Szétszóratás és hazatalálás

Elszakadó és újranövő gyökerekről beszélgettünk José Andrés Lacko fényképésszel.

Hány identitásod van?

Ötöt hordok a hátizsákomban, egyet sem tagadok meg. Argentin vagyok, mert ott születtem, ott jártam iskolába, és spanyol az anyanyelvem. Perui vagyok mert szép éveket éltem az országban, minden táját bejártam. Ott tanultam szociológiát és azt, hogy Amerikának meg vannak a saját kulturális alapjai. Dolgoztam is Peruban és ott tanultam meg tisztelni más népek hitvilágát. Magyar vagyok, mert a szüleim innen mentek el és ide visszakerülve megismertem a családunk történetét, megtanultam a nagyon szép magyar nyelvet, itt végeztem a Színház és Filmművészeti Akadémiát. Izraeli vagyok, mert itt találtam otthonra.

Elfelejtett cseppnek nevezed a múlt traumáit. Miért?

A szüleim nem akartak soha mesélni az átélt szörnyűségekről, ezeket nálunk csend övezte. Magukba fojtott hangtalan cseppek, mint a csendes könnyek.

Térjünk vissza a magyar gyökerekhez. Beszélhetünk a családotokról?

A szüleim Budapesten születtek, de a család apai ágon Dunaszerdahelyről származik. Az anyai ág Miskolc-Abaújszántó környékéről, de erről keveset tudok sajnos. Dunaszerdahelyt a múltban kis Palesztinának is nevezték. Volt olyan időszak, amikor a háromezer lakosból ezerötszáz zsidó és ők valamennyien ortodoxok voltak.

Hosszú út vezetett Argentínába. Miért pont oda?

Az apám munkaszolgálatos volt a háború éveiben, aztán megszökött és Budapesten bujkált. Anyám a pesti gettóban volt a német megszállás után. Apám tagja volt a KISKA-nak[1]. Anyám osztálytársai voltak Ruttkai Éva színművész és Hajnal Gabriella gobelin művész, akivel ma is jó kapcsolatban vagyok.[2] Amikor Budapestre megyek, mindig meglátogatom. Tőle többször kérdeztem anyám történetét, hogy hogyan menekült meg. Már indulóban voltak a Budai téglagyárból a deportáló vonathoz, és az odaérkezett apám kimentette őt és a saját húgát . Egyszer, 2015-ben Gabriella egy hirtelen mondattal azt válaszolta, hogy azért, mert apám KISKA-s volt. Mivel fogalmam sem volt erről , elkezdtem utána kutatni a Hadtörténeti Levéltárban. Sok érdekes anyagot kaptam. Mindenesetre apám csak nehezen és keveset, mindössze három dolgot mesélt. A téglagyári mentésről, arról, hogy partizán csapatban is volt Füleknél, az erdőkben és hogy jelen volt, amikor az Erzsébet hidat felrobbantották. Gidófalvy Lajos főhadnaggyal, a KISKA angyalföldi alakulatának vezetőjével és az alakulattal volt ott, mert meg akarták akadályozni a híd felrobbantását, de persze nem tudták.

Számomra a kérdések kérdése, hogy miért pont Argentína? Hogyan került oda a mi családunk, ahol aztán én megszülettem, ahol magyar apám és anyám ellenére spanyol lett az anyanyelvem. Csak annyit tudok, hogy Soát túlélő szüleimet egy nagybácsi, a nagyapám testvéröcse hívta Argentínába. De, hogy 1929-ben ő hogyan és miért ment oda, azt nem tudom.

Hány helyen éltél eddig, és mióta élsz Izraelben?

35 éve Izraelben élek. Előtte Argentinában, Peruban és néhány évet Magyarországon éltem.

A tangó jelen van az argentin hétköznapi életben, vagy ez egy sztereotípia, mint Magyarországon a gulyásleves?

Nem annyira a tánc, inkább a zene és sokkal inkább a dalok szövegei vannak benne a mindennapokban, nem éneklik állandóan, de ez a kultúrájuk, kultúránk szerves része, mint a magyar népdal Magyarországon.

Gyermekkorod, iskoláid?

Kispolgári iskolákba jártam, így a Szent Péter iskolába és Universidad Catolica del Perú egyetemre. Egyébként a társaim fele középosztálybeli zsidó volt. A perui Universidad Catolica egy teljesen nyitott intézmény, annyira, hogy több évfolyamtársam a kommunista párt tagja is volt.

Miért szociológiát tanultál, és miért Limában?

Mert érdekelt. Peru pedig egy nagyon érdekes hely. Sokat lehet tanulni az őslakosságtól.

Mit lehet tőlük tanulni?

Először is a más kultúrák tiszteletét. Argentína egy európai kultúra. Peru viszont Amerika. Itt teljesen más az értékrend. E szerint tisztelni kell a természetet,és a halált. A keresztény-zsidó kultúrkörben a halál egy szomorú, tragikus, traumatikus esemény. Az Andok világában a halál egy átmenetel, eszerint az ember nem tűnik el, hanem másként él tovább ezután. A perui kultúra tiszteli és másképpen méri az időt, tiszteli az ember kapcsolatát a természettel. Mi, európai emberek túlzottan városiasodtunk már, elfelejtettük a fű illatát, érezni a folyó tiszta vízét.

Mikor , hogyan tudtad meg, hogy zsidó vagy és magyar, mikor tanultál meg magyarul?

Talán, amikor olyan tíz év körüli voltam. De nem volt ez téma. Minden rendben volt. Csak utólag gondolkodok azon, hogy több jó barátom is zsidó volt. Szóval zsidóságról nem beszéltünk, nem is tudtuk ezt egymásról, de egyszerűen szimpatikusak voltunk egymásnak.

Magyarul akkor tanultam meg, amikor egy ösztöndíjat kaptam, hogy Magyarországon folytassak filmrendezői tanulmányokat. Budaőrsön, egy Nemzetközi Előkészítő Intézetben egy évig tanultam a nyelvet.

Beszéljünk filmrendezői tanulmányaidról.

Nagyon nehéz volt bekerülni. Nem akartak befogadni a nyelvtudás és a magyar kulturális háttér hiánya miatt. És volt is ebben valami. Nem ismertem a magyar irodalmat. Aztán mégis bekerültem. Ádám Ottó, Szinetár Miklós, Várkonyi Zoltán, Horváth Ádám… Elég nagy nevek Nagyon jó volt ott tanulni. Komoly alapokat kaptam. Irodalom, népművészet, zene – Petrovics Emil, etika – Nemes Károly, aztán említhetem Poszler Györgyöt, Szabó Istvánt. Nagyon jó tanáraim voltak. Megtanítottak analizálni, megkérdőjelezni dolgokat, megismerni új fogalmakat. Akkor olvastam először a görög filozófusokat. Csodálatos évek voltak.

És a fotózás?

Fotózni tízéves koromban kezdtem, akkor kaptam az első fényképezőgépemet. Egyébként az anyai nagyapám fényképész volt Budapesten. Aztán édesanyám is szeretett fotókat készíteni a családról, rólunk egy 6×6-os Rolleiflex géppel. Anyai nagyanyám 1957-ben jött ki Argentínába Magyarországról és hozott egy Fed fényképezőt, ami a Leica gép orosz változata volt, nagyon egyszerű, minimális lehetőségekkel, de jó képeket lehetett vele készíteni. Én ezzel és egyedül önmagam tanultam fényképezni. A képformázást már a budapesti főiskolán tanultam meg. Itt tanultam meg, hogy a fotózásban improvizálni akkor szabad, ha készen állsz rá, ha előkészítetted erre magad. Fel kell készülni ahhoz, hogy az ember tudjon improvizálni.

Mikor jártál utoljára Dunaszerdahelyen?

A járvány előtt minden évben.

Olvastam, hogy célod személyesen találkozni a magyar zsidó élettel. 

Amikor 81 táján jártam Scheiber professzor előadásaira Budapesten, egyszer a professzor megkérdezte, hogy fotósként miért nem járok a zsidó temetőkbe és miért nem fényképezem le a híres rabbik sírjait? Elkezdtem hát könyvtárakban kutatni, beszélgettem a témáról Raj Tamással és másokkal. Aztán az ő irányításukkal elkezdtem járni a magyar vidéket, megismerkedtem, beszélgettem a még vidéken élő magyar zsidó emberekkel, látogattam a zsidó temetőket. Ezekben figyeltem fel a holokauszt emlékművekre a különböző sírkövekre és közben nagyon érzékeny lettem minderre. Scheiber professzor kétszer is szerzett számomra amerikai ösztöndíjakat, hogy fedezni tudjam az országjárásomat.

Rendeztél filmeket is?

Az volt a célom, hogy magyar és perui koprodukciós filmeket készítek. Egy filmem el is készült a Nazca vonalakról. 1982-83-ban sokat beszéltek erről a témáról. Volt egy magyar térképész, akinek volt egy elmélete, mely szerint a Nazca vonalak egy gigantikus katonai felkészítő bázis, hadgyakorlatokra. Úgy vélte, hogy ez a Titicaca tó területére érvényes. Más nézetek szerint viszont a Nazca-vonalak azoknak a földön kívülieknek készültek, akik az ábrákon megjelölt csillagképekben laktak.

Olvastam, hogy kapcsolatba kerültél ebben az időben Hernádi Gyulával és Jancsó Miklóssal.

A Nazca filmem sikere után tovább akartam lépni és játékfilmet terveztem, ehhez Hernádi Gyulával közösen írtunk egy forgatókönyvet. Jancsó Miklóssal és Kende János operatőrrel pedig elutaztunk Peruba, elkészíteni az új filmet. Egy ideig ment is a forgatás, de aztán Jancsó meggondolta magát, más tervbe fogott, így nem készült el a filmem, mert nem volt elég a pénz.

Szociofotó, tájkép, természetfotó – a fotózás melyik ága számodra a legérdekesebb?

Engem csak az emberek fényképezése érdekel. Szocio fotó, riport, zsurnalisztika. Azt az iskolát képviselem, hogy a képet utólag tilos retusálni, módosítani, szépíteni, vagy különböző technikával manipulálni. Akkor sikerül egy kép, amikor kisugárzik belőle az ábrázolt ember belső világa. Igazuk van azoknak, akik azt mondják hogy “a fotós ellopja a lelket”. Ezért is mondtam, hogy ahhoz, hogy improvizálni tudjak a képem elkészítése során, ahhoz nagyon sokat kell készülni.

Vannak fotós példaképeid? Mi a véleményed a magyar fotósokról?

A magyar fotósok nagyon jók, a régiek is, és a maiak is. Szeretem többek között Brassai, Capa munkáit, de nem mondhatom, hogy valaki a példaképem.

Milyen az emberként viselkedő burgonya?

Csináltam egy kiállítást emberi helyzetekből, krumplikról, mint emberekről. Ez csak egy vicc, egy játék volt. A feleségem szerint ezek a legjobb képeim. ’91-ben Izraelben háború volt Szaddam Husszeinnel, nem volt munka, nem volt mit csinálni. Otthon kellett lenni, a bombázások miatt még az utcára sem lehetett kimenni. Akkor a piacon vettem mindenféle furcsa formájú krumplit és aztán ezekkel készítettem a krumplis képeimet. Kiállításom is volt ezekkel a képekkel.

Mondj valamint a fotókiállításaidról?

Talán az első zsidó témájú kiállításom 1985-ben volt a Rabbiképzőben Budapesten. Kiállítottam Jeruzsálemben, a színházban. ’88-’89-ben elgondolkodtam, hogy én, mint fényképész, mivel tudnék hozzájárulni a palesztin-zsidó párbeszédhez, megbékéléshez. „Születés” címmel elkezdtem újszülött képeket fotózni az édesanyjukkal. Első pillanatokat fényképeztem, amikor az anyák először találkoznak az újszülött babáikkal. Vallásos, nem vallásos zsidók, askenázi, marokkói, etióp, beduin, északi arab, déli arab, különböző származású nők és ebből is rendeztem egy kiállítást. Kiállítottam a Tel Avivi egyetemen. Később meghívott a magyar Emberi Erőforrások Minisztériuma, hogy rendezzek egy fotókiállítást a műveimből. Nagyon szívesen fogadtak, reggel kilenckor már pálinkával köszöntöttek, mindenki jól volt, csak aztán a kiállításból nem lett semmi. Három éve csináltam egy nagy kiállítást Szlovákiában, az ottani Nemzeti Holokauszt Múzeumban. Ezt aztán vándorkiállításként elvitték további városokba. Most azon dolgozok, hogy beszkennelem a régi képeimet, és remélem, ebből is születik valami új.

Legérdekesebbek talán régészeti fotóid.

Az Archeológiai Intézetben dolgoztam egy évig. Kaptam egy jól felszerelt stúdiót, laboratóriummal. Jártam ásatásokra is, volt, hogy 10 méter magasból kellett készítenem felvételeket, egy létra tetejéről. A létra kezdett ingadozni. Vagy én esek le, vagy a Hasselblad. Le is esett a fényképező gépem. Lementem, megtisztítottam a portól és minden úgy ment tovább, mintha semmi nem történt volna. Nem akarom reklámozni, de ez egy Hasselblad fényképezőgép. Voltam a Golanban ásatást fotózni. Reggel öt órától kilencig tudtunk csak dolgozni, mert azután már nagyon meleg volt. Amit kiástak, ott a helyszínen le kellett fényképezni. Ez nem egy könnyű munka, nagyon kell figyelni az apró részletekre. Az Intézetben sok érdekes képpel találkoztam. Javasoltam, hogy készüljenek, levelezőlap képek a legértékesebb dolgokról. Ez a kereskedelmi ötlet nem aratott tetszést és felmondtak nekem. Azóta szabadúszóként dolgozom.

Sok híresség tűnik fel a fotóidon.

Szerencsém volt, mert ugyan az Intézetből kirúgtak, de jó volt a kapcsolatom az egyetem személyzeti igazgatójával, mert Dunaszerdahelyről majdhogynem családtagok voltunk. Mondta, hogy ne izguljak, majd keres nekem munkát. Hát úgy keresett, hogy nem talált. Én pedig elmentem újságokhoz, intézményekhez rendezvényekre, ahol találkoztam emberekkel és fotóztam, fotóztam. Az állami Újságíró Szervezettől kaptam hivatalos akkreditációt, és így sok helyre, sok politikushoz is eljutottam. Az ügynökségek aztán továbbküldték a képeimet. Nagy pillanatom volt, amikor 1994. októberében fényképezhettem a béke aláírását Jordániával, Rabin miniszterelnökkel és Husszein jordán királlyal. Szűkebb körben többször fotóztam Rabint, Perezt, Weizmann elnököt, előfordult, hogy jelen volt Clinton amerikai elnök, vagy éppen Joschka Fischer német külügyminiszter. A művészek közül fotóztam, beszélgettem Elie Wiesel íróval, de inkább a diplomáciai életet fényképeztem. Azért fotóztam Mario Vargas Llosa perui írót , a Dalai Lámát, készült közös képünk Johan Cruyff világhírű holland futballistával.

Beszéljünk az önkéntes munkádról az Izraeli Autista Gyermekek Társaságában.

Képeket készítettem autista gyerekekkel foglalkozó iskolákról, javukra pénzgyűjtő összejövetelekről, protokoll látogatásokról ezekben az intézményekben.

Megtudhatunk valamit a családodról?

Három gyermekünk van, két lány, egy fiú. Egyikük most fejezte be az Egyetemet, politikai tudományokat tanult. A másik szintén most fejezte be a tanulmányait. Ő biokémiát végzett, de folytatja a tanulást a Tel Avivi Egyetemen. A kisebbik lányom most doktorál. Egy intézményben dolgozik, ahol a fogyatékos emberek lakosság általi elfogadásával foglalkoznak. Feleségem Kertész Judit családorvos, sok magyar és spanyol jár hozzá. Budapesti, lipótvárosi lány. Magyarul ő és én beszélünk, a gyerekek egy kicsit értik a nyelvet.

Kedvenc szabadidős tevékenységed?

Biciklizek, labdázok az egyelőre egy szem unokámmal, aki most lett három éves. Öt-hat éve csak spanyolul olvasok, mert kezdtem elfelejteni a spanyol nyelvet, elkezdtek hiányozni a szavak, mint ahogy már a magyar szavak is hiányoznak. Érdekelnek a spanyol és európai történelmi személyiségek, a magyar írók közül pedig szeretem Bánki Évát. Érdekesek a történelmi regényei, nagyon szép az írásai nyelvezete.

Hány konyhát ismersz, és melyik a kedvenced?

A perui konyha a legjobb. A változatossága, gazdagsága, sokféle ízei, halai, húsai, fűszerei, gyümölcsei csodálatosak. Emellett szeretem a magyar konyhát, de a zsírban főzött, sütött ételeket már nem annyira bírom, hiába szeretem. Egy kicsit tudok főzni is. Kétféle húsételt készítek, pörköltet és parázson húst, kolbászt sütök. A borok közül a spanyol borokat szeretem. Persze amikor diák voltam Budapesten szerettem a Villányi és a Soproni borokat.

Terveid?

Dolgoznom kell a múltbeli anyagaimmal. Szeretnék Magyarországon egy kiállítást csinálni. A világon olyan sok helyen volt már kiállításom, csak ott nem. A zsidóság továbbéléséről szeretnék kiállítani, arról, hogy van remény.

 

Jegyzetek

[1] A KISKA (Kisegítő Karhatalmi Alakulat) kisegítő, néha fegyveres alakulat volt 1944-45-ben, de a legintenzívebben Budapesten működött. Egyes egységei jelentékeny szerepet játszottak az ellenállásban, valamint az ember- és értékmentésben.

[2] Hajnal Gabriella Budapesten, 1928-ban született Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, iparművész, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.