A diaszpóra partnerséget és párbeszédet követel – éppen amikor a tét a legnagyobb

A diaszpóra zsidósága Izrael Állam partnere. Az állam döntései hatással vannak rá, és kötelessége, hogy hangot adjon véleményének – írja Daniel Goldman a The Jerusalem Post véleménycikkében.

A közelmúltban két levél is napvilágot látott a diaszpóra zsidó közösségeinek kiemelkedő tagjaitól, amelyek újra felszítottak egy ismert, ám egyre sürgetőbb vitát. Az elsőt a London Initiative kezdeményezte, amelyet több ezren írtak alá, a másodikat ortodox rabbik és vallási vezetők. Mindkettő mély aggodalmát fejezi ki az izraeli kormány jelenlegi politikája miatt.

Nem meglepő módon, mindkét levél éles bírálatokat váltott ki: Milyen jogon kritizálják Izrael politikáját azok, akik biztonságban élnek külföldön, és sem ők, sem gyermekeik nem fogják viselni a közvetlen következményeket?

Sokan azt kifogásolják, hogy az ilyen nyilvános zsidó ellenvélemények olyanok, mintha „kiteregetnék a szennyest”, amivel muníciót adnak Izrael ellenségeinek és azoknak, akik amúgy is ürügyet keresnek a zsidógyűlöletre. Miért adnak kész érveket az antiszemitáknak és az ellenséges kormányoknak? Miért nem tartják a nézeteltéréseket családon belül?

Bár ezek a kritikák érzelmi szempontból érthetők, alapvetően félreértik mind a zsidó nép történelmi valóságát, mind pedig Izrael döntéseinek jelenkori súlyát a világ zsidóságára nézve.

A diaszpóra zsidósága Izrael Állam partnere. Hatással vannak rá döntései, és része a globális zsidó közösségnek. Kötelessége, hogy hangot adjon véleményének, és őszintén, alázattal és érzékenységgel segítsen megoldást keresni a komplex problémákra.

 

Partnerek a kezdetektől

A diaszpóra zsidóságának kapcsolata a cionista projekttel – majd később Izrael Államával – soha nem csak távoli szemlélődés volt. A modern cionizmus legkorábbi napjaitól kezdve a diaszpóra közösségei aktív részesei voltak ennek a vállalkozásnak. Ez nem jótékonykodás volt, hanem partnerség egy közös zsidó álom megvalósításában.

1948 után a kapcsolat még szorosabbá vált. A diaszpórában élő zsidók Izrael diplomáciai katonáiként szolgáltak: kormányoknál lobbiztak, ellenséges narratívákat ellensúlyoztak, hidakat építettek saját hazájukban – sokszor azt kockáztatva, hogy kettős lojalitással vádolják őket. Cserébe jogot formáltak, hogy hallassák hangjukat az izraeli politikai vitákban.

A földrajzi távolság nem lehet akadálya az erkölcsi felelősségvállalásnak. A „minden zsidó felelős egymásért” elve nem ismer határokat.

 

Amikor Izrael határozza meg a judaizmust

A mai helyzet azonban túlmutat a történelmi előzményeken. Ahogyan Yossi Shain Az izraeli évszázad című könyvében írja, Izrael nem csupán zsidó állam, hanem a judaizmus modern kori jelentésének elsődleges meghatározója lett. Kétezer év óta először a legnagyobb és legdinamikusabb zsidó közösség szuverén hatalommal rendelkezik. Izrael tettei, értékei és önábrázolása egyre inkább formálják a zsidóságról és magáról a judaizmusról alkotott globális képet.

Évszázadokon át a diaszpóra közösségei határozták meg a judaizmust, az ősi hagyományokat a helyi környezethez igazítva. Ma azonban az Izrael által képviselt zsidó identitás – annak szimbólumai, narratívái és erkölcsi döntései – példátlan súllyal bír a zsidó önazonosság meghatározásában szerte a világon. Az izraeli politika Buenos Airestől Berlinig uralja a zsidó közösségek beszélgetéseit. A diaszpórában élő zsidók egyre inkább azt tapasztalják, hogy saját identitásukat izraeli szemüvegen keresztül érzékelik.

 

Az antiszemitizmussal való kapcsolat

Mindez messzemenő következményekkel jár, amelyek jóval túlmutatnak a zsidó intézményi élet keretein. Amikor Izrael cselekszik, annak visszhangját minden zsidó megérzi. Nem véletlen az antiszemita incidensek ugrásszerű növekedése a gázai katonai műveletek után, a zsidó diákok elleni támadások az egyetemeken az izraeli-palesztin feszültségek idején, vagy a zsinagógák meggyalázása Izrael politikájára adott reakcióként.

Ez természetesen semmiképp sem jelenti a zsidók hibáztatását az antiszemitizmusért, mivel ez egy ősi gyűlölet, amely bármilyen politikai döntéstől függetlenül létezik. Ugyanakkor e valóság elismerése azt jelenti, hogy Izrael tettei egy globális közegben zajlanak, és következményei a világ minden zsidóját érintik.

Egy Párizsban vagy Pittsburghben megtámadott zsidó nem szavazott az izraeli politikára, nem alakítja az izraeli katonai doktrínát, sőt, akár kifejezetten ellenezhet bizonyos kormányzati döntéseket. Mégis viseli a Jeruzsálemben meghozott döntések társadalmi, sőt időnként fizikai következményeit. Ez egyszerre teremt erkölcsi igényt és gyakorlati szükségszerűséget a diaszpóra bevonására.

A „kiteregetni a szennyest” érv – miszerint a nyilvános kritika muníciót ad az antiszemitáknak – téves következtetésre jut. Az antiszemitáknak nincs szükségük zsidó kritikusokra ahhoz, hogy táplálják gyűlöletüket, ők saját maguk gyártanak ehhez ürügyet. Ám ami ennél is lényegesebb: ha hiányoznak az elvi alapon megszólaló zsidó hangok, a narratíva formálása teljesen a rosszindulatú szereplők kezébe kerül.

Ráadásul ez az érv tévesen határozza meg, mi számít valójában „kiteregetni a szennyesnek”. Az igazi kárt nem azok okozzák, akik felhívják a figyelmet a problémás viselkedésre, hanem maga a problémás viselkedés.

Ahogy a London Initiative társalapítója, Mike Prashker fogalmazott: „Az izraeli kormány szélsőséges tettei és még szélsőségesebb kijelentései piszkítják be a szennyest, amelynek rossz szaga messze terjed a világban. Mi végezzük el a piszkos munkát: összeszedjük és kimossuk.”

Amikor zsidó hangok nyilvánosan is kiállnak az erkölcsi normák mellett, azzal azt üzenik, hogy a zsidó közösséget elvek vezérlik, nem pedig vak lojalitás. Ez valójában erősíti a zsidók pozícióját a globális párbeszédben. Kényelmetlen lehet, de az igazság néha az.

Az antiszemitizmus olyan jelenség, amelyet közvetlenül látunk és érzünk. A judaizmus jövője – amelyet Izrael valósága határoz meg – kevésbé kézzelfogható, ám mélyebb válsággal szembesülhet, amelynek következményei tartósabbak lehetnek.

 

A jövő útja

A diaszpórában élő zsidók feladata, hogy meggyőződéssel és alázattal navigálják ezt a kapcsolatot. Meg kell találniuk a módját, hogyan tudják befolyásolni Izrael irányát anélkül, hogy kioktatnák azokat, akik úgy döntöttek, hogy életüket a „pályán”, nem pedig a „lelátón” élik. Ez egyaránt jelenti Izrael biztonságának támogatását és bizonyos döntések megkérdőjelezését; az izraeliekre nehezedő egyedülálló nyomás elismerését és az egyetemes, valamint zsidó erkölcsi normák hangsúlyozását; továbbá Izrael demokratikus szuverenitásának tiszteletben tartását, ugyanakkor annak a tudatosítását, hogy döntéseinek globális tétje van.

Minden tiltakozásnak el kell ismernie néhány alapvető igazságot: az október 7-i támadások brutalitását, Izrael létfontosságú szükségét az erőteljes válaszadásra, valamint a gázai harc rendkívül összetett valóságát – a Hamász felelősségét és Izrael kényszerű terhét.

Még fontosabb azonban elutasítani a hamis választást a feltétel nélküli támogatás és a teljes elfordulás között. A jelenlegi kormány irányvonala – amelyet olyan vezetők alakítanak, mint Itamar Ben-Gvir és Bezalel Smotrich – nemcsak Izrael demokráciáját fenyegeti, hanem a judaizmus fejlődésének jövőjét is. A diaszpóra zsidóságának minden joga megvan, sőt talán kötelessége is, hogy ellenálljon ennek az iránynak.

A zsidó szuverenitás a modern cionizmus történelmi vívmánya. A diaszpórában, kisebbségként élő zsidók ehhez egyedülálló nézőpontot tudnak hozzátenni. Kollektív emlékezetük eltér az izraeli zsidókétól, amit Izrael és a judaizmus jövőjének szolgálatába kell állítani.

 

Közös jövő

A zsidó vezetők által írt levelek, amelyek kirobbantották ezt a vitát, nem hűtlenséget vagy önteltséget tükröznek, hanem partnerek jogos aggodalmát fejezik ki. Alapállásuk szeretetteljes és hazafias, olyan szerzőktől, akiknek a cionizmus és Izrael támogatása identitásuk központi eleme.

A zsidóság jövője a szemünk előtt íródik, melynek nagy részét Izrael döntései formálják. Azoknak, akiket ez a jövő érint, joguk és felelősségük alakítani azt, még ha csak távolról, alázattal, és abban a bonyolult helyzetben is, amikor valami olyasmit szeretnek, amit nem tudnak teljesen irányítani.

A diaszpóra dilemmája valós. A hallgatás azonban nem megoldás. A partnerség párbeszédet kíván, különösen akkor, amikor a tét a legnagyobb.

A szerző a The Institute for Jewish and Zionist Research alapítója. Számos civil szervezet – köztük a Leshem, az ICAR és a ReHome – elnöke, korábban a Gesher és a World Bnei Akiva elnöki tisztségét is betöltötte.

Cikk eredetileg a The Jerusalem Post vélemény rovatában jelent meg. Magyarra fordította: Németh Zoltán.