Amszterdamban esett a Dunába

Részlet a szerző megjelenés előtt álló új regényéből.

 

Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem”.

Ember Mária: Hajtűkanyar, 1974

 

Ki lehet biztos abban, hogy az angliai York város püspökének, a keresztény időszámítás szerint az úr 1185. esztendőjének március 11. napján messzire hangzó kiáltása: „Legyen meg Isten akarata!” az Örökkévaló szándékát visszhangozta? Hogy jön ahhoz egy püspök, csúcsos süveggel a fején, pásztorbottal a kezében, hogy a maga szándékait, a Jóteremtő akaratának feltételezze? Hogy jön ahhoz bárki, hogy egyenrangúnak tekintse saját elképzeléseit a Világ Uráéval? Micsoda önhittség, gőg és elbizakodottság szükséges az emberi lélekben egy ilyen érzéshez?

Legyen meg Isten akarata, kiáltja úgy, mintha nem ő, saját maga osztotta volna magára ezt a szerepet. Persze honnan tudná ezt az a közösség, amelynek ő gondozza lelkét? Vajon az a szó, hogy lelkipásztor, az ő esetében, nem kigúnyolása még a keresztény Biblia pásztorokra vonatkozó csodájának is?

Nem ő az első, aki így cselekedett. Többen, sokkal többen folyamodtak ehhez a kinyilatkozáshoz, mint ahányan valóban hittek abban, hogy bennük testesül meg a teremtő akarata.

Vajon épelméjű ember jó szívvel hihette azt, hogy a Jóteremtő saját akaratának tekinthető, hogy a maga választotta népének elpusztítását várja el York angolszász és brit keresztény lakóitól? Még ha elfogadnánk is azt, hogy Isten újrakötötte szövetségét Jézussal, és ezzel korábbi szövetsége, amely a zsidókra vonatkozott, mint egy korábbi végrendelet az újjal szemben, hatályát veszítené, vajon jelent-e ez bármit is?

Hiszen Yoshua ben Joszéf maga is zsidó volt, előbőrétől megszabadított, hithű zsidó. És az is maradt élete végéig, a kereszten is. Ehhez semmi köze sincs a Keresztelő János által elvégzett aktushoz, amellyel az a Jordán folyó vizében megmerítette. Yoshua ben Joszéf nem tagadta meg zsidóságát. Miért is tette volna? Csak később kapta idegenektől azt a zsidó ember számára furcsán és szokatlanul hangzó nevet, hogy Jézus Krisztus.

A yorki keresztény főpap kiáltására a város polgárai huszonhét részben meggyilkolt és néhány önként a halába menekült, élettelen zsidó tetemet hagytak a városi őrtorony teraszán, a krónika szerint nem számítva a nőstényeket és a kölyköket, meg az ostrom alatt elpusztult tizenhárom csecsszopót. Köztük a rabbiét, aki a zsidó hagyomány szerint a harminchat igaz egyike nemzedékében, akiknek a kedvéért az Örökkévaló fenntartja ezt a Földet. Az egészet. A zsidók és a nem zsidók által lakott földet, nem téve különbséget lakói között.

De ez a történet nem zsidó sors, hanem brit történelem.

Ahogyan a spanyol inkvizíció történetének tárgya úgyszintén nem a zsidó sors. Amit a százezer spanyol zsidó elpusztítása, százezer elüldözése és még százezer kényszerkikeresztelése elbeszél, már több, mint ötszáz éve, az spanyol történelem. Az egységesülő és minden lelkében, remélhetőleg, kereszténnyé váló Ibéria, legkatolikusabb királyainak spanyol történelme.

A velencei gettó történetének tárgya sem a zsidó sors. A város előbb a szexuális kapcsolatokat tiltotta el a lagúnák mellett a zsidó férfiak és nem zsidó nők között, farsangi maszk mögé bújtatva Európa leggazdagabb szigetének szexuális szabadosságát, majd a zsidókat éjszakára bezárta a volt ágyúöntő műhelyek szigetének falai, a Ghettó közé. Amit a velencei gettó elbeszél, az Itália történelme.

Még Dreyfus kapitány története sem zsidó sors. A francia tisztikar önpusztításra is képes pökhendisége, amit Dreyfus kapitány elítélése és ördög-szigeti börtönbüntetése elbeszél, az francia történelem.

Tiszaeszlár, Solymosi Eszter és a vérvád, a rituális gyilkossággal megvádolt helyi zsidók, hogy pészah ünnepére a kovásztalan kenyér sütéséhez használják fel a keresztény gyermek vérét és az, hogy egy tizennégy éves zsidó gyereknek, Scharf Móricnak kellett az apja és a rokonai ellen vallania, nos, ez sem a zsidó sors. Ez magyar történelem.

Sztálin mexikóvárosi jégcsákánya, vagy kezelőorvosai büntetőperének tárgya sem a zsidó sors. Amiről Trockij agyonverése, vagy az orvosok gyilkos elítélése elbeszél, az orosz (szovjet) történelem.

A varsói gettólázadás tárgya sem a zsidó sors. Amiről a lázadók magárahagyatottsága beszél, az lengyel történelem. Nem, még véletlenül sem német történelem, hiába az ő kezük fogta a fegyvert, a lengyel ellenállóktól magukra hagyott zsidók a lengyel történelem lapjairól néznek ránk.

A Gustav Klimt festette Adele Bloch-Bauer portréja a bécsi Belvedere Galerie-ben nem a zsidó sors. Amiről a tulajdonosától elrabolt portré kiszolgáltatásának megtagadása beszél, az osztrák történelem. És nem háborús történet, hanem boldog békeidők, az újra meggazdagodott és a múltját ködbe burkoló, rátarti Ausztria története.

Auschwitz történetének tárgya sem a zsidó sors. Amit a holokauszt elbeszél az már nem is csak német történelem, az Európa történelme. Európa közös történelme.

Minden, amiről ezek a történetek mesélnek, Európa történelme. A mi Európánké. A zsidók által szeretett Europáé.

Kérdés, hogy Európa történelme vajon megírható-e a zsidóellenesség történeteként?

Persze a szavak, az elnevezések változnak. Antijudaizmus, zsidógyűlölet, antiszemitizmus, anticionizmus, Izrael-ellenesség. Mindegy, hogy minek nevezzük.

Ami Amszterdamban az Ajax és a Maccabi Tel-Aviv meccse után történt, a keresztény időszámítás 2024. évében, annak tárgya sem a zsidó sors, nem is izraeli. Amiről az az éjszaka mesél az már nem csak holland történelem, vagy a múlt, az az egységesülő Európa egységesülő történelme. Európa közössé váló történelme. Az európai civilizáció története.

A múlt mindig jelenné válik, és a jelen előlép a múltból.

*

A gyakorlatot vezető orvosprofesszor kicsiny szakállát simogatja. Láthatóan komoly gondot fordít arra, hogy napi rendszerességgel rendben tartsa. Reggel, amikor a tükör elé áll, áttanulmányozza, nem nőtt-e valamelyik szál hosszabbra a többinél, hogy aztán egyenletesen tömörré igazítsa. Gyaníthatóan fontos gondolatai támadhattak az elmúlt pillanatokban, az arca komor, mint akit nehéz gondok gyötörnek, olyan kérdések, amelyekről megfontolt döntést kell hoznia. Neki magának, amiket nem ruházhat át másra, ha ő maga akarja élvezni annak gyümölcsét.

Középső úját gondosan a hüvelykujja mögé akasztja és egy pillanattal később, talán elhatározza magát. Feljebb pöcköli kefebajuszát, mintha zavarnák a száj fölé ívelő szálak.

A volt magyar miniszterelnök, a Magyarország főcserkészévé kinevezett rövidnadrágos öreg gróf divatot teremtett a megcsonkított ország egyetemeinek idősebb oktatói számára. Míg korábban, a világháború előtt, a Monarchia országaiban a francia és angol campusok professzorainak körszakállát, zsakettjét utánozta a többség, mostanra, alig néhány szemeszter alatt, a hagyományos zsinóros, magyarosan sujtásos nehéz szövetből szabott öltözéket visel. Ha nem akarja kitenni magát olyan atrocitásoknak, különösen a diákság részéről, amelyek akadályoznák a munkáját és ellehetetlenítenék kereső foglalkozását.

A professzor most osztja be a hallgatóságot boncolásra. A neveket nézi és időpontokat rendel hozzájuk. Minden névhez hozzáad egy időpontot és helyet. Meg azt, hogy mit kell vizsgálnia. A neveket ízlelgeti. A tősgyökeres magyarnak hangzókat, a megcsonkított országban ragadt szlávosakat, a németesen kemény kiejtésűeket. Amikről nem mindig állapítható meg, hogy viselőik sváb vagy szász ősök ivadékai, esetleg a Habsburg II. József által a zsidókra kényszerített germán adomány. Néhányan ugyan magyarosították, amióta lehetett, de hál’ istennek ez a mostani magyar kormány komolyan korlátozni akarja ezt a szemtelenséget. A zsidóknak már a német nevek sem valóak, ám ez legyen a németek gondja. De a magyar nevet ne gyalázzák meg. Azok azért vannak, hogy a magyaroknak adják. Magyar fiúknak és lányoknak. Magyar anyák gyermekeinek. Azoknak, akik már ezer éve itt élnek, ezen a földön, de legalább már a török hódoltságot megelőzően telepedtek le. A zsidó szemtelenség már odáig megy, hogy azt terjesszék, közülük is akadnak olyanok, akik Honfoglaló Árpád vezérrel érkeztek erre a földre. Hazugság, mint minden, amit a zsidók állítanak. Hogy jönnek ahhoz, honnan veszik a bátorságot, hogy ilyet állítsanak, hogy vitézlő Árpád népét a szájukra vegyék.

Szerencsére ezek a turulos gyerekek vigyáznak arra, hogy ne nagyon szaporodjon el ez a fajta itt az egyetemen. Melyik magyar ember megy szívesen egy zsidó orvoshoz, ha baja van? Tudásról és képzettségről papolnak ezek, mintha az fontosabb volna a vér szerinti elköteleződésnél, a vértől, amelyik megmutatja, hogy mi a helyes cselekedet egy magyar gyógyításánál.

A professzor maga előtt látja a diákok arcán és mozdulataiban az izgatottságot, ahogyan várják a rájuk kiosztásra kerülő feladatot. Ebben nincs semmi különbség magyar, tót, német vagy zsidó között. Mind egyformán izgul, ha számot kell adni a tudásáról.

A puding próbája az, hogy megeszik. Ez persze nem túl jó szókép a boncoláshoz készülődő ifjú titánok előtt. Sem a puding, sem az evés. Az orvostanhallgató próbája a vér és a boncolás. Ez így van azóta, mióta egyetemen képezik a leendő gyógyítókat. Leonardo mester is már minden megtett azért, hogy friss holttesteket szerezzen be, hogy megismerje az emberi testet. Minden pénzt megért neki egy jól vizsgálható tetem. Pedig a mester csak az anatómiai ismereteit akarta gyarapítani, szépen akart emberi testeket rajzolni és festeni. Különösen az izomzatot. Azt akarta, hogy az alkotásai élethűek legyenek. Azok lettek, ezt gyakorló orvosként ő bátran kijelentheti.

Hiszen keresztül-kasul bejárta Itáliát, már többször is, csakhogy megcsodálhasson egy-egy szép és arányos női és feszes, harcos férfi testet. Nem mondhatja rá senki sem, hogy szakbarbár lenne. A művészetek nagy rajongója, ebben túl is tesz kortársai többségén, akik ugyan nagy csodálói a női test szépségének, de meglehetősen rossz véleménnyel vannak a nőkről mint tudósokról, mint szellemi, vagy művészeti foglalkozást űző munkaerőről. Kollégái többsége minden gondolkodás és szégyenérzet nélkül jelenti ki, hogy a kiegyezés utáni boldog békeidők liberális politikusainak legnagyobb hibája az volt, a zsidók emancipációja mellett természetesen, hogy igyekeztek a nőket a férfiak szintjére emelni, és kitárni előttük az egyetemek és a kiállítótermek kapuit. Holott a nők azért vannak, hogy szüljenek és ne vétkezzenek.

Mióta polgári feladattá vált az orvoslás, függetlenül attól, hogy gyakorlói az urak, vagy a nép egyszerű gyermekei közül kerültek ki, az orvosok mindig is azt a magasabb szakmai presztízst jelentették, akikhez teljes őszinteséggel és nyíltsággal lehet fordulni. Ők a tudás, mindenféle tudás legpontosabb mércéi. Megkérdőjelezhetetlen tekintély az övék, nemcsak szakmailag, de emberileg is. És most a társegyetem a balti Vilniusban olyan határozatot hozott, amely szerint zsidó orvostanhallgató csak zsidó holttesteken dolgozhat.

Ez a döntés, kétségtelenül, több szempontból is helyes. Ha a zsidók alsóbbrendűek és a meginduló tudományos kutatások ezt a vélelmet erősítik, akkor a boncolásuk során keletkező szennyeződések ne okozhassanak semmiféle károsodást a nem zsidó hallgatóknak. Ezért teljesen jogos követelmény, hogy zsidók tetemeit csak zsidók boncolhassák.

A zsidók persze azt kérdezik, hogy miért kellene zsidó hullákat alávetni ilyen tortúrának?

Hiszen a zsidó vallási törvények előírásai szigorúak, amelyeknek minden körülmények között érvényesülnie kell. A zsidók törvénye nem enged kivételt az alól, hogy a zsidó tetemeket sértetlenül, egészben hantolják el. De persze egy orvosegyetemnek nem kell tekintettel lennie zsidó vallási előírásokra. A felvilágosodás évszázada után jött a társadalmi reformok kora és a művelt XX. században már nem lehet tekintettel lenni ilyen barbár szokásra. Ami nem szolgálja a tudományos fejlődést, az nyilvánvalóan barbarizmus. A jogok és a kötelességek egyenlőek. Ha a zsidóknak joguk van egyetemre járni, akkor kötelességük is, hogy holttestükkel a tudományt szolgálják. Ez ilyen egyszerű. Ha nem zsidók boncolhatók, akkor zsidók is. Ha a zsidók nem akarnak zsidókat boncolni, akkor nem zsidóknak sem kell zsidókat boncolni. De ez nem jelenti azt, hogy a zsidó tetemek kizárhatóak lennének a boncolandó testek közül, hiszen az nem jelentene egyenlő jogokat. Egyetlen lehetséges megoldás és válasz marad csak tehát erre az esetre: Zsidónak kell zsidót boncolnia.

Lám, a vilniusi egyetem jó példával jár elől. Ha a magyar egyetem komolyan veszi önmagát, akkor ő sem tehet mást. Igaz?

Meglehetősen gyermeteg dolog verekedést provokálni egyik orvostanhallgatónak a másikkal szemben. Mint a gyerekek játszótéren. Egy homokozólapáton, vagy egy gyermekbiciklin persze össze lehet kapni, és jól oda lehet ütni úgy, hogy az fájjon. De ehhez nem kell különösebb ész, és csak egyszer fáj, legfeljebb kétszer, amikor este a családnak beszámolunk róla. De egy rendelkezés, amellyel nap mint nap meg kell szegniük azt az előírást, amelyre az istenük kötelezte őket, az sokkal jobban fáj.

A regény a Jaffa kiadónál jelenik meg, bemutatóját 2026. április 9-én tartják a Gólem Színházban.