Időjárkálás

Késői emlékfeldolgozás/1935-1945

• 

  A szerző festménye édesanyjáról (Az elbeszélésben: Ági)

Kornyadozik a buzogányvirág az ablakpárkányon, öntözni kéne, hetek óta nem volt eső itt Haifán. A gondozónőm ma is tesz-vesz körülöttem, aranyos teremtés, halkan kérdem: – Milyen lesz ma az időjárkálás, kedves? Lesz eső? – Ő felém fordul: – Hogy Klári néni micsoda szavakat talál ki! Időjárkálás! – Nevet. Elmerengek ezen. Ezt a szót tőled tanultam. Még kislány korunkban. Volt humorérzéked, ez a magunkfajta csitriknél nem volt megszokott jelenség. Mindig gondoltam rá, hogy leírom közös történeteinket, de nem volt rá erőm, időm, ki tudja mi nem volt meg hozzá… Most úgy döntöttem, életem utolsó szakaszában megidézem életem első szakaszát. Unokám, Avri lelkesen hallgatta meg a tervemet, majd hozott nekem egy csodálatos masinát. Egy diktafont! Megtanított kezelni, úgyhogy holnaptól rámondom az emlékeimet, hátha még el tudom juttatni neked Budapestre, hisz a címedet tudom. Vajon élsz-e még, Ágikám… Rég nem hívtál.

Hogyan is kezdjek hozzá? Bámulok az ágyam melletti, poros ablakon kifelé. Az udvarban sokasodnak a száraz falevelek, a galambpár elhagyta a fészket, már nem csodálhatom perlekedésük drámai pillanatait. Otthonuk viharvert maradványa féloldalasan kapaszkodik két faág ölelésében. A múlandóság érzése évek óta itt ólálkodik a haifai ház körül, ebben az évben különösen nekilódult, kajánul be-bekopogtat hozzám… Kezd lemerülni a diktafon, kattog, valamit nem jól csináltam. Sebaj, még tanulom… Jó éjt, Ágikám! Újratöltöttem, folytatom… Fogalmam sincs, mit ettem ma reggelire, megvallom, nem is foglalkoztat a kérdés. Viszont gyermekkorunk drámai állomásai fogva tartanak évek óta. Most, hogy elkezdem felidézni, kiválasztom a könyvespolcon álló, megtépázott porcelán balerinát, ő lesz a hallgatóságom. Kicsit emlékeztet rád, naív és törékeny. Jártunk balettórára, emlékszel? A régmúlt képei egy ideje álmomban is rendszeresen felbukkannak, úgy látszik, tudatom, az idő szűkösségétől hajtva adagolja őket, végső feldolgozásért esedezve.

Egyszer aranyszalagos ringlispíl kopott lován trónolok, bámulom a messzi céllövölde tükrös emelvényét. Minden fordulónál elkapom, amint a rá eső napfénnyel felesel, végül a város feletti méla alkony véget vet a látomásnak. Felgyulladnak a színes lampionok, paripám is csak poroszkál, majd unottan megáll. Maradnék még, de a következő gyerek már tolakodik a nyeregbe. Álom ez vagy emlékfoszlány? Máskor, a városi uszodában, kudarcaimat nyelve guggolok a klórszagú medence partján, ugrani megannyi unszolás ellenére sem merek, kezemet, ó, dehogy a szégyentől, a fröcskölés kivédésére tartom szemem elé. Napfénytől opálos tenyerem rózsaszín résein beszivárog a víztükör hűvös permete. Vágyom a víz teljességét, ám félek mélységétől. Mielőtt a valós emlékek és az álomvilág közös szűk mezsgyéjén végleg eltűnik tudatom szigorú kontrollja, kopott diktafonomat a hasamra helyezve megpróbálom ráncba szedni a történelemmel dugig rakott, mégis tétova sorsot, amit a 20. század első fele rád, és persze rám osztott. Megdöbbentően hasonlót.

Látlak tízéves kislányként: hajadat két copfba fonva hordod, a szemüveg mögül nevető szempár csodálkozik a világra. Vasárnap délután van, nálatok játszunk, a Rejtelmes sziget hajótöröttjei bőrébe bújva, életünket mentve, sikongatva kapaszkodunk fel az udvarotok közepén álló, kimustrált kocsira. Verne könyveiért nemcsak az olvasás miatt rajongsz, de imádod eljátszani a történet minden apró részletét, az unalmas leírásoktól kezdve a drámai csúcspontokig. Én a regény ismerete nélkül odaadóan hallgatlak, boldogan fogadom utasításaidat a játék feszültségének fenntartása érdekében. Győr belvárosában lakunk mindketten, a legjobb barátnők vagyunk, 1940-et írunk. A hangos csatakiáltásokra apád (ugye, fuvarozó vállalkozása volt?) egy ideig mosolyogva néz bennünket, majd odakiáltja: – A lovakhoz nem mentek, ugye? – Eszünkbe sem jut. Te, mint a család késői és egyetlen gyermeke szüleid rajongását kötelességtudó viselkedéssel hálálod meg.

Szünetet tartok. A gondozónő (ő is magyar származású) türelmesen megetet. – Finom? Kér még Klárika néni? – Majd karjaimat egyenként felemelve, a jobb oldalamon, majd a bal oldalamon betűri a takarót a testem hosszában, nehogy fázzak később. Hálásan követem minden mozdulatát. Halk ajtócsukódás riaszt fel leheletnyi álmomból. Elment, holnap ismét jön. Feléledt múmiaként megmozdulok, ezen mosolyognom kell, várom, hogy jégcsap ujjaim teljesen felengedjenek a takaró gyűrődésében, és folytathassam a tegnap megkezdett leltárt a poros emlékek polcain.

Négy évvel később a sárgacsillag-viselés bevezetésének első napján a zsidó leányiskola ötödik osztályában reggeli félhomály van, én az uzsonnámat teszem ki közös, ütött-kopott padunkra. Te későn érkezel, lehajtott fejjel, az ajtó lomha nyikorgásától kísérve lépsz a terembe. Többen feléd fordulunk, mindannyian le vagyunk sújtva újdonsült billogunk terhe alatt. Karodat te is esetlenül mellkasod előtt tartod, tökéletesen befont copfodat igazítod. Buta mozdulat, gondolom, hisz a hatszögű sárga textildarab kajánul kandikál ki sutaságod mögül. Itt nem kell szégyenkezned! A kardigánod beesett mellkasán virító bizonytalan jövőkép huszonnyolc ugyanolyannak biccent hűvös jó reggelt. Mindannyian viseljük a stigmát. A szemünk találkozik, fájdalmas arckifejezésed tökéletesen rezonál az osztálytermen belüli egyetemes bénultsággal.

Reggel, a közeli élelmiszerüzlethez betolató kisteherautó ébreszt fel. Szemem résre nyílik, egy kép még az álom apadó vízén kúszik be elém, gyorsan el kell kapnom! Sikerült! Ez is valóság, erre mindig is emlékeztem, csak szavakba sosem öntöttem. Kinyitom a diktafont, azonnal el kell mondanom.

1944. június elején a győri gettó zsúfolt udvarán várakozunk, a zsidók, teljes létszámban. Ti hárman, apád, anyád és te félrehúzódva álltok a barakkokat körülvevő téglakerítés árnyékában, ősz nagyapád egy bőrönd tetején féloldalasan gubbaszt. A családok, mint gyászólók, merednek az egymásra pakolt táskák, ágyneműbe csomózott ruhaneműk sötét halmaira. Nem köszönünk egymásnak, a felnőttek néma depressziója ránk telepedett már rég, csak nézzük egymást kendőink áttetsző vászna alól. A melletted álló férfi szürke arcában lassan felismerem apád valaha mosolygós lényét, keserűen mered maga elé a földre. Előtte néma pantomim: szürke cipők csoszognak céltalanul az egyhangú, poros-kátyús udvaron. Anyáink halkan kérdezgetik egymást, ki mit tud, mire lehet számítani. Majd éjjel, a közös helyiség szűk összezártságában látom, hogy óvodás korú gyerek ragaszkodásával fogod anyád kezét. Tizennégy éves vagy. Ö, a férjére mered, próbál szólni hozzá, de hasztalan. Mi is összekapaszkodunk anyámmal, testvéreimmel. A nagy tömeg azt a hiú reményt kelti bennünk, hogy ennyi emberrel magunk körül végzetes eseménytől nem kell tartatunk. Mi gyerekek is ilyen horderejű gondokba merülve, a szüleink jelenlétének csalóka biztonságában várunk további utasításra.

Apró neszezésre riadok, a diktafon perceg. Elaludtam felette. Ölebként hasal a takarómon, sétáltatásra várva. No, rajta, mosolygok rá. Csak feltöltelek, Pajti! Bekapcsolom, tölt. Ismét meglazítom emlékeim pórázát, szaladhatnak szabadon a múlt szeles vágányai közt.

Már a marhavagonban vagyunk. A kinti világosság zakatolva szórja a fényt a lyukacsos tetőn át, innen ereszkedik alá a por ferde függönyeire tapadva, a földön gubbasztó emberek fejére, vállára. Csak az emelkedik fel, aki a közös vödörre kényszerül: vagy iszik az egyikből, vagy dolgát végzi a másikon. Egyiken sincs fedél, egy asszony az elviselhetetlen bűz forrására ráteríti a szvetterét, de az igen hamar ájult rongyként hasal a földön. Aki nagy nehezen, szégyenét legyűrve elvergődik a vödörig, az a lehető leghamarabb vissza akar térni a helyére, észre sem veszi a civilizáció apró morzsáját. Én visszatartok mindent, amíg szervezetem nem kiált megálljt, akkor én is kénytelen vagyok az edényhez járulni. Mindenki rutinszerűen elfordul, és a mellette ülő mellkasába túrja a fejét, lélegzetét lelassítva. Néha megáll a vonat, kinyitják a vagont, hogy a legerősebbek kiürítsék a hosszú út során felgyülemlett szennyet. Tiszta víz nem mindig jut a másik vödörbe. Ilyenkor egymást támogatva felállunk a zárt térben, hogy megmozgassuk elgémberedett tagjainkat. Susogó akácos csodálkozik ránk, és friss levegő integet befelé. Fuvallata arcunkat csiklandozva próbálja kisöpörni alólunk az áporodottság szőnyegét. Erőfeszítéseit halk ováció fogadja, ám teljesítménye végül szégyenletesen gyengének bizonyul. A marhavagonajtó csattanva zárul. Látlak téged anyádhoz tapadva, fénytől hunyorgó szemetekben állandósult a kétségbeesés: Talán mégsem munkatáborba visznek minket, ha aggastyánok és csecsemők is vannak szép számmal.

A saját otthonomban vagyok, az öregség nyugalmával tekintek a világra, biztonságban érzem magam. A gondozónő teszi a dolgát körülöttem, majd fölém hajol: – Mire használja Klári néni ezt a kis masinát? Üzen az unokáinak? – Ó, dehogy – válaszolom – ők élik a saját életüket! Én most bányászom – derülök a saját viccemen. (Úgy látszik, életem végére bennem is motoszkál némi fogékonyság a humor iránt.) – Hogyhogy, Klári néni? – fordul felém. – Az emlékeimet ásom elő. Azokat, amiket eddig eltemettem magamban. Mostanában állandó ostrom alatt tartanak, hogy foglalkozzam velük – mutatok az íróasztalomon sorakozó kis kazettákra. – Ezeket, ha megtelnek, elküldöm a gyerekkori barátnőmnek, Áginak Budapestre. Néha hívjuk egymást… Megegyeztem vele, miután meghallgatja majd őket, egy laza mozdulattal a szemetesbe hajítja! – Klári néni! Ne mondjon ilyet! – rökönyödik meg a gondozónő. – Nem azért dobja majd ki – mondom -, mert szemétbe való, hanem mert jó érzés lesz végre megszabadulni tőlük! – Estefelé ismét bekapcsolom a gépet, keresem a kis balerina tekintetét, és mondom, Ágikám, neked mesélem!

Éjszaka van a lippstadti munkatáborban. A barakkok itt emberségesebbek, mint Auschwitzban, a németeknek érdekük, hogy dolgozni tudjunk az esztergályos üzemben, ahol repülőgép-alkatrészeket gyártunk három műszakban. Egy szobában nyolc emeletes ágyon tizenhatan alszunk. A hosszú barakkban kétoldalt tíz-tíz szoba van, a folyosó két végén latrina. Egymás melletti emeleten lakunk. Megtanultunk tudatosan kikapcsolni, ki kell használni a szűkre szabott alvási időt. Egyik éjjel velőt rázó sikoly veri fel a szobát. Te a latrináról visszatérve a vak sötétben eltéveszted az ágyat, és egy olyan helyen próbálsz felkapaszkodni, ahol már fekszik valaki. Az összekuporgatott élelmiszermorzsáit féltő „sértett” visít, mint akit nyúznak: – Tolvaj! Jaj, tolvaj! – Te leveted magad a létrafokról, és bukdácsolva futsz a következő ágyhoz. Az egész barakk felbolydul, egyre többen ordítanak: -Hagyjatok aludni! Fejezzétek be! Marhák! – Te átmászol rémült anyádon, és végre az emeleten a saját ágyadra hemperedsz. Hangosan lihegsz, összegömbölyödsz, hogy elfojtsd. Néhány óra múlva a szokásos durva ajtócsapódás és vakító lámpafény ébreszt. Te még ugyanúgy gubbasztasz, azt motyogod, beteget jelentesz. Na, azt már nem, mondjuk anyáddal kánonban.

Hopp, és a kazetta is betelt. Holnap újat teszek a készülékbe. Néhány napot rákészültem a következő emlék, az auschwitz-birkenau-i megérkezés első napjainak felidézésére. Nem könnyű szavakba öntenem, pedig az élmény sosem halványult el bennem. Azt hiszem, benned sem. A többiekben sem. Viszont sosem beszéltünk róla, sosem beszéltük ki. Most nem tuszkolom vissza a neki fenntartott, öblös fiókba. Hagyom, hogy előtörjön. Úgy érzem, már nem tud bennem, és benned sem kárt tenni semmi. Ez az emlék sem fog. Hisz a miénk. Velünk volt eddig is…

Az első szelektáláson (appellen) már nincsen nálunk semmi, a holminkat otthagytuk a marhavagon melletti rámpán. Szédületes gyorsasággal szétválasztják a nőket és férfiakat. Ropognak a német vezényszavak. Mindenki hang nélkül engedelmeskedik. Még csak össze sem rezdülünk, a három napos vonatút halálosan kimerített bennünket. Lopva emeljük fel a tekintetünket: letaglóz a tábor mérete, ipari jellege és szervezettsége. A férfiak eltűnnek a szemünk elől, inteni sincs idő, minket az egyik végeláthatatlan barakk-sor elé hajtanak. Együtt vagyunk, győri zsidó lányok, asszonyok, sokan. Néhány óra múlva hármasával sorba állítanak bennünket. Hosszan várakozunk. Bénult csendben. Jó lenne leülni, de nem lehet. Majd mozgolódás támad, és megindul a sor, meglepően tempósan. Azt súgják, hogy elől két csoportra osztanak. Még nem látjuk, hogyan zajlik mindez, de fokozatosan haladunk előre. Hirtelen feltűnik egy kopaszra nyírt, fogoly nő (vagy férfi, nem tudom). Unokatestvéredhez, Évához fordul, aki ötéves Miklóskáját tartja a kezében. – Van nagymama? – kérdi hadarva, magyarul. Éva, mint aki hipnózis alatt áll, édesanyjára mutat. Az idegen átteszi Miklóskát az idős nő karjába, majd eltűnik a sorok között. Nincs idő értetlenkedni. Ti következtek anyáddal. Anyád a komor katonaorvos előtt szemrebbenés nélkül 16 évesnek vall (14 helyett). Ugyanabba a sorba vezényelnek. Anyád megtántorodik (a megkönnyebbüléstől). Mi jövünk anyámmal, nővéremmel. Jól kihúzom magam (testileg fejletteb vagyok nálad), és ni, máris megyünk utánatok. Lopva mind visszanézünk. Éva következik. Az SS-tisztnek egy pillantás elég, felemelt karjával felénk mutat. Éva megtorpan, mi lesz anyjával, Miklóskával. Eldörren egy német vezényszó, vorwärts! Éva ijedtében megugrik felénk, majd egy újabb másodperc után a nagymama Miklóskával eltűnik a másik sor komor sűrűjében. Kisvonat bábukkal, elágazással. Kérlelhetetlen pontossággal üzemel. Ennyi az egész. A szétválasztott családtagok forgolódnak, keresik egymás pillantását. Talán sikerül, talán nem. Nem számít. Minket egy barakkba terelnek, sokan együtt vagyunk, győriek. Egy priccs jut három fogolynak. Lerogyunk. Mint túlhajtott állatok az istállóban, fészkelődünk, sóhajtozunk, végül elcsendesedünk. De nem Éva! Ő hamar magához tér, mások lábára taposva, el-elbukva köröz a zsúfolt barakkban, keresi Miklóskát és az édesanyját. Kiabál: – Miklóska! Anya! – Kétségbe esésének hangjai már éles sikítások. Többen felülünk. Ekkor egy sovány, kopasz nő, szemmel láthatóan már régóta fogoly, odalép, és megérinti Éva vállát. Éva megmerevedik, elhallgat. Hagyja, hogy az asszony lassan a szűk ablakhoz vezesse. – Nézd csak! – mutat az égre kúszó, szürke füstoszlopra. – Ott száll a te kis Miklóskád! – Éva néz a messzeségbe. Nem ért semmit. Felénk fordul. Arckifejezése távol áll az emberitől. Egész éjszaka kiabál, rohangál. Megjelenik két katona, elkapják. Éva küzd. Ám amint elindulnak vele, abbahagyja. Viszik. Mi, mint a megfenyített kutyák, lekushadva tapadunk a bűzös matracra. Hagyjuk, hogy az ágypoloskák kihasználják bénultságunkat… Tompa gondolatok nyomasztanak: Hiszaznemlehethogyemberekethogygyerekekethogyafüstnekközelehetazeltűnésükhözaznemlehet… A következő appellen már mind úgy érezzük, hogy az orrfacsaró bűzt árasztó füst belénk ívódik, a szabad ég alatt nyíltan fenyegetve, a barakkokban alattomos szívóssággal. Érteni nem akarjuk. Egyszerű kívánságlistánk élére a közönséges szeles idő kerül. Ám szélcsendes a nyár.

Ez az emlék kimerített. Lemerítette a diktafont is. A „szélcsendes nyár” utáni mondataimat nem rögzítette. Bölcs diktafon! (Mosolygok ezen. Azt hiszem, letettem egy nehéz batyut, megkönnyebbültem.) Jobb is ez így. Csak jöjjön már a gondozónő. Az ő jelenléte olyan evilági. Netanyáról jár át hozzám Haifára, nem könnyű a közlekedés. A várakozás izgalmában egy kissé derűsebb emlékfoszlányt villantok fel neked, Ágikám!

Már Lippstadtban vagyunk, a munkatáborban. Az egyik téli reggelen, a szokásos appellen félreállítják azokat, akiknek szemüvegre lenne szüksége. Az esztergáláshoz jó szem kell, különben selejtet termel az ember, ez pedig megengedhetetlen. A hadiüzem csúcsra van járatva. Mindketten szemüvegesek voltunk korábban, de Auschwitzban le kellett adnunk. Most jelentkezünk. Hármasával sorba állítanak bennünket. Nem könnyű felvenni házilag összeeszkábált kabátunkat, lazán bevarrt ujja minduntalan lecsúszni készül. A foglyoktól elvett kabátokból kifejtik az ujjakat, és azokat egy anyagában és színében eltérő, másik kabátba öltik bele. A két ujj is különbözik. Náci design. Szökésgátló. A végeredmény: csontsovány, kopasz bohócok vicces kabátban, faklumpában. (Sapka, sál, kesztyű nem jár a kompléhoz, pedig csípős tél van.) Sírni vagy nevetni kell. Halad a katonák által közrefogott ötven fős lidérccsapat a reggeli kisváros főutcáján, szinte hihetetlen, de egyszerre lépkedve. A szemorvos a település másik végén rendel. Lippstadt egy hamisítatlan észak-rajna-vesztfáliai ékszerdoboz: gerendavázas házak, kecses templomtornyok, gyönyörű üzletek. Osztagunk, mint hirtelen felbukkanó idegen test, kopogva-csattogva behatol a város visszafogott, polgári színterébe. Prém kabátos anyukák viszik iskolába báránybőrsapkás, csivitelő gyerekeiket, kakaóillat követi nyomukat. Elegáns üzletemberek vonulnak elgondolkodva, vadonatúj kalapjuk peckesen mered az égre. Nénike lép le a járdáról, kosárral a karján, benne illatos péksütemény, mandarin. Nem hiszünk a szemünknek. Itt nincs háború? Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, mi zajlik a városuk határában? (Hadiipari kényszermunkatábor.) Zavar támad. Lelassulunk, egymásba botlunk. A szabályos menetelés ritmusa szétesik. Néhány klumpa kigurul az utca szélére. Rádöbbenünk, hogy létezik egy párhuzamos világ, amelyben minden normálisan működik. Ebbe a mi létezésünk, mint beszédtéma sem fér bele! Társadalmon kívüliek vagyunk, elszigeteltségünk totálisabb, mint gondoltuk. Aztán rendezzük sorainkat, és haladunk tovább. A korábbi lépésösszhang már nem tér vissza. Kordában tartott csürhe vagyunk. A városka lakói nem lassítják le lépteiket, de elborzadva néznek a szemük sarkából. Egy kisgyerek hangosan kérdez valamit az anyjától, az asszony lehajol, súg neki valamit, majd karjával óvón eltereli. Meggyorsítják lépteiket. A fiúcska visszafelé forogva hosszan néz ránk. Mennyi madárijesztő!

Új kazetta, új emlék. Ismét látom magunkat a lippstadti munkatáborban, ahol tíz hónap után picit oldódott bennünk a szorongás, ám itt is állandóan kialvatlanok és éhesek vagyunk. Viszont dolgozunk. A munka még ha kényszer is, gyógyító hatással van az emberre. Egy ismeretlen, férfi szakmát, az esztergálást művelve – ter-me-lünk! Mégpedig a német hadiiparnak, a lehető leghatékonyabban! Jó, hogy nincs erőnk, időnk ezen  gondolkodni. Ételt kétszer osztanak egy nap, megfelelő rituálé keretében. Először bekúszik a csarnokba a káposztaleves illata, erre beindul bennünk a feltételes reflex: azonnal leállítjuk a gépeket, és hozzáfogunk a fémforgácsok összesöprésének. Mire tökéletes rend van, csattogva megérkezik a hadtáp, és a kondérból némán kiosztják a fejadagokat. Csak úgy löttyen szerteszét. Ilyenkor 20 percre leülünk a földre, hátunkat a hideg esztergapadnak vetjük, és az erős gépolajszagban faljuk a híg káposztalevest kis lábosunkból, mellé savanyú feketekenyeret harapunk. A folyadék meleg, jól esik. Kanalaink csörömpölése nagyzenekari koncertet idéz, ez a megfigyelésed mindig jókedvre derít minket. – Figyelj, Klári – súgod – indul a hangveseny. – A rövidke nyitányban bemutatkozik az összes kanálhang, aztán elveszünk a minden kanalak ritmikus harmóniájában, végül egy-egy bánatos súrló hang az üres lábosok alján jelzi az előadás végét. Kuncogunk ezen. A többiek tettetett rosszallással, de csillogó szemmel néznek ránk. Ilyenkor érzem, hogy talán összefutunk még egyszer a régi életünkkel. És valóban, tavasszal mozgolódás támad a táborban. Hétről hétre feszültebbek fogva tartóink.

Egyik reggel mind a hatszázunkat kiterelnek a gyárudvarra. Az őrök kapkodnak, kiabálnak. Ez reményeket kelt bennünk. Az a hír járja, hogy nyugatról a szövetségesek, keletről a szovjetek nyomulnak előre, Németország vesztésre áll. 1945. március 30-at írunk. Egy szál ruhában, kabátban indulunk útnak, négy német katona hajt bennünket hosszú kilométereken át, erdőn, mezőn, szántóföldön keresztül, két napig. A kiépített utakat kerüljük, ám a távolból harckocsik vonulását halljuk, tanakodunk, kik lehetnek, németek, amerikaiak? Összedőlt pajtában alszunk, fázunk, éhesek vagyunk. Reggel arra ébredünk, hogy eltűntek a fegyveres őreink. Feltápászkodunk. Nézünk egymásra. Nem tudjuk elhinni, hogy magunk maradtunk. Te fanyar mosollyal azt súgod felém: – Csak lassan a testtel, Klári! Ma április 1-je van. – Megdöbbenek. Hallom, ahogy kattan az agyam, és brrr, leáll. Csak szürke homályt érzékelek, kívül, belül. Valóban április 1-je van. Csak akkor tudok picit magamhoz térni, amikor a felnőttek szedelőzködni kezdenek. Mi is összeszedjük magunkat. Lassan mind a hatszázan megindulunk a vonuló harckocsik távoli hangjának irányába. Ám az országút nincs is olyan közel, mint hittük!  Lassulunk. Valaki kajánul elkiáltja magát: – Nyers marharépa balról! – A katonai parancsot kifigurázó hang új életet lehel a csapatba. Közel egy éve nem ettünk nyers növényfélét, és amúgy is farkaséhesek vagyunk. A kezünkkel ássuk ki a ványadt, saras, tavaly óta a földben hagyott répákat! Faljuk, amúgy földesen. Nevetünk, mert a répák kettétörésének roppanásai újabb zenei élményben részesítenek bennünket.

Beteg a gondozónőm, üzent, hogy nem tud jönni. Talán nem is baj, egyedül maradok két hű barátommal: a kattogó diktafonnal és a törött szoknyájú múzsámmal. Úgyis kezdek lelassulni, egy-egy emléket több részletben írok le, kezd lemerülni a bennem lévő elem, pedig a történetünk ebben az időben kezd vidámabb fordulatot venni. Igaz, Ági?

Kiér az országútra a díszes társaság. Elszóródott alakzatban haladnak a szövetségesek harci járművei, monumentálisak és fülsiketítően hangosak. Lehúzódunk a füves árokpartra. Fiatal katonák bújnak ki fent, oldalt a nagy monstrumokból, és bámulnak ránk, az erdei manókra. Le vannak döbbenve, nem értik, amit látnak: kopasz fejek, csontig soványodott arcok, lógó, felemás ujjú kabátok, faklumpák. Nők ezek vagy lidércek? – néznek össze tanácstalanul, rágógumit rágva, fogporreklámot idéző vigyorral az arcukon. Gyönyörű, hófehér fogsoruk minket ejt ámulatba. Csokit, rágógumit vesznek elő a zsebükből, felénk dobják, mi felkapjuk a földről, a csokit azonnal magunkba tömjük, a rágóról nem tudjuk, mi az. De kincs, ez nem vitás! Tenyerünkbe zárjuk, és visszük, mint valami szerelmi zálogot. Beérünk egy faluba, Verlbe, ott lerogyunk. Lassan előbújnak a lakosok, néznek ránk. Tanakodnak. Mindenki vár. Kivár. Másnap megérkezik a Joint és a Vöröskereszt. Intézkednek, mi pedig hagyjuk magunkat irányítani. Tudják, kik vagyunk, ez mindennél fontosabb. A helyiek kis rábeszélés után, átmenetileg befogadnak bennünket. Örök hála nekik! Mindenkinek jut szállás valahol. Amikor segítőink ruhákat osztanak, különös örömmel dobjuk el addigi öltözékünket és főleg: faklumpáinkat. Szeretnénk ismét női formát ölteni, ez persze nem azonnal sikerül. Az egyik bálából kipottyan egy 35-ös, fehér bőrszandál. Két ujjnyi sarokmagassága ideális, fazonja divatos, és a csatja? A csatja: egy apró masni! Zöld szemed kigyullad, nagyon tetszik neked. Egyedül te élsz ilyen pici lábon, felpróbálod, csodásan áll. Aznap csak ebben vonulsz fel és alá. Igaz csak két ház között a rövid falusi utcán. Viccesen festesz: új ruhád egy kifakult cserkészzubbony és -nadrág, lábadon finom bőrszandál. Örömöd leírhatatlan. Ám estére a cipő feltöri a lábad. A közel egy évig tartó hiányos étkezés olyan vitaminhiányt okozott, hogy a bőr a legkisebb súrlódásra kisebesedik, reggelre a bokád óriásira dagad, gennyes. Lógó orral szerzel egy klumpát. Aztán a Vöröskereszttől Schwester Anna intézkedik: naponta be kell járnod a kaunitzi kórházba kötözésre. Bicegve teszed meg az oda-vissza 4 kilométeres utat minden nap. Egyik délután azzal az élménnyel térsz haza Verlbe, hogy egy böhöm harckocsi megállt melletted az úton, az angolul beszélő katonák fel akartak segíteni rá, hogy elvigyenek Kaunitzig. De nem tudtál felmászni, túl magas volt. Integetve hagytak ott az út szélén, de te boldog voltál. Tizenöt éves vagy ekkor, kopasz, sápadt, negyvenkét kilós, egyik lábadon óriási bandázs.

Nagyon belelendültem a mesélésbe, folytatom. 1945. szeptember végén végre helyreállítanak egy vasúti sínpárt Kelet-Európa felé (a többi még le van bombázva). Emlékszel, Ági: Hat hónapi veszteglés után (szegény szállásadóink!) végre elindulunk Verlből, Hannoveren keresztül Magyarország irányába. Boldogok vagyunk. Nagyon vártuk ezt a napot. A szerelvény igen lassan halad, napokra elakad, sokat vesztegel külső vágányokon, nyílt pályán. A vasúti kocsi most is egy tehervagon, alig valamivel lakájosabb, mint a Győrből Auschwitzba szállító, de össze sem lehet hasonlítani a kettőt! Most szabadok vagyunk, és főleg: hazafelé tartunk! Igaz, meggyötörten, szorongásokkal telve, de legalább a háborúnak vége! Ételt, italt is vehetünk magunkhoz. Amikor megáll a vonat egy-egy kisvárosi pályaudvaron, kiszállhatunk vizet venni, mosdóba menni, érdeklődni, hol járunk. Híreket szerezni! Állandóan számolunk, még hány nap lehet Budapestig. Ez a visszatérő beszédtémánk. Emlékszem, a humorérzéked is feléled. Április óta a hajunk már kinőtt, de unalmas egyenfrizuránk bosszant bennünket. Egyszer csak felém fordulsz, és azt kérded: – Tízhatod meg tízhatod, az hány hatod? – Azonnal rávágom: – Húszhatod! – Erre te: – Szóval húzhatom, Klári? – és felnyerítve meghúzod a hajam. Nevetünk. Később mindannyian elbóbiskolunk, időn és téren kívülikként lebegünk a bizonytalanság végtelen mezőin haladva. Aztán a vonat erős rángatására riadunk fel, kattogó váltókon bukdácsol a vagon. Élettelen rongybábukként dülöngélünk egy kozmikus koreográfia ütemére, ez megmosolyogtat bennünket. Egyszer csak lüktető fénysugarak ugrálnak be a réseken, és váratlan ünnepélyesség legyinti meg az arcunkat. Felkászálódunk, és az apró ablakokhoz tömörülünk. Hollywoodi film kockáit idézik a szemünk előtt elvonuló, nagyvárosi fények, az égbe nyúló templomtornyok, a gyönyörű paloták! Álmodunk? Díszlet ez vagy valóság? Ekkor rekedt hangszóró kántál valamit kacifántos nyelven, a hang forrásához közeledve már értjük: Praha Hlavní Nádraží. Prága Főpályaudvar. Elképedünk. Egy nyilvánvaló adminisztrációs hiba folytán a prágai főpályaudvar csarnokába zötyögünk be. Bámuljuk az impozáns épület apró részleteit, lenyűgöz bennünket a hordárok nyüzsgése egy éppen beérkező nemzetközi vonat körül, megakad a szemünk egy-egy jól öltözött hölgyön, még palotapincsit is látunk, egy táskából kikukucskálva. Visszahuppanunk a helyünkre. Jó érzés, hogy a mi tehervagonunkra is ömlik a békebeli fényár. Persze, a kopott szerelvény nem sokáig ronthatja a békés összhangot, hamarosan kitolatnak velünk a külső vágányok egyikére.

Üzentek a szociális ellátóból, hogy a gondozónőm influenzás, szeretném-e, hogy valaki helyettesítse, amíg meggyógyul. Nem kértem, úgyis teljesen lefoglal a diktafon. Avri hozott még kazettát, és most, hogy van még pici erőm, no meg kazettám, elmondok még egy emléket a hazatérésünkről. Ez már az utolsó veled töltött napok egyike.

Megpillantjuk az Állatkert elefántházának tornyát a vagonból, elhaladunk mellette, tehát hamarosan a Keleti Pályaudvarra érkezünk. Örülnünk kéne, mégis levertek vagyunk. Arra sincs erőnk, hogy ezt a különös bénultságot megbeszéljük egymással. Kiszállunk a vagonból, valahol a külső vágányok legelhagyatottabb zugában. Gaz nő a sínek között, pisi- és szénporszag fojtogat. Állunk a poros, kopott vagon mellett, tanácstalanul. Érkezik egy hivatalos személy. Tányérsapkája néhány számmal nagyobb a kelleténél, viselkedése és ruházata katonás. – Álljanak sorba, és jöjjenek utánam! – kiáltja. Ez kis életet lehel belénk. Valaki mégis csak várt ránk. Megyünk a hátunkra kötözött batyukkal a férfi után. Eléggé gyors tempót diktál. Követjük. Gyalogolunk. Hosszan gyalogolunk. Közben a legelöl haladók kérdezni próbálják, hogy mi az úti cél. Ő azt válaszolja: neki csak az a dolga, hogy egy megadott címre elvezessen bennünket, ott mindent elmondanak majd. A hír hátra szivárog a legutolsóknak is. Próbáljuk emészteni a hallottakat. Rottenbiller utca, Rózsák tere, aztán már nem figyeljük, némán követjük az előttünk lépkedőket. A Váci úton megyünk kifelé, sokáig, megállás nélkül. A végkimerülés határán megérkezünk egy nagy, pirostéglás középülethez. Azt reméljük, hogy szálláshely, talán meleg ételt is kapunk. De nem. Felnézünk a ház homlokzatára: gyönyörű, szecessziós, arany felirat hirdeti: Szék. Főv. Fertőtlenítő Intézet. Nem tudjuk értelmezni a szavakat. Csalódottságunk leírhatatlan. Mindenünket le kell adni, meztelenre kell vetkőzni, a testünket lefertőtlenítik. Új ruhákat adnak. Úgy mi magunk, mint öltözékünk méterekről bűzlik a fertőtlenítőszagtól. Amikor ismét összeterelnek minket, nem merünk egymásra nézni, folyik a könnyünk…

Az új életről már nincs erőm írni, Ágikám. Innen kezdve élettörténetünk kétfelé kanyarodik, de mindig megvoltunk egymásnak, igaz? Fáradt vagyok, egyben boldog, hogy elmeséltem ezeket neked, hisz ez rólad és rólam szól. Kilencvenöt évesek vagyunk mindketten. Micsoda kilencvenöt év, Ágikám! Remélem, a kazetták eljutnak még hozzád. Az unokám feladja a budapesti címedre, az Újlipótvárosba. Air Mail. Ez a leggyorsabb. Ja, és, tudod, meghallgatás után szabadulj meg a kazettáktól! Meglásd, milyen jó érzés lesz! Szeretettel: Klári