A „palesztin kendős” tiltakozók nem vitatkozni jöttek, hanem elhallgattatni

Október 16-án az ELTE Bölcsészettudományi Kar egyik tantermében különös győzelmet aratott a kor szelleme: a zaj diadalmaskodott az értelem fölött. Alexander Yakobson, a Jeruzsálemi Héber Egyetem történésze – egyike azoknak, akik munkásságukat a demokrácia, a pluralizmus és a sokszínű izraeli társadalom kutatásának szentelték – nem tarthatta meg előadását, mert néhány hangos és kellően agresszív, humanistának álcázott erkölcsi inkvizítor ezt nem engedte.

A „palesztin kendős” tiltakozók nem vitatkozni jöttek, hanem elhallgattatni. Az érvek helyett jelszavakat hoztak, a gondolat helyett zajt, a kíváncsiság helyett indulatos hitet. „Nem engedjük, hogy propagandát folytassanak a népirtás mellett!” – harsogták, miközben az előadás címe Diverzitás és demokrácia az izraeli társadalomban volt. Vagyis pontosan az, aminek megértésétől ők látványosan elzárkóztak.

Pedig Alexander Yakobson nem a politikai hatalom apologétája, hanem a demokrácia és az emberi jogok kutatója. Két munkája is ott áll sokunk polcán: az egyik, az Elections and Electioneering in Rome (1999), a Római Köztársaság utolsó évszázadának politikai rendszerét elemzi, és megmutatja, hogy a nép szerepe korántsem volt puszta díszlet: az elitnek valóban meg kellett küzdenie a köznép támogatásáért. Yakobson ezzel új fényt vet a hatalom és a társadalom viszonyára: a politika nem statikus uralom, hanem folytonosan megszerzendő és megőrzendő bizalom. A mű finoman, de világosan rámutat: a népakarat, a manipuláció és a politikai felelősség feszültsége nemcsak az ókor története, hanem a mai demokráciáké is.

A másik, Amnon Rubinsteinnel közösen írt könyve, az Israel and the Family of Nations (2008), azt vizsgálja, miként egyeztethető össze Izrael zsidó nemzeti jellege a demokratikus elvekkel. A szerzők meggyőző érvekkel bizonyítják, hogy a „zsidó állam” fogalma semmivel sem idegenebb a demokrácia gyakorlatától, mint bármely európai nemzetállamé, amely kapcsolatot ápol határon túli rokonnépeivel.

Nem kormányzati politikát védelmező munka ez, hanem – ahogy Yakobson a Jerusalem Postnak adott interjúban elmondta – egy ideológiai támadásra adott válasz, amely a zsidó állam eszméjét és a kétállami megoldás alapelvét igyekszik aláásni. Akadnak, akik szerint Izraelnek módosítania kellene a Visszatérési Törvényt az állam „normalizálása és demokratizálása” érdekében. Yakobson és Rubinstein ezzel szemben rámutatnak: ez a felfogás ellentétes a demokratikus nemzetállamok, különösen az európaiak gyakorlatával.

Részletesen bemutatják, hogy 2001-ben európai jogtudósok bizottsága – a Velencei Bizottság, azaz az Európa Tanács Alkotmányos Jogokért Felelős Bizottsága – kimondta: „Európában elfogadott normának számít, hogy egy nemzetállam hivatalos kapcsolatokat tarthat fenn határain kívüli etnokulturális rokonnépeivel, és bizonyos területeken (például bevándorlás és honosítás) előnyben részesítheti őket.” A könyv számos példát sorol: Írország, Görögország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Oroszország és Örményország is rendelkezik olyan jogszabályokkal, amelyek kedvezményes honosítást vagy támogatást biztosítanak határon túli rokonnépcsoportoknak. Hasonló nemzetközi megállapodások léteznek például Ausztria és Olaszország (a tiroli németajkúak védelme), Dánia és Németország, illetve Olaszország és Szlovénia között. A német alkotmány például automatikus állampolgárságot biztosít a volt Szovjetunió területéről származó etnikai németeknek, függetlenül attól, hogy valaha kapcsolatban álltak-e a modern Németországgal. A finn jogrendszerben pedig a finn nyelvű „visszatérési törvény” már a 17. század óta külföldön élő finn származásúaknak biztosít kedvezményeket és támogatásokat, sőt bevándorlásukat „hazatelepülésként” definiálja. Yakobson megjegyzi: a palesztinok is hasonló elven fogják megszervezni saját államukat — „mindenki tudja, hogy ha és amikor létrejön egy palesztin állam, annak lesz saját visszatérési törvénye.”

A szerzők a cionizmust gyakran kolonializmussal azonosító érveléseket is részletesen cáfolják. Yakobson és Rubinstein maliciózus iróniával jegyzi meg: „A cionizmus minden tekintetben gyarmatosító jelenség, kivéve, hogy nem gazdasági indíttatású, menekültek hajtották végre, nem volt mögötte gyarmattartó hatalom, és történeti kapcsolatban állt a zsidó nép identitásával.” Majd felteszik a kérdést: „A nemzeti önrendelkezés joga valami olyan klub, amelynek bejáratán ott a tábla: ‘Zsidóknak belépni tilos’? Ha a világ baloldala általános elvként fogadja el az önrendelkezést – például a palesztinok esetében –, miért tagadják meg ugyanezt a jogot a zsidó néptől?”

Ezek a könyvek éppenséggel kiváló alapot adhattak volna egy izgalmas és szellemi értelemben termékeny vitához. Remek alkalmat és lehetőséget kínált volna az álláspontok történeti és jelenbeli tisztázására, arra, hogy tanuljunk egymástól. De nem: a mai palesztin kendős nem tanulni akar, hanem tudás és ismeretanyag nélkül ítélkezni. Nem odafigyelni a másik érveire, elvégre neki nincsenek érvei, csak jelszavai. Az érvek őt nem érdeklik. Nem tanulni akar, hiszen minek is: a hülyeség és az egydimenziós tudatállapot kényelmesebb, zavartalanabb, és semmiféle önreflexiót nem igényel.

Yakobson, a párbeszéd híve, megpróbálta mederbe terelni a jelenetet, de a párbeszéd ma gyanús tevékenység: aki beszélni próbál, máris gyanús. Aki elhallgattatni kényszerít, az hős. A szervezők tehetetlenek voltak, a biztonságiak nem boldogultak, a dékáni hivatal pedig – a mai kor szelleméhez méltón – inkább a konfliktus megszüntetését választotta: az előadás felfüggesztését. Így az önjelölt igazságosztók elérték céljukat: a tudás hallgat, a tudatlanság triumfál.

Az eset tragikomikus, de tanulságos. Késve ugyan, de Magyarországra is begyűrűzött a nyugati campusok jól ismert járványa: a „progresszív” antiszemitizmus, amely erkölcsi fölénybe csomagolja a legősibb előítéletet. Az új kor előítélete már nem karszalagot visel, hanem jelszavakat. Nem a zsidókat nevezi meg, hanem az „elnyomás” és a „népirtás” elleni harc jelszavaiban talál új nyelvet magának. Nem olvas, hanem ítélkezik; nem kérdez, hanem reagál. A meggyőződés helyébe a póz, az ismeret helyébe a kóruslélek lépett.

Ha ismernék Yakobson munkásságát – amit természetesen nem ismernek –, meglepődve fedeznék fel, hogy a történész egyes kérdésekben közelebb áll hozzájuk, mint azt sejtenék, igaz, ehhez ismeretekre és gondolkodásra volna szükség, amitől viszont irtóznak. Az új gyűlöletnek nincs szüksége ismeretre. Elég a címke: izraeli, tehát elutasítandó. Zsidó, tehát hallgasson.

Mert ez a lényege minden antiszemitizmusnak, mindegy, milyen köntösben jelenik meg: abból a tudatlan, ostoba és rasszista előfeltevésből fakad, hogy minden zsidó egyforma – legyen politikailag bármilyen oldali, éljen bárhol a nagyvilágban, s gondolkozzék bárhogyan is –, következésképp egyforma bánásmódban kell részesedniük.

Az egyetem, amely valaha a gondolkodás terepe volt, ma a szellemi restség oltára, az értelmi tunyaság ünnepi menete. Ott, ahol valaha érvek ütköztek, ma jelszavak visszhangzanak. Ott, ahol a szellem szabadsága otthon volt, ma a félelem és az öncenzúra uralkodik.

A tudatlanság tehát új, kendős egyenruhát kapott. A különbség csupán annyi, hogy most nem a sötétség nevében, hanem a „haladás” zászlaja alatt lép fel. És miközben önelégülten ünnepli saját erkölcsi fölényét, észre sem veszi, hogy pontosan azt a szellemi sivatagot építi, amely ellen állítólag küzd.

A kendő mögött nem a palesztin nép, hanem a tudatlanság rejtezik. És ez a tudatlanság ma újra hangosabb, mint a tudás.