Hetvenegy farkas

“A nagy sikerű Lefkovicsék gyászolnak című film rendezőjének, Breier Ádámnak első regényében az apaság előtt álló főszereplő egy lelki utazásra indul, mely során nemcsak saját bűneivel, lelki farkasaival kell szembenéznie, de érzelmi, vallási, családi identitását is újra kell festenie. A filmre kívánkozó dialógusok, remek karakterábrázolások és az olvasmányos szöveg magával ragadja az olvasót, és a történet később is hosszan vibrál az emberben, miközben azon gondolkodik, mit jelent férfinak lenni, apává válni, mit jelent maga a család fogalma” – fogalmaz a kiadó ajánlója.

“Mi rejlik egy férfi lelkében? Jóval több, mint amennyit mutat. Ennek a könyvnek a főhőse azért vállalkozik önvizsgálatra, hogy élete új fejezetének kezdete előtt szembenézzen azzal a régi bűnnel, amelynek emlékét addig sikerrel fojtotta el. Stern Gábor harmincas egyetemi oktató, a párkapcsolata stabil, barátnőjével nemsokára megszületik első gyerekük. Mégis mi a gond? Sokasodnak körülötte a krízisek: barátnőjének testvére párkapcsolati drámán megy keresztül, a munkahelyén pedig szexuális zaklatás miatt elbocsátanak egy hatvanas professzort. Gábor múltja is ingoványos terep: évekkel ezelőtt tett valamit, és a lelkiismerete nem hagyja nyugodni. Érzi, tiszta lappal kell indulnia, muszáj a múltbeli epizód nyomába erednie. De mégis miért olyan fontos ez? Túlmozgásos a lelkiismerete? Zsidó származása és ateista értékrendje vívna harcot egymással? Breier Ádám első könyve a megbánás regénye. Friss értelmezést ad a mai harmincasok nyelvén egy érzésre, amit alaptalanul hittünk idejétmúltnak.

Breier Ádám filmrendező, forgatókönyvíró. Lefkovicsék gyászolnak című nagyjátékfilmjét 2024-ben mutatták be: a jelentős közönségsiker mellett két Magyar Mozgókép Díjat kapott. Közel száz nemzetközi fesztiválon szerepelt a világ öt kontinensén, Ausztráliától Uruguayig, a Szófiai Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a Kritikusok Díját.

Egy gyermek világrajövetelével szülők is születnek. De mi van akkor, ha az apa úgy érzi, nem áll készen a szülőségre? Ha ennek az apanyitási pániknak lelkiismereti okai is vannak?

Bevallom őszintén, még nem vagyok apa, ezért nem állíthatom, hogy saját tapasztalatra alapoztam az apaság előtti pánikot, de voltak valós mintái. Jó pár barátomon láttam – ebben az életszakaszukban -, ha nem is a pániknak, de a félsznek mindenképp a jeleit, hogy meg fogom ezt tudni ugrani, elég jó apa leszek én? Vagy csak szimplán jó ember vagyok egyáltalán, érdemes engem másolni? És a regény hőse is ezt a kérdést teszi fel magának. Jó ember vagyok-e? A regény elején még ateista, de ahogy halad előre a történet, egyre hitbélibb kérdésnek tűnik ez. Ezzel nem azt állítom, hogy Gábor megtalálja Istent, és vallásos lesz, de igenis átalakul a viszonya a hittel az apaságra várva. Talán egy gyerek születése jobban kinyitja az ember szemét a hétköznapi csodákra. A hősömnek is ez a képessége az, ami fejlődik a történetben, amelynek cselekménye pedig az, hogy egy nyomozás során önvizsgálatot tart. Követtem-e el bűnt, bűn volt-e, amit elkövettem?

Egy olyan pszichológiai krimit olvasunk, melyben a vádlott és a vádló ugyanaz, és nem gyilkosság, hanem a saját bűne után kutat a főhős. A legnehezebb dolog saját bűneink tisztánlátása, illetve az önmagunknak való megbocsátás. Van remény ez ügyben Stern Gábor számára?

Szerintem már önmagában félsiker, ha az embernek van bátorsága őszintén és nem meghunyászkodva, valóban feltenni magának magáról kérdéseket. Azt hiszem, remény mindig van, de igenis fontos az, hogy képesek legyünk objektíven látni önmagunkat, vagy legalábbis legyen ez a szándékunk, és harcoljunk azért, hogy sikerüljön ez a fajta tisztánlátás. Mégha az önbecsapás veszélye igenis nagy, törekedni szerintem mindig érdemes.

A férfiak nehezebben mesélnek az érzéseikről, ezért különösen érdekes a Hetvenegy farkas című férfi lélektani regény, melyben mágikus realizmus, a zsidó főhős hitkeresése, szexuális bántalmazás, de leginkább az önreflexió manapság kicsit sem divatos eszméje bukkan fel. Mi volt a regény gondolati magva, amikor elkezdted írni?

A regényben szerepel egy újratemetési kísérlet, ami egy misztikus vagy mágikus realista fordulattal zárul. Ez saját élményből indult ki, amikor a nagymamám temetésen kiderült, hogy nem oda fogják temetni, ahova ő eredetileg hitte, hogy megváltotta a sírhelyét. Az egész családomban volt egy bűntudat, hogy ezt nem kéne hagyni, valamit tenni kéne, de végül is mindenki beletörődött. Én pedig a fikcióhoz fordultam, és elképzeltem, mi lenne, ha egy hős nem törődne bele, és szembemenve a zsidóság szabályaival, akkor is újratemettetné a nagyanyját, ha ezt tiltja a vallás. Vajon ez a bűntudat és keményfejűség milyen következményekkel jár?  Majd mivel ebben az időben a csapból is metoo-botrányok folytak, továbbléptem, és elképzeltem, hogy ez a férfi önvizsgálatba kezd, és az élete egyéb területeit is megvizsgálja. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy egy valódi rejtélyre bukkan.

Nem csak rendező vagy, forgatókönyvíró is, tehát nem áll tőled távol az írás. Szinte természetesen illeszkedik az életműbe, hogy dokumentumfilmek, játékfilm után jön egy regény is. Mi jelentette a legnagyobb kihívást az íráskor?

Nagyon másfajta kvalitásokat követel meg egy regény, mint egy forgatókönyv. Persze történetet itt is kell mesélni, de alapvetően sokkal nagyobb hangsúlyt kap a nyelv. Így időbe telt, mire megtaláltam ennek a regénynek is a nyelvét, a hős a belső hangját, és a szöveg stílusát, de maga az, hogy a Hetvenegy farkas egy műfaji hibrid, sem tette feltétlenül könnyűvé a kezdeteket. Ugyanakkor nagyon élveztem, hogy nem kellett abban gondolkodni, mint egy filmnél, mennyibe fog ez kerülni megcsinálni. A tinta szinte mindent elbír ilyen szempontból, miközben egy forgatókönyvnél ilyen pragmatikus kérdésekre is figyelni kell.

Manapság nem divat férfivá érni, azonnali eredményt várunk ez ügyben is a fiúktól. Időt tenni valamibe, időt hagyni magunknak elavult dolog. A regény mintha ezt a kristályosodva fejlődést akarná felmutatni a modern kornak. Jól látjuk?

Ebben nem vagyok biztos, mindenesetre magát a regényt megírni kellemes türelemjáték volt, ahol a magamfajta türelmetlen filmesnek meg kellett tanulnom, időt kell adni magamnak és magának a szövegnek is.

Hogyhogy nem filmet készítettél ebből a történetből?

Felmerült ez is, de valahogy első perctől kezdve úgy tűnt, hogy ez a történet alkalmasabb regénynek. Sokkal inkább egy belső küzdelem a központi eleme. De ettől még mostanában el szoktam játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha csinálnánk belőle egy filmet. Tulajdonképpen egy elég könnyen leforgatható történetet. Jó játék elképzelni, kik lennének a szereplők. A főszereplőt még nem találtam meg fejben, de a két női szerepre már lett egy-két ötletem.”

Részlet a regényből:

Már egy héttel a vacsora előtt beszereztem a szükséges kellékeket, a nagyobb mennyiségű pászkát, a keserű füveket, négy üveg vörösbort, és megtisztítottam a lakást az összes kenyérféleségtől. Zsófi nem kritizálta őrült hóbortomat, pedig nem fért a fejébe, hogy miért kovásztalanítom a lakást, ha nem hiszek Istenben.

Naponta hívogattam az anyámat, hogy sikerült-e Simonnal beszélnie, de csak azzal tudott nyugtatni, hogy mindent megtesz az öcsém meggyőzése érdekében, mindazonáltal nem ígérhet semmit.

A vendégek érkezése előtt hosszan ácsorogtam a konyhában. Blanka szellemével akartam kapcsolatba lépni. Néztem a készülő ételeket, és vártam az angyal jelzését, hogy jelen van-e, de hiába, nem történt semmi. Meggyőztem magam, hogy biztos bent van a szobában, hiszen ő most vendég, és ezért nincs itt a „helyén”. Régen az ilyen vacsorák alkalmával Blanka mindenkit kizavart a konyhából, mondván, hogy útban vagyunk, rajta kívül senki nem tálalhatott, és ő maga csak akkor ült le az asztalhoz, ha már mindenki előtt volt étel. Akkor még nem értettem, hogy ha idehív minket, akkor miért zavarja be a családot a szobába, miért nem örül, hogy ott lábatlankodunk körülötte. Most, hogy napok óta azon aggódom, hogy minden jól sikerüljön, már sejtem, mi lehetett benne: túl akart lenne ezen az egész tortúrán – ahogy én is.

Megszólalt a kapucsengő. Kimentem az előszobába, és anélkül, hogy megkérdeztem volna, ki az, megnyomtam a beengedőgombot. Mire visszaértem a konyhába, Blanka fényképe, amit magam ragasztottam fel a falra, leesett, és a konyhaasztalon pihent a maceszgombócleves receptje mellett. Szerintem a nagymamám már unta magát, és kedve támadt rendetlenkedni.

Zsófi nyitott ajtót az anyám unokatestvérének. Lajos nem mindennapi szerzet volt, a család egyfajta fekete báránya. Örök agglegény, teljesen aszexuális tudós ember, akinek sose volt különösebb igénye a társaságra. Életét az orvostudománynak szentelte, és már az odaadásáért megérdemelt volna egy Nobel-díjat. Fiatal kora óta öregesen öltözködött. A körmei végtelenül hosszúak voltak, és rengeteget bagózott. Zsófi kikészített neki egy hamutartót a gangra, és megkérte, hogy a terhesség miatt odabent most ne dohányozzon. Lajos megértően azonnal ki is ment rágyújtani.

Abbahagytam a főzést, és kimentem hozzá csevegni.

– Szia, Gabi! – mondta nyájasan, és óvatosan megölelt. – Még egyszer nagyon köszi, hogy meghívtatok. Tudom, hogy tudod, hogy nekem is sokat jelent ez a lakás, Blanka meg az emlékek. Tök jó, hogy újra együtt vagyunk. A vallásellenességem nem csökkent, de mégiscsak jó, hogy együtt vagyunk. Anyádat is olyan ritkán látom. Szerintem a temetésen utoljára. Én az áttemetésen ott se voltam… de hallottam, mi történt.

Én csak bólogattam, amíg Lajos monologizált.

– És hogy vannak az egerek?

– Ők remekül. Ha rákos vagy, és egér, akkor jó hírem van. Téged meg tudlak gyógyítani – mondta Lajos betanult, vicceskedő hangon, mint aki ezt a szöveget már vagy ezer orvoskonferencián elsütötte.

– Bárcsak egér lennék!

Amíg kint beszélgettünk, befutott a nővérem, Judit, a férje, Márk és a három gyerek, Lujzi, Dávid és Benjámin. Judit és Márk imádták egymást, de nem telt el úgy egy nap, hogy ne veszekedtek volna, vagy ne állapították volna meg, hogy nekik el kellene válniuk. A sok veszekedésnek az lett a következménye, hogy a gyerekek csak ordítva tudtak beszélni. Óriási figyelemigényük volt, amivel úgy le tudtak fárasztani bárkit, hogy aki tehette, menekült előlük.

A gyerekek, amint berontottak, elkezdték terrorizálni Zsófit. Őt nézték ki fehér rabszolgának az indiános játékukhoz.

– Nekem segítenem kell Gábornak. Teríteni, meg behozni a kajákat.

– De te tökéletes rabszolga vagy. Olyan jó nagy a hasad! – kiabálta Dávid. – Kössük le! Kössük le!

– Gábor? Bírod egyedül? – kiabált ki Zsófi. A gyerekek nem várták meg a választ, már húzták is a háló felé, és elkezdték lekötni a kezét. Így rám maradt a terítés és a vacsora befejezése.

A zsidó menü enyhe magyaros fúzióval készült. Maceszgombócos bakonyi betyárlevessel indítottunk. A húsos főétel sütőben sült töltött csirke volt, macesszal, reszelt hagymás krumplival és uborkasalátával, Zsófinak pedig külön zöldségfasírt pirult olívaolajban. Desszertnek flódnit rendeltem egy kóser cukrászdából.

Judit belépett a konyhába. Én épp a süteményeket raktam át a papírcsomagolásból egy porcelántálra, majd sietve megforgattam a csirkéket a sütőben. A nővérem kezébe vette Blanka fényképet. Nézte egy ideig, majd egy szó nélkül visszatette a pultra.

– Sok van még hátra? A gyerekek farkaséhesek. Bendzsinek idejében kell ennie, mert különben nem alszik, és akkor végünk van.

– Amint megvan, szólok – válaszoltam idegesen, és kisiettem a tányérokkal az ebédlőasztalhoz teríteni. Judit jött utánam.

– Hamarosan te is megtudod, hogy a gyerekkel nem úgy van, hogy az ember akkor eszik, amikor épp kedve van.

Márk ücsörgött, a telefonját nyomogatta.

– Hagyd már az öcsédet! Nem látod, hogy itt gebed meg? A gyerekek tudnak azért várni egy kicsit. A szüleitek még ide se értek – mondta fel sem emelve a tekintetét a kijelzőről. – Simon jön?

– Megszólalt a családapák gyöngye. Ha ennyire szíveden viseled a sorsát, miért nem segítesz neki inkább? – vágott vissza Judit.

– Én vendégségben vagyok.

Csöngettek. Megérkezett az anyukám és az apukám is. Anya, ahogy mindig, most is nagyon mosolygós és már túláradóan kedves volt, míg apám, aki szarkasztikus humoráról volt híres, ahogy beléptek, rögtön meg is osztott velünk egy kedves kommentárt Lajos nadrágjával kapcsolatban:

– Újra működik a Május 1. Ruhagyár?

– Még le se vetted a kabátod, de már beszólogatsz? – intette anyám az apámat, és kedvesen megpuszilta Lajost.

Én is odaléptem hozzá, és megpusziltam anyámat.

– Simon? – súgtam a fülébe.

– Nem jön. Azt mondta, hogy csak egy csoportos terápia keretében hajlandó családilag összejönni. Ha elmegyünk egy pszichológushoz. Teljesen meg van hülyülve.

– Lehet, hogy nem rossz ötlet – motyogtam.

– Én biztos nem megyek terápiába – hadarta apám, miközben a nappali felé tartott. – Kész az étel? Farkaséhes vagyok.

– Igen. Minden kész. Üljetek le! – kiáltottam el magam, és fáradtan mindenkit a nappali felé vezényeltem.

– Mi nem vagyunk éhesek! – kiáltotta Lujzi torkaszakadtából. – Játszani akarunk! – szállt be Dávid is az ordítozásba, miközben lökdöste vissza Zsófit a hálószobába. – Te rabszolga vagy, nem mész sehova!

Zsófi kitépte magát a gyerekek fogságából, és megindult az ebédlőasztal felé.

– Lehet, hogy ti nem vagytok éhesek, de a rabszolganő nagyon is. – Nagy lendülettel levetette magát az apám mellé, és higgadtan végigmérte az asztalon lévő vegetáriánus kínálatot.

Kisebb közelharcok árán, de végül mindenki leült az asztalhoz. Elégedetten néztem végig a társaságon. A gyerekek játékát alapul véve én voltam a törzsfőnök, aki egy eredményes vadászat után bőkezűen megeteti a népét.

– Nagyon örülök, hogy mind eljöttetek. Még mielőtt nekiesnénk az ételnek, felolvasnék a Haggadából, hogy mégis meglegyen az esemény ünnepi jellege – mondtam, és elővettem az imakönyvet.

Lajos szó nélkül felállt. Előhalászta a cigarettát a zsebéből, és kiment a gangra. A gyerekek – látva a nagybácsi szökését – újra fellázadtak, és azonnal felpattantak a helyükről.

– Üljetek le! – szólt rájuk Judit.

– Ha Lajos bácsi kimehet, akkor mi is játszhatunk – mondta Lujza vihogva.

– Üljetek le, de azonnal! – üvöltött rájuk Márk elvörösödött fejjel.

A gyerekek lassan visszatelepedtek a helyükre.

– Éhen halok! – panaszkodott az apám.

– Essünk már túl ezen az imán. Kezdd el! – siettette Judit.

– Báruch átá ádojnoj… – kezdtem bele az imába. Alig emlékeztem a héber betűkre, de szép komótosan olvastam az odavonatkozó részeket.

Az apám maceszt csipegetett, míg anyám elérzékenyülve fülelte minden szavamat. Zsófi, mint vidéki keresztény lány, teljesen kívülállóként nézte, ahogy ez a csendben maradni képtelen zsidó család pár percig némán figyeli születendő gyermeke apját héberül imádkozni.

Amikor az ima végéhez értem, és becsuktam a könyvet, a családom úgy esett neki az ételnek, mint egy kiéhezett kannibáltörzs egy csoport hajótöröttre.

Lajos ráérősen visszasétált a nappaliba.

– Én nem akarok beleavatkozni. Ti úgy élitek az életeteket, ahogy akarjátok. Tőlem akár Jézust is megtalálhatjátok a lelketekben, de engem ettől kiráz a hideg. Hallgatni is képtelen vagyok az ájtatosságot – magyarázta miközben visszaült a helyére.

– A levest Zsófi főzte, nagymamája ecetes bakonyi betyárlevesét alkalomhoz illő maceszgombóccal megspékelve. Egyfajta fúzió a zsidó és magyar konyha között – tettem hozzá, miközben mindenkinek mertem a tányérjába.

Nagyobb viták és hangoskodás nélkül lement a vacsora. Mindenki elégedett volt a sorsával. A fényképezőgépem is előkerült, és három képet el is lőttem. Egy totált az egész társaságról, ahogy eszik a levest. Egy közelit Lajosról a folyosón, ahogy a főétel és a desszert között cigarettázik. És egyet a három gyerekről, amikor az ágyunkon ugrálnak, közvetlenül a desszert után. Apám, aki ritkán dicsér, mindenfajta szarkasztikus felhang nélkül, külön megjegyezte Zsófinak, hogy elképesztően finom a leves. De a többi családtag körében is ez volt a legnépszerűbb fogás, még a gyerekek se panaszkodtak rá, mindegyik megette a neki kimért adagot. Figyeltem Zsófit, aki végig mosolygott. Amúgy gyakran mondta nekem, hogy mennyire zavarja, hogy ő soha nem elég jó a családomnak, de most büszkének látszott.

– Ki akar zsinagógába jönni velem? – kérdeztem lelkesen a jóllakott társaságot.

Senki nem reagált.

– Na, úgy, mint régen. Nem kell végigülni az egészet. Belehallgatunk, köszönünk az ismerősöknek, és eljövünk.

A családtagjaim a legkülönbözőbb kifogásokkal álltak elő:

– Én szívesen mennék, de a gyerekkel ez most nem lenne jó ötlet – magyarázta Judit.

– Odáig most biztos nem gyalogolok el, és ott leparkolni tiszta lehetetlenség – szólalt meg az apám, kikérve magának már a feltételezést is, hogy ő ilyen körülmények között csatlakozni tudna a többiekhez.

– Apádnak valami van a bal térdével. Alig tud ráállni. Orvoshoz nem megy, lefogyni nem akar. Azzal hülyít, hogy készüljek fel a hosszú, magányos öregkorra, mert ő már nem lesz velem sokáig. Nem tudok vele mit csinálni – fakadt ki anyám, teljesen elterelve a témát a kérdésemről.

– Tudod, nekem mi a véleményem erről az egész ájtatoskodásról – mondta vállvonogatva Lajos.

– Nagyon fáradt vagyok. Nagy baj lenne, ha én se mennék? – kérdezte Zsófi őszinte sajnálattal.

– Semmi baj. Én szívesen elmegyek egyedül is – mondtam elnézőn.

Miközben a vendégek lassan elbúcsúztak, én közelebb léptem az anyámhoz.

– Keresek egy pszichológust, ha ezen múlik.

– Majd megbeszéljük – mondta összekacsintós stílusban, mint aki azt üzeni, hogy nem lesz könnyű menet, de ne aggódjak, ő mindenben velem tart.

Zsófi leszedte az asztalt, én pedig kicipeltem minden tányért és poharat a konyhába.

– Simon ha eljön, biztos a templomba is eljött volna velem – csúszott ki a számon.

– Kár ezen emésztened magad. Adj neki időt, és meglátod, magától elmúlik – mondta, és közben simogatta a fejem búbját.

Megráztam magam, mielőtt még elérzékenyültem volna, és elmélyítettem a hangom.

– Nehogy elmosogass! Pihenj! Majd én megcsinálom, ha hazajöttem.

A Deák térnél eszembe jutott egy emlék. Kisgyerek voltam, és még családostul mentünk a templomba. Blanka megkért, hadd karoljon belém, és kísérjem, mert bizonytalanul jár. Kényelmetlen volt a nagymamám tempójában sétálni, de megtettem. Blanka az apjáról mesélt, aki elhagyta az ortodox közösséget Viznitzben, hogy a liberálisabb Magyar Királyságban telepedjen le. Az volt a terve, hogy vagy elvesz egy gazdag nőt, vagy egyéb üzlettel, de mindenképp meggazdagszik. Szegény maradt, és szegény nőt vett el. Kilenc gyerekük született, de sose panaszkodott. Gyalog járta a környező falvakat. Minden este fáradtan ért haza. Alig maradt neki vacsora, mégis minden este imádkozott Istenhez, hogy a gyerekeinek jobb élete legyen. Gyerekként nem értettem, hogy miért meséli el nekem Blanka ezt a történetet, de örökre megmaradt bennem a kép a sáros lábú dédapámról, ahogy korgó gyomorral az ágya mellett imádkozik. Most, hogy szinte már apaként, teli hassal, tiszta cipőben értem a zsinagógához, végre megértettem a történet lényegét. A kipámat csak itt vettem elő a zsebemből. Megcsókoltam, és feltettem a fejemre.

A zsidó suliban mindig így csináltuk. Senki sem akart az utcán kipában járni, de az iskolában kötelező volt, ezért csak azelőtt tettük fel a fejünkre, hogy beléptünk volna az épületbe. Az apám akarta, hogy zsidó iskolába járjak. Ők nem voltak hívők, de nem szerették volna elvenni az esélyt, hogy én az legyek. Nem lettem, de ezért az egy dologért hálás voltam neki, mert így saját döntésemből válhattam ateistává.

Álltam a zsinagóga előtt, és a tömeget néztem. Többen beszélgettek odakint, mint ahányan imádkoztak odabent. Az arabos mintákkal díszített épület már gyerekkoromban is csodálattal töltött el. Nagy volt, és várszerű. Az oldalfalán emléktábla jelezte, hogy 1944-től itt állt a budapesti gettó egyik bejárata. A nácik elpusztították ugyan a magyar zsidóság nagy részét, de ezt az épületet nem bántották. Csakhogy időközben a közösség jelentős része elvesztette a hitét, és most már kizárólag a nagy ünnepek alkalmával jöttek, és nem azért, hogy Istennel, hanem hogy régen nem látott ismerőseikkel találkozzanak itt.