A palesztin menekült-probléma keletkezése
|
|
Benny Morris |
A palesztinai arabok menekülése 1947 decembere és 1948 márciusa között a módosabb, illetve középosztálybeli családok túlnyomó részének kivándorolásával kezdődött, főleg Haifából, Jaffából, Nyugat-Jeruzsálem zsidó többségű kerületeiből és azokból a városokból, melyeket zsidó fennhatóság alá rendeltek, illetve melyek felől úgy határoztak, hogy a jövendő zsidó állam részei lesznek. A menekülés ragályosnak bizonyult: ház házat, utca utcát, városrész városrészt követett. A módosabbak és tanultabbak féltették az életüket, illetve testi épségüket, rettegtek a viszály elterjedésétől és az anarchiától – mellyel a brit adminisztráció és a biztonsági erők fokozatos kivonása fenyegetett, féltek az arab milícia és bűnözők garázdaságától, de a pánik oka talán leginkább talán az ismeretlen, sötét jövőtől, a zsidó vagy még inkább Husszeini (1) uralmától való általános félelem volt. Ezek a félelmek, illetve a direkt vagy közvetett katonai nyomás a parti síkvidék arab területek szinte teljes kiürüléséhez vezetett.
1947 decembere után, 1948 január-márciusában, a kevert lakosságú városokban napról-napra, hétről-hétre összecsapásokra került sor a két közösség tagjai között: lesben álltak a földeken és az utakon, mindennaposak voltak a késelések, a lövöldözések, a bombatámadások, a halálesetek. Az ellenségeskedések elhúzódásával a közlekedés és a kommunikáció egyre nehézkesebbé vált, és egyre nőtt a munkanélküliség is.
1948 áprilisára Palesztina arab lakosainak körében általános összeomlás, „szétesés” érzés uralkodott el, különösen a városokban. Valószínűleg nincs adat arról, hogy ennek következtében hányan menekültek el, de a legtöbb helyen már a legkisebb atrocitás is elég volt ahhoz, hogy a lakók összepakoljanak és elhagyják otthonaikat.
Áprilisban és májusban a Hagana (és az IZL-LHI) (2) offenzívája csak súlyosbította a helyzetet: a félelemben telt hónapok, a nélkülözések és a reményvesztettség arra késztette az arabokat, hogy elhagyják otthonaikat, ingóságaikat, és elmeneküljenek. Miközben a palesztin katonai erő gyors és drámai vereséget szenvedett, a Hagana sorozatos hódításaival vitathatatlan fölényt szerzett, az arab morál összeroppant, teret engedve az általános, vak pániknak, „a háború pszichózisának”, ahogy az izraeli hadsereg egyik megfigyelője fogalmazott beszámolójában.
Először a városok estek el: Tiberiás, Haifa, Jaffa, Bét Sean, Cfat, lakóik pedig elmenekültek. A pánik fokozatosan átterjedt a környező vidékekre is: Haifa után Balad ash Sheikh (3) és Hawassa, Jaffa után Salama, Al Kheiriya és Yazur, Cfat után Dhahiriya Tahta, Sammu’i és Meirun településekről menekültek tömegesen a lakosok. A falusiak a városokban kerestek vezetőket, és mivel ezek elmenekültek, követték őket.
|
|
Menekülő palesztinok, 1948
|
Az 1948 júniusától kezdődő arab kivándorlást részben a zsidó támadások váltották ki, másrészt viszont a pszichológiai hadviselés, megfélemlítés, mely azt sugalmazta, hogy az arabok jobban teszik, ha elmenekülnek a meghódított területekről. Árpilis és június folyamán, a Hagana – összhangban a D-tervvel (4) –, több mint egy tucat falu evakuálására adott utasítást, főként a stratégiailag fontos területekről, a fő kommunikációs vonalak és a határ menti területek megtisztítása végett. A Hagana és az izraeli hadsereg általános gyakorlata volt a maradék falusi lakosság (általában idős emberek, özvegyek, rokkantak) összegyűjtése és evakuálása onnan, ahonnan a lakosság túlnyomó része már elmenekült, főleg azért, mert a katonaság el akarta kerülni, hogy a háborús zónában civilek a maradjanak.
Katonai és politikai okokból a helyi arab vezetők és az AHC (5) is elrendelte közel két tucat falu, valamint Észak- és Kelet-Jeruzsálem evakuálását, amennyiben a helyi Nemzeti Tanácsoknak és falvaknak több olyan általános parancsot adott, hogy vigyék a nőket és a gyerekeket biztonságosabb területekre. Az Arab Liga május 13-án stratégiai okokból parancsba adta az északi falvak és Kelet-Jeruzsálem ideiglenes evakuálását, megtisztítandó a későbbiek során esetleg háborús zónává váló övezeteket. Számos egyéb helyiségből is evakuálták a nőket és a gyerekeket, szintén katonai okokból. Az arab irreguláris erők vezetői később, májusban a megfélemlítés eszközével vették rá a falvak lakóit, hogy hagyjanak el hét alsó-galileai helységet, nyilvánvalóan azért, mert attól tartottak, hogy a lakosság aláveti majd magát az izraeli irányításnak.
Áprilisban és májusban, sőt októberben is újra az „atrocitás faktor” szította fel a harcokat az ország bizonyos területein. Az arab városok és falvak lakosságát azzal riogatták, hogy a győztes zsidók azt tesznek majd velük, amit akarnak, ám, ha az arab csapatok győznek, elkergetik a legyőzött zsidókat (ahogy erre akadt is példa, Gus Ecionban (6), májusban). Nagymértékben megerősítették ezeket a félelmeket, hogy a zsidó erők valóban elkövettek bizonyos atrocitásokat (mindenekelőtt Deir Yasinnál), és az arab média – különösen az AHC tudósítói –, messzemenően kihasználták ezt az esetet az emberek megfélemlítésére.
Milyen mértékű volt tehát az arab kivándorlás júniustól kezdődően, a Jisuv (7)megalakulása után és az arab politika eredményeképpen? A válasz rendkívül szövevényes. 1948 áprilisától kezdődően a Jisuvban nem volt terv vagy politikai elképzelés a palesztin arab lakosság kiűzésére, sem a leendő zsidó állam területeiről, sem az azon kívül eső részekről. Mivel a Hagana elfogadta az arab irreguláris erők feltételezett bázisai elleni megtorló stratégiát, ez előidézett néhány összecsapást, de arról, hogy ez miként hat majd a civil lakosságra, nem volt előzetes elképzelés.
Az invázió szükségessége, melyben a D-terv fogant, március elején nyert megerősítést. Ez zöld utat adott a Hagana parancsnokainak, hogy teljesen megtisztítsák a kulcsfontosságú területeket, így az ellenséges, vagy potenciálisan ellenséges arab falvakat is. Számos falu az irreguláris csapatok bázisa volt: a legtöbb helységben felfegyverzett milicisták tanyáztak, akik segítséget nyújthattak az ellenséges erőknek. Áprilisban és májusban a helyi Hagana-egységek különleges utasításokat kaptak, hogy – a helyi körülményekhez igazodva – érvényesítsék a D-tervet. Általánosságban az volt jellemző, hogy a parancsnokok teljesen meg akarták tisztítani a kulcsfontosságú útvonalakat és az arab közösségek határ menti területeit: Allont Kelet-Galileában, Carmelt Haifa körül, Nyugat-Galileát, valamint Avidant délen. A legtöbb falusi elmenekült, mielőtt még a harcok elkezdődtek volna, azokat pedig, akik mégis maradtak, majdnem mindenütt elűzték.
Áprilisban és júniusban nem létezett semmilyen „terv” vagy politikai döntés az „arabok kiűzésére” a zsidó állam területeiről. Ezt az ügyet sosem tárgyalták az ország vezetői, a döntéshozók, de mindenki tudta, akit érdekelt, hogy katonai szempontból, a túlélés érdekében, minél kevesebb arab marad a frontvonal mögött, annál jobb, és politikailag is kedvezőbb, ha kevesebb arab marad a zsidó államban. Április és június folyamán, mikor a zsidó állam sorsa még nem dőlt el, a Hagana tisztviselői, a parancsnokság és a végrehajtás minden szintjén, egyszerűen „értették”, hogy milyen katonai és politikai lépések szükségesek a túléléshez. Még a legtöbb Mapam-tisztviselő (8) is – akik egyébként ideológiailag az arabokkal való együttműködés pártján álltak – a harcmezőn kialakult helyzetben, a hosszú távú, békés együttélés egyengetése helyett, taktikailag és stratégiailag a túlélést helyezték előtérbe.
Az arab vezetés, Palesztinán kívül és belül, szintén elősegítette a menekülés felgyorsulását oly módon, hogy nem hozott semmilyen egyértelmű döntést, egységes, gyors és határozott politikai útmutatást arról, mit kell tenni, különösen a kritikus szakaszban, áprilisban. A feljegyzések befejezetlenek, de hatalmas zavart, hétről-hétre, területről-területre ingadozó politikát mutatnak. Semmilyen határozott központi irányításnak nincs nyoma.
|
|
1948. Nakba
|
Az arab államoknak – eltekintve attól, hogy a briteken keresztül felhívták a Haganát offenzívája megszakítására, és vádaskodtak, hogy Izrael kiűzi Palesztinából az arabokat – úgy tűnik, hetekbe tellett, mire megértették és feldolgozták a helyzetet. Nem buzdították távozásra a palesztin tömegeket, de arra sem szólították fel őket áprilisban, hogy maradjanak. Ahogy Husszeini, úgy talán a damaszkuszi, kairói és ammani vezetők is megértették, hogy szükség lenne valamilyen ürügyre, ami a britek kivonulása után igazolná a palesztinai fegyveres beavatkozást. Mivel a tömeges kivándorlás előre eltervezett cionista kiutasításnak tűnt, ez jó alkalomnak bizonyult a beavatkozásra.
Mivel azonban a kivándorlás terhe kezdetben szükségszerűen a befogadó országok vállára nehezedett, az arab államok – elsősorban Transzjordánia – gyorsan rádöbbentek, hogy legjobb lenne megállítani az áradatot. Az AHC-t szintén sokkolta, hogy milyen könnyen és nagy számban vállalják a palesztinai arabok a kivándorlást. Ezért május elejétől felhívások áradata érkezett Transzjordániából, az AHC-tól és a különböző az arab vezetőktől a palesztinai arabokhoz, hogy maradjanak, vagy ha már elhagyták otthonaikat, térjenek oda vissza. Ezeknek a felszólításoknak azonban – tekintve a fronton uralkodó helyzetet – kevés eredménye volt: a menekültek, akik épphogy elhagytak egy háborús vagy potenciálisan háborús térséget, aligha szerettek volna oda visszatérni, különösen nem egy készülődő pánarab invázió előestéjén. Emellett a legtöbb területen a Hagana fizikailag is megakadályozta a visszatérést. Később pedig, a május 15-i arab invázió után lehetetlenné vált a menekültek visszatérése, ráadásul az invázió miatt a Hagana aktívabban vett részt a határ menti területek megtisztításában.
A Jisuv katonai és politikai vezetői, helyi és nemzeti szinten, már áprilisban és májusban elkezdtek foglalkozni a menekültek visszatérésének problémájával: vajon visszaengedhetik őket? Ez volt az új állam egyik legnagyobb politikai és stratégiai problémája. Az arab államok helyi szinten és nemzetközi fórumokon is erős nyomást gyakoroltak Izraelre, hogy engedjék vissza a menekülteket. Az ENSZ Palesztina-közvetítője, Bernadotte is nagyon szigorúan vette az ügyet.
Amúgy politikailag és katonailag a legtöbb izraeli számára nyilvánvaló volt, hogy az arabok visszatérése katasztrofális lenne. Katonailag ez egy potenciális ötödik hadoszlopot, politikailag egy óriási, bomlasztó arab kisebbséget jelentett volna. A katonai parancsnokok és a politikusok is a visszatérés ellen érveltek, főként a zsidó települések erős, visszatérés-ellenes lobbijának hatása alatt, mely az egész országra kiterjedt.
Az állam vezetőinek, Ben-Gurionnal az élen, két politikai probléma tükrében kellett vizsgálniuk a kérdést. Ezek a következők voltak: az izraeli-arab kapcsolatok nemzetközi megítélése, illetve Izraelnek az ENSZ-hez és az Egyesült Államokhoz fűződő viszonya; valamint a helyi koalíciós kormányzás érdekei. A Mapam miniszterei pártolták a jövőbeli zsidó-arab együttműködést és a „békés” menekültek visszatérését a háború után. A kabinet végül június 16-án úgy határozott, hogy a menekültek nem térhetnek vissza, míg tart a háború és az ügyet az ellenségeskedések lecsillapodása után újra kell tárgyalni. Ez a megoldás elég jó kompromisszum volt ahhoz, hogy a Mapam kormányban maradjon, de a nemzeti egység se inogjon meg.
Ben Gurion egyértelműen olyan kevés arabot szeretett volna látni a zsidó államban, amilyen keveset csak lehetett, és reménykedett benne, hogy kivándorolnak. De a kiűzés egyértelmű parancsba adásától Ben Gurion mindig tartózkodott, jobb szerette volna, ha parancsnokai „megértik” mit kell tenniük. Nem szeretett volna úgy bevonulni a történelembe, mint a „nagy elűző” és azt sem akarta, hogy az izraeli kormány politikája morálisan megkérdőjelezhető legyen. Ugyanakkor arra törekedett, hogy a háborús időkben is megőrizze a nemzeti egységet.
Noha nem volt hivatalos „kiűzés politika”, júliusban és októberben az offenzívákat sokkal inkább jellemezte a kiűzésre való törekvés, mi több, az arab civilekkel szembeni brutalitás, mint a háború első felében. Júliusban Ben Gurion jóváhagyta a háború legnagyobb evakuálását, Lyddából és Ramléból, miközben az izraeli hadsereg északi parancsnoksága, szintén Ben Gurion jóváhagyásával – ha ugyan nem utasítására –, megengedte, hogy Názáret javarészt keresztény lakossága a helyén maradjon. Az ország szívében három arab falu: Al Fureidis, Khirbet Jisr az Zarka, és a Jeruzsálemhez közeli Abu Ghosh lakosai szintén maradhattak otthonaikban.
Októberben, az izraeli hadsereg galileai és déli offenzívájának idején, a civil lakossággal szembeni bánásmódot szintén ambivalencia jellemezte. A délen fekvő Allonban majdnem teljesen eltűnt a civil lakosság. Északon vegyes volt a kép. Sok felső-galileai arab Ben Gurion várakozásaival ellentétben nem menekült el. Részben talán azért, mert október előtt a falusiakat alig érintették meg a háború borzalmai. A kevert vallású falvak is változatos képet mutattak. Az izraeli hadsereg általában sokkal több jóindulattal viseltetett a keresztény és a drúz falusiakkal, mint a muszlimokkal. A legtöbb keresztény és drúz nem menekült el: megengedték, hogy maradjanak. A legtöbb falusi muszlim viszont elmenekült, másokat elűztek, de megint más muszlim falvak, Deir Hanna, Arraba, Sakhnin, Majd al Kurum lakosainak maradhattak. Sok múlt tehát a helyi tényezőkön.
Rendkívül bonyolult és változatos kép rajzolódik ki az 1947-49 között Palesztinában/Izraelben zajlott eseményekről, a helyzet egyik pillanatról másikra radikálisan változott, így lehetetlen a kivándorlásra egyetlen okot vagy magyarázatot találni.
Azonban – noha a helyzet minden területen kissé másképp festett – a kiváltó okokat mégis egy általánosan jellemző tünet-együttesben foglalhatjuk össze. Ezek: az 1948 tavaszára felgyülemlett belső feszültségek; az arab világ és az AHC segítségének és irányításának hiánya; az arab vezetés szervezetlensége és következetlensége; a gazdasági problémák; az igazságszolgáltatás összeomlása; a zsidó fegyveres erők támadásaitól, az elűzéstől való félelem; az arab intézmények összeomlásából, a parancsnokok elmeneküléséből következő teljes zűrzavar. Mindezek együtt voltak okai a kialakult helyzetnek.
1948 második felében a menekült-probléma a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, és Izraelre erősödő nyomás nehezedett. Az ellenséges hangvétel Bernadotte-tól és az arab államoktól indult el 1948 nyarán, ez hónapról-hónapra erősödött, és ahogy nőtt a menekültek száma, helyzetük gyakorlati értelemben is egyre akutabb problémává vált. A „menekült-kérdés” a Közel-Kelettel kapcsolatos konfliktusok központi problémájává vált, s ez lassan eltolódott abba az irányba, hogy a helyzetet a Területek visszaadása oldaná meg.
1948 nyarától tehát Bernadotte, ősztől pedig már az Egyesült Államok is erős nyomást gyakoroltak Izraelre, a menekült-probléma és az egész konfliktus átfogó megoldása érdekében. Ezt, úgymond, Izrael azzal mozdíthatná elő, ha számottevő nagyságú területet adna vissza az araboknak. 1948 decemberében az ENSZ Közgyűlése úgy foglalt állást, hogy a menekülteknek „joguk van hazatérni”. Ám az elhagyott falvak már a pusztulás képét mutatták, lerombolták őket, vagy zsidó betelepülők kötöztek oda. Minél több betelepülő érkezett az elhagyott arab házakba, úgy csökkent a számottevő visszatelepítés esélye. Az arab menekültek visszaengedése – érveltek a zsidók – jelentősen csökkentené Izrael lehetőségeit, hogy zsidó menekülteket fogadhasson be Európából és a Közel-Keletről. Az idő az arab menekültek ellen dolgozott. Bernadotte és az Egyesült Államok azt kívánták, hogy Izrael tegyen „gesztust” a visszaengedések terén. 1949 tavaszán Izrael ezért úgy határozott, hogy visszaenged 250 ezer menekültet, azzal a feltétellel, hogy a maradékot a környező arab országok fogadják be. Amerika hol kért, hol fenyegetőzött, de semmit nem tett, hogy Tel Avivot engedékenységre bírja.
Tavasszal került sor az utolsó erőfeszítésre: az ENSZ és az Egyesült Államok megszervezték a lausanne-i békekonferenciát. Ám tervezett időn túli, hetekig, hónapokig tartó alkudozás sem vezetett sehova. Az arabok mindent elkövettek, hogy Izrael belegyezzen a menekült-tömegek visszatérésébe. Amerikai nyomásra Tel Aviv végül beleegyezett, hogy az átfogó megoldás részeként visszaenged 65-70 ezer menekültet (ez volt a „százezres ajánlat”). 1949 nyarára azonban ez izraeli politikai körökben és – részben a kormány propagandája nyomán – a társadalomban is óriási vihart váltott ki. Sosem derülhetett ki azonban, mi lett volna egy ilyen lépés következménye, mert az arabok rögtön elutasították az ajánlatot. Az Egyesült Államok szintén elégedetlen volt: túl kevés és túl későn – vélekedtek.
A százezres ajánlatot az arabok azért utasították el, mert ha beleegyeznek a menekültek nagy részének letelepítésébe, annak fejében, hogy Izrael vállalja a maradékot, ezzel nyilvánosan beismerték volna vereségüket. Ez a körülmény, a Gáza-terv (9) bukása, valamint az a tény, hogy Amerika képtelen volt nyomást gyakorolni Izraelre és az arab államokra a kompromisszum érdekében – mindez együtt idézte elő az arab-izraeli patthelyzet állandósulását és a palesztinai arabok menekült-státuszának fennmaradását. Mindez pedig kiváló táptalaja az arab államok erős, évtizedek óta tartó, Izrael-ellenes politikai propagandájának. Az 1948-ban történtek emléke, a rákövetkező évtizedek embertelenségei és a menekült-táborokban uralkodó kilátástalanság pedig palesztinok generációiból nevelnek potenciális terroristákat és teszik a „palesztin kérdést” a világ egyik legsúlyosabb, feloldhatatlannak tűnő problémájává.
