Novák Attila: Útkeresésben van a magyar zsidóság

Írta: Szilvay Gergely - 2011-09-05 Rovat: Politika

Hogyan került a piarista gimnáziumba, milyen emlékei vannak?

Zsidó vagyok, bár nem zsidó gyökereim is vannak: a vidéki zsidó kereskedő és tisztviselő felmenők mellett családom másik része olyanokból állt, akik a hagyományos keresztény középosztályhoz tartoztak és a két világháború között fontos pozíciót töltöttek be, egyikük például a Magyar Távirati Iroda igazgatója volt a harmincas évek közepén. Családom ugyanúgy megsínylette a Vészkorszakot, mint a kommunista diktatúrát. Kamaszkoromban volt egy pár évig tartó intenzív katolikus korszakom, amit kiábrándulás és további útkeresés követett. Ebben az időben rendszeresen jártam az akkori alsó-krisztinavárosi káplán, Blanckenstein Miklós hittanóráira, majd nyári táboraiba is. Ezek az összejövetelek világos ellenzéki jelleggel is bírtak a Kádár-rendszerben. Először a kecskeméti piarista gimnáziumba jártam, majd a pestiben érettségiztem. Az emlékeim vegyesek a kegyesrendi atyákról. Sok tanáromnak sokat köszönhetek, elviselték kamaszkori viharaimat, ami nagyon nagy dolog. Ugyanakkor, hogy ne csak pozitívumokat mondjak, nagyon egyoldalúnak is láttam őket, mintha csak a tanulmányokra hajtottak volna, a diákok lelkével már kevesebbet foglalkoztak. Remélem, ezzel nem sértem meg a piaristákat, egykori tanáraimat, de hosszú évek távlatából így látom őket. A nyolcvanas években jártam oda, amikor egyszerre jellemezte az iskola tanárait és diákjait is erős az bizonyítási vágy, az elnyomottságérzés és a kiválasztottságtudat. Hiszen nem járhatott akárki oda, összesen nyolc katolikus középiskola volt az országban, komoly felvételi is megelőzte az odajutást, viszont egyes egyetemi szakokra – főleg amelyeknek bármi köze is lehetett a hivatalos ideológiához – nem vették fel az egyházi iskolákban végzett diákokat, nyílt diszkrimináció folyt még a szocializmus utolsó éveiben is. Jelenits Istvánt, aki a hittantanárom volt, nagyon szerettem, az osztályfőnököm pedig egy másik ismert piarista, Farkas István volt, akit – bár voltak nézeteltéréseink – maradéktalanul tisztességes embernek tartottam s kedveltem. A kecskeméti és a pesti iskola közül az utóbbi érezhetően urbánusabb volt, a diákok felszabadultabbak, ugyanakkor izgatottabbak voltak, a nagyvárosi lét aurája ennek a lelkiállapotnak kedvezett, amely ezért távolabb állt a kontemplatív szemléletmódtól és életformától.

Hogyan végződött az említett útkeresés?

A családi identitásból lassan lett személyes, bár csak 12 éves koromban tudtam meg azt, hogy milyen kötelékek fűznek a zsidósághoz. 17 évesen kezdtem eljárni Scheiber Sándor, akkori főrabbi és a Rabbiképző Intézet tudós igazgatója péntek esti istentiszteleteire a rabbiképzőbe, és családtörténeti kutatásokba is kezdtem, a honnan hová kérdése foglalkoztatott. 19 évesen egy cionista önképzőkör tagja lettem, amit a kiváló, matematikai döntéselmélettel foglalkozó pszichológus, a Cionista Szövetség későbbi elnöke, Engländer Tibor vezetett, aki az ötvenes években börtönben ült, majd évekig rendőrségi megfigyelés alatt is állt – s amúgy Antall József egykori miniszterelnök személyes jó ismerőse volt. Persze ma a cionizmus fogalma eléggé terhelt és negatív képzetek kapcsolódnak hozzá, sokan – tévesen és kizárólag – Izrael katonapolitikáját értik alatta. Nekem akkor viszont inkább egy kevésbé vallási, inkább intellektuális-kulturális mozgalmat jelentett, amely más irányzatok felé is nyitott volt. Az identitásomról szólt a dolog, rendszeresen olvastunk és értelmeztünk Martin Bubert, Herzlt, Achad Haamot, Gershom Scholemet és másokat. Ekkoriban, 1986-87 környékén még „civil”, tehát a szokásos jelzések nélküli rendőrségi autó állt a Bethlen téri zsinagóga épülete előtt, mely helyet adott az önképzőkörnek. Figyelték a belépőket, feljegyezték, kik is járnak oda. A kommunista állam legalább olyan ellenségnek tartotta a zsinagóga épületén „túllépő” zsidó mozgalmakat – így a cionistákat – mint ahogyan Blanckenstein Miklós nyári táborait is, melyek úgyszintén a fennálló egyházpolitikai rendszer kereteit próbálták meg tágítani, és úgy próbáltak viselkedni, mintha a diktatúra nem létezne s szabad országban élnénk.

Ma mi a cionizmus önnek és általában?

A cionizmus a zsidóságot beemelte a történelem aktorai közé, politikai autonómiával ruházta fel a zsidó közösséget s ezzel objektumból szubjektummá váltak – legalább is politikai-históriai értelemben bizonyosan. Izrael állam megszületésével ugyanakkor megvalósult a cionizmus fő célkitűzése, ezután kevésbé volt politikai mozgalomként értelmezhető, bár a cionizmus szellemi tartalma az 1967-es arab-izraeli háború után megváltozott. Számomra úgy tette lehetővé a zsidósággal való foglalkozást, hogy a judaizmust nem kizárólag vallási alapon értelmezte, hanem egy nép útkeresése fogalmazódott meg benne és általa. Az otthonkeresés stációit egyaránt fémjelezte Bal Sem Tov spirituális chaszidizmusa és a baloldali marxista cionisták utópisztikus víziói egy palesztinai munkásmozgalomról és az ottani osztálynélküli társadalomról. Magam korántsem voltam és vagyok baloldali, de azt gondoltam, hogy ezeknek a nézeteknek a megjelenése és jelenléte valamilyen nagyobb ígéretet hordoz, a zsidóság államalakítása a világ jobbra fordulásának kezdetét jelzi, még akkor is, ha egy nagy történelmi kataklizma, a holokauszt után következett be s nem is biztos, hogy nélküle egyáltalán létrejött volna.

Milyen viszonyban van ez az ortodox és neológ vallási irányzatokkal?

Az ortodoxia sokáig nem fogadta el a cionizmust. Sőt, az ortodoxok egy kis csoportja Izrael állam létét sem fogadja el, ami azért furcsa, mert például sokan közülük nem járulnak hozzá az állam fenntartási költségeihez, Izrael mégis anyagilag is költ rájuk. A neológia sajátos magyarországi vallási irányzat, máshol nincs is a világon, de némileg megértőbb volt a cionizmussal szemben, ám tévesen értelmezett magyar patriotizmusból következően elutasította a cionista törekvéseket. Nyugaton három zsidó vallási irányzat van: az ortodoxok, a konzervatívok és a liberálisok vagy reformzsidók – utóbbiak alig vannak jelen Magyarországon.

De ez esetben ez nem politikailag értendő.

Nem, hanem vallásilag és kulturálisan, bár nyilván ennek vannak politikai konzekvenciái is, a liberális vallási mozgalmak a hagyományt is szabadelvűbben értelmezik mint mások. A reformzsidó áramlatok mindenesetre csak pár tucat ember révén vannak jelen itthon. Minden közösségnek szüksége van belső kihívásra ahhoz, hogy be ne merevedjen: a viták által megy a világ előre. Az értelmes eszmecserékből jöhetnek létre a komoly gondolatok és előrelépések.

Mi most az itthoni helyzet?

A neológiát, ami nem nagyon találja önmagát és útkeresésben van, politikailag a MAZSIHISZ képviseli, melynek a vezetése komoly válságban van. De ettől még a tagsága, tehát a neológ templomkörzetekbe járó emberek nem azonosíthatóak a feltárt visszásságokkal, sok tisztességes és becsületes ember jár a MAZSIHISZ által fenntartott templomkörzetekbe. Nagyon aktív az egyik ortodox áramlat, az Oberländer és Köves Slomó rabbik által vezetett, a rendszerváltás után meggyökeresedett Chabad (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, EMIH). Amit ők csinálnak, az egyrészt nagyon fontos, hiszen eleddig elhanyagolt feladatokat is végeznek, másrészt azt tudni kell, hogy a magyar zsidóság többsége nem ortodox, ezért az ortodoxiának mindig megvannak a maga növekedési határai. Ugyanakkor kiváló intézményeket is fenntartanak, kisfiam a lubavicsiek bölcsődéjébe jár s csak jót mondhatok erről az egyszerre családias és tradicionális intézményről. A nyugati reformirányzatoknak két szervezete van itthon, de nem nagyon lehet a hangjukat hallani. Útkeresésben van a magyar zsidóság, a holokausztot túlélő generáció egyre idősödik, a középgeneráció szinte hiányzik, a fiatalok pedig kevesen vannak és megosztottak. Az Országos Rabbiképző Intézet, melyet 1877-ben alapítottak a zsidóságra a ’48/49-es szabadságharc miatt kirótt, kollektív hadisarcból, a második világháborúig fantasztikus intézmény volt, modern, tudományos, integrált a világ zsidó és nem zsidó szellemi világába, ugyanakkor büszkén magyar. Ez a fajta magyar neológ hagyomány a holokauszttal és a kommunista diktatúrával megszűnt, ami nem csak a magyar zsidóságnak, de a magyar társadalomnak is nagy kára.

Ha már állam: mit gondol az új egyházi törvényről?

Kezdjük kicsit messzebbről: örülök, hogy a mostani kormány megteremtette annak a lehetőségét, hogy a MAZSIHISZ-en kívül más zsidó szervezetek is látszódjanak, így leüljenek ahhoz a zsidó informális, egyeztető kerekasztalához, amelyet a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szervezett meg. Meghívták például a Szombat című zsidó kulturális magazin főszerkesztőjét, a reformzsidó szervezeteket is, független embereket, akiket korábban nem nagyon tekintettek partnernek sem az állami szervek, sem a MAZSIHISZ. Jó, hogy megszűnt az egypólusosság és az állam észrevette, hogy léteznek zsidók a MAZSIHISZ-en kívül is, hogy a kapcsolattartás és a dialógus szereplői többen vannak. A törvényről azt gondolom, hogy ha a legakceptábilisabb kategóriába került be – többek között – a Hit Gyülekezete, akkor a metodistákat, valamelyik iszlám felekezet képviselőjét, a krisnásokat és a buddhistákat is be kellett volna venni, már csak azért is, mert jelenlétük intenzív és jelentős vallási értékkel bír, ráadásul a magyar társadalmat gazdagító karitatív tevékenységet is folytatnak. A szekularizáción átment társadalomban, ahol az állam már nem képvisel teológiai álláspontot, el kell választani egymástól a teológiai és a jogi egyenlőség kérdését. Előbbiről nincs és nem is lehet szó, utóbbi ugyanakkor elengedhetetlen a vallási közösségek együttélése számára. Így el kell fogadni a számunkra nem szimpatikus egyházak, felekezetek létét is, ha azok nem vétenek az állami törvények ellen úgy, hogy közben teológiájukkal nem kell egyetértenünk. Az viszont valóban tarthatatlan volt s ebből a szempontból pozitív a törvény, hogy a korábbi szabályozás miatt több intézmény (pl. idősotthonok) magát egyházként jegyeztette be, hogy részesüljön az egyházaknak járó állami támogatásban. Ennek az áldatlan állapotnak véget kellett vetni.

Hogyan látja a zsidóság és a katolikus egyház viszonyát?

Nyilván vannak olyan teológiai különbségek, amelyeket nem lehet összeegyeztetni, tehát a párbeszédnek mindkét részről megvannak a legitim határai. Ha csak a zsidó-keresztény viszonyt nézzük, a keresztény hagyomány ókori rétegében vannak problematikus antijudaista részek: az akkori szerzők jelentős része igen ellenséges a zsidósággal szemben. Ugyanakkor a Talmud és a poszt-talmudi rabbinikus hagyomány sem problémamentes, sok ingerült és agresszív szöveghelyet találunk, mely a nem zsidókkal és a keresztényekkel kapcsolatos. Ez még akkor is így van, ha a szövegek egy olyan ókori és középkori világban keletkeztek, melyben ez a nyelvezet általános volt, a politikai korrektség fogalma pedig ismeretlen, ráadásul általában – politikai értelemben – keresztények uralkodtak zsidók felett és nem fordítva, ezért a keresztény antijudaizmus lett meghatározó a zsidó-keresztény viszony históriáját illetően. A kérdés azonban ma az, hogy mennyire lehetséges – a hagyományon belül, a 20. század nagy kataklizmáira is gondolva – újragondolni ezeket a szöveghelyeket. Ezek a textusok ugyanis a hagyomány részei, a hagyományt pedig nem lehet olyan egyszerűen revideálni, ezért én ellene vagyok a tradíciók politikai korrektesítésének, hozzáigazításának a korszellemhez. A hagyományainkat tehát nem adhatjuk fel, ugyanakkor a 20. század véres történelme is arra tanít bennünket, hogy óvatosan, ezért reflexíven kell bánnunk ezekkel a szövegekkel, mindenképpen viszonyulnunk kell hozzájuk s ezek a kései reflexiók is a hagyomány részeit, későbbi darabjait alkotják. Mivel a zsidóságban nincsen Vatikán, nincs egy központi autoritás, mely megmondja, mi az érvényes, ezért egyes rabbik megnyilatkozásainak más a jogérvényük, mint a pápai megnyilatkozásoknak. Ezért nagyon fontos, hogy mit mond a pápa vagy a bíborosok a zsidóságról. Ha Magyarországot tekintjük, Erdő Péter bíboros úr szerencsére rendkívül érzékeny ezekre a kérdésekre, támadják is emiatt a szélsőjobbról. Bár nem értem, hogy azok, akik nem hívők – hiszen a kritikák olyanoktól érkeztek, akik nem kereszténynek, hanem valamelyik „ősmagyar” irányzat hívének tartják magukat – milyen tradíció és meggyőződés alapján szólnak hozzá a keresztény-zsidó párbeszédhez s hogyan bírálhatják „keresztény szempontból” a Vatikán és a zsidóság közeledését.

A nyitottság mellett gyakorlati szinten miben nyilvánul meg mindez?

Sokszor nagyon protokollárisnak érzem a párbeszédet, sok a felesleges udvariaskodás s az Isten itt is a részletekben rejlik. Létre kellene hozni komoly emberekből álló bizottságokat és megvitatni olyan praktikus kérdéseket, melynek a végén vallásos válaszok születhetnek korunk nagy kérdéseire. Például mi a két fél álláspontja a szektákkal, a droggal, vagy az iszlamizmussal kapcsolatosan? Azon a lényegi állásponton persze, hogy Krisztust Messiásnak tartjuk-e vagy sem, melyek alapvetőek a keresztények és a zsidók számára, nem lehet és nem is szabad átlépni, hiszen bármilyen módosítás a felek identitását változtatná meg s ezzel a párbeszéd is értelmét vesztené. Megmondom őszintén, sokat segít az, hogy az állam semleges a teológiai kérdésekben. A szekularizációnak sok negatív vonása van, de egy pozitív is biztosan: hogy ilyen kérdésekben nem foglal állást. Ezeknek a vitáknak a lefolytatása ugyanis nem állami feladat. A párbeszéd, együttműködés sok apró, sziszifuszi munkával jár, el kell menni például a helyi közösségekhez és kikérni a véleményüket vagy legalább meghallgatni őket. Nem elég, ha Esztergomban, Budapesten, a Vatikánban vagy Jeruzsálemben nagy és látványos konferenciákat tartanak, fontos vallási vezetők részvételével, bár a párbeszéd látványa önmagában is fontos és imitatív erővel is bír. De legalább ennyire fontos az, hogy egy dunántúli katolikus közösség és egy budapesti zsidó templomkörzet tagjai hogyan gondolkodnak zsidókról és keresztényekről, s kérdéseikre kapnak-e releváns válaszokat, miket mondanak erről tanítóik.

Mit érez a zsidóság?

Nem lehet általánosan fogalmazni, mert a világ többmilliós zsidósága, de még a magyarországi zsidó tízezrek sem éreznek és gondolkodnak egyformán. Trendek azért vannak, sokakban még mindig nagy adag sértettség van a holokauszt miatt, úgy érzik, hogy a világ – beleértve a katolikus egyházat – tartozik nekik. Ennek méltányolható és racionális oka van, hiszen ki ne érezne ugyanígy, hogyha meggyilkolják a családját vagy ha vallási-származási okok miatt meghurcolják és úgy érzi, senki sem segített rajta. Ugyanakkor sokszor túlzások is megfigyelhetőek s a negatív interakciók ismét csak felerősítik az előítéleteket, amely a paranoia újabb láncolatait alakítja ki. Ugyanakkor sok zsidó embernek jó élményei is vannak katolikusokról, hiszen sok katolikus mentett zsidókat az országban, az Egyesült Államokban pedig kiváló az együttműködés a zsidó felekezet és a katolikus egyház között, hiszen mind a két csoport kisebbséget alkot a protestáns többséggel szemben, s a holokauszt történelmi „ballasztja” sem terheli a feleket.

Érdekes, hogy a keresztények egy része itthon az iszlámban lát szövetségest, míg az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában inkább a zsidóságban.

Fontos, hogy ne tartsuk ellenségnek az iszlámot, hiszen revelatív világvallásról van szó, ugyanazt az Istent tisztelik, mint mi. Ám azt látni kell, hogy ma a keresztények vallási jogait leginkább iszlám országokban sértik meg, míg a muszlimok vallási jogait – kivéve persze azt, hogyha iszlám államot akarnak létrehozni Nyugaton – a Nyugat tiszteli. Akik az európai jobboldalon az iszlámmal való vallási-politikai szövetségben gondolkodnak, általában antijudaisták, akik szerint minden bűn origója a zsidóság és Izrael, holott ma az Izraellel és a zsidósággal kiegészült Nyugat áll szemben a fejlődő országok dühével, a Nyugat-ellenes iszlamizmussal, s ilyen szempontból a szélsőjobb iszlamizmus-barátsága öngyilkosság. Izrael és a Nyugat egy oldalon áll s a Nyugatra dühös iszlamisták nem a kereszténységet akarják megóvni, hanem az iszlám fennhatóságát akarják kiterjeszteni. Az iszlámnak amúgy voltak sokkal elfogadóbb korszakai is, a mostani dühben a vallási elemek keverednek a Nyugattól való lemaradás okozta frusztráltsággal; és természetesen a Nyugatnak is van felelőssége a kialakult helyzetért. Keresni kell a párbeszédet olyan iszlám vallási vezetőkkel és államokkal, akikkel lehet.

Történészként mivel foglalkozik most?

A második világháború előestéjén egyes zsidó szervezetek arra törekedtek, hogy a magyar zsidó vagyont – legális szerződések segítségével – kijuttassák Palesztinába, hogy az hozzájárulhasson a zsidó nemzeti otthon felépítéséhez. A magyar politikai elit bizonyos konzervatív csoportjai – különféle megfontolásokból – támogatták ezeket a törekvéseket, mint ahogyan korábban a magyar politika revíziós céljait támogatták zsidó politikusok, főleg a Népszövetség előtt. Ezek feldolgozásával, feltárásával töltöm szabad óráimat.