Nem megyek haza

„Egy zsidó náci, bazmeg, ilyet még nem pipáltam, nézzétek, skacok!” – ezt harsogta a fülembe röhögve, miközben a vállamra mutatott, vagyis egyenest a tetkómra. Részlet a Nem megyek haza című regényből.

Angolórával indult a nap. Viszonylag értettem mindent. A kiejtésük éppolyan ótvar Hunglish, mint az enyém. Az első szünetben észrevettem az elnémított mobilban a nem fogadott hívást. Az ügyvéd keresett. Visszahívtam, de nem sokat trécseltünk, mert úton volt valahová. Közölte, hogy apát hamarosan meglátogathatom, addig is üdvözöl, és azt üzeni, hogy jobb lenne, ha Joli nénémnél laknék, akármekkora barom Dudás elvtárs, amint módja nyílik, ráveszi a nővérét, hogy fogadjanak be, abszurditás, hogy a nagyfaternál maradjak, mert az a szemét alak gyűlöli őt, és mindenféle rágalmakat szór majd rá, ha ugyan máris meg nem tette, továbbá ne higgyek a pszicho-picsának se, mert fogalma sincs semmiről, szabaduljak meg tőle hamar. Dr. Kamarás szerint szó szerinti volt az üzenet, maga árnyaltabban fogalmazott volna. A lényeg, hogy továbbra sincs elég bizonyíték apa ellen. Kitartunk az ártatlansága mellett, hiába próbálják a zsaruk ráhúzni a vizes lepedőt.

A telefon idején még nem tudhattam, hogy aznap megint belőnek egy cigányok lakta házba valahol a Nyírségben. Gyerekek is voltak odabent. Már a nyári lövöldözések sem tettek jót apa ügyének.

Kémián mérsékelten lelkesedtem. A tanárnő rémületes figura, akár egy kiképző őrmester. Ha Pintér Dórának egy ilyen edukációs domina jutott volna, biztosan szarja le a biokémiát, más pályát választ.

Tesi volt a harmadik óra, attól jobban tartottam. Nem az alapozás miatt, hanem mert megint ujjas pólót hoztam atléta helyett. A turulos tetkó miatt, naná, abban a libsi suliban csodájára járnának, ha csupasz vállal csinálnám a szadista trénerünk által előírt kunsztokat. Erre bezzeg nem adott tanácsot dr. Juhos.

Még nem tértem ki arra, hogyan nézett ki tesiórán az alapozás. Teljes svunggal rohanni kellett folyton fel s alá a kosárpályányi tornaterem hosszában, csak a végén a kínzóhelyeknél kellett megtorpanni a soros tortúrához: kötélmászás, fekvőtámasz, súlyzózás, bordásfalon hasizomgyötrés, medicinlabdás guggolások, szekrényugrás, békaügetés, gumikötél, fene se emlékszik, mi mindent kellett még csinálni tiszta erőből, szusszantás nélkül. A szadistánk sípolt, ha lazsálni látott valakit. Aki szégyenszemre kifulladt, kérhetett egy perc pihenőt, aztán folytatnia kellett. Kétszer is meg kellett állnom, elfogyott a levegőm. A tanár megrángatta a pólóm ujját: nem akar még egyszer szólni! Ömlött rólam a veríték, nem volt elég idő, hogy kifújjam magam. Szívem szerint megint félájultan vártam volna, amíg ürül a fürdő, de újra csak biosz jött a tesi után, nem akartam kihúzni a gyufát a tanárnál egy újabb késéssel, úgyhogy odacsörtettem egy zuhanyrózsa alá, megelőzve a legtöbb izzadóst.

Roggyant térdekkel, idétlen pózban a tökömet töröltem éppen szárazra, amikor meghallottam Vermest.

„Egy zsidó náci, bazmeg, ilyet még nem pipáltam, nézzétek, skacok!” – ezt harsogta a fülembe röhögve, miközben a vállamra mutatott, vagyis egyenest a tetkómra.

Odagyűltek egy csomóan, Vermes pedig felém böködve, ordítva folytatta: „Né’ má’, egy echte nyilas, ki is dekorálja magára! Ekkora faszfejt még nem hordott a hátán a Föld, alkalomadtán lekísérheti magát a Dunához, hogy belelője magát, mekkora egy kretén a zsidaja!”

Kínos volt a helyzet, ahogy körbekaptak, tök csupaszon virítottam, mint Diána a színpadon. Választhattam, hogy vagy a tökömet takarom a törülközőt magamra csavarva, vagy a tetkót, bár avval elkéstem, ott sasolt az egész brancs. Gondolkodni se bírtam, hogy melyik sértést toroljam meg.

Eldurrant az agyam, ordítani én is tudok: „Anyád zsidó, te baromarcú!”

Erre Vermes még jobban röhögött: „Anyám valóban zsidó, de a tiéd is, ha Tordasi a nagyapád. Felőlem tarthatod magad gojnak, de hogy egy rohadék nyilassal kelljen egy levegőt szívnom, az totál kizárt.” Ezt mondta szó szerint, felejthetetlen élmény.

A nagyfater mint zsidó? Nehezen jutott el a tudatomig, amit Vermes a pofámba vágott, annyira képtelenül hangzott. Hogy akkor anyám is, én is… Na ne! Hirtelen még az sem hasított belém, hogy lám csak, feltárult a kibaszott családi titok, nem kell tovább nyomoznom utána. Jött belőlem a rutinszerű szöveg a tetkóról: „A szobor miatt van, a turul a városunk címere, ősi magyar jelkép, bazmeg, Vermes, ennyit igazán tudhatnál…”

Szánalmas kísérlet volt. Önmagában egy turul tetkó elment volna akár sasnak is, de Nagy-Magyarország sziluettjén terjesztette ki a szárnyait az a takaros madárka, a karmai alatt kard plusz rohamsisak, ráadásul még a kereszt, ami nyílhegyek nélkül is árulkodó a kétfelől árpádsávos díszítés miatt. Apa és fia viseljen egyformát, ezt mondtuk, amikor felvarrták a vállamra, nem is igazán gondoltam bele. Vermes élvezte a helyzetet, hogy megszívathat. Elemében volt, szinte tombolt: az agyament Bajor zsidó létére egy mocsadék nyilas. Egyre többen tódultak a közelünkbe, összemosódtak az arcok, ahogy átfutott rajtuk a pillantásom: csupa ismeretlen, ki már gatyában, ki a fütyit lengetve.

Ököllel ütöttem állon Vermest. Jobbal, tiszta erőből. Nem esett el, csak megtántorodott, lehervadt az arcáról a vigyor. Iszonyúan fájt a kezem, mintha eltörtem volna az ujjaimat. A gitározásnak annyi, még ez is bevillant. Másodjára ballal ütöttem, az elől Vermes elhajolt. A lendülettől arcra zuhantam volna, ha nem sikerül tompítani az esést a karommal. Feküdtem a zuhanyozó kerámia padlóján meztelenül, hason. Feltápászkodtam volna, de Vermes rám vetette magát, üvöltve káromkodott, a karomat feszítve hanyatt fordított, arcon vágott egyszer, kétszer, háromszor, mire lehámozták rólam. Iszonyúan fájt az orrom.

Őrjítőnek éreztem a kaotikus zajt. Nevetés, szörnyülködés, gúny, gyűlölet, fene tudja, mi minden kavargott abban a hangzavarban. „Verd szét a pofáját!” – ezt az egyet kivettem világosan. A következő tesióra lányoké volt, az ő öltözőjüket a tornaterem túloldalára helyezték, de áthallatszott a balhé ricsaja.

Mire megfékezték Vermest, odaért a tesitanár, ordított ő is, hogy mi folyik itt, abbahagyni azonnal, mindenki takarodjon ki a fürdőből, csak ez a két eszelős maradjon, majd tesz róla, ha túl erősnek érzik magukat. Megnézte az orromat, mert csupa vér voltam, de a kezem fájt igazán. A könyököm is, amire ráestem. Vermes az állát fogta, és azt süvöltötte, hogy kinyír, ha meglazult a fogsora miattam. A tesitanár kinyújtott karral tartotta tőlem távol, rádörrent, hogy fogja vissza magát, mert ha ő teszi, azt nem köszöni meg. Mossam le magamról a vért, öltözzünk fel, de azonnal, visz mindkettőnket az igazgatóhoz raportra, megkeserüljük a balhét.

Az istennek nem akart elállni az orrvérzésem. A szadista átment ápolóba, steril gézt szedett elő az elsősegélydobozból, összesodorva dugaszolta el az orromat, úgy tamponált. A meztelenségnek volt előnye, a ruhámat nem véreztem össze. Amíg a testitanár az orromat istápolta, Vermes már felöltözve ült az öltözőpadon, a térdére könyökölt, arcát a két kezébe temette, kétségbe volt esve, hogy mi lesz ebből. Talán az járt a fejében, hogy akár ki is csaphatják a suliból, mindenki látta, hogy tehetetlenül fekszem, ő meg rajtam térdelve üti a fejemet. Én legalábbis hasonlót gondoltam magamról, mármint hogy ennyi volt a kalandom a pesti gimiben, én kezdtem a verekedést, jó esetben a pszichiátria vár vissza, rosszabb esetben eljárás indul ellenem súlyos testi sértés miatt, ha tényleg kimozdult Vermes állkapcsa. A kedvesnővért alakító szadistánk megnézte mindkettőnk sérüléseit, tapogatott, fújtatott, fejcsóválva mondta, hogy mázlisták vagyunk, nincs törés.

Hirtelen különös érzésem támadt: én ezt már átéltem. Hogyan is élhettem volna át, kész agyrém! Mégis olyan erővel támadt rám a nem létező emlék, hogy képtelen voltam kitérni előle: valamikor ültem már ebben a kibaszott öltözőben eldugaszolt orral, és akkor is az az abszurditás járt a fejemben, hogy mihez kezdjek zsidóként turulos tetoválással a vállamon. Hallottam, olvastam is a déjà vu érzésről, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen intenzív és felzaklató lehet.

Az igazgató szobájában tértem úgy-ahogy magamhoz. Várnai idegbeteg benyomást keltve járkált, a tesitanárunk csípőre tett kézzel ácsorgott, az osztályfőnökünkre vártunk. Végre berontott Köves tanárnő, a bongyori fejét ide-oda kapkodva nézett ránk, hogy mi történhetett. Nem akarta elhinni, hogy összeverekedtünk, képtelenség, két ilyen rendes, okos fiú.

Zsidó náci faszfejnek nevezett és kreténnek, mondtam én, te meg az anyámat zsidó kurvának, mondta ő, ami hazugság, mert kurvának nem neveztem. Kezdtük megint felturbózni magunkat. A tesitanár dörrent ránk, hogy ebből elég, kuss legyen, egyszerre csak egyik csirkefogó szövegeljen, adjuk elő a sztorit a saját szempontunkból, előbb Vermes, aztán én.

Vermes azt magyarázta, hogy a náci tetkón háborodott fel, merthogy mekkora ökörség, amit én állítok, hogy a turulmadár ősmagyar jelkép, a tömeggyilkos nyilas csürhe tombolása óta totál mást jelent, pláne a többi jelképpel együtt, ő mindig is büszkén vallotta a származását, és leginkább azon dúlta fel magát, hogy zsidó létemre ilyen ocsmányságot hordok a testemen, evvel meggyalázom az áldozatok emlékét. Választékosan szónokolt, mint aki begyakorolta.

Köves Valériát az ájulás környékezte, összeroskadva ült a székén, Várnai igazgató is lerogyott végre a helyére, kiterült az íróasztala mögött a karosszékében, kezét-lábát lógatta, mint aki halálosan kimerült, és ez már sok neki. A szadistánk nem ült le, hanem rajtra készen állt, hátha le kell fogni valamelyik eszelős zsidó ketrecharcost. Valójában addigra én már inkább csak dadogni voltam képes, egy kókadtra leszedált elmebetegre hasonlíthattam leginkább. Bambán meredtem magam elé, alig tértem magamhoz a sokkból.

Köves tanárnő gyanakodva nézett, közel hajolt hozzám, óvatosan, szinte súgva kérdezte, hogy talán nem is voltam tisztában a származásommal, különben hogyan kerültek volna rám azok a jelképek? Náluk ez nem titok, hiszen a nagyfater ide járt, ebbe a gimibe, jól ismerik az életét, közvetve maga is feltárta a származását egy novellában, a múlt órán Boros Lőrinc kapcsán is felmerülhetett, szóval…?

Hülyének tűnhettem, de mégis eldadogtam, hogy tényleg nem tudtam a nagyapám zsidóságáról, illetve arról, hogy akkor én is… Senki nem mondta soha, még csak nem is célzott rá, anyám meghalt kiskoromban, nincs két hete, hogy a nagyapámmal először találkoztam… Hitetlenkedve néztek rám a tanárok és Vermes, mint egy marslakóra.

A tetkóról nem tehetek, mondtam aztán, nem is akartam, hogy a többiek lássák, azért hordtam ujjas pólót, az apám kívánta, hogy egyforma tetkónk legyen. Igen, ez jött ki a számon, be kell vallanom, nincs mese. Szörnyű érzés volt, de csak utólag, mintha megtagadtam volna apát, illetve meg is tagadtam, de mennyire! Valójában magam kértem, hogy az én vállamra is ugyanolyat varrjanak fel. Ez nem ártatlan kamuzás volt, hanem ocsmány hazugság, de mégsem mondhattam mást abban az elcseszett szituban.

Csönd lett egyszeriben, kurva nagy csönd. A dirit néztük mind, hogy mi lesz ebből. Vakarta a fejét, hogy nagyon nem hiányzik a botrány, a gimnázium hírnevének is ártana, ha nagy dobra vernénk a bunyót, legjobb volna belül elintézni mint forrófejű tinik kissé elfajult civódását. Maradandó sérülés szerencsére nincs, a szülőket persze muszáj értesíteni.

Közbeszóltam, hogy anyám rég halott, apám egy darabig nem elérhető, a nagyapám konferenciázik Berlinben, őt hiba volna éppen most zavarni. Vermes Gábor kész idegroncs lett a gondolattól, hogy behívják az apját.

Kapunk írásban egy-egy igazgatói dörgedelmet, mondta végül Várnai diri, magyarázzuk ki otthon, min kaptunk hajba. Mindenekelőtt azonban béküljünk ki, adjunk egymásnak kezet, fogadjuk meg, hogy többé nem fordul elő hasonló. Vermes kapásból nyújtotta a jattját, hogy sajnálja. Rávágtam, hogy én is, de ha lehetséges, rögtön hazamennék, hétfőig rendbe szedem magam, most viszont képtelen volnék a hátralevő órákat az osztályban végigülni.

Rohadtul fájt a kezem, felszisszentem, ahogy Vermes megszorította, de bántam is én, csak el akartam húzni minél előbb a búsba. El nem tudtam képzelni, hogyan fogom kibírni az osztályban az érettségiig egy ekkora égés után. Vermes nagy pofával meséli majd úton-útfélen, megtudják, hogy az apám sitten van rasszista bűnnel vádolva, előbb-utóbb a drogos múltamra is fény derül, meg hogy pszicho-kontrollra kell járnom dr. Juhos Líviához. Mikor kiszabadultunk az igazgatói irodából, a folyosón Vermes még bökött egyet rajtam, gonoszul beszólt: „Figyu, Bajor! Van az a mondás, hogy ha egy zsidó buta, akkor az nagyon buta.”