Az ország legidősebb orvosa

Írta: Szabó Kitti - 2025-03-29 Rovat: Politika, Technika - tudomány, Történelem

„Állandó szorongásban éltünk, mint egy kis állat, aki az ösztönében érzi, hogy egy nagyobb vadállat les rá.”

Dr. Körmendi István

Dr. Körmendi István 1923. június 27-én született, abba az I. kerületi, Mészáros utcai lakásba, ahol az édesapja alapította az orvosi praxisát három évvel korábban. Az ország legidősebb háziorvosaként ma is ebben a lakásrendelőben gyógyítja a betegeit, azzal a különbséggel, hogy 100 éves korában nyugdíjba vonult, így recepteket már nem írhat fel, csupán csak megvizsgálhatja a betegeit és tanácsokkal, javaslatokkal láthatja el őket. 1950-ben avatták orvosdoktorrá, majd a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezdett dolgozni. 1951-ben behívót kapott, és 1955-ig katonaorvosként dolgozott Kunmadarason, Veszprémben, majd a budapesti Honvédkórházban is. 1955-ben leszerelt, ősztől civil orvosként maradt a Honvédkórház belgyógyászati osztályán. 1957. április 1-jén vette át édesapja, vagy ahogyan ő hívja, a papa körzetét.

Korát meghazudtoló szellemi frissességgel és csillogó szemekkel fogadott lakásrendelőjében, rendelési idejének lejárta után. A találkozásunkat e-mail váltások előzték meg, amelyben azt a választ kaptam, hogy: „a Szombatnak bármikor a rendelkezésére állok”. Az interjú alatt folyamatosan csörgött a telefonja, és a vonal végén megszólaló betegeket már a hangjuk alapján be tudta azonosítani.

A megbeszélt időpontban izgatottan toporogtam a ház kapujában és vártam, hogy beléphessek annak a lakásnak az ajtaján, amiben, ha a vészkorszakot leszámítjuk, a doktor úr egész életét töltötte.

Több mint három órára nyúlt a beszélgetésünk, de napokon át hallgattam volna a sokszor megrázó és szomorú történeteket. Mesélt a gyermek- és tanuló éveiről, a háborúról és a terveiről is.

Megérkezésem után körbevezetett lakásában, és kérésemre megmérte a vérnyomásomat. Megkérdezte, van-e panaszom és felállított egy diagnózist. Búcsúzóul óva intett: „tisztelje meg a szervezetét azzal, hogy megpróbál többet pihenni és lazábban élni az életét, mert két végén égeti a gyertyát. Ránéztem, és azt kérdeztem tőle: „Doktor úr, bagoly mondja verébnek?”

Miután diagnosztizált, elkezdtünk beszélgetni és ő csak mesélt és mesélt. Azzal kezdte, hogy megmutatta a cserépkályha tetején lévő szobrot:

„Ez nem csak egy orvosi rendelő, hanem ha körbe néz, akkor van például egy cserépkályha, és azon ül egy Mózes. Ezt a szobrot 1935 táján kapta az édesapám egy paciensétől, Essenbach Lajostól, egy keramikus-szobrász művésztől. A papának csinálta saját kezűleg, ajándéknak. Ez a szobor az eredeti Michelangelo által készített, és Rómában lévő szobrának a másolata. Ennek a szobornak az a nevezetessége, hogy Mózes tartja a két kőtáblát. 1944. április 5-én, vasárnap délelőtt csöngettek. Kimentem és az előszoba ajtó előtt állt két, német SS egyenruhás fiatal katona. Másnap a munkaszolgálatos központba, Vácra kellett bevonulnom. Németül kezdtem hozzájuk beszélni, de ők úgy beszéltek magyarul, mint én. Magyarországon született sváb gyerekek voltak. Jöttek, hogy itt a papír, és meg kell nézniük a lakást, mert a német hadseregnek szüksége van rá. Mondták, hogy kedden reggel nyolcra át kell adnom a lakást, és két kofferral melyik csillagos házba kell mennem. Minden itt maradt, és amikor megúsztuk és hazajöttünk, akkor láttuk, hogy Mózes végignézte a németeket áprilistól februárig, amíg bekövetkezett a felszabadulás. Gondolom, nem tudták, hogy kit ábrázol a szobor, mert akkor összetörték volna.”

Már egy ideje beszélgettünk, amikor megkérdezte, megkínálhat e kávéval? Kisétáltunk a konyhába. Mondta, hogy csak laktózmentes tejet fogyaszt, mert fehérje diétán van. A konyhába belépve egy kapszulás kávéfőzővel találtam szemben magam, és nagy meglepettségemet nem is tudtam visszafogni:

„Doktor úr, Nespresso gépe van?

„Természetesen. Hát mit gondol, ez már a 21. század.”

Amíg lefőtt a kávé, addig is folytattuk a beszélgetést:

„Akkoriban még nem voltak körzeti orvosi rendelők, minden orvos a saját lakásán rendelt. Én itt szocializálódtam, itt szaladgáltam kissrác koromban. Ott vártak a betegek az előszobában, és itt folyt a rendelés. Maga a légkör, a kapcsolat a betegekkel gyerekkorom óta az életem része volt. A levegőben volt a betegek részéről egy tiszteletteljes szeretet, és a papa részéről egy szeretetteljes tisztelet a betegek iránt. A hangulat hat egy gyerekre. 6-8 éves koromban ezt nem tudtam megfogalmazni, csak kialakult. Az orvostudománynak ez a korszaka még nagyon kezdetleges volt. Az antibiotikumnak a hírét sem hallottuk, és például egy tüdőgyulladásos beteget egy nap alatt háromszor is meglátogattunk. A háziorvost nem csak orvosi témában keresték meg, hanem személyes, családi okokból is. 1948-ban, a felszabadulás után a papa mesélte, hogy X-né gyereket várt. Akkor még nem volt ultrahang, nem lehetett tudni, hogy milyen nemű lesz a születendő gyermek. Megkérdezték a papát, hogy ha fiú vagy lány lesz, akkor milyen nevet javasol a doktor úr. Erre megszületett a kislány, aki azt a nevet hordja, mind a mai napig, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjaként, amit a papa fölvetett. Ez is a háziorvosi funkciójának egy járuléka volt.”

Körmendi apukája nem terelte orvosi pályára a fiát:

„Soha egy szóval nem mondta, hogy legyek orvos. Viszont amikor már látta, hogy menthetetlen vagyok e téren, akkor már kezdett magyarázni, tanítani.”

A gyermek Körmendi pedig csillapíthatatlan kíváncsisággal szívta magába a tudást:

„Ha jön egy beteg, akkor elmondja az alap panaszát, és az orvos kezdi kikérdezni. Az anamnézis felvétel, a kórelőzmény és a fizikális vizsgálat ma, sajnos, nagyon háttérbe szorult a technika hódításával. Azt szoktam mindig mondani, hogy akkor, amikor még olyan primitív eszközeink voltak, vagy még nem is voltak, akkor a kezünkkel tudtunk sok mindent diagnosztizálni, és ez soha nem lesz nélkülözhető. A beteget meg kell vizsgálni fizikálisan és az ehhez való eszközeink mindig „kéznél” vannak, mert „ezek” a szemünk, a fülünk, a tapintó, kopogtató ujjunk. Ma már nem kopogtatnak, pedig 5 percen belül meg lehetne mondani, hogy a betegnek mellhártya gyulladása vagy tüdőgyulladása van.”

A kopogtatásos technikát Körmendi szintén az apukájától tanulta el:

„Érettségire készültem, amikor a papa behívott a szobájába, ahol egy ismerős pácienssel találkoztam. A fülembe rakta a fonendoszkópot, a másik végét pedig a beteg mellkasára, akinek azt mondta, hogy tessék nagyot sóhajtani. Közbe azt kérdezte tőlem, hogy mit hallasz? Nem olyan, mint amikor a friss porhó ropog a talpad alatt? Ezt úgy hívjuk, hogy krepitáció. A kedves betegnek egy kezdődő tüdőgyulladása van. Ezt a hasonlatot soha az életben nem felejtettem el. Így ment itt az élet.”

A zsidótörvények értelmében Körmendi nem járhatott „hivatalosan” egyetemre, de vendég hallgatóként, ami szintén szabályellenesnek számított származása miatt, elvégezte az orvosi iskolát. Mellék indexszel a kezében megkapta az engedélyeket, és hallgathatta az előadásokat:

„1943-ban még nem tudtam, hogy a holokauszt be fog következni, de az egész helyzet körülöttünk már puskaporos volt. Nem tudtam, hogy az egyik professzorom egy megveszett náci volt. Végül lebuktam, és csak azon járt az eszem, hogy az indexemet valahogy megmentsem. Elmentem az akkori dékánhoz, és azt mondtam neki, hogy tudom, már nem járhatok tanulni, de az lenne a kérésem, hogy próbálja meg elintézni, hogy az indexemet sülyesszék el az irattárba, hogy ne semmisüljön meg, hogy tudjam bizonyítani ezt a négy félévemet. Nem kellett volna kötelezően kollokválnom, de azért én visszamentem és levizsgáztam. A professzor nagyon emberséges volt, és megígérte, hogy megpróbálja megmenteni az indexemet. Végül hoztak egy határozatot, hogy engem örök időkre kitiltanak Magyarország minden egyeteméről, de szerencsére az indexről nem volt szó. Én kuncogtam magamban, hogy engem kitiltanak, de hát eleve ki vagyok tiltva én és minden zsidó.”

Arra a kérdésemre, hogy érzett e félelemet az életében, illetve a lebukás veszélye bármikor eltéríthette-e a terveitől, Körmendi a következő felelet adta:

„Tudja, az a helyzet, hogy bizonyos szituációkban az ember, ha nagyon célra törő, akkor vakmerővé válik. Volt egy évfolyamtársam a gimnáziumban, a szüleink is jóban voltak. Az apukáját Csipkés Ernőnek hívták, aki 1944-ben már ezredes volt, és a Kilián laktanya (korábbi nevek: Mária Terézia laktanya, Szent László laktanya) Budapest Város parancsnoka. Amikor meghallottam, hogy a századot el fogják vinni nyugatra és leváltják a keretlegényeket (az őrséget), akiknek helyét a csendőrség vette át, akkor én azt mondtam magamban, hogy én ezt nem csinálom tovább, mert az már a deportálás előszele volt. Töprengtem, hogy mi legyen. Kipattant a fejemből az az ötlet, hogy mi lenne, ha elmennék a városparancsnokhoz, Csipkés Ernőhöz, akit kisgyerekkorom óta ismertem. Arra akartam őt kérni, és azt gondoltam, hogy ehhez joga van, hogy engem a munkaszolgálatból külön kirendeljen munkára, és vezényeljen a Csengery utcai Poliklinikára. Arra nem gondoltam, hogy a Poliklinikáról kellene valami papír, egy kikérés, mert engedély nélkül nem hagyhattuk el az épületet. Azt csináltam, hogy egy minden jelzés nélküli, sötétzöldes katonai sapkát, és egy ugyanolyan színű esőköpenyt szereztem, amire ráférceltem egy fehér karszalagot (vöröskereszt jelzéssel) a sárga karszalagom helyett. Ez egy olyan jelmez volt, amiről senki nem tudta, hogy mi lehetett. Esős, borongós, novemberi idő volt, így feltűnést sem keltettem. Volt, hogy jöttek szembe katonák és előre szalutáltak, mert nem tudták, hogy esetleg tiszt vagyok-e. Az, hogy az ember ilyen dolgokat végrehajtson, iszonyú vakmerőség. Ravaszság és hatalmas mennyiségű szerencse kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön. Magabiztosan mentem végig a városon, és amikor megérkeztem a Kilián laktanyához, a gépfegyveres őr megkérdezte, hogy kihez jöttem, én pedig mondtam, hogy Csipkés ezredes úrhoz. Azt mondta az őr, hogy első emelet jobbra. Mentem fölfelé a lépcsőn, és benyitottam egy irodába, ahol ki volt írva, hogy parancsnok. A helyiségben egy főhadnagy fogadott és egy gépírónő. Megkérdezték, mi járatban? Mondtam, hogy Csipkés ezredes úrhoz jöttem. A választ egy következő kérdés követte, amely így hangzott: kit jelenthetek be az ezredes úrhoz? Nekem akkor azt kellett volna mondanom, hogy Klein István munkaszolgálatost. 1944-ben Klein Istvánt mondani nem hangzott volna jól. Mielőtt ezt kimondhattam volna, nyílt az ajtó és a Csipkés ezredes lépett ki a szobájából, aki karjait széttárva megkérdezte, hogy mi járatban vagyok, és behúzott a szobájába. Ez maga volt a csoda.”

Körmendi azt is hozzátette, hogy abban az időben nem lehetett senkiről biztosan tudni, hogy jó barát-e. Szavait idézve: „rendkívül sok csalódás volt akkoriban”.

A történet szerencsésen végződött, mert Körmendi átkerült a Csengery utcai Poliklinikára:

„A visszaúton fel voltam szabadulva lelkileg, mert már volt papírom. A felszabadulás után tudtam meg, hogy Csipkés ezredes több mint 100 embert megmentett. El nem tudom képzelni, hogy tudta megcsinálni azt, hogy hagyott működni egy ellenállási központot a pincében a saját és az ő tisztjeinek és beosztottjainak a tudtával, ahol hamis papírokat gyártottak.”

Sokévnyi küzdelem után, tavaly emléktáblát állítottak Csipkés ezredes tiszteletére.

„Nem lehet józan ésszel elképzelni azt a rengeteg gonoszságot és a körülményeket, ahogyan éltünk. Egy 20 négyzetméteres szobában laktunk a Váci úton 13-an, bútorok nélkül. A házmester minden este hozott két vödör levest. Ő volt az összekötő a külvilággal. Egy szép napon a házmester reszkető kézzel és a két vödör levessel érkezett. Elmesélte, hogy előző este, miután behozta a levest, jött két nyilas fegyveres, és az egész házat végig razziázták, lakásról-lakásra. De szerencsére ennél az ajtónál, ahol laktunk, feltalálta magát. Azt mondta a nyilasoknak, hogy ezt a lakást egy német bérli, aki visszament egy hétre Németországba, mert itt dolgozik. Még azt is hozzátette, hogy a Boss cég alkalmazottja, és ő lakik itt, egyébként nincs itt senki. Ezt elfogadták a nyilasok. A házmester azt mondta nekünk, hogy nem hiszi, hogy ő még egyszer kibírja ezt idegekkel, és akkor láttuk, hogy kénytelenek vagyunk innen is elmenni.”

Ezután költöztek a János Kórház környékére:

„1944. december 24-ről 25-re virradó éjjel, idáig beszaladtak az oroszok, bezárult a gyűrű és Budakeszi felől bejött az első harci egység, és hetekig ott állt a front. A mi területünk már hajnalra felszabadult. Amikor már hallottuk a csatazajt, a kézi fegyverek ropogását, az aknavetők becsapódását, az borzasztó izgalmas volt, mert óvóhelyre lemenni nem lehetett, mert csak hat lakásos kis társas házban laktunk. A szegény nagymama, aki amúgy is szívbeteg volt, ezen az estén, amikor testközelbe ért a csata, és a légnyomástól betörtek az ablakok, összeesett és meghalt. Még két hónapig tartott az ostrom, addig az erkélyen volt a nagymama holtteste. Nagyon kemény, fagyos tél volt, csupa mínusz. Ez volt a szerencsénk. Egyrészt abból, hogy a hóból tudtunk vizet pótolni, mert víz már nem nagyon folyt a csapokból, másrészt tömegével hevertek az utcán civil és katona holttestek. Minden hátránya mellett a fagy kedvező volt.”

A felszabadulást Körmendi fantasztikus érzésként jellemezte, azt mondta, hogy a „felszabadulás eufóriája mindent elmosott”:

„Amikor felszabadultunk, akkor a feleségemmel útnak indultunk egy hátizsákkal. A lakással szemben volt a németeknek egy raktára, amelyben liszteszsákok, száraz tészta és 20 kilógrammos kincstári lekvárok hevertek a ládákban és zöldborsó püré üvegekben, ezeket ettük. Abban reménykedtünk, hogy az oroszok csináltak egy pontonhidat, amin ők közlekedtek, mivel az összes híd le lett bombázva. Újpestnél volt egy ilyen, de az nagyon messze volt. Észrevettünk egy ladikot, egy csónakos emberrel. Odamentünk a partra, ahol pár ember hátul ácsorgott, éppen szálltak be. Megszólítottuk a ladikos embert, mondtam neki, hogy én szökött munkaszolgálatos vagyok, és együtt megyünk keresni a családot, a túlélőket. Azt kérdezte erre a csónakos: tudsz mondani nekem egy bróhét? Elmondtam neki a kenyér áldását héberül. Erre azt felelte, hogy: na, szálljatok be. Ez volt a fizetség a fuvarért.”