Proust-lapidárium

Roland Barthes a hetvenes évek végén „Amikor összeáll” című magyarul is olvasható rövid esszéjében keresi a választ a francia irodalomtörténet „megfejthetetlen talányára” (Nagyvilág, 1979. április, Villó Ildikó fordítása). A Mitológiák szerzője két – egymástól élesen elváló – korszakot különböztet meg Proust életében: az 1909 előttit meg az 1909 utánit. Az író 1909-ig, „nemigen volt képes túljutni a semmire se jó próbálkozásokon. (…) De „van itt egy rejtélyes epizód (…). Vajon mi történhetett 1909 szeptemberében Proust életében vagy gondolkodásában?” Mert „1909 októberében – mondja Barthes – már nyakig van a nagy műben, amiért apránként minden mást feláldoz (…), és amit éppenhogy sikerül halála előtt tető alá hoznia”.

Hogyan lehetséges – teszi fel Barthes a kérdést –, hogy Proustban, „mintegy varázsütésre”, 1909-ben egyszer csak „összeállt” a nagyregény terve? Barthes valamiféle „alkotói felfedezésre” gyanakszik, és ezzel kapcsolatban meg is fogalmaz négy hipotézist, amely esetleg megvilágíthatja a nagyregény titokzatos keletkezésének „alkímiáját”. A 2018-ban előkerült „Hetvenöt kéziratoldal” ismeretében (Les Soixante-quinze feuillets), amelyet a párizsi Gallimard kiadó Jean-Yves Tadié előszójával és Nathalie Mauriac Dyer jegyzeteivel 2021-ben jelentetett meg, ma már pontos választ tudunk adni a Barthes által bizonytalanul megfogalmazott miértekre.

*

Amikor Bernard de Fallois az ötvenes évek elején (egy szakdolgozat ürügyén és az író unokahúgának, Suzy Mantes-Proustnak köszönhetően) hozzájutott a kéziratos hagyatékhoz, és a töredékekből összeállította a Sainte-Beuve ellenében című kötetet (1954), a könyv előszójában arról a „Hetvenöt kéziratlapról” is említést tesz, ami a későbbi nagyregény első töredékes vázlata. Ezt a legendás hetvenöt (valójában hetvenhat) kéziratlapot, amiből Fallois két szemelvényt a Sainte-Beuve ellenében című kötetbe is beillesztett, a Proust-kutatók jó hetven éven át hiába keresték, míg az elveszettnek hitt papírköteg végül elő nem került a 2018-ban elhunyt Bernard de Fallois-nak a Bibliothèque Nationale-ra hagyott kézirat-gyűjteményéből.

A kézirat vagy 1907 legvégére, vagy 1908 legelejére datálható; ami annyit jelent, hogy nyolc évvel a befejezetlenül maradt Jean Santeuil után, és öt évvel Az eltűnt idő első kötetének megjelenése előtt keletkezett. Míg a befejezetlen regénykísérletben még jól érezni az önéletrajzi inspirációt, a nagyregény énje (egyesszám első személyben beszélő narrátorral van dolgunk) már merő fikció. A „Hetvenöt kéziratlap” nemcsak azért értékes, mert itt sejlik fel először a nagyregénybe iktatott több epizód első változata. Azért is fontos, mert bár a szöveg még nem szakadt le teljesen az életrajzról, már előlegezi Az eltűnt idő fiktív regényvilágát.

Hogy Fallois, akit a hatvanas évektől már neves Proust-szakértőként és könyvkiadóként tartottak számon, miért ült csaknem hét évtizeden át ezen az értékes kéziraton, nem könnyű megmondani. Lehet, hogy nem érezte olyan fontosnak, mint a Sainte-Beuve ellenében című kötet darabjait vagy az általa összeállított és 1952-ben Jean Santeuil címen közreadott félbehagyott regénykísérletet? Vagy lehet, hogy a kiadói munka minden idejét lefoglalta, azt pedig féltékenységében nem akarta, hogy az értékes anyagot más dolgozza fel? Netalán a koncepció hiányzott a kézirat kiadásához? Annyi bizonyos, hogy amikor Suzy Mantes-Proust 1962-ben a birtokában levő Proust-kéziratokat átadta a Bibliothèque Nationale-nak, a „Hetvenöt kéziratlap” nem szerepelt a hagyatékban, és maga Bernard de Fallois se jelezte, hogy nála van a kutatók által régóta keresett kéziratköteg. Feltevésem szerint Fallois eredetileg csakugyan tervezhette a „Hetvenöt kéziratlap” közreadását, de egy idő után nyilván úgy érezte, ha megjelenteti őket, arra is kínos kérdésre is választ kell adnia, hogy az hogyan került a birtokába…

*

Amikor Proust, harminchat évesen, 1908 januárjában dolgozni kezd a nagyregény feltehetően első változatán, még gyakorlatilag ismeretlen az irodalmi életben. Már nyolcadik éve, hogy abbahagyta a Jean Santeuil-t (talán mert nem tudta egységes szöveggé összedolgozni az elkészült részeket), közben két John Ruskin-művet is lefordított, írt pár újságcikket, plusz – a „Hetvenöt kéziratlappal” párhuzamosan – befejezett és a Le Figaróban közre is adott egy többrészes stílusparódiát. A „Hetvenöt kéziratlapon” 1908 novemberéig dolgozhatott, ekkortól inkább a Sainte-Beuve-nek szentelt esszé foglalkoztatja, és Az eltűnt idő végül a Saint-Beuve ellenében kötet esszéiből és fikció-töredékeiből kerekedik ki. De ebben a genezisben igen nagy a megtalált töredékek jelentősége. A „Hetvenöt kéziratlap” fényében – amely Forgách András érzékeny fordításában immár magyarul is olvasható (Jelenkor Kiadó, 2023) – végre feltárul előttünk a regényfolyam eddig ismeretlen forrásvidéke.

A „Hetvenöt kéziratlap” még messze nem folyamatos szöveg, csak hat különálló epizód (a jóéjt-puszi; a két irányban – akkor még Villebon, illetve Méséglise felé – vezető két út; a narrátor meg a nagymama tengerparti nyaralása; találkozás a „bimbózó lányokkal”; a nemesi családnevekkel kapcsolatos eszmefuttatás; végül Velence leírása), de az író mind a hat epizódot beépítette (persze, többszörösen átalakítva) Az eltűnt idő első, második, harmadik és hatodik kötetébe. Részletesen csak az első epizód van kidolgozva, a többi csak vázlat, piszkozat, hevenyészett első fogalmazvány. A szöveget azonban már így is körüllengi Az eltűnt idő sajátos hangulata. És nemcsak a témák, motívumok sejlenek fel, alakul-formálódik a stílus is, legalábbis az alaposabban kidolgozott első részben, amelyben már csaknem ugyanolyan hosszúak és bonyolultak a mondatok, mint a kész műben. A finom megfigyelések, a szereplők jellemrajza, helyszín költői felidézése, mind-mind Az eltűnt időt előlegezi. Olyannyira, hogy az olvasót gyakran keríti hatalmába – ahogyan a francia Proust-szakértő, Jean-Yves Tadié mondja – a déjà lu érzése, vagyis az a benyomás, hogy ezt már olvasta valahol…

Alighanem az a legizgalmasabb ezekben a töredékekben, hogy jól látni, hogy az író mit hagyott ki, mit húzott át, milyen éles képet cserélt fel elmosódottabbra, hogyan teremtett távolságot az átélt élmény, meg ennek regénybeli lenyomata között. Akárhogyan is, a „Hetvenöt kéziratlap” kétségtelenül hozzájárul a mű alaposabb megértéséhez, annál is inkább, mivel az első szövegváltozat meg a kész regény kölcsönösen megvilágítja egymást, még élesebb fénybe vonva Az eltűnt idő vezérmotívumait, nevezetesen a gyászt, a bűntudatot, a féltékenységet vagy a másságot – mindez már itt kirajzolódik ebben a kész műhöz képest hol még nagyon távoli, hol egészen közeli „előszövegben”.

Mindenesetre, ami hiányzik ebből az első változatból, az legalább annyira tanulságos, mint ami már benne van. Hiányzik a félálommal indító regénykezdet, hiányzik a híres madeleine-jelenet, hiányoznak a nagyregény fontosabb szereplői (például Swann, a Verdurin-házaspár vagy a Guermantes-ék), jóllehet a nagypolgári és az arisztokratikus világ már itt különválik egymástól, és inkább csak homályosan sejlik fel a zsidóság meg a homoszexualitás témája. A tervezett regény ebben az első változatban még megmarad afféle „családregénynek”. Jóllehet Proust itt is egyes szám első személyben fogalmaz, sőt, a családtagok nevét is megtartja (például a nagymamáét, sőt, az anyjáét is), még csak tapogatódzik, csak fokozatosan tudatosul benne, hogyan fog az önéletrajztól elrugaszkodva felemelkedni a fikcióig.

Sainte-Beuve, a francia XIX. század nagy kritikusa az irodalmi művet mindig a szerzői életrajz tükrében próbálta megérteni. Márpedig Proust szerint a mű és az életrajz viszonya sokkal bonyolultabb, sőt, az irodalmi mű születésének épp az az előfeltétele, hogy az író maszkot illesszen az arcára, és elrejtse a művet tápláló életrajzi inspirációt. Ez Proustnak a Jean Santeuil-ben nem sikerült, és az életrajztól a „Hetvenöt kéziratlapban” sem tudott teljesen leválni. Az író csak fokozatosan talál rá bizonyos technikákra, amelyek az elszakadást lehetővé teszik. Ilyen például a fiktív személy- és helységnevek alkalmazása, több valóságos személy összegyúrása egyetlen fiktív személlyé, vagy megfordítva, egy valóságos személynek több fiktív személyre való felbontása, több földrajzi helyszín egymásra kopírozása stb. Ezért olyan fontos a „Hetvenöt kéziratoldal” startjától Az eltűnt időig vezető úton a Saint-Beuve ellenében kitérője.

*

Proust végeredményében megajándékozhatta volna az olvasót egy nagypolgári zsidó család rajzával, ez azonban ugyanúgy nem állt szándékában, mint ahogy az sem, hogy szexuális preferenciáját a narrátorra ruházza. Míg az író Az eltűnt időben csak mellékesen beszél a zsidóságról – egyik-másik regényalak, például Charles Swann származására vagy másoknak a „zsidókról” alkotott (nemegyszer nyíltan antiszemita) véleményére utalva – a „Hetvenöt kéziratlap” vázlataiban mind a zsidóságot, mind a homoszexualitást illetően csak homályos célzásokkal van dolgunk. Nemhiába mondja a „Hetvenöt kéziratlap” narrátora Adèle Berncastell nagymamáról, hogy „mindig utalásokban, szóképekben, rébuszokban fejezte ki magát, úgyhogy senki se értette (…), hogy tulajdonképpen kiről is van szó…”. A zsidóságról (meg a homoszexualitásról) az író is ugyanilyen „utalásokban, szóképekben és rébuszokban” beszél, olyan rejtélyes, kódolt nyelven, amit legfeljebb a beavatottak értettek.

A nagymama garasoskodó anyjáról (az író dédnagymamájáról) például a legkorábbi vázlatban megtudjuk, hogy „(tekintettel Monsieur Crémieux-vel való rokonságára) engedélyt kapott a köztársasági elnöktől, hogy ingyen utazhasson az omnibuszon”. Márpedig „Monsieur Crémieux” (akit Proust ezen egyetlen eseten kívül egyszer sem említ az írásaiban) valójában nem más, mint Adolphe Crémieux (1796-1880), a szabadkőműves zsidó államférfi, a zsidók emancipációját elősegítő Alliance Israélite Universelle alapítója, az 1848-as ideiglenes kormány igazságügyminisztere, képviselő stb., aki anyai ágon nemcsak szegről-végről rokona az írónak, de 1870 júliusában tanúja is az író zsidó anyja, Jeanne Weil (1849-1905) és katolikus apja, Adrien Proust (1834-1903) házasságkötésének. Az, hogy ebben a korai „családregényben” a zsidó politikus neve egyszer csak felbukkan, majd örökre elmerül a ködben, arra vall, hogy Proustot arra késztette a származásával (illetve szexuális irányultságával) kapcsolatos ambivalencia, hogy ezt a „titkot” egyszerre hallgassa el és kiáltsa világgá.

A „Hetvenöt kéziratlapot” sajtó alá rendező Nathalie Mauriac Dyer fel is teszi a kérdést: „Vajon kell-e sajnálnunk, hogy Proust végül nem örökítette meg, milyen is volt egy félig-meddig asszimilálódott zsidó család élete a XIX. század végén Franciaországban?” Csakhogy ez a család – az anyai ághoz tartozó rokonokról van szó – egyáltalán nem volt homogén. Mind a Weil-, mind a Berncastell-ághoz tartozó rokonságtól idegen a vallási szigor. Proust anyai nagyapja például, szabadgondolkodóként, ragaszkodott a halála utáni hamvasztáshoz, az anyai nagymama testvére pedig, Amélie Crémieux, nemcsak katolizált, de gyerekeit is megkereszteltette, ráadásul a zsidó polgárjogokért harcoló férj tudta nélkül. Proust anyjának testvére pedig, Lazard Weil a francia királyokra utaló Louis keresztnevet használta zsidó neve helyett. Furcsamód mégis ez a zsidó vallás iránt közömbös nagybácsi gyakorolta legaktívabban a jótékonykodással kapcsolatos zsidó erényeket, nem csoda, hogy egyik mintája a regényfolyam Swannjának…

Ami pedig Proust anyját, Jeanne Weilt illeti, bár katolikushoz ment férjhez, és gyerekeit is megkereszteltette, ő maga sohase lett hűtlen eredeti vallásához, sőt, két fia, kevéssel halála előtt, alighanem anyjuk kérésére, még rabbit is hívott a betegágyához. Az anyai nagyapa pedig elvitte kisunokáját a Père-Lachaise egyik zugában levő zsidótemetőbe, hogy kavicsot tegyenek a szülei sírjára: szabadgondolkodó ateista létére részben ő is tiszteletben tartotta a hagyományokat. Proust, már a nagyregény első kötetében, az anyai nagyapa egyik „mániájáról” is ír; arról van szó, hogy ha olyan vendég jön a házhoz, akinek a franciásított családnév ellenére is nyilvánvaló a zsidó származása, a nagyapa, tüntetően, Fromental Halévy és Eugène Scribe A zsidó nő című operájának egyik áriáját kezdi fütyörészni. A „Hetvenöt kéziratlapban” a nagyapa csak mellékszereplő, ezért a „mániáról” nem esik szó. Megemlíteni annyi lett volna, mint ország-világ előtt elismerni az anyai ág zsidóságát, és érinteni az asszimiláció korántsem egyszerű problémáját – ez viszont az írónak feltehetően nem állt szándékában.

*

A „Hetvenöt kéziratlap” arra vall, hogy a Barthes által említett „talány” nem is olyan „megfejthetetlen”. Szó sincs „varázsütésről”, két – egymástól élesen elváló – időszakról. Valójában a Jean Santeuil-től Proust minden írása – még az olyan látszatra alkalmi sajtócikkek is, mint A székesegyházak halála (1904) – Az eltűnt időhöz való folyamatos közeledésként is felfogható. Ezen az úton igen nagy a „Hetvenöt kéziratlap” jelentősége. Az életrajz itt is be-beszivárog a szövegbe, amely még laza szövésű, nyers, széteső. Az írónak, látnivaló, még szüksége van a Sainte-Beuve ellenében kitérőjére, hogy az elbeszélés fiktív énje leváljon az író énjétől, és hogy a szöveg – Roland Barthes kifejezésével élve – „összeálljon”.

Persze, ez az „előszöveg” egyben „utószöveg” is, hiszen jóval a „regénykatedrális” elkészülte után kerül az olvasó kezébe. Amiért is ezek a töredékek az elkészült katedrálisba be nem épített gyámköveket, oszlopfőket, kőcsipkéket juttatják az ember eszébe. Ezeket a faragott köveket sokszor a székesegyháznál is nagyobb csodálattal bámulja az ember, mivel az alkotás hogyanjának még emberléptékű szakaszáról árulkodnak…