A valóság hiányzó darabjai – avagy az utolsó túszig…

Hetek óta zajlanak a tárgyalások a palesztin terroristákkal azokról az izraeli túszokról, akiket október 7-én, vagy a fogságban meggyilkoltak, és akiknek a testét máig nem adták vissza.

A helyzet abszurd és fájdalmas: gyakran azt állítják, nem tudják, hol vannak a maradványok, majd később mégis előkerül egy-egy test. Többször előfordult, hogy az azonosítási eljárás során kiderült, a Hamasz ismeretlen holttestet adott át az izraeli hatóságoknak. El sem lehet képzelni, hogy Ilyenkor min mehet keresztül a család, akik két éve várják, hogy el tudják temetni gyereküket, vagy szülőjüket, házastársukat. Ezek a váratlan és kiszámíthatatlan mozzanatok újra és újra visszalökik őket az elviselhetetlen bizonytalanságba.

De miért ilyen fontos kérdés a holttestek visszaszerzése?

Mit gyászolunk pontosan, amikor nem minket ért a közvetlen veszteség?

Miért érzi az izraeli társadalom és a diaszpóra zsidósága két éve úgy, hogy nincs nappal és nincs éjszaka, csak a várakozás?

Miért nem tud megindulni a gyász addig, amíg az utolsó test haza nem tér?

Pauline Boss pszichológus az ilyen helyzetre egy külön kifejezést alkotott: ambiguous loss – bizonytalan veszteség. Boss fogalma azt írja le, mi történik akkor, amikor a valóság részletei hiányoznak: a történet nem zárul le, a gyász nem indul el, a belső feldolgozás egyetlen csonka pontra fixálódik. A test hiánya nem csupán információhiány, hanem egy egész lelki folyamat hiányzó alapja. A test maga a kézzel fogható valóság.

A családok egyszerre élnek két tudatállapotban: az egyik tudja, hogy a szerettük meghalt, a másik még mindig reménykedik. Ez a kettősség hosszú távon megtépázza az idegrendszert. A fantázia ilyenkor gyakran még a brutális valóságnál is kegyetlenebb.

A palesztin terroristák pontosan ezt a pszichológiai teret használják romboló eszközként. A testek visszatartása nem politikai nyomásgyakorlás. A cél a bizonytalanság fenntartása, amely lassan erodálja a közösség stabilitástát. A késlekedés, a felemás információk mind azt a célt szolgálják, hogy a társadalom ne találjon orientációs pontot. A gyász képtelensége önmagában is törés, amihez a labilitás kollektív jelenléte hatalmas lelki teher.

A bizonytalan veszteség azonban nem csak Izrael története. A világ más válsághelyzeteiben is családok generációi éltek tartósan abban, hogy nem tudták, mi történt a szeretteikkel.

A boszniai háború után asszonyok ezrei éltek úgy, hogy nem tudták, hol van a férjük teste. A tömegsírok feltárása évekig tartott. Sok özvegy számára egyetlen csontdarab visszakerülése is elég volt ahhoz, hogy a gyász folyamata elinduljon — addig csak várakozás volt, lebegés az ismeretlenben.

Az ISIS által elrabolt jezidi lányok és nők családjai ugyanezt a kétirányú mozgást élték át: a remény és a rettegés egyszerre volt jelen, mert senki sem tudta, hogy a szerettek élnek-e még. Pauline Boss ezt nevezi „széttartó valóságoknak”. A test hiánya egy külön lelki állapotot hoz létre, amelyben a gyász nem tud megérkezni és a remény sem tud elmúlni.

A kontrollvesztett helyzetekben, a bizonytalanság idején az emberek ösztönösen olyan közösségi tereket hoznak létre, ahol a várakozás frusztráló, kiszolgáltatott passzivitását, valamiféle aktivitássá alakíthatják. A várakozás eredendően tehetetlen élmény – nem lehet gyorsítani, nem lehet „megoldani” –, ezért ezeken a helyszíneken a jelenlét, a rítusok, a közös gesztusok és az együtt töltött idő válnak a cselekvés alternatíváivá. Így alakul ki a kollektív traumából fakadó kapcsolódás tere, ahol a bizonytalanság közös viselése valamilyen kapaszkodót ad, a megosztott fájdalom pedig szolidaritássá formálódik. A közösségi jelenlét nem csupán enyhíti a tehetetlenség érzését, hanem pszichológiai értelemben újraértelmezhetővé teszi a helyzetet: a passzivitásból közös, aktív remény lesz.

Argentínában a katonai diktatúra alatt több ezer csecsemőt és gyermeket raboltak el. A Plaza de Mayo anyái minden héten körbejárták a teret, fényképeket tartva a kezükben és hangosan kimondták gyerekük nevét, hogy ne engedjék eltűnni őket a jelen valóságából.

A belfasti Falls Road és a környező katolikus városrészek a „Troubles” éveiben a közös várakozás csendes tereivé váltak. Sok család — főként anyák és feleségek — nap mint nap kijártak a templomok és közösségi házak elé, hogy hírt kapjanak az eltűnt, vagy fogságba került hozzátartozóikról. Ezek a félhivatalos találkozópontok lassan állandó gyülekezőhelyekké alakultak, ahol az emberek együtt várták a listák frissítését, a hírszerzési pletykákat, vagy egyetlen üzenetet, amelyből megtudhatták, életben van-e a hozzátartozójuk.

Ezért vált Tel-Avivban az elmúlt két évben a Hostage Square olyan térré, ahol a közösség együtt tudott lenni a hiánnyal. A túszok nevei, arcai, történetei folyamatosan jelen voltak, és a várakozás így nem maradt magányos tapasztalat. A tér segített abban, hogy a túszok sorsa ne szóródjon szét a hétköznapok diffúz figyelmében, és hogy a valóság – a hiány tényleges arca – ne tűnjön el a kollektív tudatból.

Ez a fajta közösségi jelenlét adott támaszt azoknak, akik két éve nem kaptak választ a legfontosabb kérdésre.

A zsidó hagyományban a halott mielőbbi eltemetése alapvető vallási és erkölcsi parancs: a testet lehetőség szerint a halált követő 24 órán belülkell eltemetni, mert a tisztelet, a méltóság ezt kívánja. A temetés után kezdődik a süve, a hét napos gyászidőszak, amely során a közeli hozzátartozók otthon maradnak és fogadják a látogatókat, akik jelenlétükkel osztoznak a gyászban. A süve struktúrája — a hét napra szabott időkeret, a mindennapi imák, a közösségi jelenlét és az érzelmi kifejezés lehetősége — időt és teret ad a veszteség megdolgozásához: segít a gyászolónak nem elszigetelődni, ritmust ad a fájdalomnak, és rítusokba rendezi azt, amit máskülönben még nehezebb volna elviselni.

A mostani helyzetben ezek a kapaszkodók hiányoznak. A gyász nem tud elkezdődni, mert nincs test, nincs rítus, nincs időpont, ahol és amikor a valóság teljes súlya megmutatkozna.

Polcz Alaine egész életében a gyász folyamatát és a túlélés pszichológiáját vizsgálta. Pontosan azt a jelenséget írja le, amely ma a túszok családjait, Izraelt és a világ zsidóságát is érinti.

Az Asszony a fronton című művében így fogalmaz:

„A gyász ott akad meg, ahol a történet megszakad. Ahol nincs kimondott vég, ott a lélek nem talál támpontot a továbblépéshez.”

A shoah után a zsidóság milliói éltek tovább úgy, hogy szeretteiknek nem maradt fizikai nyoma. A valóság nem tudott megtestesülni.

A nagyszüleim nem ülhettek süvét és soha nem mehettek ki a temetőbe az elpusztított szüleik, vagy kisgyerekként meggyilkolt testvéreik sírjához.

A mai napig egymillió áldozat maradt névtelen és beazonosíthatatlan.

Ez a hiány nem csak történelmi tény, hanem mélyen betokozódott tályog a lelkünkben. A krematóriumok emberi képzeletet meghaladó felfoghatatlansága és az ebből fakadó megrekedt gyász beleíródott a kollektív tapasztalatba, és most – a túszok visszatartott testei miatt – ez a régi, ismerős minta aktiválódik újra.

Ez a fájdalom nem csak a “most”-ról szól. Éppen ezért ez a folyamat egyben lehetőség is arra, hogy elvégezzük azt a gyászmunkát, amelyet a nagyszüleink és szüleink nem tudtak elvégezni.

Most olyan veszteséget is gyászolunk, amelynek nincs neve és nincs testhez köthető alakja. Sokan nem közeli hozzátartozót veszítettünk el, hanem biztonságérzetet, világértelmezést, illúziókat. Hittük, hogy a világ tanult a történelemből, hogy a „soha többé” nem üres mondat, hogy az antiszemitizmus már nem térhet vissza ilyen nyers formában. Hittük, hogy Izrael erős és áttörhetetlen, hogy a nemzetközi sajtó és a liberális értelmiség érti az ok és okozat alapvető összefüggéseit, és hogy a globális közvéleménynek van morális iránytűje. Október 7-e után ezek az illúziók egyszerre omlottak össze, és az ebből fakadó megrendülés nagyon is valós veszteségélmény. A gyász ilyenkor nem személyre irányul, hanem arra a világra, amelyben addig biztonságban tudtuk magunkat — és amelyről most kiderült, hogy törékenyebb, mint hittük.

A harcokban fiatal izraeli katonák vesztették életüket. Ezek a tragédiák ugyanúgy részei a gyásznak, mint a túszok történetei és a mészárlás áldozatai.

És közben teret kell engednünk annak a valóságnak is, hogy az október 7-e utáni borzalmas háború során rengeteg palesztin civil — köztük gyerekek és nők — is meghaltak. Ez a veszteség nem áll szemben a saját gyászunkkal: ennek a fájdalomnak ugyanabban a belső térben kell elférnie.

A gyász nemcsak lezárás, hanem egyben kezdet is: a jövő és a változás kulcsa. Amikor szembenézünk a veszteséggel, nem csupán elbúcsúzunk valamitől, hanem helyet is teremtünk annak, ami ezután épülhet fel.

A trauma dinamikája a kiszolgáltatottság, a kontroll elvesztése. A holttest visszatartása a család számára ennek a kontrollvesztésnek a meghosszabbítása a halál után is.

A kézzel fogható valósághoz való visszatérés fájdalmas, de nélkülözhetetlen.

Szerettünk testének visszakapása a gyász megindulásának feltétele.

Amikor akadályozzuk a fájdalmat, blokkoljuk a gyógyulás lehetőségét. A veszteség megélésén keresztül vezet az út a gyógyuláshoz.

Ez a gyász paradoxona.

A frissen hazatérő, életben maradt túszok történetei közben egy másik réteget nyitnak meg. Még nem tudhatjuk, hogy hányan lesznek közöttük, akik nem “csak” fizikailag élték túl, hanem tényleg képesek lesznek visszatalálni az életükbe. Nem tudjuk, hogyan lehet az életet összeegyeztetni ekkora traumával.

A társadalomnak együtt kell majd elbírnia a felismerést, hogy nem tudott mindenkit megmenteni. A túlélőknek pedig el kell bírniuk azt a tudást, hogy túlélték — miközben mások nem.

Julia Samuel gyászkutató szerint a veszteségek feldolgozásának egyik alapja a kapcsolódás képessége. A gyász nem magányos folyamat: azok viszik át a nehezén a túlélőt, akik képesek vele maradni az ő valóságában. „A szeretet adja a legnagyobb erőt, amikor minden más darabokra hullott” – írja.

A szeretet nem menekülés, hanem jelenlét. Azt jelenti, hogy ott maradunk egymás mellett akkor is, amikor a fájdalom nem kerülhető el. A visszatérő túszok számára ez lesz a következő időszak legfontosabb támasza.

És azoknak is, akiknek a családtagja nem élte túl, de akiknek a teste végre hazakerül.

A közösség velük együtt lesz képes megkezdeni a gyászt.

„Until the last hostage.” A mondat különös ereje abban rejlik, hogy kifejezi, itt egy kollektív lezáratlan veszteségről van szó. Hiába kapta vissza a legtöbb család élve vagy holtan a Gázába hurcolt szeretteit, addig, amíg egyetlen test is idegen kézben van, a gyász nem tud elindulni, és a közösség sem talál új egyensúlyt.

Vissza kell szereznünk a valóság utolsó hiányzó darabjait!

“Amíg az utolsó túsz vissza nem jön” egyben útmutató is. Rávezet bennünket, hogy a közösség és az összetartozás érzése lesz az, ami végül lehetővé teszi, hogy a valósággal együtt tudjunk élni. Nem lesz könnyű, de sajnos van rá protokollunk. Most újra meg kell találni magunkban az őseinktől örökölt életigenlést.

A gyász lehet közösségi élmény, de a feldolgozás folyamata végül mindig belül zajlik: mindenkinek külön kell bejárnia azt az utat, amelyen a veszteség személyes tapasztalattá, a változás kulcsává és idővel újra életörömmé válik.

A reziliencia, a lelki ellenállóképességünk nem karakterjellemző, hanem fejleszthető képesség. Abból táplálkozik, hogy vannak olyan emberek körülöttünk, akik elviselik velünk a valóságot, és nem próbálják letagadni vagy elsimítani azt.

***********

Ajánlott irodalom:

Boss, Pauline: Ambiguous Loss. Harvard University Press, 1999.

Boss, Pauline: Loss, Trauma, and Resilience. W.W. Norton & Company, 2006.

Polcz Alaine: Asszony a fronton. Magvető Könyvkiadó, 1979.

Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Pont Kiadó, 1993.

Herman, Judith L.: Trauma and Recovery. Basic Books, 1992.

Samuel, Julia: Grief Works. Penguin Books, 2017.

Samuel, Julia: This Too Shall Pass. Penguin Life, 2020.

Frankl, Viktor E.: Man’s Search for Meaning. Beacon Press, 1959.

Yehuda, Rachel; Bierer, Linda M.: „Transgenerational Transmission of Trauma.” American Journal of Psychiatry, 2014.

Az írás eredetileg a Kendőzetlenül blogon jelent meg.