„Mindkét társadalomban a legtöbb ember békét akar” – az Izrael-Gáza háború egy magyar zsidó békeharcos szemével

Miközben október 10-én mindannyian olvastuk a hírt, hogy Donald Trump bejelentette a háború végét, a világ tele volt bizonytalansággal. Milyen a helyzet most Izraelben? Hogy élik meg a tűzszünet kétséges jövőjét? És mit mond erről egy ottani magyar zsidó? Interjú Korányi Eszterrel, a Combatants for Peace izraeli igazgatójával Izraelből, a napi konfliktusok mélyéről.

Korányi Eszter 2013-ban költözött Magyarországból Izraelbe, egy kibucba. Mint mondja, „azért nem olyan, mintha az ember elmenne otthon egy zsákfaluba, annál sokkal nyitottabb a dolog”. Amikor megérkezett, nem gondolta, hogy ott fog maradni, inkább kalandvágyból ment, de beleszeretett a helybe és az emberekbe — szó szerint is, hiszen néhány évvel később ott ismerte meg a férjét, gyermekeinek apját. Ráadásul azt mondja „Magyarországon kívül Izrael az egyetlen hely, ahol az, hogy valaki magyar, az pozitív dolog”. 2017-ben kezdett dolgozni a Combatants for Peace-nél (CFP), amikor már úgy érezte, mélyebben átlátja a konfliktust. Elment néhány rendezvényükre, majd önkénteskedni kezdett. Később állásajánlatot kapott, és miután kezdeményező szerepet vállalt, valamint vezetett egy tanulóprogramot fiataloknak, 2024. január óta ő a CFP izraeli társigazgatója.

„A tűzszünetet hittük is, meg nem is”

Október 7. mindenkit megrázott, és ahogy Eszter mondja, sok nagyon ijesztő pillanatot éltek meg. A tűzszünet bejelentését is vegyes érzésekkel fogadták. „Utána is hittük is, meg nem is, nem akartam magamat nagyon beleélni, mert aztán ha mégse lesz, akkor az még rosszabb.” A fordulópont az volt, amikor „az élő túszok visszajöttek”. Az a nap igazi örömünnep volt, „mindenki örült, sírt”, és akkor kezdtek igazán hinni a tűzszünetben. Ám az örömöt sötétség is követte, amikor a túlélők történetei napvilágra kerültek.

Eszter tűzszünethez való viszonya szorosan összefonódik a CFP-nél végzett munkájával. A CFP egy izraeli–palesztin közös mozgalom, amelyet volt harcosok alapítottak, akik ma már az erőszakmentességért és az együttélésért szólalnak fel. Korábbi cikkünkben többet is olvashatnak róluk, vagy kutathatnak a honlapjukon. A CFP számára természetes volt, hogy mindkét fél történeteinek hangot adjanak.

Eszter szerint magyar zsidóként az izraeliekkel nagyon sok kapcsolódási pont van – ezt mindannyian átérezzük. A palesztinokat azonban nehezebb megérteni, vallja be. „Még akkor is, ha nekem nem annyira a félelmet kellett leküzdenem, ami minden izraeli zsidóban benne van. Inkább az a nehéz, hogy ez egy teljesen más kultúra, vallás, nyelv.” De ő maga – és minden CFP-aktivista – példája annak, hogy ahogy az ember „elkezd megismerni több palesztint, túlteszi magát az előítéletein, amelyek sokszor nem is a palesztinokról, hanem általában az arabokról szólnak, Európában is”. Eszter beszél arról is, hogy a rengeteg ijesztő pillanat mellett mindig ott van a pozitív kép is a palesztinokról, és számos jó palesztin emberrel találkozott a CFP-n keresztül. Üzenete egyszerű: mindenhol vannak jó és rossz emberek.

És ezt mi sem mutatta jobban, mint amit a kiszabadult túlélők történetei világossá tettek. Eszter kiemeli, mennyire igyekszik „mindkét oldalt is olvasni”. Természetesen hallott az iszonyatosan sok szenvedésről, amit az izraeli túszok a Hamasz által elszenvedtek, de közben megismerte a történeteket arról is, hogy a kiengedett palesztin foglyok mit szenvedtek a börtönben. Eszter hangsúlyozza: „ők nem a terroristák, akik október 7-én tömeggyilkosságot követtek el”. Számára és sokak számára ezt volt a legnehezebb: átlátni, hogy sokszor Izrael is „abszolút nem proporcionális módon bünteti meg őket”. Mint mondja, zsidóként azt kell feldolgozni, hogy

„most már nem az a narratíva, hogy akkor most minket megtámadtak, mindenki utál minket, mert zsidók vagyunk, és akkor nekünk bármit szabad, mert megvédjük magunkat.”

Mindkét oldal követett el borzalmakat. A jövő útja az, hogy meghalljuk mindkét narratívát, és kinyitjuk a szemünket. Ami Esztert igazán megrémítette, nem az volt, amit Gáza tett, nem is az, amit Izrael tett, hanem hogy azzal szembesült, mennyi emberi kegyetlenség és erőszak van.

Ugyanakkor hangsúlyozza, milyen összetett a helyzet: Ciszjordániában most bosszút állnak; a palesztin földeken az olajbogyó szüretet a hadsereg és a telepesek egy részének összehangolt erőszakos cselekedetei ellehetenítették.Emiatt nagyon sok az erőszak, az erőforrásokat – például az öntözővizet – igazságtalanul osztják el, és a CFP saját aktivistáit is súlyosan megsebesítették, amikor segíteni próbáltak a palesztinoknak a szüretben. „A helyzet nagyon-nagyon bonyolult” – mondja nyomatékosan. Még a barátai is bevallják egymásnak, nagyon várták, hogy ez a pont eljöjjön, és azt hitték, hogy ez teljes megkönnyebbülés lesz, de nem az lett. „Legalábbis nekünk nem.” Még hosszú az út a békéhez. A CFP munkája azonban nem áll meg: mindkét oldalt támogatják, bármerre is mozdul a háború vagy a tűzszünet. És remélik, hogy a jövőben gázai fiatalokat is bevonhatnak tanulóprogramjaikba.

A jövő Eszter szerint is bizonytalan, de biztos benne, hogy egyszer mindenképp béke lesz. „A jelenlegi helyzetet nem lehet fönntartani, egyszerűen annyira nagy az emberi és a gazdasági ára, hogy mint minden elnyomás és mint minden konfliktus, valaminek egyszer történnie kell” – mondja. De hozzáteszi azt is, a tapasztalatból kiindulva el tudja képzelni, hogy „mielőtt jobb lesz a helyzet, ennél még rosszabb lesz”.

És mégis: beszél egy lehetséges útról, ami a békéhez vezet, és amihez mi magunk is hozzájárulhatunk.

 

Üzenetek Izraelből az elfogadás útjáról

Sokan nem hiszik el, hogy lehet együtt dolgozni a palesztinokkal, Eszter azonban számos példát látott az ellenkezőjére. Kiemeli, hogy a nemzetközi média is szélsőségekbe menekült: „valaki vagy teljesen pro-Izrael vagy teljesen pro-palesztin”, és nincs középút. Pedig ahogy az interjú alatt többször is mondja:

„Szerintem az lenne fontos, hogy a helyzetet próbálják meg az emberek árnyaltan látni.”

Eszter a világ felé fordulva arra kér mindenkit, hogy lássa mindkét oldalát a történeteknek. Nincs ártatlan fél ebben a háborúban. „Sokszor tényleg ilyen tükörkép történetek vannak, amit meg a zsidó közösségeknek kell itt is, meg külföldön is feldolgozniuk.” A megértés az első lépés az erőszakmentesség felé – és Eszter biztos benne: ez még a jelenlegi erőszak közepette is lehetséges:

„Sokan azt gondolják, hogy a palesztinokkal úgyse lehet mit kezdeni. Én viszont azt gondolom, hogy igenis lehet mit kezdeni. Ha mindkét oldalról megvan rá a politikai akarat, akkor abszolút lehetséges, csak el kell oda jutni.”

A CFP szerepe ebben úgy jelenik meg, hogy a mindkét oldalban jogosan ott levő félelmet segítik feldolgozni és kibeszélni. Eszter szerint viszont mi is tehetünk a változásért: nyomást kell gyakorolnunk a vezetőinkre, nyitottnak kell lennünk mindkét oldal történeteire, és például érdemes beszélgetések, akár filmvetítések szervezésével példákon keresztül bemutatni, hogy miért fontos az, hogy mindkét oldal narratíváját ismerjük. „Olyasmiben kell gondolkodnunk, ami mindkét félnek jó – mondja Eszter –, mert egy erőszakos elnyomással csak újabb erőszak jön.” És nem várhatjuk, hogy más tegye meg az első lépést. Induljunk el – a világ követni fog.

„Mindkét társadalomban a legtöbb ember alapvetően azt akarja, hogy hagyják békén és legyen béke, és lehessen az életet normálisan élni” – teszi hozzá.

Talán ezt kell megértenünk: Izrael valójában nem is különbözik annyira a világ többi részétől. Az emberek azt akarják, amit mi mindannyian: békét. És hajlandóak harcolni érte, de ahogy Eszter hangsúlyozza, „mindenhol fontos, hogy a demokráciáért küzdjenek az emberek”.

Persze azzal is tisztában vannak Izraelben, hogy máshol is vannak problémák. Eszter szerint nem vakok a háborúra Ukrajnában, sem a világszerte erősödő antiszemitizmusra, sem az erőszakra Afrikában. Viszont szerinte a szabad sajtó hiánya az egyik legnagyobb veszély a demokráciára. (Eszter egyébként általában az Ynetet olvassa, a legnagyobb izraeli hírportált, és a Haaretzet. Magyarországon a 444, Telex, HVG, Magyar Narancs híreiből tájékozódik, külföldön a Guardiant és az Economistot követi.) Merthogy el kell mondani „ezeket a történeteket, nemcsak a miénket, hanem bárhonnan a világból is”, hogy mindenki láthassa egy történetnek mindkét oldalát.

Sokszor viszont, ezekért a történetekért türelem is kell. A világnak meg kell értenie, hogy a gázai övezetből jövők nem beszélhetnek, mert életveszélybe sodorják magukat. „Hogyha most egy gázai részt vesz egy olyan konferencián, ahol vannak zsidók, vagy izraeliek, vagy kétnemzetiségű szervezetek, akkor a Hamasz másnap fogja megölni” – mondja Eszter arról, hogy bizonyos esetekben pont azokat sodorják újabb életveszélybe, akikért elvileg kiállnak. Vagyis türelemmel kell lennünk, és meg kell értenünk mindkét oldal narratíváját, mielőtt követeléseket fogalmazunk meg. És amíg Gázából nem beszélhetnek szabadon, amíg az ő történetüket nem halljuk a maga teljességében, addig nekünk kell kiállnunk az ő demokráciájukért is.

Eszter az interjú végén keményen állítja, hogy „mindenhol fontos, hogy a demokráciáért küzdjenek az emberek, ahol a demokrácia veszélyben van”. A demokráciáért pedig együtt kell harcolnunk, és ez nem lehetséges anélkül, hogy árnyaltan lássuk a történeteket.