epilogue.

„A rossz soha nem radikális, hanem banális; nem mélységből fakad, hanem a gondolkodás hiányából.” Hannah Arendt, The Life of the Mind, Vol. 1: Thinking (1978), p. 191)

Ezek az idézetek nem csak Eichmannról szólnak, hanem arról a társadalmi bénultságról, amikor az emberek nem állnak ki semmiért, mert „nem az ő dolguk”.

A gonosz így nem kirobban, hanem lassan megszokottá válik, mint a háború előtti Európában.

A birminghami döntés nem egyedi, hanem korszakjelenség.

A félelem intézményesül, az erkölcs relativizálódik, és a biztonság nyelve átveszi az igazság helyét.

Ez a döntés nemcsak a zsidó szurkolókat érinti, hanem mindannyiunkat, akik hisszük, hogy a szabadság nem kiváltság, hanem jog.

 

A Maccabi Tel Aviv jelentése

Az 1906-ban alapított Maccabi Tel Aviv nem pusztán sportegyesület Izraelben. A klub neve a „Makkabeusokra” utal — az ókori zsidó felkelő nemzetségre, amely több mint kétezer éve szimbolizálja a zsidó nép szabadságvágyát, hitét és önrendelkezését. A klub színei és jelképei — különösen a sárga mez, amelyet az 1940-es években az európai zsidókkal való szolidaritás jeleként viseltek — a túlélés és az összetartozás szimbólumai.

A Maccabi a hűség, a kitartás és a közösség értékeit képviseli.

Amikor valaki Izraelben Maccabi-mezt vesz fel, nemcsak egy csapatért szurkol, hanem a saját történetét, a saját népének sorsát viseli magán.

 

Emily Damari története

Emily Damari 15 hónapot töltött túszként a Gázai-övezetben.

A fogságban attól rettegett, nehogy kiderüljön, hogy leszbikus – mert tudta, hogy az az életébe kerülne.

A fiatal nő középső és gyűrűs ujját ellőtték a terroristák a mészárlás napján. Amikor végül kiszabadult, a keze még mindig be volt kötve. A megmaradt mutató és kisujját tartva – „rockvillát” mutatva – köszöntötte az embereket.

A háború alatt ez a kézmozdulat az élet igenlésének, az erőnek és a kitartásnak a jelképévé vált.

Szabadulása után a BBC News beszámolója szerint Damari 15 hónap fogság után tért haza, és története Izraelben a remény és a túlélés szimbóluma lett.

Több izraeli médium is megírta, hogy gyerekkora óta a Maccabi Tel Aviv szurkolója, és számára a sárga-kék mez színei most már a túlélést és a szabadságot jelentik.

A klub, amelyhez fogsága alatt is ragaszkodott, sokak számára az élethez való visszatérés szimbóluma. (https://www.bbc.com/news/articles/c205gnz5p8xo)

 

A mai Európa tükre

A birminghami döntés után nehéz nem feltenni a kérdést: vajon, ha mindez nem zsidó szurkolókkal történne, hanem bármely más kisebbség tagjaival, ugyanilyen csend maradna utána?

Ha egy afrikai, ázsiai vagy muszlim közösség tagjait tiltották volna ki egy sporteseményről „biztonsági okokból”, vajon hány nyilatkozat, hány tüntetés, hány címlap született volna azonnal?

Miért természetesebb ma Európában kizárni a zsidókat, mint megvédeni őket?

A Maccabi Tel Aviv mezén a sárga és a kék ma már nemcsak egy csapat színei. Egy népé, amely újra és újra kénytelen megküzdeni ugyanazért a jogért: hogy ott lehessen. Szurkolni. Létezni. És nemcsak a futballpályán, hanem a filmfesztiválokon, koncerttermekben és más sporteseményeken is.

A behódolás mindig apró kompromisszumokban születik. Csendes engedményekben, amelyeket az ember önmaga előtt is megindokol.

Ott kezdődik, ahol a félelem összejátszik a gyűlölettel, vagy egyenesen kiszolgálja azt.

A szerző írása eredetileg a Kendőzetlenül facebook oldalon jelent meg.