Az antikolonializmus nyelvén újracsomagolt antiszemitizmus

Schilling Árpád a Facebookon bírálta Nemes Jeles László egy interjúban elhangzott szavait. Ezzel önmagában semmi baj nincs. A gond inkább az, hogy számos téves és hamis állítását sokan ujjongó lelkesedéssel fogadták, s már-már dicsőítő hangon ünnepelték.

Egyszer talán majd világosan látszani fog, milyen szerepet játszott a közösségi média abban, hogy a „demokratizálódó tudás” és a „szabad információáramlás” kezdetekben oly csábos ígérete helyett épp ellenkezőleg: ránk adta azt a szemüveget, amelynek egyik lencséje a világ minden jelenségét, összefüggését és tényét kizárólag viselőjének politikai nézetein, hovatartozásán keresztül láttatja és torzítja, a másik lencse pedig az elbutítás és az önkéntes vakság sötétre csiszolt üvegén át enged csak érzékelni. Az alábbiakban Schilling bejegyzésére válaszolok.

Tény, hogy Franciaországban a zsidó közösség mindennapi biztonságérzete megrendült. Mindezt Schilling a legcsekélyebb empátia nélkül is érzékelhetné, ha odafigyelne a történésekre. A fenyegetés valós, fizikai és célzott, az állam pedig sokszor öncenzúrával reagál: a „laïcité” (állami semlegesség) a gyakorlatban gyakran tehetetlenséget jelent, miközben egyes politikai pártok, sajtóorgánumok és közéleti szereplők látványosan behódolnak – soumission –, alkalmazkodnak a radikalizálódó hangulathoz. Iskolák, zsinagógák, temetők és zsidó közösségi terek köré fegyveres őrség kell – ez nem elvi vita tárgya, hanem a puszta létbiztonság kérdése, vagyis maga a valóság.

Ugyancsak tény, hogy Magyarországon ezzel szemben nem tapasztalható fizikai antiszemitizmus. A zsidó közösség intézményei biztonságban működnek, az állam deklaráltan és következetesen Izrael-barát politikát folytat, s a zsidó intézményekben, valamint a zsidó identitásukat nyíltan vállaló állampolgárok körében sem érzékelhető az a félelem, amely Franciaországra és több más nyugati országra jellemző. Még akkor sem, ha közben a rendszer, a sajtója és propagandistái kódolt vagy könnyen dekódolható formában gyakran politikai haszonelvűséggel használják a „zsidó” szót: vizuálisan megjelenítik a Soros-plakátokon, átírják a történelmet – benne a magyar zsidóság történetét is – saját díszletükre és önképükre formálva. Ily módon a zsidóságot sokszor nem partnerként, hanem eszközként, szimbolikus alibiként kezelik, amelyet tetszés szerint használnak fel önigazolásra és hatalmi reprezentációra.

Franciaországban a zsidók félnek, mert az állam gyenge.
Magyarországon a zsidók nem félnek, mert az állam autoriter.
Az előbbi életveszély, az utóbbi erkölcsi csapda – de nem ugyanaz a kategória.

 

1. „A magyarországi antiszemitizmus kiskutya a franciaországihoz képest”

Ebben Nemes Jelesnek tökéletesen igaza van, még akkor is, ha Schilling téves és hamis tagadásával mindezt megpróbálja elhomályosítani.

Manapság Franciaországban az antiszemitizmus fizikai és halálos, Magyarországon szimbolikus és politikai. Az egyikben késsel támadnak, a másikban szavakkal és jelképekkel manipulálnak. Aki a kettőt összemossa, az olyan, mintha azt hinné: a gyilkosság és a karaktergyilkosság egy és ugyanaz, mert mindkettő emberölés. Franciaországban a zsidó testi épségét fenyegetik, Magyarországon a zsidóság múltját és kulturális helyét próbálják a hatalom narratívájába illeszteni. Franciaországban rendőrt kell hívni, Magyarországon történészt – és történészt fizet meg (le) a hatalom.

A baloldali szerző mindkettőt ugyanazzal a simogató gesztussal intézi el: a zsidók félelme nála társadalmi reakció, az iszlám erőszak visszacsapás. Így lesz az elkövetőből sértett, a gyilkosból áldozat, a felelősségből pedig „történelmi összefüggés”. Ebben a logikában senki sem bűnös, csak a „Nyugat” mint absztrakt entitás – egy kényelmes, büntetés nélküli bűnbak.

Ez már messze nem a megértés szándéka, hanem a jóemberség gondosan beállított póza: az a moralitás, amely nem mer ítéletet mondani, hanem inkább mindenkit felold az általános sajnálatban.

 

2. „Franciaországban az évszázados gyarmatosítás adja az alapot” –A gyarmatosító múlt mint mindennek a magyarázata

Nem. A gyarmatosítás magyaráz, de nem ment fel. A mai francia iszlamista erőszak nem az 1830-as algériai invázió közvetlen következménye, hanem a vallási fanatizmus, a politikai gyávaság és a nyugati bűntudat veszélyes szövetsége. Franciaország a gyarmati múlttal már többször próbált számot vetni: Algéria 1962-ben de Gaulle alatt függetlenné vált, Macron 2017-ben „az emberiség elleni bűnnek” nevezte a gyarmatosítást, majd elismerte a Maurice Audin és Ali Boumendjel elleni gyilkosságok állami felelősségét, és bocsánatot kért a cserbenhagyott harkiktól is. Benjamin Stora történész 2021-es jelentése az emlékezeti megbékélést sürgette, de nem javasolt bocsánatkérést – és nem véletlenül: a mai merényletek nem a múltból, hanem a jelen vallási fanatizmusából nőnek ki.
Aki a tanárfej-levágást a 19. századi gyarmatpolitikával indokolja, az a történelemből semmit sem ért, semmit sem ismer; a gyarmati felszabadulás romantikáját ismétli, azt a frantz fanoni gondolatot, hogy „az elnyomott ember az erőszakban tisztul meg” – a woke–posztkoloniális retorika egyik leggyakrabban félreértett szimbólumát. S miközben büszke fellengzősséggel hangoztatja, hogy „én nem szeretem a vallásokat”, valójában pszichológiai bűnbocsátó cédulát gyárt szakmányban a fundamentalista-dzsihadista iszlám számára.

 

3. Francia „arrogancia és felsőbbrendűség” – „Franciaország gyarmatosító kultúrája”

Ez is téves. A francia közigazgatási szigor nem felsőbbrendűségi érzés, hanem a republikánus központi állam modellje a forradalom óta. A polgár és az állam viszonya itt formális, nem feudális. A francia hivatalnok nem úr, hanem funkció: a fonctionnaire a napóleoni Code civil gyermekeként az állam racionalitását képviseli, nem a személyes kiváltságot. Aki ezt nem érti, az valamilyen oknál fogva a forradalomból csak a terrorra és a guillotine-ra volt képes fókuszálni, a köztársaságra nem. Tocqueville óta tudjuk, hogy Franciaországban a szabadság a centralizációból, nem a feudalizmus maradékaiból nőtt ki. Ha Franciaországban minden hivatalnok arrogáns, akkor a magyar közigazgatás Versailles második udvara.

 

4. Marine Le Pen és „a szélsőjobboldal, amely Putyin bőkezű támogatásával fűti a polgárháborús indulatokat”

Marine Le Pen nem Franciaország rendszere, hanem az ellenzéke. Marine Le Pen soha nem volt kormányon, Orbán Viktor viszont tizenöt éve a sajátját vezeti. Le Pen egy – kétségtelenül komoly – tünet; Orbán egy rendszer. A francia demokrácia működése nem attól bizonytalan, hogy vannak szélsőségek, hanem attól, hogy minden hang hallatszik – a republikánus, a zöld, a szélsőjobboldali, a radikális baloldali, és még a nihilista is. Magyarország ezzel szemben monológ állam: itt nem a szélsőség küzd a hatalomért, hanem a hatalom intézményesíti a szélsőséget. Le Pen Putyintól hitelt vett fel; Orbán Putyintól politikai modellt – az egyik a pénzt kapta, a másik a módszert. Franciaország a pluralizmus feszültségében él, Magyarország a monolit hatalom csöndjében. A francia demokrácia azért zajos, mert van benne ellenállás. A magyar azért halk, mert a hatalom kisajátította a beszéd jogát. A francia pluralizmus olykor zavaros, de életjel; a magyar egység tiszta, de klinikai. Aki ezt nem érti, az nem lát különbséget a vita és a parancs között.

 

5. Franciaország a bevándorlókat „francia nyelven kényszerítette bele a saját adminisztrációs rendszerébe”

Ez féligazság, és mint minden féligazság, teljes tévedés. A francia gyarmati rendszer valóban asszimilációra törekedett, de a frankofónia nem puszta kényszer, hanem közös kulturális infrastruktúra is lett. A francia nyelv paradox módon teremtette meg azt az értelmiségi közeget, amely később maga vitatta el a gyarmati rend jogosságát: gondolhatna a szerző a baloldali (!) Aimé Césaire-re, a Discours sur le colonialisme szerzőjére, Léopold Sédar Senghorra, Szenegál első elnökére és költőre, vagy Káteb Jászínra, aki az algériai arab identitást éppen a francia nyelven keresztül formálta meg. Az algériai, marokkói és szenegáli értelmiség nem a nyelv miatt volt elnyomott, hanem épp a nyelv révén tudott beleszólni a közéletbe. A frankofónia tehát nem a gyarmatosítás maradványa, hanem az egyetlen közös tér, ahol a volt gyarmatok értelmisége és Franciaország még mindig közös nyelven képes vitázni.

 

6. Franciaország „diktátorokat segített hatalomra a térségben”

Ez a Françafrique toposz leegyszerűsített, a néhai szocialista országokban nagy karriert befutott képlete. Persze volt francia befolyás Afrikában – Foccart hálózata, az Elf Aquitaine olajdiplomáciája, Omar Bongo gaboni és Félix Houphouët-Boigny elefántcsontparti rendszere valóban Párizs kegyéből élt, de a legtöbb diktatúra belső hatalmi játszmákból született. Idi Amin, Mengisztu, Siad Barre, Sékou Touré, Mobutu vagy Bokassa nem a francia külügy „projektjei” voltak, hanem saját nemzeti katonai és etnikai struktúráik termékei. Ha minden afrikai despotát Párizs avatott, akkor Mobutu és Bokassa csupán „delegált prefektus” volt, ez viszont a gyarmatosítás újramesélése más előjellel. A Françafrique mítosza kényelmes baloldali narratíva: minden kudarcért a centrum a felelős, így az afrikai politikai elit örökre felmentett marad – erkölcsileg is.

 

7. „Én nem szeretem a vallásokat, de mit tehetek, el kell fogadnom, hogy még mindig léteznek”

Ez a mondat az egész írás szellemi önleleplezése. A vallás nem múzeumi maradvány, hanem a kultúra szerkezete. A „nem szeretem, de elviselem” attitűd épp az a felvilágosult gőg, amely minden totális ideológia előszobája. Aki ilyet mond, az nemcsak a vallásról nem tud semmit, hanem arról sem, hogy mi a civilizáció. A civilizációk alapjait – a jog, az etika, a művészet, az ünnep, a közösség, a gyász és a remény formáit – a vallások határozták meg, függetlenül attól, hogy az egyén hisz-e vagy sem. Nem szeretni a vallást olyan kijelentés, mintha valaki azt mondaná: nem szereti, hogy az ember lélegzik vagy táplálkozik. A vallás a közös emberi kultúra feltétele, nem opciója. A vallásokat „eltűrni” annyi, mint a gravitációnak megbocsátani, amiért még hat.

A vallás és a kultúra története több ezer éven át abszolút közös volt – Homérosztól az ikonfestészetig, a Talmudtól Bachig, Dante poklától Pascal kételyéig, Rembrandt fényétől Kierkegaard szenvedélyéig, Michelangelo mennyezetétől Kafka Peréig, Caravaggio bűnbánó Magdolnájától Simone Weil Isten-éhségéig, Dosztojevszkij bűntudatától Paul Celan hallgatásáig. És még a modern kor sem tudta levetkőzni ezt a rokonságot: Pilinszky misztikája, Freud és Jung valláslélektana, Thomas Mann szekuláris teológiája, Weöres Sándor kozmikus emberképe, Messiaen zenéje, Tarkovszkij filmjei vagy Abraham Joshua Heschel emberi áhítata mind ugyanannak a szakrális nyelvnek a késői dialektusai. A hit és a kultúra nem két világ – ugyanannak az emberi tapasztalatnak a két arca. Aki ezt nem látja, az nemcsak a múltat nem érti, hanem a jelent sem. Aki ezt nem tudja, az nem szekuláris, hanem tájékozatlan.
És ami talán még súlyosabb: aki így beszél, az a jelenből sem ért semmit. A mai világot éppúgy civilizációs és vallási helyzetek, szituációk és konfliktusok határozzák meg, függetlenül attól, hogy „szereti-e” a vallásokat vagy sem.

 

8. „Franciaországban elképzelhetetlen egy zsidó nagytőkés arcát és nevét használni politikai kampánycélra” – az antiszemitizmus nem válhat kampányeszközzé

Ez igaz, de nem azért, mert a francia társadalom annyira erkölcsös, hanem mert a holokauszttagadást törvény tiltja, és az állam rendőrségi ügyként kezeli. A 1990-es Gayssot-törvény a nemzetközi jogra hivatkozva akár öt év szabadságvesztéssel is büntethetővé teszi a népirtások tagadását. Csakhogy ez a törvény nem szüntette meg az antiszemitizmust, csak elrejtette: a statisztikák szerint az antiszemita megnyilvánulások és erőszakos cselekmények túlnyomó többsége – gyakorlatilag 100 százaléka – a muszlim közösségek körében összpontosul. Ott, az iskolákban, a mecsetekben és a közösségi hálókon virágzik tovább.
Igen, Franciaországban nem plakátoznak Sorossal, amott bizonyos körökben izraeli zászlót égetnek. A különbség formai, nem morális.

 

9. „Franciaországban még létezik baloldal”

Valóban létezik, de leginkább önmagával harcol. Schilling – véletlenül, nem véletlenül – épp a vita tárgyáról, vagyis a lényegről feledkezik meg. Vajon miért? Ugyanis a francia baloldal ma saját antiszemitizmusával küzd: Jean-Luc Mélenchon „anticionista” retorikája nyíltan átvette a legszélsőségesebb toposzokat, csak a jelszavakat cserélte ki. A La France Insoumise mozgalomban a palesztin zászló lett az új forradalmi jelvény, és a zsidó állam elleni gyűlölet az osztályharc szimbolikus pótléka. Ez nem baloldal, hanem erkölcsi zárvány: az antikolonializmus nyelvén újracsomagolt antiszemitizmus. Ugyanez a logika bukkant fel Jeremy Corbyn brit Munkáspártjában is, ahol a „szolidaritás Gázával” jelszava alatt a zsidók elleni indulatok kaptak politikai legitimitást. Ha ez a „létező baloldal”, akkor az már rég nem Léon Blum, hanem a hírhedt antiszemita író és publicista, Édouard Drumont „humanista” kiadása: a „társadalmi igazságosság” jelszavával hirdetett morális felsőbbrendűség, amely mindig talál magának egy bűnbakot. A mai francia baloldal a felvilágosodás örökösének mondja magát, miközben az értelem helyett a „nép kontra hatalmasok” mítoszában, az egyenlőség helyett pedig az örök ellenség, a zsidó képében hisz.

 

10. „Franciaország lakosságának kb. 13 százalékát adják a muszlim hívők. Ennek a kb. 13%-nak a 10%-a tekinthető szélsőségesnek”

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, lehet, hogy mind a 13 százalék az, kivétel nélkül. Franciaország nem gyűjt vallási adatokat, mert a laïcité elve – az 1905-ös egyház–állam szétválasztási törvény óta – tiltja a vallási hovatartozás nyilvántartását. Ezek az arányok tehát nem statisztikából, hanem hasból jönnek. A francia állam vallásstatisztikáit legfeljebb Allah vezeti – és ő sem az INSEE adatbázisában.

 

11. Gyerekkorunkban „megvetettük a zsidókat és gyűlöltük a cigányokat”

Ez a mondat nem önreflexió, hanem önfelmentés. A gyűlöletet nem lehet kinőni, mint a kamaszkori pattanásokat, mert a gyűlölet nem biológiai, hanem kulturális, történeti és politikai konstrukció. Az antiszemitizmus és a cigányellenesség nem a nevelés hiányából fakad, hanem a civilizáció torz önismeretéből. Ezek a gyűlöletek nem a tudatlanság termékei, hanem a tudásé – a teológiából, a történelemből, a „tudományból” és a társadalmi hierarchiákból nőnek ki. A modern antiszemitizmus a felvilágosodás gyermeke: a vallási előítéletet „faji tényként” tette hivatalossá. A cigányellenesség pedig ugyanebből a logikából építkezett: a szegénységet, a kulturális különbséget „természeti” alacsonyabbrendűséggel magyarázta, hogy a kirekesztés ne bűnnek, hanem törvénynek tűnjön. Aki azt mondja, „mi is gyűlöltünk, de ma már kinőttük”, az valójában csak átkeretezte a bűnt: a gyűlöletet erkölcsi hibából pszichológiai tévedéssé szelídítette. Természetesen az öröklött, „kézhez kapott” családi mintázat meghaladható, ez magától értetődő; mindazonáltal ez a meghaladás elsősorban az egyén személyes fejlődésének, önreflexív útjának kérdése. Ám a valóságos probléma a puszta személyes jellegen túl társadalmilag determinált. Ebből következően a rasszizmus nem kamaszkor, hanem világnézet; nem tévedés, hanem rendszer; és aki ezt „beismeréssel” akarja feloldani, az nem szembenéz vele, hanem folytatja más nyelven. A múlt bűneit nem lehet fejlődési ívként eladni: az erkölcsi vakság nem életkori sajátosság, hanem történelmi minta, amely mindig új arcot ölt, ha hagyják.

 

12. „Elvárható a nem szélsőséges Izrael támogató zsidók kiállása is az ártatlan áldozatok mellett”

Ez kollektív felelősségre épülő morális zsarolás. Ugyanazzal a logikával működik, mint az antiszemitizmus: az egyén nem önmaga, hanem a közössége képviselője. Óbaloldali kollektivizmus. Ezzel az érveléssel lehetett a középkorban egyetlen zsidót felelőssé tenni Krisztus haláláért, vagy 1944-ben egyetlen családot kollektív „bűnösség” alapján deportálni. A mondat a baloldali változata a „minden zsidó felelős Izraelért” toposznak, csak éppen lágyabb tónusban, moralizáló hangon, a „felelősségvállalás” szólamával csomagolva. De az elv ugyanaz: a kollektív bűnösség teológiája modern nyelven előadva. Ez a logika mindig ugyanoda vezet: a zsidó nem ember, hanem szimbólum; a cigány nem személy, hanem kockázati kategória. Aki a felelősséget közösségi elvként hirdeti, az a szabadságot megszünteti: hiszen az egyént nem tettei, hanem származása, hite vagy azonosulása alapján ítéli meg. Ez az érv végső soron az antiszemitizmus morális kópiája, csak a retorika másik oldaláról nézve – a „jóember” humanista hangján előadva. És ez teszi különösen veszedelmessé: a gyűlölet nyelvét az együttérzés dialektusára fordítja le.

 

13. „Rohingják, akiknek száműzött arabok voltak az ősei”

Nem, ők nem arabok, hanem dél-ázsiai népcsoport, akik Mianmar (korábban Burma) Arakán tartományából származnak. A rohingják etnikailag a bengáli muszlim lakossághoz állnak közel, nyelvük a bengáli egyik dialektusa, és vallásuk az iszlám szunnita irányzata, de sem történetileg, sem kulturálisan nem arabok. A mondat tehát az ismerethiány diadala: aki a „muszlim” szót automatikusan az „arabbal” azonosítja, az civilizációkat mos össze vallási címkével. Ez a hiba nagyjából akkora, mintha valaki a kereszténységet kizárólag olasz vallásnak tartaná, mert a pápa Rómában lakik. Az iszlám központjai éppúgy lehetnek Kairóban, Isztambulban, Karacsiban vagy Dzsakartában – az arab világ az umma egyik része, nem a szinonimája. A rohingják tragédiája nem a „muszlim arab” sors, hanem az állampolgárságuktól megfosztott kisebbség története: a mianmari buddhista nacionalizmus és az állami erőszak következménye, nem a gyarmatosítás visszhangja. Aki ezt sem érti, az nem politikai empátiát gyakorol, hanem földrajzi analfabétizmust.

 

14. A francia „rendőrség a közúti ellenőrzés során félreállítja azokat az autókat, amelyekben arabok ülnek” – iszlamofóbok

A francia rendőrség nem teológiai alapon igazoltat, hanem biztonsági profil alapján. Az elmúlt húsz évben Franciaországban több mint 270 ember halt meg iszlamista merényletekben: Charlie Hebdo, Bataclan, Nizza, Rambouillet, Samuel Paty – hogy csak a legismertebbeket említsük. A titkosszolgálat (DGSI) jelenleg nyolcezer potenciálisan radikalizálódott személyt tart nyilván, és több tucat terrortámadást hiúsított meg. Ezek után a szigor nem előítélet, hanem óvatosság, a valóság tapasztalataiból született reflex. Aki ezt nem érti, az soha nem látott robbanóövvel felszerelt „vallásgyakorlót”, és nem élt olyan országban, ahol egy karikatúra miatt fejek hullottak. A biztonságpolitika nem iszlámellenesség, hanem az élet védelmének ösztöne: az, ami nélkül a szabadság is csak statisztikai tétel maradna.

 

15. „A radikalizálódás egy fajta visszacsapás, amely a korábbi felelőtlen politikák következménye”

Ez a baloldal kedvenc álmegnyugtatása: a terrorizmus mindig „reakció”. Nem. A radikalizmus nem szociológiai panasz, hanem vallási eszkatológia és hatalmi pszichózis. Aki gépfegyverrel lövi a koncerttermet, az nem „rendszerkritikus”, hanem gyilkos. A társadalomkritika más műfaj: könyv, nem Kalasnyikov. A vallási fanatizmus soha nem társadalmi válasz, hanem üdvtörténeti küldetéstudat, amely az emberáldozatot erkölcsi tettnek álcázza. A modern terror nem politikai elégedetlenségből, hanem megváltáshitből születik: a világ megsemmisítését tekinti az igazság feltételeinek. A merénylő nem elnyomott, hanem önjelölt megváltó, aki az isteni ítéletet fegyverrel akarja előidézni. Aki a vért „reakciónak” nevezi, az a morális okságot a bűn logikájával helyettesíti. A terror nem válasz, hanem istentelen imitációja a megváltásnak, és ez az, amit a politikai baloldal máig képtelen felismerni.

 

16. „A külváros sokszínű közösségének épített kulturális központok a belváros elitjének szórakozóhelyévé váltak”.

Ez félig igaz, de megint téves ok–okozat. A külvárosi intézmények (MC93 Bobigny, Théâtre Gérard Philipe Saint-Denis, Théâtre de la Commune Aubervilliers) valós közösségi projekteket vittek. A gond nem a jóindulat, hanem a kulturális tőke hiánya: integrációhoz habitus, olvasási kompetencia és iskolai pálya kell, nem puszta színházjegy. (Bourdieu ezt hívta a kulturális tőke öröklésének – a belépő nem a jegy, hanem a családi könyvespolc.)

Franciaország ezt felismerte, ezért jöttek a ZEP/REP/REP+ oktatási zónák, a Politique de la Ville, a nyelvi felzárkóztatás és az „éducation artistique et culturelle” programok. Mégis: Seine-Saint-Denis (93) megyében makacsul magas a funkcionális analfabetizmus és a lemorzsolódás; a középiskolai továbbtanulás aránya tartósan elmarad a párizsi átlagtól. A kulturális intézmény be tud hívni a nézőtérre, de nem tud helyette olvasni. A polgárháborút nem az váltja ki, hogy Racine-t játsszák, hanem az, hogy Racine-t már nem tudják elolvasni. A színház nem luxus, hanem másodlagos írástudás, de ez csak annál működik, aki megszerezte az elsődlegest. Amíg az iskola nyelvi tőkében és alapkészségben nem zárkóztat, addig a kultúrpolitika legfeljebb szimbolikus gesztust tesz. Röviden: nem az előadás elitista, hanem a bemenet szűk. Ha nincs olvasó, a színpad politikai díszlet.

17. „Magyarországon miért nem látunk roma embereket a színházak nézőterein, a múzeumok lépcsői, a Parlament széksoraiban, az egyetemi katedrákon?”

Ez valós probléma, de rossz párhuzam. Franciaország sem integrálta sikeresen a külvárosi arab és afrikai fiatalságot, csak más szavakat használ a kudarcra. A republikánus integrációs modell az „egyenlőség” jelszavával indult, de az eredmény kettős társadalom: a centrum Franciaországé, a periféria „le 93-é”. A banlieue nem a remény szimbóluma, hanem a társadalmi szerződés határa: ahol az állam jelenléte már csak rendőrautó formájában érzékelhető. A 2005-ös lázadások több mint háromezer felgyújtott autóval, több tucat sebesülttel és hetekig tartó kijárási tilalommal jelezték, hogy a köztársasági test kettéhasadt. A 2023-as Nahel Merzouk-incidens után a lángok ismét felcsaptak: munkanélküliség, iskolai lemaradás, gettósodás és az identitásválság keverékéből. A francia társadalomtudomány ezt „séparatisme social”-nak hívja: a mindennapok szintjén zajló civilizációs szétcsúszást.

Ha a roma hiány – vagyis a közéletbeli hiányuk – magyar szégyen, akkor a Molotov-koktéllal politizáló banlieue a franciáé.
Mindkettő ugyanazt jelzi: az állam elvesztette a közösségteremtés képességét, csak az egyik ország bűnbakot gyárt, a másik dossziét.

 

18. A Nyugat, „amely minden más világnál magasabb rendű, amely bátran lehet más világok bírája és csendőre, amely ítélkezhet, bombázhat és befektethet, lelkiismeretfurdalás és szégyenérzet nélkül, erkölcsi felsőbbrendűségével és hamis jóindulatával eltelve” –képmutató, kizsákmányoló, önelégült

Ez a (vulgár)marxista önostorozás 1973 óta körbejárja a világot, de ettől még üres. A „keresztény–zsidó civilizáció” az emberi jogok, a tudomány és az önreflexió talaja – az egyetlen kultúra, amely képes önmagát bírálni és korlátozni. E civilizációban született meg a kritika, a törvény előtti egyenlőség, a szekularizáció és az emberi méltóság fogalma – mindaz, ami lehetővé teszi, hogy a szerző ezt a pamfletet egyáltalán leírja. A Nyugat bűneit nem az különbözteti meg más civilizációkétól, hogy kevesebb lenne belőlük, hanem az, hogy nyilvánosan számonkérhetők. Aki a zsidó-keresztény civilizációt morális felsőbbrendűséggel vádolja, az elfelejti, hogy más civilizációk hallgatnak a saját bűneikről. A szerző azért moralizálhat, mert abban a civilizációban él, amely megengedi neki a moralizálást. Próbálja meg ugyanezt Teheránban vagy Pekingben, és nem marad ideje reflektálni – legfeljebb futni.

*

Ez az írás a baloldali önfelmentés tankönyvi esete: a gonosz mindig „a Nyugat”, a gyilkos mindig „áldozatként félreértett ember”, a vallás pedig „történelmi tévedés”.
A szerző erkölcsileg emelkedettnek hiszi magát, de valójában a valóság tagadásának filozófiai alibijét gyártja. Az igazi humanizmus az, amelyik a tényt látja, nem az ideológiai tükörképet.

És ez az a vakság, ami a Nyugatot nem a „keleti hordák”, hanem a saját hamis humanizmusa felől teszi védtelenné.