A győzelem ára – Gondolatok Robert C. Castel és Nemes Dániel beszélgetése kapcsán

Múlt héten a Merkaz – Héber és Izraeli Kulturális Központban Robert C. Castel és Nemes Dániel elemzők Izrael gázai háborújáról, annak politikai hatásairól és a közeljövő várható eseményeiről beszélgettek. Büszkén és örömmel hallgathattuk, ahogy a két előadó egymásra licitálva méltatta Izrael elsöprő katonai és politikai győzelmét.

Ennek fényében meglepő lehet az izraeli Nemzetbiztonsági Tanulmányok Intézetének (INSS) friss közvélemény-kutatási eredménye, mely szerint az izraelieknek csupán egyharmada osztja e pozitív vélekedést, a válaszadók 50%-a szerint „egyik fél sem győzött” ebben a háborúban. Sőt, az Izraelben élő zsidók 57%-a valószínűnek tart egy újabb október 7-ét a közeljövőben.

Vajon mi lehet ennek a különbségnek az oka?

A háború kezdetén Izrael két célt fogalmazott meg: 1. a Hamász megsemmisítését, és 2. a túszok visszaszerzését. Ahogy azt az előadók is kifejtették, a Hamász már nem jelent stratégiai fenyegetést Izrael számára, és az elrabolt túszok jelentős részének is sikerült élve hazatérnie, így ezek alapján valóban sikeresnek mondható a háború. Ha azonban mélyebben megvizsgáljuk a háború eseményeit, és annak az izraeli társadalomra és a világ közvéleményére gyakorolt hatását, bennünk is vegyes érzések keletkezhetnek.

Sokan már a kezdetektől kétségbe vonták, hogy a Hamász teljes megsemmisítése lehetséges, mivel azon túl, hogy egy konkrét terrorista és politikai szervezet, elsősorban egy ideológia. A háború során többen figyelmeztettek arra, hogy Izrael civileket sem kímélő háborús stratégiája terroristák újabb nemzedékét hozza létre. Amerikai titkosszolgálati jelentések szerint a Hamász ennek megfelelően sikeresen tudott új tagokat toborozni. A Palesztin Politikai és Közvélemény-kutatási Központ (PCPSR) friss felmérése szerint a palesztin társadalom 35%-a támogatja a Hamászt, ami tíz százalékpontos emelkedést jelent a háború előtti adatokhoz képest. A szervezet katonai legyőzése tehát megtörtént, de megsemmisítése korántsem.

A háború más frontjain szintén jelentős eredményeket ért el Izrael. A Hezbollahot sikeresen legyőzte, és az Egyesült Államok segítségével Irán nukleáris fenyegetését is elhárította. A Katarban tartózkodó Hamász-vezetők elleni támadással pedig megmutatta, hogy a térség bármely országában képes csapást mérni. Izrael tehát nemcsak visszaállította, de növelni is tudta elrettentő erejét. Ugyanakkor azzal, hogy Iránban teljes légi fölényt szerzett, egyúttal azt is lehetővé tette, hogy az ország szuverenitásának védelmére hivatkozva immár teljes joggal érvelhessen Irán amellett, hogy nincs más lehetősége, mint nukleáris fegyvert kifejleszteni az izraeli fenyegetéssel szemben. Ráadásul a 12 napos háború alatt néhány nagy hatótávolságú iráni rakétának sikerült áttörnie a több rétegből álló légvédelmi pajzson, komoly károkat okozva, ami sokkolta az izraeli közvéleményt.

A katari támadás pedig ébresztőleg hatott az Öböl menti országokra, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok nem fog beavatkozni egy izraeli támadás esetén. Így amerikai szövetségesként sem biztosított számukra a teljes körű védelem, ami alternatív biztonsági szövetségek kereséséhez vezetett. Ennek eredményeként Szaúd-Arábia és Pakisztán szeptember 17-én kölcsönös stratégiai védelmi megállapodást írt alá, melynek részeként Pakisztán kiterjesztette nukleáris védőernyőjét Szaúd-Arábiára, ami azt jelenti, hogy immár egy iszlám atomhatalom is megjelent a térség biztonsági szereplői között.

Ha megvizsgáljuk a háború két deklarált célját, szembetűnhet azok antagonisztikus jellege. Ahhoz, hogy Izrael megsemmisítse a Hamászt, kockáztatnia kell, hogy eközben magukat a túszokat is veszélybe sodorja. Tehát a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy Izraelnek választania kell, melyik szempontot helyezi előtérbe.

A háború egyik legmegrázóbb tanulsága az izraeli társadalom számára az, hogy Izrael kész feláldozni állampolgárai életét katonai és politikai céljai elérése érdekében. Az ezt felismerő izraeliek százezres tüntetéseken követelték országszerte, hogy a kormány helyezze előtérbe a túszok életét a háborúval szemben, de a miniszterelnök és a szélsőjobboldali pártok vezetői ezt rendre visszautasították. Szívszorító volt látni, ahogy rendőrök az elrabolt túszok hozzátartozóival szemben lépnek fel.

Ugyanilyen sokkoló lehetett a hozzátartozók számára, amikor megtudták, hogy az október 7-i elhunytak egy részével nem a terroristák, hanem az izraeli hadsereg végzett az ún. Hannibal-direktíva részeként. Eszerint a hadseregnek mindent el kell követnie, hogy megakadályozzon egy túszejtést, akár a túsz életének feláldozása árán is. Szemtanúk és katonai beszámolók szerint izraeli harci helikopterek intenzíven lőtték azokat az autókat, amelyek vissza akartak térni Gázába, tudva, hogy azokban izraeli túszok is lehetnek. A támadás egyik ikonikus helyszínén, a Beeri kibucban pedig egy izraeli tank a terroristákkal való összecsapás során 12 túsz halálát okozta.

A fogságból szabadult túszok beszámolóiban szintén visszatérő félelem, hogy egy izraeli légitámadásban fognak meghalni. Ez történt Nik Beizerrel, Ron Shermannal és Elia Toledanoval, akik az IDF vizsgálata szerint egy Hamász-vezető elleni légitámadás következtében vesztették életüket egy közeli alagútban. Ugyanilyen megrázó Yotam Haim, Alon Shamriz és Samer Talalka története, akiknek sikerült megszökniük, de izraeli katonák lelőtték őket, annak ellenére, hogy fehér ruhadarabbal és héberül kértek segítséget. Fájdalmas volt szembesülni azzal is, hogy Ori Daninot, Carmel Gatot, Hersh Goldberg-Polint, Alexander Lobanovot, Almog Sarusit és Eden Yerushalmit nem sokkal megtalálásuk előtt azért végezték ki fogvatartóik, mert izraeli katonák ki akarták szabadítani őket.

Összességében ezért igen nehéz megítélni, hogy a túszok kiszabadulásához mennyiben járult hozzá, és mennyiben veszélyeztette azt a háború. Az elrabolt 251 túszból katonai mentőakció keretében összesen nyolcat sikerült kiszabadítani. Az összes többi élő túszt a Hamász eredeti feltételének megfelelően, izraeli börtönökben raboskodó palesztin foglyok szabadon bocsátásáért cserébe adták át, amikor Izrael időlegesen tűzszünetet kötött. A katonai nyomásgyakorlás minden bizonnyal hatással volt arra, hogy hány foglyot kell szabadon engednie Izraelnek, de magához a túszcseréhez erre nem volt szükség. A Hamász már október 9-én közölte, hogy abból a célból rabolták el a túszokat, hogy palesztin foglyokra cseréljék őket, 14-én pedig már készen álltak szakaszosan elengedni őket – először a nőket és a gyerekeket, valamint az időseket. Fájdalmas belegondolni, hogy Izrael ehelyett a szárazföldi hadműveletek megkezdése mellett döntött, és csak több mint egy hónappal később egyezett bele a tűzszünetbe és a túszcserébe.

Az előadók Izrael jelentős politikai győzelmeként értékelték, hogy a háború végére szinte minden arab állam szembefordult a Hamásszal, és együtt követelték annak katonai leszerelését és a palesztin politikából való távozását. Az iráni háború alatt arab országok a saját légterükben lőtték le az Izraelt fenyegető drónokat, és végül Egyiptom, Katar és Törökország az Egyesült Államokkal együtt írták alá a Közel-Keleti béke előmozdításáról szóló egyezményt.

A palesztin államiság elismerését, valamint a háború szörnyűségei okozta nyugati szimpátia elvesztését eltérő mértékben látták problémának, de abban mindketten egyetértettek, hogy Európa szerepe valójában lényegtelen. Izrael jövője szempontjából továbbra is az amerikai támogatás kulcsfontosságú, az izraeli technológiának való kitettség pedig megakadályozza, hogy Izrael teljesen elszigetelődjön Európától.

Meglepő volt, hogy ebben az eufóriában nem hangzott el két friss amerikai közvélemény-kutatási eredmény. Az októberi Reuters/Ipsos elemzés szerint az amerikaiak 59%-a támogatja, hogy az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el a palesztin államot, és csupán 33% ellenzi. Ezen belül a demokraták elsöprő többsége (80%), de a republikánusok 41%-a is támogatja. A New York Times szeptemberi felmérésében pedig első ízben történt meg, hogy többen szimpatizáltak a palesztinokkal, mint az izraeliekkel (igaz, csak hibahatáron belül). Ha korosztályokra bontva vizsgáljuk az eredményeket, a különbség még szembetűnőbb: a 18-29 évesek körében a palesztinpártiság elsöprő, a 30-44 éveseknél kétszeres, és csak a 45 év felettieknél fordul meg az arány az izraeliek javára.

Vajon mi okozhatja ezt a korábban nem tapasztalt palesztinpárti elmozdulást?

Számos elemző szerint ennek hátterében elsősorban az áll, hogy az információszerzés – főleg a fiatalok körében – a hagyományos médiából áttevődött a közösségi médiára, amely egyrészt közelebb hozza és személyesebbé teszi a bemutatott történeteket (saját szemünkkel láthatjuk, mi történik Gázában), ugyanakkor nagyon megkönnyíti a hamis tartalmak létrehozását és elterjesztését is. Az éhezés, a szenvedés és a pusztítás bemutatása, valamint egyes szélsőjobboldali izraeli politikusok nyilatkozatai természetes módon váltanak ki szimpátiát a nézőkben a palesztinok iránt.

Emellett több, hatalmas követőtáborral rendelkező amerikai médiaszemélyiség – például Joe Rogan és Tucker Carlson –, akik meghatározó szerepet játszanak Donald Trump republikánus táborában, az utóbbi időben rendszeresen Izrael-kritikus tartalmakat készítenek. Elsősorban a legnagyobb izraeli lobbi, az AIPAC amerikai politikára gyakorolt túlzott befolyását bírálják, és azt sugallják, hogy Amerika sokszor a saját érdekeivel ellentétesen cselekszik a Közel-Keleten. Még ha ezek a vádak alaptalanok vagy túlzóak is, a folyamatos és meggyőző bemutatásuk az amerikai társadalomban az Izraellel szembeni ellenszenv, illetve az antiszemitizmus erősödéséhez vezetett.

A világ közvéleménye (köztük számos zsidó) a háború két évében ismerkedett meg azokkal az információkkal és történelmi eseményekkel, amelyek végső soron október 7-éhez vezettek: a palesztinok otthonaikból való elűzésével, folyamatos jogfosztásukkal, elnyomásukkal, valamint a Ciszjordániában élő palesztinok és izraeliek eltérő jogi helyzetével, amelyek mind súlyosan rombolták Izrael megítélését. A humanitárius segélyek korlátozása, a palesztin civileket is sújtó katonai akciók és egyes izraeli politikusok kijelentései pedig még tovább növelték Izrael elszigetelődését a világban.

Mindezek alapján én is úgy gondolom, hogy összességében egyik fél sem győzött ebben a háborúban. Kétségtelen, hogy mindkét oldal jelentős sikereket ért el: Izrael elfoglalta és irányítása alatt tartja Gáza felét, a Hamász már nem jelent stratégiai fenyegetést az ország számára, és a túszok jelentős részének is sikerült élve hazatérnie; a Hamász elérte, hogy több mint kétezer palesztin fogoly kiszabaduljon izraeli börtönökből, és a palesztin államiság kérdése ismét a politikai diskurzus homlokterébe kerüljön. Azonban mindkét fél óriási árat fizetett mindezért.

A háború legnagyobb tanulsága véleményem szerint épp ellentétes a két elemző határozott álláspontjával, miszerint a világnak ezen a részén csak az erő és az elrettentés számít, ezért a háborút is ennek fényében kell megítélni. Sokkal inkább az bizonyosodott be, hogy ez a politika csak az erőszak végtelen körforgásához és újabb október 7-éhez vezet. A valódi győzelem a politikai horizont újbóli megnyitása lenne, mindkét oldalon ezt támogató vezetőkkel, és a másik fél démonizálásának megszüntetésével. Talán egyszer ezt a háborút is megvívja mindkét oldal saját magával, és akkor valóban teljesülhet sokak álma egy új Közel-Kelet megszületéséről.